Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-21 / 42. szám
BALVANT GARGI Ishar Singh csettintett egyet és megrángatta az ökör farkát.- Na! Gyerünk már! Gyerünk! Még két mérföld, aztán kapsz enni! Gyerünk, gyerünk...! Egyre türelmetlenebbül nógatta az ökröt, hogy mielőbb célba érjenek. Kocsiján ott volt egész gazdasága: egy szétszedett faágy, egy agyagkorsó, szövőszék, egy köteg ruha, a kecskéje, valamint felesége, Jeevi és gyermekei. A gyerekek is éhesek voltak, sírdogáltak. A kisebbik az anyja mellét majszolta. Az asszony megpaskolta meztelen popsiját.- Nincs már benne semmi, te kis ördög! Ne cibáld, légy nyugton! Ha a faluba érünk, kapsz te is enni... Ishar Singh turbánja félrecsúszott, égette fejét a forró déli nap. Halántékán verejték gyöngyözött, hosszú bajuszára is ráfolyt. Nagy termetű, erős ember volt, a meleg mégis kínozta. Pakisztánból települt át a feleségével és gyermekeivel, amikor a földet osztották. Két hónapig voltak a menekülttáborban, Amritsarban, négy hónapon át pedig Jullundurban várták az engedélyt. Aztán ' útra kelhettek, a homokvidékre, Kalyanába, nagybátyjához.- No! Igyekezz már! Még egy mérföld és ott vagyunk! - nógatta ismét az ökröt, s a bambuszbottal a hátára paskolt. Végre elérték a falut. Az utca végén, a kúthoz közel, megtalálták nagybátyja házát. Ishar Singh megállította az ökröt, leszállt és bekiáltott az udvarba. Fekete kutya rohant elő, körülszaglászta, megmorogta, majd ugatva visz- szafutott. Az ajtóban egy férfi jelent meg. Kezével az udvar hátsó része felé intett:- Eredj hátra, ott lakik a bácsikád a szalmakunyhóban. Eredj csak...! A háziak jó szívvel fogadták őket, enni is adtak nekik. Néhány nap múlva Ishar kapott munkát, aztán szerzett egy düledezó kunyhót, ahová beköltözhettek. Az asszony sárral kente be a repedt falakat, a padlót tehéntrágyával kevert földdel javítgatta, a kunyhó előtt pedig egy kis kemencét rakott, legyen miben sütni a kenyeret. A kecskét egy karóhoz kötötték az udvaron, a gyerekek az utcán a homokban játszadoztak. Jeevi naphosszat varrt és szőtt. A kis kunyhó előtt hatalmas fügefa állt. A falu lakói nagyon tisztelték, öntözték és tövéhez virágokat hordtak. Törzsét cinóbervörös jelekkel díszítették, esténként pedig lámpát gyújtottak alatta. Jeevinek is kedves fája volt a fügefa, s most nagyon örült, hogy a kunyhója előtt egy ilyen fa áll. Esténként kiült alája, és mint a többi asszony, ő is lámpást gyújtott. Napsütésben a fa kellemes, friss árnyékot adott, este pedig a csendben levelei halkan zizegtek. Ishar az egyik napon nagy bála száraz borsószárral tért haza. Az udvarra érve ledobta hátáról a terhet. A gyerekek hangoskodva, boldogan vetették magukat a zörgő borsószárra. Jeevi ott feküdt az udvaron. A férfit elfogta a méreg és rámordult:- Mindig csak fekszel, mint egy lusta kutya! Kelj fel! Az asszony termékeny volt, mint a folyók völgye. Nemrég, a menekülttáborban született egy gyermeke - a harmadik -, egy satnya, nagyszermú kislány, aki félholtan jött a világra és csak néhány órát élt. És most ismét gyermeket várt... Fáradt tekintetét férjére emelte.- Nagyon rosszul érzem magam, Singh! Mit tehetek?- Még egy éhenkórászt hozol a világra! Rosz- szabb veled élni, mint egy kutyával! A föld is szabadkozik néha, de te mindig készen állsz! - szitkozódott. Merített az agyagkorsóból és ivott. Letörölte bajszát, turbánját a heveröre dobta és tovább szidalmazta az asszonyt.- Istenverése ez! Azzal büntet, hogy minden évben újabb kenyérpusztítót küld a házhoz! , x Néhány nap múlva váratlanul megeredt az eső. A fák ágai csillogtak, a frissen öntözött levelek feléledtek. Az ég egyre dörgött, az eső most már szüntelenül esett. Jeevi már nem bírta magába fojtani fájdalmait. Nyögött és jajgatott. Ishar zsákdarabbal a fején útnak eredt az esőben, hogy elhozza a bábaasz- szonyt. Az utat elzárta a víz, az öregesszony nem mert nekivágni. Ishar kegyetlenül átkozódva hazaindult. Az eső szakadt és semmi jel nem mutatta, hogy egyhamar el akarna állni. A kunyhó tetejéről ömlött a víz. A gyermekek egymásba kapaszkodva figyelték a felvillanó villámokat. Singh éjszaka különös dübörgésre riadt. Zúgás, recsegés, ropogás egyre erősödő zaja hallatszott. Egy pillanat alatt megértette, mi történt. „Árvíz! Árvíz!" - ordított fel, gyermekeit felkapta fekhelyükről és mint az örült, rohant fel a bambuszlétrán a kunyhó tetejére. A rohanó áradat e pillanatban nekivágott az agyagfalnak, elsodorta a szalmaajtót, benyomult a kis házba, és máris térdig ért a víz. Ishar még egyszer lemászott a szobába, ahol a felesége az örvénylő vízben a bambuszlétráig támolygott. Segített neki, felvonszolta a tetőre. Körülöttük félelmetesen, sötéten hömpölygött az ár. A sötétben is felismerte kis birodalmát: a fekvőhelyet, a kis ládikót, a ruhácskákat, a szalmából fonott kosarat, amint elindultak a hullámokon. Zúgott, hömpölygött a víz. Honnan? Hová? Nem tudni. Talán a Himalájában volt szörnyű felhőszakadás, talán nagy hótömegek olvadtak el, a rohanó víz megárasztotta a folyót és lezuhant a síkra, magával ragadva a homokbuckákat, és az egész vidéket egyetlen tengerré változtatta. Rettenetes, félelmetes zuhanás! összeomlottak a kunyhó falai! A tető leszakadt! A hirtelen felörvénylö víz elsodorta a két gyereket. Ishar Singh felordított és utánuk vetette magát a vízbe. De már nem látta, nem tudta, hol, merre keresse őket. Tehetetlenül csapkodott a szennyes árban, s hiába kiáltozta nevüket, válasz nem jött. Hirtelen Jeevire gondolt, aki néhány perccel előbb még a tető peremébe kapaszkodva várta, vele együtt, a szabadulást. Jeevi hallotta még gyermekei kiáltását, férje keserves, kétségbeesett jajszavát, amikor a tető lezuhant és elmerült a kavargó, örvénylő bugyborékoló vízben, s kimondhatatlan fájdalmat érzett. Erőtlen volt, teljesen kimerült, úgy érezte, elveszett. Abban a pillanatban a fügefa egyik ága - talán a víz nyomására - mintha csak érte akart volna nyúlni - letört és odahajolt a víz fölé, ahol Jeevi kétségbeesetten várta utolsó perceit. Ereje végső megfeszítésével megkapaszkodott a lehajtó ágban és felvonszolta magát a fügefára. Ishar hiába küzdött az árral, hiába kiáltozta két gyermeke nevét, csak a sötét víz zúgott körülötte. Melléből mélységes bánat, kétségbeesés és átok tört elő. Az égre nézett. Az sötét volt, csak kelet felől kezdődött halvány derengés. Megpillantotta a kettétört fügefát és meghallotta az asszony jajveszékelését. „Segítség! Meghalok!" - jajongott az asszony, lábával nekifeszült a fa törzsének, csikorgatta a fogait és öklét rágta. Vajúdott. Alatta víz, víz, víz, mély és sötét, úgy nézett fel rá, mint valami óriási halott szeme. A fa ágain, gallyain, ruhadarabok, kosarak és ók ketten Ishar Singhgel. ... Amikor a víz mormolását hangos gyereksírás hasította át, a rettenetes sötét oszladozni kezdett. Az ég alján erősödött a derengés, s csillagok fénye villant a víz tükrén, amely lassan, mintha visszahúzódott volna. Jeevi mellére fektette kisfiát, szeme tele volt könnyel. Érezte a puha kis test melegét, az ö gyerekéét, akit eső mosott, nedves levelek simogattak. Ishar Singh megilletödve szólalt meg:- Csak lassan... óvatosan... Nézd, kisfiú! Isten adta őt nekünk, miközben elvette mindenünket ... Jeevi körülnézett é$ felsírt:- Igen... vagy talán... ez a fügefa... ANTALFY ISTVÁN fordítása K éső nyári délután érkezett a kisvárosba, mely penészgombaként nőtt rá a föútra... A vendéglő alacsony kerítéssel körülvett kerti részében szalmakalapos, rö- vidnadrágos kirándulók hangos kiáltásokkal követelték ebédjeiket és söreiket, az asztalok között fagylalttól maszatos kisgyerekek szaladgáltak. A kerítésen túl csillogó, végtelen kocsisor vonult. A férfi lassan, közömbösen tekintett szét napszemüvege mögül, majd felfedezett egy üres asztalt a fal mellett. Délután három óra volt. Negyven körüli pincér és két fiatal, rövid szoknyás pincérnő szolgált fel, izzadó hónaljjal. Mindhárman fáradtan viselték a váltás előtti utolsó rohamot, elegük volt már a vendégekből, a forróságból és a zsíros, ételmaradékos tányérekból. Rezig- náltan kerülgették a botladozó, hangoskodó gyerekeket, a pincér talán már fogyasztott is valami keményet. Miután vagy tizenöt perc telt el úgy, hogy figyelemre méltatták volna, egy alkalmasnak tűnő pillanatban a férfi energikus mozdulattal magához intette a pincért, félreértLipcsey György: APÁM (Hrapka Tibor felvétele) M •» •» ff Dormogo Napszámba hánytam a havat késő estig, ölelgettem volna inkább Mészöly Erzsit, Jáva felé úszó briggre szálltam volna, karcolhattam volna pálmát ablakomra, moziba mehettem volna, nézni Tarzant, de tölcsért temettem, ahol bomba csattant, derelyét ehettem volna kaviárral, míg egy sültkappan szobámban körbe szárnyal, műveltem volna a sakkot, efféléket, kócfejekre hagyva ilyen mesterséget. Kormos István Szegény Yőriek Halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel senki nem tudja rólam hogy én valék Yorick koponyám partra vetve fűrésszel elfelezve egy jó öreg sírásó pohárnak kinevez széléről kortyint fecske Hajha barátaim akkor már ti se lesztek Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam a betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó- s újtestamentumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem váltam kulcscsontja orsó térdemben stroncium Sakkoztam veletek röhögtem veletek ha ültem veletek nem voltam veletek Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam csak elértem gyalog Atlanti partokat Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint ama vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amig lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick Emlék nádkorodból Szélfútta nádkorod: első öt éved szörnye nem kilencfejü sárkány, csak egy gügye dalocska; se torokgyík, se gyors tejfog-hulladozásod, se a ribizli közt elhagyott rongybubád, se nagymama halála, se idegen kapuk ' csengője nem ijesztett; kín hieroglifáit az sütötte szivedre, csöpp-négykézláb-buta, ha füledbe nevették, zümmögték, énekelték: kákatövénhajajhajköltköltköltaruca. Könny sója torkodon, nap verte a vizet, kék mennyre óriás fehér kört sirály rajzolt, fehér kör közepén dörmögö madarak: útra sereglő gyöngy Liberátorok. Ilyen csudás mese! hüppögtél még kicsit, megríkató rucád bukott a Balatonba, s térdelvén a homokban, majszoltál mákosrétest. Leltár Azt hittem, ebben-abban lesz szavam, nem országos, csak egy embernek szóló, de kezemre ütöttek, tenyérrel szájon csaptak, hátulról elbuktattak, fejem víz alá nyomták. Sétálni sistergő parázson _____________ megtanu ltam: lehet. a költőre emlékezünk, születéséElviselem magányom: nek közelgő 65. évfordulója alkalrámégett ingemet. , mából.
