Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-14 / 41. szám
} Hazánk zenekultúrája hozzáértők körében is elismerést vált ki a világon, látnunk kell azonban azt is, hogy zenepedagógiánk nem tesz eleget a kívánalmaknak. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a zenetanítás helyzete korántsem rózsás nálunk. Ennek oka számos ténnyel magyarázható, de egy biztos: közvéleményünk jobbára tudomást sem vesz erről a helyzetről, e téren országszerte közöny tapasztalható. A zene: az élet szimbóluma. Tudatosították ezt már az ókori kultúrák emberei is, napjainkban azonban mintha elhanyagolnánk e fontos szimbólum szerepét, mondván: ,,Nekem botfülem van, a zene nem nekem való!" Korunk technikája hétmérföldes léptekkel halad előre, elősegítve ezzel az egyén információéhségének csillapítását. Manapság a színes televízió, rádió vagy hifikészülék szinte hozzátartozik a legtöbb háztartás komfortjához. így szobánkban - kényelmes karosszékben ülve - operaelőadások, komolyzenei koncertek, népzenei előadások „résztvevői" lehetünk. Eme eszközök közül azonban csak a televízió „örülhet" kellő kihasználtságnak, a többi sajnos nem... Senki sem ütközik meg azon, hogy a tanár az év elején felolvassa a kötelező olvasmányok listáját, de találkozunk-e hasonló gyakorlattal a zeneórákon? Mivel magyarázható fiatalságunk rendkívül hiányos zenei műveltsége, s korunk zeneoktatásának háttérbe szorultsága? Miért látszik ma, a technika korában a zene, az éneklés fölösleges időtöltésnek? Nyilvánvaló, hogy a tanterv, a zeneoktatás struktúrája egyedül nem elég arra, hogy általa megszerettessük, megismertessük a gyerekekkel a zenét. Az iskolák többségében a zeneórák száma kétségbeejtóen kevés - heti negyvenöt perc -, s egy zeneszakos tanártól sem várható el, hogy ilyen rövid idő alatt bemutassa, gyakorolja azokat a módszereket, melyeket a tanterv előír, s amelyek szerinte a legjobbak. S bár a serdülőkorban dől el, hogy az ifjú hogyan viszonyul majd a későbbiekben is a zenéhez, a középiskolában a zeneoktatás teljesen mellőzött, az alapiskola nyolcadik osztályában pedig nem kötelező, azaz választható tantárgy. Valamikor a zene végigkísérte az emberek egész életét. Korunkban már az is kérdéses, hogy az emberek többségének van-e egyáltalán igénye a zenére, vagy az éneklés kocsmai kedvtelés marad! A tapasztalatok szerint - idő hiányában - munka mellett bekapcsoljuk á rádiót, magnót, s passzívan „művelődünk". Az ilyen körülmények közt felcseperedö gyereknek nincs, nem is lehet zenei élménye, s ennek híján ízlése sem. De ezért csak a pedagógus a felelős? A gyerekek igénylik a zenét. Ám nem mindegy, mit nyújtunk nekik, s hogyan. Biztosan észrevettük már, hogy többségük egyszerűen szégyell énekelni, inkább a magnót bömbölteti. így vannak ezzel a szülök is, ha más formában is. Az egyik fő ok: senki sem tanította meg őket a szereplésre. Az otthoni közös énekelgetések, dú- dolgatások (megkockáztatom: mesélések) óriási hatással vannak a gyerekek viselkedésére, nemkülönben iskolai és közösségben magatartásukra is. Az éneklés ugyanis sikerélménnyel jár, amely serkentőleg hat a további szereplések - és nemcsak zenei szereplések - gyakoriságára és sikerére. El sem hinnénk, milyen összefüggés van a felnőttkori véleménynyilvánítások színvonala és a „zenehiány" közt. Az alapiskolában még úgy-ahogy rávehető a gyerek, hogy eresszen ki a torkából néhány énekhangot, próbáljunk azonban megkérni egy gimnazistát arra, hogy énekeljen. A szakmunkás- képzők tanulóiról nem is szólva. Van az éremnek azonban egy másik oldala is. Zeneiskolában tanító ismerősömet kérdeztem arról, hogyan kerülnek keze alá a gyerekek. Kiderült, nagyrészt szülői akaratból kezdenek zenét tanulni, nem a zenetanár javaslata, véleménye dönt a kérdésben. Zongoratanár ismerősöm legjobban attól tart, ami már bekövetkezett: e gyönyörű hangszer néhány helyen státusszimbólummá vált, a gyerek nem azért tanul zenét, mert kedve van hozzá, hanem azért, mert zongora van a családban. Egyértelmű, hogy, teljesen tehetségtelen növendékek is zeneiskolába kerülnek. Nem egészen elfogadható gyakorlat az sem, hogy a tanárgárda a zeneiskolai kívánalmaknak megfelelően alakítja a hangszerfajtákra jelentkező gyerekek összetételét, számát. Vagyis: ha nem elegendő az oboatanszakra járó tanulók száma, egypár növendéket rábeszélnek, pártoljon át oboára. Ez azonban nemcsak a növendéknek jelent megterhelést, hanem a családnak is, hiszen oboát kell venni, az eredeti hangszert nemegyszer el kell „passzolni". Természetesen nem ez az általános gyakorlat, de előfordul. Sok még a tisztázatlan kérdés ebben a témában. Egy azonban biztos: szükséges a változtatás, mert - mint azt egy népszerű amatőr népzenész mondta - holnap már lehet, hogy késő lesz. FILAKOVSZKY ZOLTÁN ÚJ SZÚ llllllllllllllllflllllllllllllllllllllllllll Q —ükséges, de nem jó, ha életünk értékmé- rője a bútor. Pedig az. Én nem hiszem, hogy attól függ az emberek jókedve, testi-lelki épsége, hogy milyen a szekrénysoruk, van-e és hol a nyaralójuk, van-e Hi-Fi torony és videomagnó, s ha összeakad két ember, aki közül az egyik ezt tartja fontosnak, a másik nem, bizony furcsán néz rá. Nem a márkajelzés dönti el, hogy a lakás kényelmes, otthonos, a család különböző korú és igényű lakói jól érzik-e magukat benne. Lakótelep - amúgy is szűk tér. Egy tükör csodákat művel. Megnagyobítja a teret, alkalmas serdülő gyerekünk pózolására, arcmimikák kiélésére, és időnként ellenőrizhetjük a rajtunk végbemenő változásokat is. Jó kritikus. A sok drága bútor - arra jó, hogy elvegye a helyet és teret, amit minden másra ki Esetleg egy tükör... tudnánk használni, s még vigyázni is kell rá. Nem is gond addig, amíg nincs gyerek, de mihelyt van, állandó fegyelmezési eszköz, ne nyúlj hozzá, vigyázz, ne karcold, és így tovább. Csupa NE! A sok NE végül is odavezet, hogy sem a saját bőrében, sem a saját lakásában nem érzi jól magát sem a szülő, sem a gyerek. Hogyan is kell a lakásnak funkcionálni, pihenés (szobák), étkezés (konyha), de ha itt már áll egy varrógép és egy rádió, ideális kuckó anyának. Á szobákban nagy ugyan a mozgástér. Gondoljunk az őszi-téli korai sötétedésre, milyen fontos, hogy ne a kellékek sokasága várjon ránk, hanem egy meghitt hangulatú kuckó, ahol többféle tevékenység is folytatható a különböző igények szerint. Egy egészséges és jókedvű anya és apa sokkal fontosabb, mint a csillogó-villogó szekrénysor, tömve sok drága ruhával. Ne ezek megszerzése legyen az elsődleges cél, hanem élni. Észrevenni mindent, ami szép és jó, nem elmenni mellette, hogy annyi a dolgom. Ez csak kifogás. Könnyebb panaszkodni, mint tenni azért, hogy közelebb kerüljünk a mindennapi szépségekhez. Mert a boldogság és siker titka, mégis az otthon mélyéből csírázik. S ha csak tárgyakat veszünk és adunk egymásnak, egymás helyett, vajon tényleg örömet szerzünk-e és tudjuk-e, mi is az a boldogság? Nem. Még örülni is elfelejtünk, sírni, nevetni, őszintén reagálni dolgokra, mert sokan pózolnak, de azt hisszük, az a jó. így a jó. Mindenki keresi a jót, a szépet, de valahogy kevesen találnak rá. Az alkoholisták - a mámorban. A dohányosok - a füstben, a sok pénzű - a tárgyakban. Rossz utakon járnak. Ezek mind csalóka boldogítók. Próbáljunk csak 10 perccel korábban felkelni és a nyitott ablaknál hallgatni a maradak reggeli üdvözlését, máris másképp indul az egész napunk. Csak mi vagyunk felelősek magunk és gyermekeink lelki békéjéért. Másszunk elő a csigaházból, kerüljük a tárgyak és külsőségek csodálatát, s máris közelebb kerültünk az élet apróbb, de valós értékeihez! KOBZISÁNDORNÉ Ama szolgálatos kisujj- Engedd el a kezem! Jujj! SzorítodI - kérlelte nyűgös ködve egy négyéves forma kisgyerek az édesanyját. - Engedd el!- Nem szorítom.- De szorítod! - mondta fájdalmas hangon a gyerek. „A szolgálatos kisujját nyújtja' Nagyapa. Annál fogva vezeti őt a gyermek...", írja Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényében, amit legszívesebben minden leendő szülő kezébe adnék. Mintegy mellesleg írja. A könyv fősodrában ez csak egy kis áramlás, de olyan pontosan íródott meg, hogy mégis szerves része, amennyiben a könyvnek az emberek egymás közti erőszakmentessége az egyik fő s folyamatos, bár ki nem mondott eszméje. Megfogott ez a gyöngéd kép engem: a nagy felnőtt kéz kisujja mint fogódzó a kicsi gyereknek. Kit imigyen nem vezetnek, hanem maga vezeti a felnőttet. A gyerek anyja nem engedte el a kérlelésre a kicsi kezét. Pedig egy meglehetősen üres utcában mentek, nem kellett attól tartania, hogy gyermekét elsodorják mellőle vagy elkeveredik. És sietniük sem kellett, vasárnap délután volt: Milyen sokoldalúan figyelmes ez a nagyapa! Mert az ő erős felnőtt keze akaratlanul is szoríthatná a kicsiny, puha kezet. Mert ezzel a felnőtt erejű fogással olyan gyors menésre kény- szeríthetné a rövid lábú, apró léptű gyereket, amilyen annak már kényelmetlen. S így azt sem érezné meg, hogyha a gyerek lassítani szeretne, vagy éppen megállni, hogy megcsodálhasson, megvizsgálhasson valami addig nem látottat. „... vezeti őt a gyermek...", írja Sütő András. S ezzel a nagyapa a legfontosabbat adja meg a gyereknek: figyel rá. Figyeli kíváncsiságát, s ráhagyatkozik. Hiszen a gyerek tanítása, nevelése nem történhet ellenére. Ő nem tárgya a nevelésnek, hanem alanya. Cselekvő részvétele nélkül falra hányt borsó minden nevelő, oktató szó. Hiszen, ha nem ismerjük, hogyan neveljük? S hogyan ismerjük meg, ha mindig csak neveljük? Hiszen ö ránk hagyatkozik. Ösztönösen. Érzelmeiben. S jó ez így. Azonban visszaélni ezzel?! Ahogyan módot adunk neki, hogy megnyilatkozzék, megnyíljon, magát megmutassa, úgy kell mindig hozzáguggolnunk, mellé ülnünk a földre vagy melléje heverednünk, hogy részt vehessünk életében, játékában, s így megtapasztalhassuk, ö milyen. S hogy ott legyünk, amikor kellünk. Taníthassuk, nevelhessük, amikor nyitott rá, amikor kéri, mi több: követeli. Hiszen a kisujjunkat fogva, ha lassít, ha megáll: megcsodál valamit, valamire rácsodálkozik s ezzel kér: taníts! Ezzel kérdez: mi ez? S ha ekkor kapja meg a választ, egy életre megjegyzi. Mily sokára lesz ez a kisgyerek szolgálatos kisujját nyújtó nagyapa! Mi mindent meg nem tapasztal, tanul addig! De ha féltő szeretettel szerették, gyöngéd figyelemmel nevelték, tisztelve tanították, megőrzi minden jó tulajdonságát, s átadja a mindig jóra szomjas utódoknak. ANÓKA ESZTER Ö reg fenyők övezte ódon házban, régi könyvek között él egy ember, akinek életében a 97. nyár volt az.idei. Életét a könyveknek szentelte, amelyek egy részét saját kezűleg készítette: volt szedő, korrektor, műszaki szerkesztő, nyomdaigazgató. Gyűjtögette is a könyveket. Kutatott az antikváriusoknál, keresgélt a régi Moszkva központjának hajdani nevezetes könyvpiacain: az Hja városkapunál és a Szuharevkán. Nemegyszer elhagyott padlások porában bukkant megőrzésre érdemes leletre. A régi könyveket restaurálta. Áldozatos munkásságának eredménye egy 20 ezer kötetes könyvgyűjtemény. Balzac azt mondta: „A könyv az egész életet felemészti. ." Ezt a legidősebb moszkvai könyvbarát, Mihail Ivanovics Csuvanov is elmondhatja magáról. A Szovjetunióban nehéz dolog bárkit is ámulatba ejteni magánkönyvtárral, még ilyj$ gazdaggal is. Nézzük a statisztikát: hazánkban'évente több mint 80 ezer különböző mű lát napvilágot mintegy 2 milliárd példányban, könyv alakban vagy brosúraként. A világon minden negyedik kiadott könyv a Szovjetunióban jelenik meg. Mégis az a paradox helyzet állt elő, hogy nálunk a k|nyv - hiánycikk. Ennek egyik oka éppen az, hogy tömeges jelenséggé vált a magánkönyvtárak kialakítása. Egy élet a könyvek szolgálatában Csuvanov gyűjteményében szinte minden egyes régi kézirat vagy ősnyomtatvány (több mint kétszáz ilyen kötete van) margóján, tiszta lapjain vagy borítóján találhatunk a könyv hajdani tulajdonosaitól származó feljegyzéseket. Ezek a különböző időpontokban papírra vetett jegyzetek (a szakemberek széljegyzeteknek hívják őket) mintegy rögzítik a könyv előfordulásának, használatának körét, történeti tényeket és bizonyítékokat tartalmaznak. Csuvanov mindegyiket elolvasta, elemezte, rendszerezte. Érdekes, hogy a tényekből ítélve az egyszerű népnek - a parasztoknak, a kézműveseknek, a kiskereskedőknek - körülbelül annyi könyvük volt, mint a bojároknak, fejedelmeknek, előkelőségeknek. Pedig akkoriban a könyv igen nagy értéket képviselt. A könyvvásárlás érdekében az egyszerű embernek sok mindenről le kellett mondania. Ez azonban nem tartotta vissza, hiszen a könyv megmagyarázta neki az életet, összekötötte más emberekkel, támaszt jelentett bajban és bánatban A könyvben választ kerestek az orosz embert mindig is izgató kérdésre - hogyan éljünk, hogy boldoguljunk? Maga a könyv szent dolog volt. Elrejtették az ellenség elől, magukkal vitték új, lakatlan helyekre, gondosan őrizték, továbbadva nemzedékről nemzedékre. A paraszti származású Mihail Csuvanov a régi könyvek iránti érdeklődést és tiszteletet nagyanyjától és annak nővérétől örökölte. Ők őrizték és jól is ismerték a családi könyveket. A kisfiút is a könyvek szeretetének szellemében nevelték. Manapság ősi fóliánsok után kutatva az egész országot bejárják az archeográfiai expedíciók. (Az archeo- gráfia a forrásértékű iratok tudományos kiadásának és feldolgozásának módszertana.) De volt idő, amikor századunkban másként bántak a régi könyvekkel: nem mindig kaptak helyei a könyvtárak polcain. Csuvanov felkutatta, összegyűjtötte, megmentette őket. Ősnyomtatvány-gyűjteményét az ország legnagyobb könyvtárának, az Állami Lenin Könyvtárnak adományozta. A Moszkva melletti Uhtomszkajában található otthona mesebeli házikóra emlékeztet. Hat évtizeddel ezelőtt építették a régi orosz építészet stílusában, kifejezetten könyvtár céljára. Az ide érkezőt szívélyes, vendégszerető légkör veszi körül. A ház asszonya, Anna Grigorjevna Csuva- nova mindig az orosz szokásoknak megfelelően fogadja a vendégeket: illatos teával, lekvárral és általa mesterien elkészített piroggal. Csendes, feltűnés nélküli életük az utóbb években megváltozott: újságokban és folyóiratokban írnak Csuva- novról, tévéfilmet forgattak róla, 95. születésnapját Moszkvában, az Irodalmárok Klubjában ünnepelték meg, nap nap után jönnek hozzá látogatók. Az évek azonban felette sem múlnak el nyomtalanul, Mihail Ivanovics néha már fáradtnak érzi magát. Megkérdezem: nem kellene egy kicsit vigyáznia magára, nem lenne jobb korlátozni a látogatók számát?- Barátom - Csuvanov hangja lágy, öreges tenor -, hogyan mondhatnék nemet, ha valakinek szüksége van rám? Valóban, sokaknak van rá szükségük, hogy gyűjteményébe betekintsenek. Könyvtárát jól ismerik a történészek és a nyelvészek. Gyakran használják a könyvritkaságokat írók, filmesek és színházi szakemberek, akik történelmi témájú műveikhez keresnek ritka anyagokat. Készül a dedikált könyvek gyűjteményének katalógusa. Csuvanov könyvtárának ez a másik tudományos és kulturális értéke: 5 ezer dedikált kötete van, közülük mintegy kétezret neki magának ajánlottak a szerzők. Gyűjteményének minden darabjára emlékszik - hol áll, melyik polcon, hányadik sorban és csak nagy ritkán veszi igénybe a katalógust. Látni kell, ahogy egy könyvet a kezébe vesz. Milyen féltő gonddal, gyengéden simítják ujjai, ugyanakkor milyen biztos kézzel, ügyesen bánik a kötettel, milyen szeretettel érinti tenyere a könyv fedelét. Az ember itt megérti, hogy egy könyvet nemcsak szeretni lehet. LOENYID SfSKIN 1988. X. 14. Fölösleges időtöltés?
