Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-02 / 48. szám
Dusza István 1988. szeptember 9-én, a Vasárnapi Új Szóban, megjelent cikke néhány helyesbítés és magyarázat leírására késztetett. Bátran le merem írni a két fiatalember nevét, akik az órsújfalusi (Nová Stráz) művelődési táborban mutatták be - de nem performance-ukat, ahogy azt a cikk írója írta hanem akcióköltészeti előadásaikat. Mészáros Ottó Diszkréció címen mutatta be műsorát, e sorok írója pedig az érsekújvári (Nővé Zámky) kísérleti művészeti-irodalmi stúdió, a ,.stúdió érté" első fesztiválján bemutatott Egy helyben című akcióköltészeti műsorának videofelvételét. Ezek az előadások távol állnak a színháztól, és bátran le merem írni, hogy közvetlenül semmi közük hozzá. Miről is van szó? A költészet nincs ennek az irányzatnak, és ha mégis akadnak hasonlóságok, az is azt bizonyítja, hogy a klasszikus avantgarde idején elkezdődött folyamat, miszerint kezdenek elég határozottan összemosódni az egyes műfajok és művészeti ágak, mit sem veszített érvényéből. Végezetül még egy gondolat. Természetesen szó sincs kizárólagosságról. Ezek az irányzatok nem kívánnak a klasszikus irodalom, költészet helyébe lépni. Mindössze arról van szó, hogy újabb és újabb színnel gazdagodik az irodalom palettája. Juhász József * * * Köszönöm a felvilágosítást, és egyben a szerző elnézését kérem, amiért írásának közlése anyagtorlódás miatt késett. Remélem, hogy ez mit sem von le azoknak az ismereteknek az értékéből, melyeket közöl. Mondhatnám: azok evidenciák. Csakhogy ezekkel az evidenciákkal az említett kísérleti költészeti irányzatok művelői úgy bánnak, ahogy az nekik éppen a legmegfelelőbb. A létrejövő helyzettől függően, az utólagos bírálatokra reagálva, annak mondják magukat, aminek akarják. Vagyis: végtelen nyitottságuk és a Juhász József említette szintézis orvén annak tekintik produkciójukat, aminek a néző sohasem. Ezúttal azonban tisztázódtak a dolgok: mindaz, amit legalább háromszázad-magammal láttam, „akcióköltészeti műsor" volt. Továbbra is marad a kérdésem: Mi volt mindabban a „művészi MONDOK VALAMIT kísérleti irányzatainak - akusztikus költészet, vizuális költészet, számítógépköltészet, videoköltészet és akció - szintéziséről. Pár mondatban arról szeretnék írni, hogyan alakulhatott ki ez a látszólag abszurd irányzat. Az irányzat szempontjából két alapvetően fontos dolognak kellett megszületnie. Az egyik az akciójelleg önállósulása. Az akciójelleg a képzőművészetben másodlagos szerepet játszott, a mű létrehozásának folyamatát századunk második felében kezdték alkalmazni mint önálló művészeti tevékenységet, később már maga a folyamatakció vált műalkotássá. A másik fontos lépés a költészeti kísérletek körvonalazódása és irányzatokká alakulása. így születhettek meg a költészet már fent említett kísérleti irányzatai. Ezeknél a mű kialakítását művészeti tevékenység előzi meg, és e mű létrehozásának folyamata már másodlagos szerepet játszik, tehát a költészetben ily módon már jelen van az akció. Innen már csak egy lépés az akcióköltészet. Mindössze az akciójelleget kellett művészi rangra emelni. Létezik egy másfajta megközelítés is. Az akusztikus költészet a nyelv akusztikáját, írott formában megvalósíthatatlan részét emeli a költészet eszköztárába. A vizuális költészet a nyelv grafikai jelentését, jelentőségét, valamint a vi- zualitást, mint az emberi gondolkodás egyik fontos elemét, adja a költészetnek; a videoköltészet a tér és idő (tényleges fizikai értelemben véve) belépését eredményezi a költészetbe; a számítógépköltészet a nyelvet mint időben és síkban mozgó nyelvi grafikát értelmezi. Ezek után elkerülhetetlennek látszik egy újabb elem belépése, és ez az elem az alkotó, személyes jelenlétével. Tehát az akcióköltészet megszületése következménye és függvénye az eddigi irányzatoknak, még akkor is, hogyha egymástól csaknem függetlenül alakultak ki. Tehát az akcióköltészet az a műfaj, vagy irányzat, ahol az említett költészeti kísérleti irányzatok felhasználásával, azok szintézisével a művész, közönsége vagy a videokamera előtt hozza létre alkotását. Felmerülhet a kérdés, hogy ez mitől költészet. Nos attól, hogy, a fentiekből következően, ennek az irányzatnak a gyökerei egyértelműen a költészetbe mélyednek, hogy az előadás folyamán keletkező verbális mű költészeti alkotás, céljait és törekvéseit tekintve a költészet és ezzel együtt az irodalom határait kívánja módosítani, az irodalom újszerű megközelítése felé nyitva utat ezzel. Azt hiszem, ezek után nyugodtan leszögezhetjük, hogy a színházzal semmilyen közvetlen kapcsolata rangra emelt", amit akkor ott láttam? Ezt Juhász József leveléből sem tudjuk meg. Ha már valami akciójellegü, akusztikus, vizuális és ráadásul az „alkotó" is megjelenik a „műalkotás" konstrukciójában, akkor az mindenképpen művészi végeredményre vezet? Juhász József írja, hogy az irányzat gyökerei a költészetbe mélyednek, s a megszülető verbális mű költészeti alkotás, amely az irodalom határait is módosítja. Nos: a színház modern (már nem is annyira avantgárd) irányzatai, ugyanezt teszik, csak sokkal összetettebb, szintetikusabb eszközrendszerrel. Sokszor még a létrejövő verbális múelem - a szöveg - is egyszeri, csak a színpadon születik meg... Amiről nem tudunk, vagy nem akarunk tudni, az nem létezik? Ama bizonyos „spanyolviasz-járvány" leginkább tájainkon terjed, amióta az európai avantgárd művészetet a Vadak párizsi kiállítása a múlt század végén „szalonképessé" tette. Muszáj nekünk mindig mindent újra felfedezni? Nem lenne könnyebb a már felfedezettet megismerni, s a lehető legjobban, új dolgok létrehozásakor, alkalmazni? Belátom, hogy ez is lehet életcél, csakhogy éppen az avantgárd, a neoavantgárd és a poszt- avantgard alkotóinak mindenkori célja veszik el: nem születik eredeti, minden konvencióval szembenálló műalkotás. Az akcióköltészethez még egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. Ha véletlenül a számítógép- és videoköltészet is részévé válik egy ilyen alkotásnak, lehetséges-e kiválónak mondani, ha a számítógép programja hibás vagy a rossz videokamera használhatatlanná torzította a felvett képeket? Tudom, ezek a hatáselemek is részei lehetnek az „akciókölteménynek", de mi van, ha mindez ott, akkor és éppen úgy romlik el, ahol, amikor és hogyan nem kívánta az alkotó. Igen, ez is akció, a technika ördögének akciója, sajó avantgárd művész ezt is belekalkulálja. így változik minden véletlen történés művészi alkotássá. Boldog vagyok! Művész vagyok, mert velem mindig véletlennek tetsző dolgok történnek. Már a születésem is véletlen volt, s az, hogy túléltem, egy-egy hideg, illetve meleg vízzel teli vödörnek, valamint a bábaasszony életet adó „akciósorozatának" volt köszönhető. Lázárságom ezzel véget is ért. Azóta sem tudok újrafeltámadni. Talán majd az „akcióköltök" ismét feltámaszta- nak- DUSZA ISTVÁN Dr. VEKERDY TAMÁS GYEREKSZÍNHÁZ - DIÁKSZÍNHÁZ (Részlet) Zene — ének — tánc A kisgyerek impulzív lény. Ha szabad ezt mondani: kéreg alatti impulzusai, érzelmei, vágyai vezetik, sodorják. Ezeket a „kéregalatti központokat" a ritmus, a dallam, a mozgás - egyszóval minden ami érzéki, érzékletes - közvetlenül közelíti meg, közvetlenebbül, mint a szó, a kéregre ható racionalitás a maga útvonalán keresztül. Én ugyan azt gondolom, hogy minden színházi megjelenítés elmaradhatatlan eleme a zene (az ének, a tánc), az elegáns és pregnáns mozgás, - de hogy a gyerekszínház conditio sine que nonja, ebben biztos vagyok. Nem véletlen, hogy ezek az elemek egyetlen olyan gyerekhez szóló előadásból sem hiányoznak, amelyet színészek, színházi emberek hoztak létre. A humor - a szinte drasztikumig menő humor - is elmaradhatatlan eleme a gyerekelöadásoknak. Ez a humor egyrészt ritmus-problémával függ össze. - A fergetegessé felgyorsított ritmus ugyanúgy nem hiányozhat a gyerekelőadásbóf, mint a hirtelen megállás vagy az egész lassú, kitartott megmozdulás sem, szélsőségek között gyors váltások kellenek. - Másfelől a humoros helyzet szemléleti problémákat, kontrasztokat old fel vagy állít elénk vaskosan. (Ezek a kontrasztok a gyerek mindennapi élményei, például a kicsi-nagy, erős-gyenge viszonylatokból fakadóan.) Es a kontrasztokban a világ átélésének módja- egymás mellé rendeli az ellentmondó helyzeteket anélkül, hogy döntene közöttük - fejeződik ki. Beszélnünk kell ezt a korosztályt illetően még egy divatos problémáról - bár ez a divat talán letúnöben van. És ez: a gyerekek ,,bevonása". ,,Aktivizálni kell a nézőt." ,,És a gyereket különösen." És ebből az elemi pszichológiai tévedésből világszerte erőltetett és unalmas öt és tíz percek, kissé ,,peinlich" negyedórák születtek. Ugyanis a néző, akit békében hagyunk és csak a megjelentítéssel kötünk le, belsőleg hihetetlenül aktív- lehet. Persze kétségtelen az, hogy civilizációnkat szurrogátumokkal élő vagyis pótlékokkal beérő civilizációvá teszi az a tény, hogy ahelyett, hogy mindnyájan táncolnánk a törzsi tűz körül, hogy magunkba idézzük a megelevenítő szellemet, csak ülünk és nézzük a táncolókat. Koncerten is (ahelyett, hogy zenélnénk), futballmeccsen is (ahelyett, hogy mi szaladgálnánk, rugdosva a labdát és játszva ezt az eredetileg kultikus, rituális, sors-megjelenítő játékot). Na, de visszafelé haladva: ezt már a majáknál is a papok játszották és már a görögöknél is csak nézte a közönség... Ugyanakkor a külső aktivitás elvesztése, a csak nézővé válás belső szabadságot teremt: benne is vagyok, ha megragad; és kívülről is figyelem. Mindenesetre, amikor a mai színházi szituációban a színész erőlte- tetten bevonja a közönséget, ezzel egy csapásra megszünteti a néző belső aktivitását, kitágult belső világa egy pillanat alatt összezsugorodik, miközben esetleg igyekszik jó képet vágni az inzultushoz - és a színész játéka is veszít megjelenítő erejéből, kilépve a varázskörból elerötlenedik. Lehet, persze hogy lehet, reagálni a gyereksereg lelkes ordítozására - és persze hogy kell és lehet ordítozni és ugrálni az izgalomtól a gyermekelóadáson vagy a bábszínházban. Nagy hiba, ha ezt a pedagógusok - mint ez gyakran előfordul - letiltják. Vagy: ami épp ilyenkor gyakori: a nagy számban megjelenő szülők és egyéb kísérők a gyerekeket egymástól ,,leszigetelik". Ilyenkor a nézőtéren a részvételnek ez a hatalmas hulláma nem fut át, és nem köti össze ilyen intenzitással a nézőteret és a színpadot. De erőltetett bevonásra, aktivizálásra semmi szükség nincs. (Még azt is mondanám: azok forszírozzák ezt a külsődleges aktivizálást, azok erőltetik, akik belsőleg nem tudják a közönséget megragadni és megindítani.) Természetesen itt is áll, itt is érvényes - mint mindenütt a művészetben - az az ignotusi szabály, hogy ,,A művésznek mindent szabad, ha meg tudja csinálni." A jó gyerekszínházban tehát a kísérő pedagógusokat éppen úgy leválasztanám a gyerekekről, ahogy a kísérő szülőt, és ők külön blokkban ülnének. (Ahogy ezt láthattuk Bucz Hunorék jól szervezett gyerekelőadásán. - Még mindig a kisgyerekek színházáról, a hét-nyolcéves korig terjedő korosztály színházáról van szó!) A néző tehát nem aktív, mikor szorongva és gátlásosán körbetáncol a színpadon, miközben jobbról- balról egy-egy színész a kezét fogja- akkor aktív, ha ámultán ül a helyén és merengő szemlélője a színpad keltette külső és belső képeknek. A hetedik-nyolcadik életév körül: változás, váltás következik be. A gyerekek jelentős része ugyan még marad meseolvasó (is) nemegyszer egészen kamaszkorig, de ennek a korosztálynak a hőse most már nem a mesehős többé, hanem a mondái hős. A mondái hős ott él valahol a történelem és a képzeletvi- lág határon, ö Toldi Miklós vagy Winnetou, Mátyás király vagy Julius Caesar. Sajátos személyes élettörténete van, nagyon is konkrét viszonyok között él, jellemzik öt korának és környezetének tárgyai, szokásai, stb. - melyek mind megragadják a nyolc-kilenc-tíz éves gyerek fantáziáját. Ezt az életkort látenciának- a lappangás idejének - is szokták nevezni. A kisgyerekkori impulzivi- tás most elcsitult, testarányaiban is és pszichikumában is egy harmonikus kis lény áll előttünk, akinek ez a harmóniája majd a kamaszkorra bomlik újra meg. Látenciában, lappangásban vannak az erotikus késztetések, a szexuális impulzusok a kisgyerekkori szexualitás és a kamaszkor között. Ez a gyerek nagy figyelemmel képes szemügyre venni a külvilág jelenségeit, tárgyait, és hatalmas gyűjteményt tud felhalmozni tárgyakból is, de ismeretekből is. Konkrétumokra vonatkozó ismeretekből. A történelemből tehát nem törvényszerűségek érdeklik, a fizikából sem - ezeket nem is tudja kellőképpen megközelíteni - hanem: konkrétumok. Milyen volt Winnetou kése? Homlokpántja? Bőröve? Milyen cipőik voltak Caesar katonáinak, és milyen ásókkal ásták ki órák alatt azt a folyómedret? Mit ettek? Azt hogy vitték magukkal? Milyen ruhát hordott Caesar? Miből volt Toldi pajzsa? Pontosan mekkora volt? És hány kiló? Stb. Ennek a korosztálynak nem véletlenül hőse az indián. A nagy önuralommal bíró, méltóságteljes, harmonikus ember, aki harmóniában él önmagával és a természettel. (Az akarat problémája.) Ezek a gyerekek is természetrajongók - ha tehetik -, és ők is szeretnék úgy ismerni az erdőket, az állatokat, a füveket ... És természetesen: a csillagokat, a tűzgyújtás módját, a nyomolvasást, a csomókötést, a sátorépítést ... Tehát: személyes élettörténetú hős, életének konkrétumai által külön is pontosan jellemezve. Ugyanakkor ennek a korosztálynak már hőse Tóm Sawyer és Huck- leberry Finn és Copperfield Dávid és a Pál utai fiúk és hamarosan Nyilas Misi is... Ugyanis most nyílik meg az érdeklődése a vele egykorú, másik gyerek felé, most kezd ővele szolidaritást érezni - ez a banda-, csapat- és törzsalakítások nagy ideje. (Míg a kisgyerek a másik gyereknek mondott hazugságot nem tekinti bűnnek, ha meg is értette a hazugság mibenlétét - hanem úgy gondolja, hogy csak a felnőttnek kell igazat mondani -, addig a hét-nyolc-kilenc éves gyerek esetében ez megfordul. Egymás között nem szabad hazudni, a felnőttnek szabad, lehet, sőt néha kell. Betyárbecsület.) Talán ennyiben tudnám felvázolni a szüzséül szolgáló témák lehetséges körét. Itt azonban a megjelenítéssel még több baj van - lehet. Az oktató és nemesítő célzat itt még könnyebben csúszik be, megsemmisítve azt a magatartásbeli szuggesztiót, amit úgyis hordoz a történet. A gyerekábrázolásban pedig az erőltetett játék, a harsány- ság, az áltemperamentum, a jópo- fáskodás - mind megannyi buktatói a színészi megjelenítésnek. (Hadd jegyezzük itt meg zárójelben még az előzőekre is visszautalva: a nagy mesének soha nincs oktató tanulsága - egyszerűen igazsága van! Győz az igazság. De ezt minél többször elmondjuk szavakban is, annál biztosabban sikerül vele tönkretenni egy előadást.) Ezek a gyerekek remekül tudnak játszani - órákig, napokig tartó szerepjátékokat játszanak. Szívesen játszanak színházat is. Ebből azonban megint csak nem az következik, hogy rángassuk fel őket a nézőtérről a színpadra, hanem hogy ha erre mód van, tegyük lehetővé ilyenkorú iskolásoknak, hogy felváltva, „bejárhassanak" a színházba, segíteni a díszletek és egyebek körül - esetleg maguk is saját erejükből kreálhassanak a színház eszközeinek, lehetőségeinek felhasználásával valamiféle előadást. De ez már a gyerekszínjátszás problémája. Az elmúlt színházi évadban mutatta be a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata Mark Twain Koldus és királyfi című mesejátékát, amit Horváth Lajos rendezett. Színházunk évről évre készít a gyermekek számára olyan előadásokat, amelyeknek nem titkolt szándéka az anyanyelvi tudat elmélyítése, az esztétikai érzék fejlesztése és a színházművészet megismertetése. Ezek az előadások általában a legnagyobb reprízszámokat érik el. Ez is bizonyítja, hogy a csehszlovákiai magyar színházkultúrában milyen fontos helyet töltenek be a gyermekszínházi produkciók. Felvételünkön Mák Ildikó és Boráros Imre látható a Koldus és királyfi egyik jelenetében. (Szűcs Jenő felvétele) ÚJ SZÚ 14 1988. XII. 2.
