Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-14 / 41. szám
T üskés szemöldök alatt szelíd, alázatos tekintet. A száj szegletében konok kitartás. Az áll gödrében halvány derű. Egészében az arc: jóság, tisztesség, adni- akarás. Most. Mert ha eszközzé válik, sorsoktól függően változik. Horváth Sándor 1956-ban kapta meg színészi diplomáját. Pályáját vidéken kezdte, s csak 1971-ben, egy tévészerep által került fel Budapestre. A szerep: Németh László Eklézsiamegkövetésének Misztótfa- lusi Kis Miklósa, a tizenhetedik századi könyvkiadás erdélyi úttörője; az az ember, aki ott akart felfelé menni, ahol minden lefelé ment. A tévéjáték „országos ügy“ lett, főszereplője pedig a színészi alakítás diját és a József Attila Színház szerződési ajánlatát kapta érte. Ennek hét éve; Horváth Sándor azóta izgalmasnál izgalmasabb szerepekben remekelt, igazát pedig Móricz Zsigmond, Sánta Ferenc, Illyés Gyula, Kertész Ákos, Tamási Menyhért, Sütő András, ördögh Szilveszter és mások szavaival mondhatta el.- Az a díj, amelyet a Gyorsított eljárás önérzetében megbántott Fekete-Lázárjáért az idei prágai tévéfesztiválon kapott, ugye, jókor jött?- A legjobbkor. Hiszen annyira kiszolgáltatott helyzetben van a színész... egyre kevesebb a pénz... szinte zuhanásszerűen csökkent a tévé-, a film- és a rádióbeli munkalehetőség. Itt állok bizonyos tudásanyaggal, az elkötelezettség türelmetlenségével, véleményem, mondanivalóm van a világról, az életünkről, a kisebb-nagyobb igazságtalanságokról, a kapcsolatainkról, szólnom kellene sok mindenről, mert a hivatásom erre kötelez, de egyre inkább úgy érzem: erre mostanában nem nagyon van módom. Ezért aztán dupla öröm a legjobb színészi alakítás óíja, amellyel Prágában tüntettek ki, szakmai-erkölcsi elismerés, amelyben sokáig meg tudok kapaszkodni.- Mint minden rosszban, gondolom, ezekben a „csendesebb" években is van valami jó. Ha más nem, hát annyi, hogy pihenhet végre.- Tényleg sokat dolgoztam az elmúlt másfél évtized alatt... az is megesett, hogy harminchat órán át szinte mást sem csináltam, csak próbáltam, rádióztam, színpadon és kamera előtt játszottam. Emlékszem, a leghosszabb „pihenésem" egy taxiban „következett be"; egyik munkahelyről vittek a másikra, én meg ájultan feküdtem a hátsó ülésen. Szóval valóban jól jön egy ilyen „elengedett" időszak, a baj csak az, hogy a „csend" nálunk mindig váratlanul jön és teljesen kiszámíthatatlan, meddig fog tartani. És ez zavar engem... ettől olyan nagy a feszültség bennem.- Csak nem azt akarja mondani, hogy fél?- Én? Félni? Mitől?- Például attól, hogy itt felejtik, ahol lakik, a budai hegyekben.- Nem kötődöm én annyira a szakmához ... elhiszi?- Nehezen.-Jó, lehet, hogy van ebben egy nagy adag védekezés is a részemről... hogy ha sokáig tart a „csend", akkor megrázkódtatás nélkül éljem át, de azt hiszem, ha úgy hozná a sorsom, mégsem halnék bele, át tudnám rendezi az életemet. Amíg erőm van, nekem addig semmiféle munka nem szégyen. Más kérdés persze, hogy mit kezdenék az indulataimmal, mert a feszültséget nálam csak a játék vezeti le. Pontosan úgy, mint gyerekkoromban. Mert én már kölyökként is olyan izgága voltam.- Hol?- Pereden. A mai Tesedikovóban. Ott születtem, 1932-ben . .. bábaasszony segítségével, ahogy az faluhelyen lenni szokott. Tízéves voltam, amikor Pestre költöztünk, de az a tíz év életre szóló élményt adott. A tanítóim, az osztálytársaim, a falu légköa lábamat. Ugyanis az volt a szódaüzem, hogy az öcskössel, aki másfél évvel fiatalabb nálam, hajtottuk a gép kerekét mi voltunk a szódatöltők, mi pumpáltuk a vizet. S persze, keményen dolgoztunk, mert széthordani is nekünk kellett, hol biciklivel, hol meg kézikocsival. Ismert család volt tehát a miénk, Horváth Dávidot, a nagyapámat is mindenki ismerte, hisz kocsmáros volt. De dolgoztam én a deáki uradalmi birtokon is, mint cseléd. Sőt, a háború alatt, amikor anyámék már Pesten éltek, én meg maradtam a nagyanyámnál Pereden, jómódú parasztoknál is szolgáltam. Dereng is erről egy kép bennem; ülök a nyári konyhában a lócán és nem találom a helyemet, annyira éhes vagyok. Pedig előttem a tej, merhetnék belőle, ott a tányér is, mert abba adták, abba kellett beleaprítani a kenyeret, de én csak nézem a tejet, nincs bennem annyi bátorság, hogy szedjek belőle.- A vasárnapok milyenek voltak? „Sok mindenről kellene szólnom*1 Találkozás Horváth Sándorral re, minden megmaradt bennem. Ha én most nagy ritkán elkerülök arra... hogy ki van az a község virulva! Járt ott egy kolléganőm nemrég, irodalmi estet tartott, és tudja, mivel jött haza? Azt mondja: értem én már, mitől vagy te ilyen... megismertem a tiéidet. Életrevalóak, jóeszűek, szorgalmasak, a kultúra iránt érzékenyek. És tényleg azok. Mert szép szóért, kultúráért már a harmincas években sem kellett kilométereket gyalogolnunk, a falu élenjárói pedig fogékonyságot és nyitottságot neveltek belénk, érdeklődésünket nemcsak a költészet, a színjátszás iránt is idejében felkeltették. Margit tanítónő és Hübner, az igazgatónk rendkívül művelt emberek voltak^ s a kántor is, aki énekelni tanított. Hogy micsoda órákat tartottak! Anyám meséli gyakran, hogy ataní- tóim el voltak ragadtatva tőlem. Később aztán, a háború után minden megváltozott, sportolni kezdtem, a tanulást meg elhanyagoltam. Egyébként a hegedűt is Pereden vettem először a kezembe.- Otthon mennyire volt befogva?- Nagyon. Nálunk mindenkinek alaposan ki kellett vennie a részét a munkából. Apám a mai napig erős, hajtani tudó ember, borzasztó makacs, kitartó fajta, rendkívüli módon fogta össze a családot, sokszor túl keményen is. Amikor rájött, hogy paraszti munkával, kevéske földdel sokra nem viheti az ember, akkor különféle módon, támogatókkal meg kölcsönökkel nyitott egy fűszer- üzletet, s bizony ott is segíteni kellett. Aztán feljött Pestre, elvégzett egy szóda- gyártó-tanfolyamot és ott Pereden, szóda- uzemet nyitott. A mai napig van egy forradás a lábamon, mert annyira nem voltak védőeszközök, hogy amikor a szódával töltött palackokat egymás mellé raktuk, egy-kettő mindig felrobbant, s itt a nyoma... elvágta A prágai tévéfesztivál díjával (Oláh Csaba felvétele)-Vasárnap mindig ünneplőbe öltöztünk ... nekem az volt a szerencsém, hogy én születtem elsőnek a családban, és én kaptam mindig új ruhát. Az öcsém azt hordta, ami rólam lemaradt, s ha ó is kinőtte, anyám átszabta a húgomnak. És akkor kiöltözve ott ücsörögtünk a kapuban, onnan néztük a főjegyzőt, ahogy elvonult előttünk a hintóján. Volt egy nagy-nagy életművész is a faluban, aki lovakkal kereskedett, neki volt még csézája és gyönyörű szép lószerszámja. Úgy trappolt végig a főutcán a lovaival,- hogy közben nagyokat csördített és hangosan kiáltozott, és ott ült mellette két zenész is. Autóra nem is nagyon emlékszem, tízéves koromig csupán egyszer-kétszer történt meg, hogy autó robogott végig a falun. És ugyanilyen fantasztikus élmény volt a rádió .. nekünk ugyan nem volt, arra nem tellett még, de volt az utcánkban egy ezermester, aki mindenhez értett, lapos elemekből csinált telepet, csavargatott egy gombot és mi behúzódtunk az udvarába, úgy hallgattuk a muzsikát. Hát az valami csodás révület volt, valami földöntúli, szédítő érzés. És mozit is a szülőfalumban láttam először; vándorfilmesek jöttek és cowboyfilmet vetítettek, és mi tojással meg csöveskukoricával „fizettünk". Az egyik férfi kézzel hajtotta a vetítőgépet, s miközben a cowboyok vágtattak és lövöldöztek, mondta a szövöget, a másik pedig, fent a színpadon harmonikázott, a vászon mellett állva. Amikor véget ért a film, erre is pontosan emlékszem, felrohantunk a színpadra, felemeltük a vásznat, és nem értettük, honnan vágtáztak a lovasok, és úgy tárgyaltuk ezt, mint a legnagyobb csodát.- Húsz évvel később már ön is részese ennek a csodának.- Harminckét éves voltam vagy harminc- három? Már nem is tudom. Rényi Tamás Sikátorában kaptam az első filmszerepet, egy elhivatott, áldozatkész párttitkárt játszottam, aki minden erejével a munkások érdekeiért küzdött.- Az ötödik pecsét halálra ítélt asztalosa, aki a fasizmus embertelenségei közt is megmarad igaz embernek, számomra az egyik legnagyobb alakítása.-Többszörösen örültem, amikor 1976- ban enyém lett a szerep. Először is azért, mert Fábri Zoltántól kaptam. Másodszor azért, mert nagyon is közel áll hozzám Sánta Ferenc világa. Harmadszor pedig: én mindenben boldogan veszek részt, ami az emberi humánumért emel szót. Maga a forgatás felejthetetlen élmény marad számomra. Én amióta színész vagyok, tiltakozom a rendezői önkény ellen; nem vagyok hajlandó szentesíteni azt a nézetet, hogy a művészetben hatékonyabb a diktatúra, mint az igazi alkotói légkör. Ez nem igaz! Fábriról most mégis azt kell mondanom, hogy a színész akaratának olyan szűk mozgásteret szab, amely más rendezőnél kibírhatatlan lenne. Mellette viszont teljesen feloldódik az ember, mert rögtön a munka elején tisztán látja, hogy koreográfiailag és tartalmilag annyira átgondoltan, annyira mélyrehatóan dolgozza ki a jellemeket és a jeleneteket, hogy nincs az az akadékoskodó miért, amelyre ne tudna kimerítő, egyértelmű és meggyőző választ adni. Egy fordulatot, egy kézmozdulatot, egy ital fogyasztásának félbehagyását, mindent olyan pontosan tervez meg, hogy hangsúlyozom: ha nem párosulna rendkívüli felkészültséggel a precizitása, akkor egyenesen elviselhetetlen lenne.-A sok elesett és összetört, sértett és megtiport kisember után nem érzi néha „fáradtnak" magát?- Mit feleljek erre? Amikor a deáki uradalmi birtokon gyökerestül kellett tépnünk a kendert, és a pallér rászólt a mellettem dolgozó gyerekre, hogy igyekezzen, fiam, mert így lesz, meg úgy lesz, a pallér fia, aki addig a gőzeke szarván ült, odaszaladt és hátulról megrúgta a fiút. Erre odamentem a pallér gyerekéhez és akkora pofont adtam neki, hogy csak úgy csattant. Más dolog persze, hogy engem meg a pallér vert el ostorral, de mégis... jó érzés töltött el, mert megvédtem valakit. Ez a fajta lázadás tehát boldoggá tett, s kétségtelen, hogy valamilyen módon belém ivódott ez a mentalitás. Es én azt hiszem, éppen ez tesz alkalmassá az ilyen fajta szerepek eljátszására. De mert az ember több mindenből van összegyúrva, időnként valóban jól jön egy másfajta szerep. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bratislava belvárosának egyik hangulatos utcáján ponyvával beborított szekér zörög az utcaköveken. Megáll. Mellette hosszú hajú, tépett ruházatú koldus, foszlott kalapját kezében tartva, alamizsnáért könyörög. Távolabb, hosz- szú, vastag köpenyben délceg fiatalember, oldalán piros körszoknyás hölgy. A fiatal Bél Mátyás és csinos felesége. Vagyis Pavol Visnovsky, a tehetséges fiatal szlovák színész és partnernöje, Tárta Kulisková. Jelenet a Bél Mátyás című bemutatásra váró szlovák tévéfilmböl. Cyril Valiik Bratislava szűk utcáin, Lednicében, Kroméríz- ben, Miloticében, Valticében, olyan környezetben forgatta háromrészes tévéfilmjét Bél Mátyásról, ahol az utcák, a terek és az épületek átalakítás nélkül idézik az ocsovai születésű tudós korának, a tizennyolcadik századnak a hangulatát. A történet VI. Károly császár (életre keltője Milos Pietor) és lánya, Mária Terézia uralkodása idején játszódik. Az iparoscsaládból származó Bél Mátyás az idő tájt a birodalom legismertebb egyénisége: tudós, tanító, történetíró, nyelvész, számos latin, német és magyar nyelvű mü szerzője Nova Posoniensia címen latin nyelvű hírlapot, hetilapot alapított. Egy, fiaiból és tanítványaiból álló kutatócsoporttal földrajzi, történelmi, néprajzi és nyelvi adatok gyűjtését végezte. Érdekelte a mezőgazdaság, a paraszti élet, és kutatta a finnugor nyelvi rokonságot. Nyelvészként német nyelvű magyar nyelvkönyvet, tanárként új oktatási módszereket dolgozott ki. A rendező Ján Vopálenskyvel és Viera Bielikovával közösen írt forgatókönyvük alapján élvezetes, friss, eseménydús filmet forgatott, és nem dokumentarista módon Cyril Valsík tévéfiimje Bél Mátyásról eleveníti fel a sokoldalú egyéniség biográfiáját. Célja, hogy alkotásával szóljon a múltról és szóljon a máról is: a tudomány fejlődéséről, a kutatómunkát segítő és gátló tényezőkről, körülményekről, a tudós elismeréséről, társadalmi rangjáról és szerepéről. Cyril Valsík újságíró, dramaturg, két gyermekeknek írt könyv, több rádió- és tévéjáték szerzője, tévéfilm rendezője, nem először hozza képernyőközeibe ismert alkotók életét az előző századokból. Eme filmjeinek témája a mindennemű támadás, gáncsoskodás ellen felvértezett alkotói ösztön érvényesülése. Láthattuk tévéjátékait és -filmjeit Michelan- gelóról, valamint elhunyt jeles szlovák művészekről és tudósokról. Ha egy filmalkotás gyermekéveitől öreg koráig kíséri végig valamely neves személyiség életútját, életkorának egy-egy szakaszában általában más-más színész kelti életre a figurát. Valsík Bél Mátyást, huszonegyedik évétől egészen hatvanöt éves koráig, egyetlen színésszel, a fiatal Pavol Visnovskyval játszatja el. Cseppet sem könnyű színészi feladat az ilyen szerep megformálása, mert az arcot ugyan lehet, de a lelket nem lehet maszkírozni. Nem kisebb teljesítmény Tána Kulískováé sem, akinek egyaránt élethűnek kell lennie a fiatal és az idős élettárs szerepében. A film várható sikerében osztozhat majd a maszkmester (Pavol Wittgruber) és a kosztümtervezó (Ludmila Purkyno- vá), hiszen mindkettőjük munkájának nagy szerepe volt a korabeli atmoszféra megteremtésében. Kuriózumként talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy Vincent Rosi- nec vezetésével tizenkét operatőr fényképezte a jeleneteket. Nyolcvan színész és hétszáz statiszta közreműködésével született meg a három estét betöltő történet. A Csehszlovák Televízió bratislavai szerkesztőségében készült produkció a közeljövőben kerül képernyőre, (tallósi) ÚJ SZÚ 14 1988. X. 14.
