Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-10-21 / 42. szám

lenül jelezve, hogy ebédelni tne. Azonnal, mondta a pincér, /ágtatott mellette, ly tetszett néhány pillanattal ké- mintha valóban azért'szedné szomszéd asztalt, hogy gyor- in szolgálhassa ki az újonnan ett vendéget, a közvetlenség , amellyel a törzsvendégeket a kitüntetni, minden kétséget >an azt jelentette, hogy bár ren- a dolga, jön, csak egy pillanat- n szó, ezt meg kell érteni, érti megértette és várt. úton továbbra is végtelen ko- . A vezetők arca csak egy atra villant fel. A jobb zsebéből 1 egy doboz amerikai cigaret- miután rágyújtott, a rendszám­át kezdte figyelni. Régi mód­volt, hogy önmagával pókere- lót tett az emlékezőtehetségé­Ezért is nem vette észre a sötét szemüveg mögött lobogó apró feke­te lángocskákat. Valami irodista - dönöttte el magában a konyha felé tartva, és lassan megérett benne az elhatározás. Megfoghatatlan súly nehezedett a vállaira, a szívére, lenyomta körü­lötte a levegőt, elnyomta a hangokat és az gyerekzsivajt. Otrombának érezte a kezén hivalkodó aranyórát és nevetségesnek a hátsóudvari szemetesládák mellett parkoló nyu­gati kocsiját. Mindez zavarta, és tud­ta, bár nem szokott ilyesmit tenni, most ki fog tolni a négyessel. Talán ha a vendéglő teljhatalmú és éber főnöke nem valahol távol építgeti a kapcsolatait, hanem, mint általá­ban, követi az eseményeket, eszébe sem jut ez, ám így, az elfogyasztott féldecik hatására, azt is megenged­kony, mozgékony ujjaival lassan, rá­érősen fejtette le a finom celofánt.- Van panaszkönyvük? - kérdez­te nyugodtan és kimérten, miközben határozottan a pincér orra elé emel­te a dobozt. Az meghökkent egy pillanatra a paradox viselkedés láttán. Nem tudta magának megmagyarázni a dolgot. Ha valaki a panaszkönyvet kéri, nem szokott cigarettával ked- * veskedni, és fordítva. Kellemetlenül érezte magát. Talán mégiscsak messzire ment. Tudta, mi jár azzal, ha a főnöke beírást talál a könyvben. Talán mégsem érte meg ez az egész a „tréfát"? Készséggel nyúlt a cigaretta után és megköszönte. Most először zavarta, hogy nem lát a szemüveg fnögé.- Van valahol, azt hiszem, éppen a főnöknél van, elzárva - felelte, liután túl volt a ketteseken és másokon, közömbös arccal a sorozatot vagy a pókert, ízt és a gyújtót visszahelyezte ébe. lehet az a pofa a négyesnél? ezte a pincér kolleganőjétől, n ismerős nekem. - Az vállat négyes nem az ő asztala, ette az étlapot és kivitte a né- sk. e haragudjon, de nagy ilyen- ajtás - mondta meggyőződés de vigyázva, hogy a mondat ön mentegetőzésnek, elvégre tthon. Közben alaposan meg- magának az évszakhoz ké- I melegen és elegánsan öltö- rfit, akit sötét, drága öltönyé- cipőjében meglehetősen ide- és titokzatosan hatott ebben dűlőkhöz és átutazókhoz szo- rnyezetben. Nem szerette az ilakokat. Ilyenkor a jólöltözött- inti irigység, a kiismerhetet- utálatott váltott ki benne. hette magának, hogy ne adjon le egy rendelést.- Miután letelt a húsz perc, az egyik pincérnöt kiküldte az idegenhez, kö­zölje vele, nincs borjúszelet. A kony­haajtóból leselkedve, elégedetlenül •kellett megállapítania, hogy a férfi továbbra is megőrizte a nyugalmát.- Májat rendelt - közölte a vissza­térő pincémé -, de én többet nem megyek hozzá - jelentette ki ellent­mondást nem túróén. Újabb percek teltek el, ezalatt az idegen újra elővette a jobb zsebé­ben lapuló cigarettás dobozt, majd miután rágyújtott, visszatette. Talán négy óra lehetett, mikor a pincér kiment hozzá, és közölte, hogy sajnos, a szakácsnak lejárt a munkaideje, nem szolgálhat étellel. A férfi alaposan megnézte magá­nak a pincér cigarettahamutól foltos ingujját, aztán a bal zsebébe nyúlt és kivett egy pakli cigarettát. Vé­miközben érezte, hangjával területe­ket adott fel.- és ó, persze, ma már nem jön vissza. Igaz? - kérdezte az idegen, rá sem nézve, de olyan hangsúllyal, amely egyértelműen jelezte, lemond a megtorlásról.- Valóban - lélegzett fel, és egy kicsit meg is nyugodott. A férfi hang­jában nem érzett haragot. Az idegen elővette a gyújtóját és tüzet adott neki. Most már nem lehet baj - gondolta és készségesen a tűz felé hajolt, ám amikor felegyenese­dett, újra feltámadt benne a dac és elöntötte a gyűlölet. Hát mégiscsak fölényben van! Mégiscsak legyöze- tett valamiképpen! Újra nem bánta, hogy nem szolgálta ki, csupán azt sajnálta, hogy nincs rajta is szemü­veg, amely eltakarná a szemében lángoló gyűlöletet. Mélyet szívott a cigarettából és keserű elégedet­lenség töltötte el. önmagát is utálta már, és a helyzetet, amelyben ilyen­képpen játszott szerepet. Ezt a meg­szégyenítő, megalázó helyzetet. Legszívesebben megverte volna a férfit, de egyszerűen nem volt bátorsága hozzá. Keserű, fagyos mosollyal állt az asztal mellett, félig meghajolva és szinte alázatosan szívta az idegen cigarettáját. Hirtelen feleszmélt és kiegyene­sedett. Ezt azért nem!- Esetleg valami italt? - kérdezte, hogy valamiképpen megindokolja várakozását.- Köszönöm, nem kérek - mond­ta a férfi kimondhatatlan kemény­séggel és magabiztossággal a hangjában. - Már mennem kell - állt fel. A pincérre nézett, s bár tekintete a sötét üveg miatt nem találkozhatott a sunyi, dacos pillantással, pillanat­nyi kapcsolat alakult ki közöttük, melytől a pincér megremegett. Az asztalon maradt cigarettás dobozt visszatette a bal zsebébe és elindult a felüljáró felé. Az állomásra megy - gondolta magában megvetően a pincér, és hátrament az udvarba, hogy nyu­godtan t elszívhassa a cigarettát, melynek kellemes aromája volt. A négyszögletes terület árnyékos részében parkoló autójának dőlt és mélyeket, jóízűeket szippantott. Fejbólintással üdvözölte a takarí­tónőt, aki a szemétládák körül zöngő legyek felhője mögött jelent meg. Végre itt a váltás, vége a napnak. De miért kell ehhez vigyorognia? Bár miért ne? Mintha lebegne... mi több, elindult a levegőben és egy határta­lan mezőt talált maga előtt, melyen illatos virágok között csodálatos meztelen nők futkároznak... Mikor magához tért, az öltöző fala mellett feküdt az egyik lócán, és rettenetes ürességet érzett magá­ban. Első gondolata az volt, hogy a cigaretta váltotta ki a szédülést. Talán büntetés! - gondolta rémül­ten, miközben a falánk, követelőző­üresség mintha mindent magába akart volna szippantani, pattanásig feszítette ezáltal a belsejét. Légin • kább a világosság zavarta. Az a jó­zan, metsző hideg tisztánlátás, amellyel önmagát szemlélte az ócs­ka világ silány kis öltözőjében. jzdulatlan volt a levegő. Eltelt néhány má­sodperc, míg a terembe lépve megszok- lomályt. lesz a szobád - mondta a férfi, miután k irataimat, s az ő gondjaira bíztak. Még öt t ott az enyémen kívül. Leraktam a dolgai- tán kiléptem a folyosóra. Körülnézek, hátha merős. honnan vagy? - kérdeztem a mosdóban ctól. létről. gis, pontosabban? lek az neked? szoktam ilyen mogorva hanghoz, bár ma­használtam néha, többnyire családom tag­zemben. Idegentől ilyet hallani - enyhén rossz, kivált, ha idegennel kénytelen egy élni az ember. a folyosón voltam, elhatárolva magam tői, mindenkitől. így biztosabb. Kívülállóként szemügyre környezetemet, aztán válasz- á tartozzak. 3 lépcső vezetett föl. Erre se járhatnak gondoltam, aztán elindultam. Fölöttem már tető. A padláson szinte rám zuhant a fülledt Egy létra állta utamat, amely a tetőnyílás- iződött. Felfrissülést varva dugtam ki a fé­résén. Helyette millió tűszúrást éreztem sugaraktól. löbbentett a kép. Erre nem számítottam. everő test. Szemmel láthatólag kínlódott ínyi. A tűző nap mintha mindannyiukat zte volna a kiugró lapos pléhtetöre. tudom, meddig bámultam őket, latolgatva, e, vagy inkább másszak vissza, amikor megrántotta a Iában, hogy majdnem le­mit keresel itt? - förmedt rám a mosdóban ért fiú. - No, tűnés innen. i ember értelmes, ennyiből is rájön, hogy a tető tiltott hely. Minden tiltott hely különben azért tiltott, hogy legyenek, akikre a tiltás nem vonatko­zik. Megértettem, számomra marad a folyosó, ha ismerősökre akarok szert tenni.- Jól odamondtái neki - veregették meg a válla- mat egy alkalommal.- Jó a humorod, hallod! - szólt át egy másik. - Majd néha szórakoztathatsz bennünket legalább. Igazán nem értem, mi tetszett nekik. A rettegett gondnok állított meg egy alkalommal, mert össze­mászkáltam a frissen felmosott folyosót. Már nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam neki, de az ajtóban, a cirkuszra várakozó fiúknak igen tetszett. Ezt a gondnok természetesen nem bocsátotta meg, de legalább most már tartoztam valahová. így kerültem a tetőre napozni. Tízen kínlódtunk a napon. Mindenkinek megvolt a helye. A feljárat mellett fekvő fiú figyelmeztetett, hogy az eresz emllé ne menjek. Először arra gondoltam, félt, nehogy leesek. Még hálás is vol­tam neki magamban. Azonban hamar rájöttem, itt senki sem ügyel különösebben a másikra. Ha leesik, az ő baja. Tavaly le is zuhant egy fiú, azóta tilos ide feljönni. Helye az eresz mellett volt, azóta különös figyelmet élvez tulajdonosa. Nem mintha ez a hely jobb lenne a többinél, sőt veszélyes, mert a tető legszélén van. De innen zuhant le egy ember, ez teszi különlegessé. E hely birtokosa dönti el, ki jöhet fel, meddig tart a mapfürdő, s ki megy le vízért. Sokan szemmel láthatólag nem nagyon bírták a napot, viszont tűrtek, mert a napozást elegáns dolognak tartják, a barna bőr előre jelzi a többinek, hová tartozik tulajdonosa. Zúgott a fejem a hőségtől. Ha lehunytam a sze­mem, sok lángoló nap forgott előttem. Felugrok, gondoltam, de csupán tápászkodtam felfelé, min­den erőmet kiszívta a nap. Ha valaki észrevesz, csodálkozva pillant majd rám: csak nem bolondul­ICSAY KÁROLY tam meg, vagy megártott a nap, hisz még nem telt le a kötelező két óra. Ahogy fölálltam és egy kicsit magamhoz tértem a tető fölött ellengő szellőtől, rögtön megbántam elhatározásomat. Kiutasíthatnak maguk közül, és amúgy is szinte semmi színem még. Rám szege- ződő pillantások kereszttüzében álltam. Valami indokot gyorsan. Csak eszembe jutna valami!-Te mit ugrálsz? - hangzott az eresz mellől.- Futballozzunk!- Marhaság. Itt? - támaszkodott fél karjára az eresz melletti.- Itt hát! - bátorodtam meg, látva érdeklődését. „Gondolkozik, már nem küld le!“- Hát jó. Fuss labdáért! Őrült ötlet. A tetőn futballozni, de legalább sike­rült megmenekülnöm. Pár perc alatt hoztam a lab­dát. Már nem volt visszaút. Futballoznia kell, aki maradni akar. Kijelöltük a kapukat. Egyik a tetőfeljárónál, ezt hátulról takarta a padlás. A másik a kiugró lapos tető végében, ahol a villámhárító húzódott.- Ide a legjobb kapus kell, hogy ne mászkáljunk annyit a labdáért - rendelkezett az eresz melletti' hely birtokosa. Óvatosan kezdődött a játék Nem lehetett na­gyot rúgni, hisz pár négyzetméter volt az egész tető. Az ügyesség dönt majd. Gól nincs. A veszély érzete azonban benne remegett minden lábban. Kiszállni már késő volt. Ide-oda pattogott a labda. Lassan felengedett a merevség, a foltos labda egyenként vonta bűvkö­rébe a játékosokat. Megszerezni, belerúgni, elfog­ni! Semmi más nem érdekes, csak birtokolni a lab­dát néhány másodpercig, hadd lássák ügyessé­ged, hogy lősz kapura.- Figyelj, add át, rúgj! A kapus ugrik, elkapja.- Vigyázz! A villámhárító! A fiú már kezében tartotta a labdát. Kivédte a lövést, amelynek ereje azonban hátradobta öt, lába elakadt a mögötte húzódó erős drótban. Megingott. Mereven nézte mindenki a helyet, ahol egy pillanattal korábban még a labdát magához szorít­va állt a fiú. Egy év telt el azóta. A rádióban jó időt Ígérnek, de már most érezni a nap hevét. A tetőre az idén is tilos felmenni. A feljáró ajtaján lakat van. Azonban néhány ügyesebb fiú csináltatott a kulcsról máso­latot. , Újból lehet napozni. CSÓKA FERENC A férfi harmincéves volt. Közönyösen üres tekintet, vállig érő sima haj, állán silány szakáll. A zsenge gyermekkorától végzett kemény fizi­kai munka inassá, szinte a soványságig karcsú­vá formálta testét. Soha egyetlenegy zokszó nem hagyta el az ajkát. Evett, ivott, dolgozott, tette, amit a sors rászabott. Mígnem egy zord, alkoholmámoros őszi es­tén rálépett a gereblyére. A lépés a lehető legszerencsétlenebbre sikeredett. Mert ugye, léphetett volna éppenséggel a nyelére is... Minthogy fene mód részeg volt, alig-alig érzé­kelte a hatalmas ütést, melyet a gereblye nyele a koponyájára mért. Másnap, persze, iszonyatos fejfájással éb­redt. öntudatlanul végigsimított a fején, és... Igen, igen-igen monumentális dudor éktelenke­dett a kobakján. Halvány fogalma sem volt arról, mikor és ki tette ezt vele. Csupán homá­lyos emlékképei maradtak az előző napi törté­nésekről. Felcihelődött az ágyról és az ütött- kopott mosdóhoz tántorgott. Gondolta, a hideg víz majd segít. Valóban enyhült a fájdalom. A mosdó fölött függő tükörbe nézett. Aztán hosszú-hosszú másodpercekig bámulta a fur­csa szerzetet, akit a tükörben látott. Az a furcsa szerzet jóindulatúan mosolygott... Ez fölöttébb meglepő... - gondolta ijedten. Pláne ebben az áldatlan helyzetben! Próbált morcos képet vág­ni. Nem ment. Anyám! Mi történt velem? Csak nem valami ismeretlen kór támadott meg?- suttogta halálra váltan. Mosolyogva megreggelizett, közben vagy tízszer a tükörhöz cammogott és hitetlenkedve csóválta a fejét. Hatkor dolgozni indult, bár erősen fontolgat­ta, hogy kér egy nap szabadságot, hátha idő­közben elmúlik a fura állapot. A dudort már el is feledte. A munkahelyén szép sorban szemrevételez­ték öt a csodálkozó brigádtagok. Hányadik díjat nyertél a sportkán - kérdezgették irigykedve. Elküldte őket a francba. Aztán a mester jött vigyorogva, mert különmunkára kellett egy em­ber. Mi sem természetesebb annál, hogy éppen rajta akadt meg az öregúr tekintete... Pedig még volt feleségére is megpróbált gondolni... Mindhiába, az a bizonyos jóindulatú mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról... Munka után azonnal hazament és bezárkó­zott. Kissé fáradt volt, mert az úton hazafelé állva utazott a buszon. Jóindulatú mosolya láttán ugyanis a durcás utazóközönség elétola- kodott a felszálláskor... Feküdt az ágyon és járt az agya, mint a motolla. Mit tegyen, kihez forduljon? Ismeri-e egyáltalán a tudomány ezt a betegséget? Végül aztán tépelődve, dühösen, de egyvégtében mosolyogva, aludni tért. Félálomban még elha­tározta, hogy reggel orvoshoz megy. Már hétkor a rendelő előtt ácsorgott, de az ismert oknál fogva, csak délben került a doktor elé. Az unott arcú doki, miután meghallgatta a panaszát, hosszasan billegette kopasz fejét. Nyomban felfogta: páratlan betegséget fedezett fel! Vizsgálni kezdte a különös pácienst. Rálelt a dudorra. Ez mióta van a fején? - érdeklődött felcsillanó szemmel. - Tegnap óta... - vála­szolta sirva-mosolyogva a férfi. - És mióta mosolyog? Szintén tegnap óta? - hangzott el a nyomravezető kérdés. - Ühm... - nyöszörög­te a páciens. - No, akkor minden világos!- csapott az asztalra az orvos. - Maga megü­tötte a fejét, és ez elváltozásokat idézett elő az agyában. Maga hosszú kezelésre szorul, bará­tom! - A doktort megérintette a világhír lelkesítő ígérete. Gereblye-kór... - ízlelgette az édes szavakat. Gereblye volt ugyanis a doktor neve. A betegen közben újabb tünetek mutatkoz­tak. Egy idő óta a leggorombább nővérrel is szeretetteljesen viselkedett, és azt szajkózta egyvégtében, hogy szeressük embertársainkat, tiszteljük őket meg ilyesmi... Olyanokat is mon­dott, hogy a nagyokosok gyártsanak inkább gereblyéket fegyver helyett, és jusson belőlük minden földrészre. Az orvosok belátták, ha azonnal nem cselekednek, a beteg napjai meg vannak számlálva. Ez már a vég kezdete... - sírta Nobel-díját- féltve Gereblye doktor. - Tenni kell valamit...- És ekkor hirtelen felkiáltott: - Heuréka! Hogy eddig nem jöttünk rá a megoldásra! Be kell ragasztani a száját és álarcot kell tenni az arca elé! így megszüntethető minden tünet! Gondosan beragasztották a beteg száját, jóindulatúan mosolygó arcát pedig belegyömö­szölték egy leszedhetetlen álarcba. Igaz, csu­pán egy vigyorgó bohócmaszkot sikerült besze­rezniük, de sebaj, azon senki sem csodálkozik, ha egy bohóc vigyorog!

Next

/
Oldalképek
Tartalom