Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-21 / 42. szám
ÚJ szú A csehszlovákiai magyar szellemiség hetven éve A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség létezésének időbeli és térbeli kereteit a történelem kínálja. A nemzetiségi kultúra és irodalom kialakulása egyidős a Csehszlovák Köztársasággal, mely hetven évvel ezelőtt, a cseh és szlovák nemzet önrendelkezési törekvései alapján jött létre. Köztudott, hogy a Magyarország szomszédságában létrejött új államok - Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia - területén jelentős számú magyar került kisebbségi helyzetbe. Csehszlovákiában közel egymillió volt a magyar kisebbség lélekszáma. A többségi helyzetből kisebbségi helyzetbe került magyarság számára az egyes országokban eltérő feltételek teremtődtek. A cseh burzsoázia politikájában a francia és a dualizmus korabeli nemzeti elnyomás „klasszikus" elemei egyaránt érvényesültek, s ezek a szlovák nemzptet is sújtották. Nyilvánvaló, hogy az irodalomszervezés feltételeit is ezek a körülmények határozták meg. Ezek közé tartozott az is, hogy a kulturális élet szervezését politikai pártok tevékenységéhez kötötték, s ez sajnálatosan rányomta bélyegét az irodalmi életre is. Az irodalmi egység gondolata két évtizeden át csupán vágyálom volt. A szlovákiai magyar irodalom létező gyenge csoportosulásait a klikk-harcok kötötték le, ezek ádáz politikai harcot vívtak egymással, és pártok, politikai cégérek szolgálatában álltak. Hihetetlen számú újság és folyóirat állt a különböző - elsősorban polgári és jobboldali - érdekcsoportok rendelkezésére. 1918 és 1933 között több mint hatszáz napilap és folyóirat, 1939 és 1945 között mintegy száz napilap és folyóirat jelent meg. Ez azonban nem az erő, hanem a gyengeség jele volt. A lapok, folyóiratok egy része ugyanis tiszavirág-életű volt, alig egy-két számuk jelent meg. A leghosszabb életű irodalmi folyóirat (Magyar írás) mindössze hat évet ért meg. A csehszlovákiai magyar kisebbségi irodalomnak - eltérően a romániaitól és a jugoszláviaitól - nem volt előzménye. A regionális irodalom tájainkon korábban nem bontakozott ki, és nem volt egyetlen olyan alakja sem, aki a háború előtt a nemzeti irodalomban elismert író lett volna. A kisebbségi élet körülményei között dilettánsok (papok, jegyzők, volt szolgabirók) vetemedtek az irodalomra. A harcot ellenük az emigránsok vállalták, akik a Tanácsköztársaság leverése után Csehszlovákiába emigráltak. Ók bábáskodtak a kisebbségi sajtó és művelődés megindításában, valamint a szocialista eszmék terjesztésében. Kíméletlen harcot kezdtek az irodalmi dilettantizmus ellen, és egyengették az utat az új nemzedék fellépése előtt. Ez az új nemzedék, mely magát,.újarcú magyaroknak" mondta, kezdettől fogva kiállt a szlovák és a cseh néppel való együttélés gondolata mellett. Ók voltak a „kommunistagyanús" értelmiségiek, akik középeurópai sorsközösségben mertek és tudtak gondolkodni. Fábry írta róluk, „Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és az emberség a magyarságuk." A Csehszlovák Köztársaság polgári demokratikus rendszerével, politikai körülményeivel magyarázható, hogy a magyar szocialista irodalom kibontakozásában - Bécs mellett - néhány csehszlovákiai város vállalt jelentős szerepet. A húszas-harmincas években gyakori vitatéma volt: létezik-e önálló csehszlovákiai magyar irodalom, s az irodalom önállóságának van-e létjogosultsága. Hosszú évek vitája után arra az álláspontra jutottak, hogy a kisebbségi irodalmaknak lét- jogosultságuk van, sajátos színt képviselnek a nemzeti irodalomban, s ápolják a közép-európai együvé- tartozás gondolatát. Az irodalom fejlődésére jelentős hatást gyakoroltak különböző pályázatok, melyeket újságok, folyóiratok, egyesületek írtak ki. Különösen aktív tevékenységet vállalt e téren a kassai (Kosice) Kazinczy Társaság, a komáromi (Komárno) Jókai Egylet és a brati- slavai Toldy Kör. A jobboldali ellenzék igyekezett az írókat a maga nacionalista politikája számára megnyerni, ez a szándéka azonban kevés sikerrel járt. Megbukott a „Szentiváni Kúria“ néven ismert kezdeményezés, melyet az „irodalmi egység" szándékával hoztak létre jobboldali politikusok, s erre ’ a sorsra jutott később a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi és Tudományos Társaság is, (népszerű nevén a Masaryk Akadémia), mely Ma- saryk köztársasági elnök adományából jött létre. A baloldali írók - Fábry Zoltánnal az élen - a CSKP politikájának a hűséges követői, a szocialista eszmék áldozatos terjesztői voltak. Meggyőződésükért vállalták az üldözést, a börtönt, sót a koncentrációs tábort is. Irodalmi felfogásuk a korabeli szovjet irodalompolitikai gyakorlatot, annak rappista felfogását képviselte. Türelmetlenek voltak a polgári írókkal szemben, az irodalom feladatait politikai célok szolgálatában látták s elvárásaikban az esztétikai igények alárendelt szerepet játszottak. Részben ezzel is magyarázható, hogy Az Út cimü folyóirat körül csoportosuló írók száma csekély volt. Igaz viszont az, hogy a liberálisab- ban szerkesztett más baloldali folyóiratok, így az Új Szó (vagy a romániai Korunk) hasábjain is - egzisztenciális okokból - lényegében ugyanazok hallatták a szavukat. Csak a harmincas évek közepén, a CSKP népfrontpolitikája szellemében kiadott Magyar Nap című napilapnak - a Slovenské zvesti testvérlapjának - sikerült munkatársnak megnyerni a polgári írók egy részét. Ez is bizonysága volt annak, hogy nem a demagógia, a dogmatikus irodalomszemlélet, az osztályharc leszűkített szempontjaira épülő irodalomszemlélet volt képes az írókat szövetségessé tenni, hanem az a törekvés, amely a stílusok sokféleségét elfogadva elkötelezettségben, erkölcsben és esztétikában gondolkodott. Fábry által meghirdetett „vox humana" vált ezekben az években követendő mércévé s egyben a fasizmussal szembeni fellépés mozgósító erejű magatartásformájává is. Fábry 1948 győzelmes februárja után is a vox humana elvét vallotta, mely számára ekkor a szocialista emberséget is jelentette. Ez a szemlélet azonban - sajnos - nem tudta kivédeni a sematizmus rohamait, a művelődéspolitika torzulásait, és egy időben maga is a támadások célpontjává lett. A két világháború közötti irodalmi életről szólva említést kell tennünk arról, hogy a cseh és szlovák közvélemény (közte a fiatalabb írónemzedék) még mindig nem ismeri eléggé a kisebbségi írók és kritikusok munkásságát. Részben a tájékozatlanság számlájára írhatjuk többek között azt is, hogy még egy évtizeddel ezelőtt is egyesek a Sarló tevékenységét is megkérdőjelezték. A felszabadulást követő évtizedekben, a tragikus 1945 és 1947-es évek után a gottwaldi jégtörő február új viszonyokat teremtett a magyar nemzetiség számára Csehszlovákiában. Pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredményeképpen lehetőség nyílt az irodalmi élet szervezésére, fejlesztésére és így a haladó hagyományok ápolására is. A nemzetiségi irodalom számára nyújtott nagyvonalú gondoskodás ellenére mindmáig hiányzik azonban a nemzetiségi irodalom tudományos műhelye, és egyben hiányoznak a szintetikus művek is. Azok az alkotások, melyek az elmúlt években napvilágot láttak, egyéni kezdeményezés eredményei, többnyire minden koor- dináltság nélkül születtek. Az ukrán nemzetiségi irodalom esetében - tudomásom szerint - már vagy két évtizede a presovi Pedagógiai Kar Ukrán Tanszéke mellett egy állományában is jól szervezett kabinet látja el ezt a feladatot. Hasonló megoldást javasoltunk mi is a Komensky Egyetem bölcsészettudományi Kara Magyar Tanszéke mellett. Feltehetően a nemzetiségi tudományos intézmény hiányával is magyarázható, hogy a két világháború közötti, vagy a felszabadulás utáni irodalom megítélésében számos pontatlansággal találkozhatunk. K orunk szelleme a glasznoszty és a peresztrojka. A csehszlovákiai magyarság is jóleső érzéssel nyugtázza azokat a változásokat, amelyeket életünkben a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsága és egyenrangúsága terén a szocializmus évtizedei hoztak. Ezeknek az évtizedeknek a nemzetiségi irodalom és kultúra terén is gazdag termése van. Ezért jogos az a reményünk, hogy irodalmunknak lesz jövője, mert van jelene, s lesz mondanivalója is a népek ama sorsközössége számára, mely a múlt és félmúlt történéseiből a szülőföld és a huszadik század modern embere üzeneteit hallja. Az emberiség elkötelezettjei és közvetítői voltunk a múltban, hittel és hűséggel keressük a jövőben is a lét értelmére és az értelmes lét igényeire, elvárásaira a feleletet. így kereshetjük azokat az utakat is, melyek egymás felé vezetik a népeket. FÓNOD ZOLTÁN M ilyen tartalmi és formai kapcsolatban áll egymással az elbeszélés és a dráma műneme? Ezt az érdekes és a szakirodalomban kevéssé feldolgozott kérdést tárgyalja az irodalomtudós Egri Péter angol nyelven írt, de magyar kiadónál (Budapest Akadémiai Kiadó) megjelent munkája, a Csehov és O’Neill. Valóban, milyen meggondolások késztethetik a novellistát arra, hogy már megjelentetett elbeszélését drámai formában újraírja, illetve megfordítva, a drámáját elbeszéléssé gyúrja át? Egri Pétert elsősorban az a probléma foglalkoztatja, hogy a más műnembe transzponált novellaforma miként alakítja át, határozza meg a dráma szerkezetét, és ezt az összefüggést lényegében Csehov és O’Neil drámai erejének vizsgálatával, párhuzamba állításával kívánja tisztázni. A novellisztikus elemek, történetek dramatizálása, drámai fel- használása nyilvánvalóan olyan ősi, mint maga a dráma. A dráma- irodalom kezdetén a görög tragédiaírók a terjedelmesebb epikus művekből, az Iliászból és az Odüsszeiából merítették az általuk felhasznált történeteket, mítoszokat. Egri Péter a Boccaccio- Shakespeare kapcsolatot említi, noha elsősorban nem a közvetlen átvételekre hivatkozik, bár ezekre is utal. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy a reneszánsz hajnalán született elbeszélések miniatűr drámáknak is tekinthetők, szinte kínálkoznak a színpadi feldolgozásra. Egri kimutatja, hogy Csehov egyfelvonásosainak, jelentős drámáinak többnyire fellelhető a novella-előzménye, illetve a novellaforma műfaji sajátosságai rányomják a bélyegüket ezekre a színművekre. De arra is van példa, hogy az író „visszanovellásítja" drámáját, ahogy ezt Csehov tette, amikor az Ivanov témáját újra feldolgozta A párbaj című hosszabb elbeszélésében. Nyilvánvaló, hogy a novella rövidségénél fogva teljes egészében dramatizálható, és az így kialakított dráma művészi rangját, súlyát tekintve egyenértékű lehet az eredetivel, sőt gyakran felül is múlja azt. Már a művészi érték független a választott műfajtól, nem tagadhatjuk, hogy a műfajok hierarchiájában a nagyepika, az A NOVELLÁTÓL A DRÁMÁIG ÉS MEGFORDÍTVA Csehov és O’Neill műveiről egész estét betöltő dráma magasabban áll, mint a novella vagy az egyfelvonásos. E „kis" műfajok sajátossága, hogy csak egyetlen jelenség általánosítására vállalkozhatnak - ez azonban nem zárja ki, hogy egy vízcseppnyi novellában, egyfelvonásosban ne férjen el a világ tengere. A regény, a dráma viszont eleve a totalitás, egy világegész ábrázolásának az igényével lép fel. Ez a totalitásigény magyarázata, hogy komoly veszteség nélkül egyik „nagy" műfaj sem transzponálható át a másikba, a dramatizálások, regényesí- tések szükségszerűen másodlagos alkotások maradnak. Míg a kisepikái terméke, a novella drámává transzpontálva egy lépcsőfokkal magasabbra lép a műfaji hierarchiában. Ez is egyik indítéka lehet a novella dramatizálásának. Egri Pétert azonban nem annyira az írói szándék miértje foglalkoztatja, mint inkább az a kérdés, hogy a novella-eredet, a novellisztikus elemek beépülése a drámába milyen tartalmi és formai változásokat eredményez. Megfigyelése szerint a reneszánsztól kezdődően az epikus, novellisztikus hatások mindinkább háttérbe szorultak a drámai formán belül, míg a XIX. és XX. század határmezsgyéjén, a naturalizmus és szimbolizmus hatására ez a trend a visszájára fordul. Csehov és O’Neill életművében - magyarázza szerzőnk - e két tendencia egyesül, szintézisre jut, a novellaforma organikusan épül be a drámába. Ezért is igényel e jelenség külön elemzést kettőjük munkásságában. O'Niell még fiatal korában ismerkedett meg Csehov drámáival - állapítja meg Egri -, de azok hatása tulajdonképpen csak a pályája csúcsára érkezett amerikai író késői, önéletrajzi műveiben észlelhető. Ez a hatás nem pusztán a két író világszemléletének, látásmódjának a hasonlóságában mutatkozik meg, hanem a drámák szerkesztésmódjának novellisztikus jellegében is. Ezt a novellisztikus hatást tárgyalva Egri négy szerkezeti típust különböztet meg: Az első a legegyszerűbb: a novellából egyfelvonásos készül. A második, bonyolultabb változat, amikor a többfelvonásos dráma felépítése novellák füzérére emlékeztet, egymásba kapcsolódó, novella szerű felvonásokból alakul ki a színmű. A harmadik típus hasonlít az előzőre, a szerkezet novellisztikus elemei itt is láncszerűen kapcsolódnak egymásba, azonban ebben a változatban az egyik láncszem dominál, mintegy irányítja a többit. A novellisztikus formák mozaikszerú illeszkedéséből alakul ki a negyedik típus szerkezeti felépítése. Egri Péternek ez a koncepciója legalábbis vitatható. A novellák szerkezete sokféle lehet, és ennek megfelelően a novellisztikus jelleg és hatás is sokféleképpen manifesztálódhat a drámákban. Kétségtelen azonban, hogy Egri szerkezeti tipológiája vezérfonalként jól működik, rendet és rendszert teremt a feldolgozott hatalmas anyagban. Ezt a vezérfonalat követve, a jelentős Csehov- és O’Neill-drámák mélyenszántó elemzéseit kapjuk. Nemcsak a filológus szakembert érdekelheti az ismert Csehov- és O'Neill-drámák novella-előzményeinek a felkutatása. Egri ugyanis nem éri be a tények adatszerű közlésével, hanem a tartalmi, formai összefüggéseket, hatásokat is feltárja. Ugyancsak figyelemre méltóak és fontosak Egri Péternek azok a megállapításai, amelyeket - Ibsentől az abszurdokig figyelve a dráma- irodalom vonulatainak hegycsúcsait - a tragédia és komédia funkcióváltozásáról tesz, kimutatva a tragikomédia, illetve a groteszk mind erőteljesebb térhódítását. Egri Péter, mint legújabb munkája is tanúsítja, Lukács György iskolájába járt. A lukácsi módszer nagy előnye, hogy a részletekbe vesző filologizálással szemben a jelentős világirodalmi alkotások és jelenségek elemzésére késztet, és arra ösztönzi a kutatót, hogy ezekből próbáljon általánosítható következtetéseket levonni. Meglehet, az összefüggéseket feltáró merész hipotézisek, teóriák nem feltétlenül meggyőzőek, de feltétlenül továbbgondolkodásra, a vizsgált problémák, az adott problémákö- rök újbóli megközelítésére serkentenek. Könnyen meglehet, hogy a szerző műve körül kibontakozó viták ezúttal Egri Pétert igazolják. 1988. X. 21. • Szabó Gyula metszete a FORRADALOM, FORRADALOM című ciklusból MIHÁLYI GÁBOR SORSKÖZÖSSÉG ÉS ELKÖTELEZETTSÉG
