Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
•••••••Mi A szülőkeresés, az /» apa és anya iránti vágyakozás, a magára maradt gyerek, a magányos, társra váró nő, az önálló életet élő kamaszlány - ezek az alapmotívumai Mészáros Márta rendkívül szubjektív és lírai filmjeinek, amelyekben saját élményein kívül egy történelmi periódus hangulatáról is hiteles, őszinte hangon szól a világszerte ismert magyar rendező. Első játékfilmjét, az Eltávozott napot 1968-ban forgatta; az azóta eltelt évek alatt a Szabad lélegzettel, az örökbefogadással, a Kilenc hónappal, az Ók kettennel, az örökséggel és a két Naplóval aratott nemzetközi sikert. Mészáros Márta filmjeit a csehszlovák mozinézők is jól ismerik, ót magát azonban inkább csak azok, akik például a Magyar Televízió kulturális hetilapját, a Stúdiót is figyelemmel kísérik. De még ók sem nagyon tudják róla azt, hogy a filmen kívül van egy másik „szenvedélye“ is - a család.- Nem kis meglepődésemre napokon át egy öt év körüli kislánnyal láttam az idei Kariovy Vary-i film- fesztiválon. Az ilyesféle „jutalomutazásokkal* ‘ még a rendezők is hitvesüket, sót ami gyakoribb: „ügyeletes kedvesüket" szokták megajándékozni.- Én az unokámat vittem magammal. .. Gondoltam: utazzon, élvezze a repülőgépet.- Gyerekkorában utazott ön is eleget.-Csakhogy másféle „kirándulások" voltak ezek! Apám szobrász volt, anyám festönó, grafikus. 1934ben, csecsemőkoromban Olaszországban éltünk, ott kapott ösztöndíjat az apám, onnan Bécsbe mentünk, majd a Szovjetunióba. Moszkvára halványan emlékszem, csak a nagy hó, a nagy lakás, a hosszú folyosó maradt meg bennem, meg a jobbra-balra nyíló ajtók, a közös konyha, a velünk lakó családok. Moszkvából Közép-Ázsiába, Frun- zéba költöztünk, ott szülte anyám az ikertestvéreimet 1938-ban. Az első hat évem, amíg éltek a szüleim, igazán szép volt, a húgaimra viszont rögtön, a születésüktől fogva nehéz élet várt. Kitört a háború, és apám után meghalt az anyám is... és később is, ók mindig, minden szempontból gyengébbek voltak, mint én. Családi ünnepek, karácsonyok nem is maradtak bennem azokból az időkből, már anya voltam, Jancsó Miklós felesége, amikor három gyerekünkkel, Nyikával, Babussal és héz volt... szóban ő is nagyon családcentrikus, ám a valóságban kicsit más a helyzet nála. S aztán ugye, jöttek az unokák, akiknek nem mindegy, ha szétmegy a házasság, hogy holnaptól mással él, új családot alapít az ember; ők továbbra is igénylik, hogy összejöjjünk, együtt legyünk. Ezt akartam én is, csakhogy rá kellett jönnöm, felesleges minden erőlködésem. Amikor az igazi karácsonyról le kellett mondanom, kitaláltam, hogy „előkarácso- nyokat" szervezek. Sütöttem, főztem, meghívtam a gyerekeket, unokákat, Jancsót is az új feleségével, a közös gyerekükkel, eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, de sosem sikeredett ez olyan jól! Bennem már semmiféle feszültségek nem voltak, csak a hazugságokat utálom, amióta az eszemet tudom. Fel is adtam egy idő után ezeket az „ünnepeket". Készülődsz, üzletekbe rotam a füzeteiket és nem valami gyakran kérdeztem ki a leckéjüket? Ha kellett, ezt is megcsináltam. De a légkör, a családi harmónia, azt hiszem, az sokkal fontosabb a gyerek számára, mint az örökös felelte- tés. Aztán szerencsém is volt, mert a kamaszkort mind a hárman zuhanások, válságok, konfliktusok nélkül élték meg, a válásomat pedig akkorra halasztottam, amikor már teljesen biztosra vettem, hogy nem okozok túl nagy fájdalmat nekik. Erre én borzasztóan ügyeltem... arra, hogy jó viszonyban legyek a gyerekeimmel, nagyon vigyázok ma is. De jóban vagyok én a mostani élettár- isam, Jan Nowicki gyerekeivel is. I Tizenhat éves a fia, de úgy érzem, mintha az enyém lenne, pedig ott az anyja! Felül a vonatra Krakkóban, idejön hozzám, együtt nyaralunk, s érte is megtennék bármit. Nowicki harminchat éves volt, én negyven, MEGTALÁLT karácsonyok Zolival, még ha szegényesen is, de igazi ünnepeket ültünk.- Én eddig úgy tudtam: Mészáros Márta két gyereket szült.- így igaz. Kétszer szültem, de három gyerekem van! Nem szoktam én erről beszélni, de Jancsó most mindent kifecsegett. Megjelent egy szörnyű, ostoba könyv, amelyet Hernádi Gyula írt róla, abban! Nyikát ugyanis az első házasságából hozta Jancsó, de miután a gyerekek mindig is nagyon szerették egymást, megegyeztünk, hogy nálunk nem lesz olyan, hogy „igazi-nem igazi", hogy ez a te gyereked, ezek meg a mi gyerekeink... én ezt utáltam mindig. Mert hajön egy kedves, buta vendég, aki tudja, hogy a férjnek vagy a feleségnek a korábbi házasságából is van gyereke, akkor biztosan azzal kezdi, hogy jaj, de édes, jaj, de helyes, de mondd csak, melyik is a tied? És én éppen ezt nem akartam. Ha az ember felvállalja ugyanis, hogy együtt neveli őket, akkor már sosem fog különbséget tenni a gyerekek között. Mi ragaszkodtunk is egymáshoz mindig; nekem a család, a gyermekeim, ma is mindennél többet jelentenek. Jan- csóval ebből a szempontból is nehangálsz, főzöl és szervezel anélkül, hogy örömöd lenne benne... hát van ennek így értelme? Jó, a gyerekek. .. az más! Értük ma is mindenre képes vagyok.- Mit gondol, azzal a „teherrel", hogy apjuk is, anyjuk is filmrendező, mindig képesek voltak megbirkózni a gyerekei?- Szerintem igen. Hiszen tehetségesek, érdekesek, jópofák mind a hárman. Hogy sokszor kevesebbet voltam velük, mint amennyit szerettem volna? Hogy ritkábban forgatamikor megismerkedtünk, de eszünkbe sem jutott, hogy attól a naptól fogva jobb, ha a másik fél elfelejti, jobb, ha törli a korábbi életét. Hát ilyen nincs! Ha ezzel együtt nem tudok vele élni, akkor azt mondom: köszönöm szépen, tovább nem megy, de, hogy morcos képet vágjunk, azt nem! Pedig emlékszem én jól: Janek fia nemegyszer szóvá tette, hogy rosszul beszélek lengyelül, sót kimondta azt is, hogy a mama jobb levest főz. Kisgyerek volt, nyolc-tízéves; sértődtem volna meg? Leültünk és elbeszélgettünk. Nekem a gyerek egyébként is külön világ. És legfőképpen: partner! Akivel szinte mindent meg lehet tárgyalni. Ha zűr volt a családban, akkor is azt mondtam: gyerekek, baj van! Ha mást szeretek, hát mást szeretek. Hazudjak? Vagy titkoljam el? Az sokkal rosszabb. Mert akárhogy van is: a család, az család. Az egy olyan egység, amire egyszerűen szüksége van az embernek. A szeretet pedig a legnagyobb földi élmény számára. Bonyolult életünk sajnos, annyi konfliktust, annyi információt hordoz magában, hogy sokszor úgy elfáradunk ettől, hogy szeretni sem tudunk már igazán. Persze, a szeretet alatt én nem azt értem, hogy meghatódva, könnybe lábadt szemmel simogatom a gyerekem fejét, aztán évekig eszembe sem jut - mert Jancsó, sajnos ilyen volt. Ügy mélyen, a szívében biztosan szereti a gyerekeit, de semmi erőfeszítést nem tesz, hogy ezt kimutassa. Néha kicsordul a könnye, aztán kész, ezzel el is van intézve. Ez valami furcsa, magyar gátlás is lehet, hogy nem tudunk jobban szeretni, mert például a lengyeleknél nincs ilyen. Náluk az érzelem sokkal jobban felszínen van, náluk az érzelem nem szégyen.- Visszatérve a karácsonyhoz: hol és hogyan zajlik majd az idei?- Engem most már tiz éve, amióta Janekkal élek, az ó szülőfalujában, a lengyelországi Kowalban talál a karácsony. Oda utazom a gyerekeimmel, az unokáimmal, ott vár bennünket Janek nővére a családjával, aki úgy lát vendégül bennünket azokon a napokon, hogy én minden évben valami nagy-nagy szeretetben ünnepelhetek. Ha hó van, lovasszánokat bérelünk, s amint esteledni kezd, nekivágunk az erdőnek. Gallyat szedünk, tüzet gyújtunk, a felnőttek iszogatnak, a gyerekek a tűz körül ugrálnak, később pedig, amikor aludni térnek, a helybeli parasztok énekét hallgatjuk órákon át. Bonyolult életet élünk Janekkal; ó Krakkóban él, ott a színháza, ott színész, én meg itt Pesten vagyok otthon. Ami a közös életünket illeti, már nincsenek konfliktusaink, ennyi idő alatt azt is megszoktuk már, hogy egyszer itt, máskor ott élünk együtt, ha pedig mind a ketten dolgozunk, akkor külön-külön vagyunk. És azt is megbeszéltük már: ha szét is menne a kapcsolatunk, a karácsonyokat akkor is egymás társaságában, Kowalban töltjük. Mert az ó családja és az enyém most már egyetlen nagy család, amelyet tiszta, mélységes szeretet köt össze. SZABÓ G. LÁSZLÓ ö szemében a tévé és a karácsony összetartoztak. Nem mintha szoros kapcsolatokat fedezett volna fel a „doboz" és a családi ünnep között. Sokáig magam sem értettem, hogy egy olyan közmegbecsülésnek Örvendő férfi, mint amilyen ő, miért nem keresett társat. Csak miután végre kilépett ebből az utólag bebá- bozódáshoz hasonlítható mindennapiság- bót, mesélte el tudatosan vállalt egyedüllétének hátterét. Meggyőződése, hogy sohasem volt magányos, csak a szőkébb családi körbe szorult karácsony viselte meg a kelleténél jobban. Más ünnepeken, városi bitrátáival szinte végiglátogatta a közeli kisváros és környéke valamirevaló kávéházait, néhány bálázó társaságba is be-becsöppent. A falun is szinte divatcikké váló kutyák, és az egyre szélesedő háztáji állattenyészetek terjedésével szép lassan növekedett a tekintélye. Hogyisne, amikor az „ állatorvos úr“ tudatosan vállalt szabadsága azzal a nem mellékes dologgal is együtt járt, hogy a neki kiutalt kétszobás tanítói lakásban bármely napszakban megtalálható volt. Sokszor megmosolyogta magát, eszébe jutott az érettségi ideje, amikor rebbeliskedó hevülettel határozták el, hogy ók aztán különbek lesznek apáiknál, őket majd nem lehet becsapni szépelgő szónoklatokkal. Nem adják lel elveiket, erkölcsüket a kispolgári nyugalmat kínáló hivatalnoki székekért. Olyankor önmagára inkább iróniával gondolt, mert ha hivatalnok nem is, de a falu közösségében ö lett az egyik „doktor úr". A másik, az „emberdoktor“ sokáig hívta, csalogatta őszi vendégségekbe, téli disznótorokra. Régi lakója volt már a falunak, s rabja is az ingyen töltögetett italnak. Eleinte néhányszor rászánta magát, hogy a kőtelező vágási engedélyek után lakására hordott „kóstolók" helyett az egyre ritkuló disznótorok kedélyes beszélgetéseit válassza, de amikor a kötelező poharazgatást lehetetlennek tűnt elhárítani, egyik napról a másikra felhagyott ezekkel. Idővel már nem is hívták, s hamarosan meglepve tapasztalták, hogy nyáron tornacipőben, télen futósít kötve nekivág a határnak. Annak is hamarosan híre ment, hogy a lakására hordott ,,kóstolókat“ az ott takarító öregasszonynak adja, mert vegetáriánus lett. Suttogtak is róla eleget, hogy miféle állatorvos az, aki nem eszik húst. így aztán szép lassan csak a körzeti állatorvosi központbeli szolgálati és a sürgős segítségnyújtások alkalmával találkozott a faluban élőkkel. Sokan ezért is nehezteltek rá. Visszahallotta, hogy nem tartják igazán odavalósinak, pedig az ottani temetőben van szülei és nagyszülei sírja. Doktorátusának megszerzése után - még az első szülői örömökkel teli lélekkel - haltak szörnyet szülei egy teherautó kerekei alatt, a gömöri hegyek egyik szűk kanyarjában. Nem, ezt sohasem emlegeti majd egy évtizedes egyedüllétének okaként. A pedagógus házaspárt elsiratta a falu, az állatorvoslás fejében elnézték, hogy ő a tanítói lakások egyikét használja. A tévés karácsonyai ma is különös érzéseket keltenek benne. Nem kellemetlenek ezek az emlékek, összefonódtak a szabad élettel, az önállóság férfilelket erősítő hatásával. Azután adta fel a szabad élet metaforáját jelentő karácsonyi egyedülléteket, hogy egy esztendőben becsengetett hozzá valaki. Érzelgős televíziós karácsonyi történetekben agyainak ki ilyeneket a forgatókönyvírók. Védekező reflexei ezt a látogatást még elhárították, de a lélek mélységeiben megindult változásokat már nem tudta közömbösíteni. Tavalyi karácsonyát valahol a hegyekben töltötte egy másik nővel: a feleségével. Mint mesélte, tíz óv után először nem ült képernyő előtt. Véleménye szerint sokan azt tartják, hogy a „végső esetben mindig ott a tévé". Nem véletlenül lett a huszadik század második felében élő ember univerzális pótléka éppen a tévé. Pótszolgáltatása kultúrának, tudásnak, művészetnek és mindenekelőtt érzelmeknek. Sokáig hitte azt, hogy a havas tájak fölé mondott versek, vagy a barokk karácsonyok zenéi az egyedül élőknek is átadnak valamit az ünnep hangulatából. De elég volt kinéznie az ablakon, hogy a sáros utcát és a fekete fákat látva rádöbbenjen: mindez csak olyan, mint a karácsony. A „mintha", a „majdnem", a „csaknem", a „hasonló", az „ugyanolyan", az „úgymint", a ,,megközelítőleg", a „körülbelül" és a „kvázi" dolgok gyűjtőhelye a doboz. A képernyő vibráló fényében minden egyforma színű lesz. Még a színes képcsövekből áradó fény is valamifajta semleges elegye a színskálának. Ezüstös békével szórja tele a máskor egymással perlekedőket, némaságra kényszerítve az előtte ülőket. Mások beszélnek helyettük másokról. Mások látják meg azt, amit nekik kellene. Egy idő után ebben az állapotukban azt hiszik, hogy az ó életükkel azonos mindaz, amit a dobozban látnak. Kemény szavakat mondott, s mintha a felismerésekben ott rejtőzne saját elmúlt helyzete is. Mindeizzal, amit tudatosan vállalni látszott a „szent férfiszabadság" nevében, ma már kicsinyességnek tetszik. Tudja a dolgok összetettségét. A családi körökben megszelídült esték sorjáznak, s néhány napra talán rövidülnek a távolságok ember és ember között. A „doktor úr" elszámolt érzelmeivel... így kellene számot vetni önmagunkkal egymásnak, mert önmaguknak - bevallva- bevallatlanul - naponta benyújthatjuk a számlát. Tehetjük ezt minden képmutatás nélkül, mert az ember önmagának tudatosan nem hazudhat. Saját számlánkra nem hazudhatunk érzelmeket, nem adhatjuk az ártatlant, nem is védekezhetünk holmi pitiáner tévítéleteinkre hivatkozva. Az ember tisztában van érzelmeivel, legfeljebb másoknak nem vallja be azokat. Így van ezzel még az is, akit a körülmények alakoskodásra kényszerítenek. Tudja mit miért tesz éppen azon a módon. Lehet, hogy éppen ezért tudatosan keresi meg a színlelés, a tettetés módozatait, melyekkel kifelé az érzelmek valamifle pótlékát nyújtja. Néha minden gesztusa, szóbeli és hangtalan közlése takar, illetve pótol valamit... Barátom nem ellensége a televíziónak. Szabadságának egyik illúzióját kapta tőle, a Szerinte egyedül legnehezebben elviselhető karácsonyokon. Tudatosította azonban, hogy mennyire kevés, felszínes mindaz, amit érzelmekként a „doboz" szolgáltat. Nem tudom, ezúttal hol és milyen érzelmi állapotban ünnepel majd. Táviratát egy hónapja kaptam meg. Csak a következő állt benne: „ Lányunk született." BUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 14 1988. XII. 23. „Nagy-nagy szeretetben ünnepelhetek“ (Endrényi Egon felvétele) ÜAl
