Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
szú 9 XII. 23. Dr. Szabó Erzsébet, az állami természetvédelem Komárom (Komárno) járási munkatársa, Ján Chobot mérnök, a rezervátum vezetője és Július Schrek túzokgondozó a Logor pusztai telepen Törékeny, alig féléves túzok tipeg, egyik lábára sántítva, a ház fedett előterében. ízletes eledellel teli tálkája felé igyekszik, de láttunkra megtorpan és irányt változtat. Tagbaszakadt, szakállas gazdája mintha többet jelentene számára a tápnál is. Nem is csoda, hiszen Július Schrek, kikelése óta gondozza. S különösen két hete, amikor a növendék túzokmadár a drótkerítésbe gabalyodva megsértette a lábát, úgy ápolgatja, pátyolgatja, becézgeti, mintha a saját beteg gyermeke lenne. Kolárovo és Nemesócsa (Zemianska OlőaJ között vagyunk, nem messze a Dudvágtól, a Szlovákiai Vadászszövetség Központi Bizottságának vadászterületén. Jobban mondva az egyetlen olyan hazai természetvédelmi terület szívében, Logor pusztán, ahol egy maroknyi ember a hét éve Bratislavából ideszakadt fiatal mérnök, Ján Chobot értő és lelkiismeretes irányításával egyetlen célra törekszik: megmenteni faunánk egyik kiveszőiéiben levő faját - a túzokot. KIVESZÖFÉLBEN Tőle tudjuk meg azt, amit illő tudnunk erről a legnagyobb európai madárról - múltjáról, jelenéről és feltételezhető jövőjéről is. Ez utóbbi, sajnos, egyelőre minden igyekezet ellenére igencsak ködösnek tűnik. Tény ugyanis, hogy a jelenlegi nyolc hazai, főleg a Csallóközben található túzoklelőhelyen az állomány az elmúlt jó három évtizedben is jelentősen meggyérült. Ez egyébként - Magyarországot kivéve, ahol mérsékelten növekszik a túzokok száma- európai jelenség. Ma már alig tíz ország büszkélkedhet velük. Az említett Magyarországtól és a Szovjetuniótól eltekintve, ahol számuk mintegy 2700, illetve 2500 egyed (viszonylag jó még a helyzet Romániában is), csak százas vagy tucatnyi nagyságrendben. A hatvanas évek végén nálunk még több mint 900 darabot számláltak össze, 1984-ben százhetvenötöt, s mai állományuk megdöbbentően alacsony: hatvanhat. Nagy többségük Negyed (Neded), illetve Sárrét (Blahová) környékén. Indokolt tehát, hogy földrészünk állatvilágának ezt a rohamosan ritkuló faját- latin nevén Otis tarda - bevették a létükben veszélyeztetett fajok „vörös könyvébe". ESÉLYEK A darualkatúak rendjének túzokfélék családjába tartozó madárnemzetség agyagszínű. Kakasának tömege eléri a tizenöt kilogrammot, szárnyának hossza a hatvan-hatvanhat centimétert s hosszú tolibajusza van. A nőstény jóval kisebb, tömege hét-nyolc kiló. Tojásai 110-160 grammosak, olajzöld színűek, barnás foltokkal. A sztyeppés jellegű terület lakója, szereti a nyílt terepet, ahol kevés a fa, a bokor, s nem kedveli a túl magas növényi kultúrákat sem. A legszívesebben az őszi búzában, rozsban, repcében, lóherében, hüvelyesekben fészkel. Ám a korszerűen, belterjesen művelt mezőgazdasági földeken- kellő gondoskodás híján - ennek a madárnak nincs sok esélye a túlélésre. Jóllehet, már régen tiltott a vadászata (,,Azért még tavaly is előfordult, hogy minden törekvésünk ellenére elpusztult egy ún. vadász által megsebzett túzokunk...) Az ember most már inkább közvetve az ellensége. Az intenzív gazdálkodás leszűkíti az életterét. Az alkalmazott vetésforgó nem teszi számára lehetővé a szükséges élelem megszerzését. Zavarja az autók, a traktorok, a vasút zaja. Pusztította és pusztítja - közvetlenül és közvetve - a nagy mértékű vegyszerezés, főleg a légi, az urbanizáció, meg aztán a mezőgazdasági gépek („a magasra nőtt vetésben nincs esélye megmenekülni a kombájn elől“ - kommentál Chobot mérnök) és a magasfeszültségű vezetékek. S ezt tetőzi időközönként a természet mostohasága is, a nagy fagyok, az árvizek (különösképpen az 1965. évi okozta tömeges pusztulásukat), a különféle élősködők előidézte betegségek, a kóbor kutyák és a rókák... MENTŐÁLLOMÁS Az ember segítő szándékáról is szólnunk kell. Kiváltképpen ezen a helyen, ezen a mentőállomáson, mert talán ez a fogalom fedi a legjobban e védett terület szerepét. Itt 1955- ben hozták létre a természetvédelmi rezervátumot, mégpedig csaknem tízezer hektáron, majd jóval később célszerűen leszűkítve azt 5600 hektárnyi védett lelőhellyé. S az utóbbi néhány esztendőben fokozatosan kiépült és tovább épül, eddig összesen mintegy nyolcmillió korona költséggel a korszerű telep, amelyen lesz kutatóállomás is. Dolgozóinak fő feladata megóvni ezt az önvédelemre képtelen madarat. Hogy miképp?- Először is itt összegyűjtjük a traktorosok által talált túzoktojásokat. Egy tojásért 250 koronát adunk, s ha mesterséges keltetőnkben kikel a túzokfióka, további kétszázötvenet. Ezzel ösztönözünk arra, hogy minél több sértetlen tojás jusson el hozzánk. Az eredmény így sem túlságosan szívderítő. Ha visz- szatekintek, évente csak két-három egyedet sikerült felnevelnünk. Volt olyan esztendő is, hogy egyet sem. Ez idén 19 tojást hoztak be s ebből kikelt és megmaradt nyolc fióka. Ezeket is szemügyre vehetjük a téglalap alakú, drótkerítéssel körülvett, felülről hálóval takart (a túzok repülni is tud) „kifutóban". Nagyjából négyhónapos korukban elkerülnek a szintén kerítéssel övezett akklimatizációs „túzokosba", ahol fokozatosan szoktatják őket a szabad természet viszonyaira. S innét szeretnék őket áthelyezni a jóval nagyobb, hatvanöt hektáros, körülkerített telepre, ahol életük és szaporodásuk kedvező feltételeire találnak. Egyelőre csak szeretnék, mivel ez a terület a Bálványi (Balvany) Állami Gazdaságé s annak vezetőségével még csak tárgyalnak.- Itt ugyanis főleg a vetésforgót kellene megváltoztatni a túzokok igényeinek megfelelően, hogy viszonylag nyugodt körülmények között élhessenek, szaporodhassanak, s megfelelő táplálékuk legyen. A túzokok nevében én csak annyit mondhatok - teszi hozzá kesernyés mosollyal Chobot mérnök -, hogy már alig várják a tárgyalásnak számukra előnyös kimenetelét... ÜTKÖZŐ ÉRDEKEK Nyilván, itt csakúgy, mint másutt és más vonatkozásban ismét ütköznek a termelés és a környezetvédelem érdekei. S bár senkitől, egyetlen gazdálkodó szervezettől sem kívánható, hogy saját érdekeivel ellentétben cselekedjen, a józan megfontolás arra utal - szükséges a megegyezés, az ésszerű kompromisszum, hiszen a tét igen nagy. Mert inkább elviselhető az, hogy ezen a hatvanöt hektáron valamivel kisebb legyen a hozam, a haszon, illetve a korábbihoz képest - szűk értelmezésben - kedvezőtlenebb a kultúrnövények vetésszerkezete, mint az, hogy tájainkról végképp eltűnjön ez a rendkívül értékes madárnemzetség. Ez ugyanis pótolhatatlan. (Nem is beszélve már a vadászszövetség által eddig a telep fejlesztésére fordított több millió koronáról, amely egyébként nagyjából az értelmét veszítené.) De végső soron nemcsak a bálványi döntésről van itt szó. Mert a vetésterveket részben módosítani kellene a túzoknak mind a nyolc még létező fészkelöhelye környékén. Ügy hiszem, hogy ezt érdemes és szükséges megtenni annak érdekében, nehogy az ezredfordulón tájainkon és az egész országban az egyetlen túzok a Csallóközaranyos- ban (Zlatná na Ostrove) nemrég felépült vendégcsalogató Túzok motoreszt legyen. GÁLY IVÁN dett, s a szülők Magyarországra vitték a fiút. Ott is kivizsgáltál, próbáltak ezt-azt, de nem állapítottak meg semmit. - Ugye, fiacskám, így volt? - kérdezte az unokájától, aki bólogatva nyugtázta nagyapja szavait. - Talán három hónapot volt a kórházban, és már úgy volt, hogy hétfőn jöhet is haza. Ám szombaton megint rosszul lett. Nem tudott beszélni és nem bírt megmozdulni sem. Kezelték, tornáztatták, de nem segített már semmi. A magatehetetlen gyereket hazaadták azzal, hogy napról na/ira rosszabbul lesz, s talán egy-két évet él csupán... A nagyapa szemei az emlékezés fájdalmától könnyekkel telnek meg, ám gyorsan feleszmél, mert meghallja Zsolt szavait, melyeket csupán a család ért. - Azt mondja a fiú- magyarázza -, hogy miután hazahozták, egyre jobban lett...- Megjött az autóbusz - mondja Zsolt a nagyapjának, aki hitetlenkedve csóválja a fejét.- Dehogy jött, rosszul hallottad - mondja, de mire a szó végére ér, a földszintről hangokat hallunk. - Tényleg megjöttek anyádék - néz unokájára a nagyapa. Zsolt mosolyogva, a győztesek fölényével várja édesanyja jöttét.- A lányom, Tímea influenzás, vele voltam orvosnál - magyarázza, s mihelyt elkészíti a tizenkét éves kislány fekhelyét, Zsolt szobájában ó viszi a szót. Igaz, mielőtt belekezdene, beletúr fia hajába, megsimogatja arcát.- Az soha eszünkbe sem jutott, hogy Zsoltit intézetbe adjuk. A szüleimmel élünk együtt egy fedél alatt, s míg a mamám élt, ő gondozta. Amíg Zsolti kicsi volt, évente a Jánske Lázné-i fürdőben kezelték, s ezek a hosszan tartó gyógykezelések jót tettek neki. Jaj - emlékezik az édesanya mosolyogva -, amikor először vittük, attól féltünk, nem lesz maradása nélkülünk. Úgy terveztük, hogy egy hétig vele maradunk. Másnap vagy harmadnap Zsolt mosolyogva közölte, menjünk mi csak haza, ő nagyon jól érzi magát. De bizony a kezdet nem volt ilyen derűs... Amikor tehetetlenül hazahoztuk... Azt, hogy Zsolti állapota legalább részben javult, Margaréta Wagenhofferová gyógytornásznak köszönhetjük, aki hétvégeken Bratislavából lejárt Százdra (Sazdice) és tornáztatta Zsoltot. Elmondja, amikor észrevette, hogy fia szereti, ha felolvas neki, sorra vásárolta a könyveket. Gondolta, kipróbálja, vajon a már tízéves gyermek emlékszik-e az első osztályban tanultakra. S mert nem emlékezett, tanítani kezdte. Zsolt gyorsan tanult. A megmerevedett kezével először csak nehezen rótta a betűket, de példátlan akarata csodákat művelt. Megtanult írni, később olvasni, s habár artikulációja nem jó, beszédét hozzátartozói megértik. „ Először a kórházi ágyakon unalmamban kezdtem különféle történeteket kitalálni. Aztán amikor megtanultam olvasni, rávetettem magam a könyvekre“ -írta Zsolt a jegyzetfüzetembe.- Az orvosok nem tudják a betegség okát, pedig fejműtéttel is próbálkoztak. De minden negatív - közölte az édesanyja. - Amióta felnőtt a fiam, az édesapjával évente járnak gyógykezelésre, mert kórházban már nem kezelik. Pedig a gyógytorna biztosan jót tenZsolt legkedvesebb szórakozása az írás (Lőrincz János felvétele) ne. Én hangosan olvastatom, attól mintha javulna a beszéde. Mi most Zsoltnak élünk, s érdekében mindent megteszünk... Sztakó Zsolt legkedvesebb szórakozása az írás. Az agya pontosan rögzíti a látottakat (színes tévét vett a család), a hallottakat (külön rádiókészüléket kapott), az átélteket. Rövidebb, hosszabb elbeszélések, versek formájában fejezi ki érzelmeit, gondolatvilágát.-Amikor megtudta, hogy az őt gondozó nagyanyja halálán van, komolyan megkérdezte tőlem: hát most velem mi lesz? Mi lenne, Zsoltikám, otthon maradok veled. Hozzám bújt és megcsókolt - elevenít fel egy emléket az édesanyja. Zsolt tavaly rádiópályázatot nyert. A díjat, 5000 koronát könyvekre költötte. Egy külön világban él, a változást csupán a gyógykezelés néhány hete jelenti, hiszen az új emberek, helyzetek ismerete élményanyagot jelentenek számára. Ám világa nem zárt világ. Nem roskad magába, nem pereli a sorsot, nem sajnálja és nem sajnáltatja magát. Olvas és ír. Rádiót hallgat és ír. Tévét néz és ír. Szerelemről és csalódásról. Fiatalokról és öregekről. Félresikerült életekről, a lejtőre kerültek- ről. Az élet szépségeiről, örömeiről. Fantáziája, élni és tenni akarása átsegíti mozdulatlanságán. Hogy honnan ez az életerő? - A családom szeret és én őket - mondja tagoltan, és én megértem Zsoltot. Megismétlem szavait, rám néz és mosolyogva bólint. PÉTERFI SZONYA Július Schrek és két „neveltje“ (Lörincz János felvételei)
