Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-09 / 49. szám
ii mim ramm® |ES MAGYAR P«RHUZAH*I] Milán Rúfusnak, a mai szlovák költészet kiemelkedő jelentőségú képviselőjének, 60. születésnapjára, tisztelettel és szeretettel. Képzeljük el Illyés Gyulát és Pilinszky Jánost egy személyben. Ha nem tudjuk elképzelni, olvassuk el a szlovák Milán Rúfus verseit és esszéit: a szenvedés népben-nemzetben gondolkodó költője ö. „Népben és nemzetben" más szlovák írók és költők is gondolkodtak már és gondolkodnak ma is, de annyi tragikus optimizmussal, fájdalmas kritikával és önkritikával egyik sem, mint éppen Rúfus. Hallgassunk csak bele egy negyed századdal ezelőtt írt tanulmányába: „.. imádjuk a győzelmi emelvényen látni magunkat, tapsorkánban, babérkoszorúval, de a rendszeres fölkészülés robotja számunkra idegen, hiányzik belőlünk a civilizáció fegyelme, valamiképpen még mindig a természet szabad gyermekei vagyunk. Minden kívülről jövő és ránk vonatkozó megjegyzésre érzékenyen reagálunk, de mi magunk még nem mondtuk meg magunknak amúgy istenigazában, hogy kik is vagyunk hát. Megvalósulatlan vállalkozás vagyunk". Ugye, hogy ismerős a hang, ismerős az alapállás? Pandanját - a magyarok címére - Illyés esszéiben, publicisztikájában nem sokáig kellene keresnünk. • S ez a komoly, mar-már halálosan komoly szembenézés a dolgokkal, az optimizmus kibúvóinak, alibizmusának szinte tüntető elvetése jellemzi Rúfusnak a verseit is. Megint egyetlen példa a sok közül: Magasra tetted asztalunkat. Urunk, magasra vért izzadunk, míg szélét felérjük, s folyik rólunk a só patakokban, a só, melyre gyakran pénzünk se jut. Felemelték az embert, Jézusunk. Ó, igen, emeltek rajta egy keresztnyit, a kereszt e tájon nem kerül ki senkit, keresztre, bölcsőre fa itt bőven terem. Szigorú, kegyetlen táj, te egy vagy énvelem, darócing: százéves verejtéktől tapadsz testemhez. Már nem vetlek le. Benned térek meg nyugodni s tovább ásni krumplidat, alulról, fekve. A vers címe: Hegyi lakók (a költő 1968-as, Harangok című kötetéből), de a hegy és a kereszt egymásba játszatása, valamint a teljes vers összefüggésrendje az egyszerű leírásnál sokkal mélyebb jelentést sejtet. Rúfus „hegyországának" lakói valóságos szlovákok, akik ..magasra tett asztalaikról" (hegyeik földjéből) „véd izzadva" nyerik a betevőt, de ez a konkrét aktus teljesen összecseng a bibliai szöveggel: „A te orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet", s így a vers jelentése általános síkba emelódik. Rúfus a hegylakó szlovákok hagyományos életformájáról szól (képi konkrétsággal) úgy, hogy tulajdonképpen az Emberről beszél. Az emberről, aki semmit sem kap ingyen. Szenvedés a puszta léte ára, a szenvedés (a „kereszt" mértéke) teszi emberré is, s a bölcső ugyanabból a fából készül, amelyből a kereszt, szenvedésben születnek tehát az újabb nemzedékek is. ^ S épp a szenvedésnek ez a sorsszerűsége rokonítja Rúfus költészetét Pilinszky lírájával. Pilinszky evangéliumi emelkedettsége, szenvedésvállalása ez, a pilinszkyi szenvedés metafizikai gyökerei nélkül. A magyar költő szenvedése kozmikus, s legtöbbször (a láger-versek rémületét-fájdalmát leszámítva) csak azzal válik e világivá, hogy a költő e világivá éli-írja őket, Rúfus szenvedésének minden mozzanata a reális világra utal: „ Szigorú, kegyetlen táj, te / egy vagy énvelem“ - csak az van a költőben, ami a tájban. Pilinszky istene űrhideg, érzéketlen, az ember eszelős félelme, szorongása nem kis mértékben éppen abból ered, hogy „Maga van az örökös magányban" (Pilinszky szavai!), hogy az isten nem váltja meg; Rúfus istene az emberré vált Krisztus, aki maga is szenved. De van azért Rúfus szenvedésének is metafizikus eleme, s ez éppen a szenvedő Krisztus és a szenvedő ember párhuzamában mutatható ki a legkönnyebben. Tudjuk: a teljes lét nemcsak szenvedés, csipetnyi örömei a halálra ítélt rabnak is vannak. Ezzel szemben Rúfus „hegyi lakójának" (akit valamiféle kollektív lírai hősként kell elképzelnünk, hisz költőnk a Harangok korszakában szinte egyáltalán nem használja az egyes szám első személyt), szóval Rúfus hegyi lakójának a létét teljesen kitölti a szenvedés; a szlovák föld, a szlovák „hegyország" óriási feszület, s a hegylakó Krisztusként függ rajta. Számára a lét egyenlő a kereszttel, elgyötört teste csak ezzel a léttel érintkezik, s ha van is más valóság a kereszten kívül, számára az idegen. Az olvasónak pedig akaratlanul is eszébe jut egy másik szlovák szerző müve, Iván Hudec nemrég magyarul is megjelent Fattyak című regénye, amely éppen azt bizonyítja nagy megjelenítő erővel, hogy a nép az egykori Árvában a legsötétebb nyomor közepette is tudott örülni, vigadni, hogy az emberi vitalitás - mint a gyökér - a legkisebb repedést is megtalálja a reménytelenség sziklájában és telenövi. S az olvasóban megfogalmazódik a kérdés: mi a magyarázata Rúfus kizárólagosságának, hőse számára miért azonos a lét a szenvedéssel? S mivel erre a bibliai kérdésre csak bibliai választ lehet adni, marad bennünk a metafizika nyugtalanító homálya, sejtelmessége. De Rúfus szenvedés-mítoszát másként is lehet értelmezni. Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: „Az embert mindenkor megvárja a terhe. Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket, és felemeli a sziklákat. Kövének minden szemcséje, ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ. A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet". Rúfus „hegyországa" felfogható Sziszüphosz köveként is. Olyan kőként, amely az embernek szenvedést okoz, de egyben értelmet is ad életének. ,,Sziklája az ó jószága" - folytatja Camus, az ö sorsa, pontosan úgy, ahogy a rúfusi táj is egy a költővel („kegyetlen táj, te/egy vagy énvelem"). Ha a súlyt a szenvedésről a küzdelemre toljuk, akkor Rúfus hőse azonos Camus Sziszüphoszával. Földje az ő „ jószága", amellyel „véd izzadva" küzd, s ez a küzdelem életének tartalmává válik. Kövének „szemcséi": elsősorban a munka, amellyel átalakítja földjét, s a szeretet, amellyel egybe fog embert, állatot, tárgyi világot. S ebben a szeretetben mi, magyar olvasók megint csak Pilinszky mindenre kiterjedő részvétét, kozmikus ölelését érezhetjük, abban a mozdulatban pedig, ahogy a kitartóan küzdő szlovák Sziszüphosz egy egész nép elé emelkedik példának, s a hagyományos erkölcsi értékek demonstrálásával újra megkörvonalazza egy „megvalósulandó vállalkozás" alapjait, abban Illyés fároszi cselekvő erkölcsét csodálhatjuk. Rúfus, a költő persze egy: oszthatatlan és ismételhetetlen. Összevetése a mi költészetünk legnagyobbjaival inkább csak értékelés, a költő megközelítésének irányát, a hozzá vezető utakat jelzi. Számunkra éppen azzal egyszeri, hogy egyszerre, egy életműben tudja kimondani az általános emberi s a nagyon konkrét népi-nemzeti fájdalmakat és feladatokat. TÖZSÉR ÁRPÁD ÚJ SZÚ Ü ljünk mellé? Ez itt a kérdés. Üljünk-e mellé elsóosztályos gyerekeinknek, segítsünk-e nekik a házi feladatok elkészítésében, vezessük-e a kezüket, gyakorol- junk-e, számoljunk-e velük, olvastassuk-e őket? Tapasztalatok szerint erre a kérdésre a családi és az iskolai nevelés legtöbbször szimpla igennel válaszol. Sőt! Felsem teszi ezeket a kérdéseket, annyira magától értetődőnek tartja ezt az igenlő választ. Első osztályosaink szülei még figyelmeztetést, biztatást is kapnak: segítsenek a kicsiknek, gyakoroljanak velük, „üljenek mellé" a kisiskolásoknak. De ne vegyük természetesnek az igenlő választ, és nézzük meg, valóban hasznos-e, ha kisiskolásaink teljesítményébe beleszámítjuk a szülők teljesítményét is. Mert többnyire ez történik. Nemcsak akkor amikor a szülők kötik be a gyerekek füzeteit, de akkor is, amikor melléjük ülve lehetetlenné teszik, hogy a kapott feladatokkal önállóan birkózzanak meg, hogy kialakulhasson bennük az olyan fontos felelősségtudat. Fontos kérdés ez. A nevelő számára ugyanis nélkülözhetetlen tájékoztatást kellene hogy nyújtson a gyerekek otthoni önálló teljesítményeinek a minősége is. Ezek a feladatok tájékoztathatnák a nevelőt, hogy munkája mennyire hatékony, mit sajátítottak el gyerekei a tananyagból, hol tartanak az elsajátított anyag önálló hasznosításában, kinél milyen mértékben kell fokozni erőfeszítéseit, hogyan csoportosíthatók a növendékek teljesítményeik szerint, mi az, amit megkövetelhet és hol húzódik az a határ, amelyen már valamennyi növendéke átlépett, anélkül, hogy a tiszta képiét a szülői segítség torzítaná Elgondolkodtató, hogy iskoláink erre az óriási jelentőségű, valójában az oktatómunka megbízható értékelése szempontjából nélkülözhetetlen visszajelzésekre lényegében nem tartanak igényt. Nemcsak eltűrik, de megkívánják, hogy a szülök megzavarják, értékelhetetlenné tegyék ezt a folyamatot. Felszólítják őket: segítsenek gyerekeiknek. így az otthoni munkák jelzóértéke megsemmisül, és a nevelő csak arról tájékozódhat: mit tud a szülő kipréselni a kisiskolásból. Más baj is van. Az oktatás: szakma. A szülők pedig nem szakemberek. Amikor - sokszor türelmetlenül, fáradtan, nemritkán indulatosan - „foglalkoznak" gyerekeikkel, nem tudhatják, hiszen nem értenek hozzá, mi válik a gyerek hasznára, mi az, ami kárára van. Nem tudhatják, mikor, hogyan kel' és lehet segíteni nekik. Nem mérhetik fel, hogy beavatkozásukkal miképp szegik kedvét, sérthetik gyerekeik önérzetét, önmagukba vetett hitét. Amit a szülő ért, az a kicsi számára esetleg nehéz gond lehet. Az indulatos „hát nem érted?" félelmeket, önértékelési zavarokat okozhat, és ami a leggyakoribb „eredménye" ennek a laikus segítségnek: a kisgyerek egyre jobban megutálja a tanulást. Vajon mit kezdjen a szülő azzal, amit a nevelőtől hall: „Anyuka kedves, sajnos a maguk kislánya a leggyengébb az osztályban." Szégyelli magát, dühös vagy szomorú lesz. És nekilát nyúzni, nyaggatni „leggyengébb" gyerekét. És itt egy igen lényeges dologra kell felhívni a figyelmet. Pedagógiai szempontból a legkevésbé sem igazolható az a naiv állítás, hogy a „gyakorlás" szokásos módja, vagyis az egyes feladatok vagy feladattípusok végtelen, monoton ismétlése minden tanulási problémát megoldó „gyógyszer". Az ismétlés csak egy a pedagógia eszköztárából. Teljesítménygátolt, félénk, büntetéstől rettegő gyerek számára például az azonos típusú feladatok mérték nélküli ismételtetése nemcsak hogy nem használ, de kárt is okozhat. Még akkor is, ha ez a pedagógiai „kalóztevékenység" elviselhető légkörben folyik. Hát még milyen kárt okozhat a „leírod még tízszer", „hát, ez meg micsoda?" hangulatú „gyakorlás", a füzetlapiok összetépiése, a büntetés! Napjainkban nem ritka eset, hogy a szülői ház és az iskola egymásra igyekszik hárítani a nevelési és oktatási feladatokat. A szülök gyakran olyan nevelési feladatok megoldását várják az iskolától, amelyeket az nem vállalhat, és az iskola olyan igényekkel lép fel a szülői házzal szemben, amelyeknek az nem tud eleget tenni. Nos, az oktatás vonatkozásában nem lehet kétséges: az az iskola feladata, kötelessége. Az oktatási feladatokat az iskola nem háríthatja át a képzetlen, laikus szülőkre, nem támaszkodhat oktatási eredményeinek elérésében a szülök oktató tevékenységére, mert ilyen „oktató tevékenység" nem létezik. A pedagógia nem állíthatja önmagáról, hogy amit ó tud, azt bárki, képzetlenül is tudhatja. Az iskolában, lévén feladata az oktatás, jogosan soha nem hangozhat el - folytatás nélkül - ilyen mondat: „Anyuka, a maga kislánya a leggyengébb az osztályban." Csak ezzel a folytatással: „de mi majd megoldjuk a problémát." Természetesen az iskola kérhet segítséget a szülőktől. De csak ha piontosan, szakszerűen tájékoztatja- a szülőt: miben, miért, milyen segítséget kér. A kudarcért a normális családi életet élő szülőt nem lehet felelőssé tenni. Az ilyesféle ellenőrző könyvi „üzeneteknek:" „írásból nagyon gyenge", semmilyen pedagógiai, szakmai létjogosultságuk nincs. Nem szólva arról, hogy az ilyen üzenetek megrontják az iskola és a szülői ház kapcsolatát. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ilyen üzenet burkolt, de határozott elhárítása annak a felelősségnek, amit pedig az iskola soha nem háríthat el, mert a gyerekek tanítása az ő feladata. Ezért tartom pedagógiai hibának, ha az iskola a gyerekek házi munkáiban pontos eligazítás nélkül szülői segítséget igényel; abban a formában, ahogy ez ma eléggé általános: „Üljenek mellé a kedves szülők"; ez így hibás és kevés, inkább ne üljenek mellé ilyenformán a kedves szülök! Ne üljenek mellé már azért sem, mert az első osztályban még megtehetik. Talán még a negyedikben is. Az már igen nagy baj, ha akkor is ott kell ülni, amikor tíz-tizennyolc éves. Az életben „senki mellett nem ül senki" - önállónak kell lenni. Ott egyedül is helyt kell állni. VARGA ZOLTÁN □ 1988. XII. 9. (ÖSTK-felvétel) m ho bvhn [
