Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-14 / 41. szám
ALBERTO MORAVIA Amikor gyerek voltam, pajtásaimmal gyakran játszottunk kiszámítósdit valamiféle mondókával, amely így végződött: ,,te következel..." És emlékszem, mennyire örültem, valahányszor a kiszámoló ujja rám bökött, ami azt jelentette, hogy én voltam soron, a játékot én kezdhettem újra. Tudnivaló, milyen fontos tényező az életben az önszeretet. Aki ezt nem érti, nem ért semmit. Felnőtt koromban is ugyanígy voltam: mindig szerettem „soron lenni". Mégis, sajnálattal állapíthatom meg, hogy jóformán sosem következtem én... Csak nagy sokára jöttem rá foglalkozásom egyszerűségének hátrányaira. A szemétszállítóknál dolgoztam. Erről a foglalkozásról mindenfélét beszélnek. Mondják, hogy ez a tegalantasabb - talán még a koldulásnál is alacsonyabbrendú munka. Lehetséges. De, mi történik, ha nem lennének szemetesek? Sejthető akkor, amikor a szemetesek sztrájkolnak. Ilyenkor az egész város szennyes, piszkos, teli van papírhulladékkal és szemetesvödrökkel. Ilyenkor a legszebb utcák válnak a legszennyeseb- bé, mert a gazdagoknál több a hulladék, mint a szegényeknél. A szemetesvödrök tartalmából megállapítható, hogyan élnek az emberek. Röviden és egyszerűen: akkor látszik, milyen fontos a szerepük az életben, amikor sztrájkolnak. Amikor a szemeteskocsival jártam, az volt az érzésem, hogy soha többé nem hallom ezeket a szavakat: „te következel..." Mindig más következett- különösen a nőknél. Valahányszor egy lánynak - aki tetszett nekem - azt mondtam, hogy „szemetes vagyok", láttam, hogy elfintorítja az orrát, megváltozik az arca; aztán előbb-utóbb faképnél hagyott, mintha csak azt mondtam volna: gonosztevő vagyok! Kezdetben ezt nem tudtam kellőképpen megítélni, de lassanként rájöttem, okosabb, ha eltitkolom a foglalkozásomat. Silvestro volt az, aki végül is felnyitotta a szememet; egy idősebb ember, aki velem együtt dolgozott a szemeteskocsi körül. Egyik reggel, amikor szokásunk szerint házról házra jártunk, és én közben elpanaszoltam neki a problémámat, hogy a nők mindig kifogásolják a foglalkozásomat, te- ketóriázás nélkül mondta: „Ez piszkos munka! És a piszkos munka a nőknek nem imponál! Hallgass inkább az egészről!"- Hogy csináljam? - kérdeztem.- Mondd azt, hogy városi alkalmazott vagy. Ez igaz is. Mindannyian városi alkalmazottak vagyunk, mi, akik elhordjuk a szemetet, csakúgy, mint az, aki a hivatali pult mögött ül. Mindannyian városi alkalmazottak vagyunk... Egy másik barátunk, Ferdinando - egy vörös hajú, szeplős, szemüveges, velem egyidős férfi - közbeszólt:- Véleményem szerint, nincs igazad. Miért kell a foglalkozásunkat eltitkolni? Egy egész normális munka! Ugyanolyan munkások vagyunk, mint a többiek! Ha ebből valaki titkot csinál, csak az előítéleteket táplálja!- Nagyon helyes... - válaszolt Silvestro.- De ezek az előítéletek léteznek. És mi a fontosabb Luiginak: harcolni ezek ellen, vagy megtartani egy kislány rokonszenvét? A hordárokkal is így van: isten tudja, mi mindennek nem hívják őket, csak éppen teherhordóknak nem! Mivel pedig a dolgok olyanok, amilyenek, és nem tudnak megváltozni, ezért a szavakat kell megváltoztatni az előítéletek miatt.- Hallgass rám, Luigi! - szólt Ferdinando makacsul. - Ne titkolj el semmit! Ha egy asszonyt az előítéletek befolyásolni tudnak, az csak annak a jele, hogy számára az előítéletek fontosabbak, mint te vagy. így vitatkoztunk, miközben kocsinkkal a ködös novemberi reggelen utcáról utcára jártunk. Minden ház kapuja előtt megálltunk, Ferdinando fogta a zsákokat, vállára dobta és közben fütyörészett. Eközben Silvestróhoz fordultam:- Te idősebb vagy és ismered az életet. Mit tegyek? Kivette szájából a pipát és így válaszolt:- Ferdinando dicsekszik azzal, hogy szemetes. Az én szememben ez csak egy másik fajtája a szégyenkezésnek. Aki nem szégyenkezik, az én vagyok. Nem dicsekszem és titkot sem csinálok belőle. Szemetes vagyok, és kész!- Igen, de én...- Nálad valóban kissé más a helyzet... a te érdeked az, hogy a dolgot eltitkold. Azt tanácsolom, mondd azt, hogy városi alkalmazott vagy és kész! De ez a tanács tetszett a legkevésbé. Végeredményben köztisztasági hivatali ember voltam és nem értettem, miért kellene ezt eltitkolnom. Néhány nappal később azonban történt valami. Szabadnapos voltam, egyensapka és kötény nélkül üldögéltem egy pádon. Azon tanakodtam: vajon Silvestrónak, vagy Ferdinandónak van-e igaza? Közben olyan érzésem támadt, mint az egyszeri embernek álmában, amikor ingben és kitakart hátsóval járkált, de mindaddig nem tudott róla, amíg nem figyelmeztették rá. Aztán, amikor rájött, hogy csaknem meztelen - elszégyellte magát és felébredt. Két éven át voltam már a szemeteseknél, anélkül, hogy észrevettem volna valamit, úgyszólván egy szál ingben mászkáltam, és én voltam az egyetlen, aki erről nem tudott. Tehát... Szép őszi nap volt, november közepe, a levegő enyhe és kissé párás. A fák sárga és vörös színben tobzódtak, a sétányon nők és gyermekek jöttek-mentek, sétálgattak. Annyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, amikor mellém a padra egy lány ült le, kisgyermekkel. Valószínűleg szolgálólány volt, vagy nevelönő. Csak akkor fordultam meg és néztem rá, amikor meghallottam a hangját:- Ne menj messzire, Beatrice! Fiatal, erős lány volt, kerek, világos arcú, szőke copfos: copfjai vastag kötelekként fonták körül a fejét. A legmélyebb benyomást mégis a szeme tette rám, fénylő, fekete volt, mint a bársony - és mosolygós! A kisgyermek, guggolva, kavicsokkal játszott. A lány ült a pádon, kezében a gyermek játékvödröcskéje és a kislapátja. Amikor észrevette, hogy nézem, felém fordult és csendesen megszólalt:- ön nem ismer engem, de én ismerem önt... Azonnal kollégáimmal folytatott beszélgetéseinkre gondoltam, elpirultam és így szóltam magamban: „Biztosan szemetesruhában látott..." Mégis így válaszoltam:- Kisasszony, ön bizonyára összetéveszt valakivel ... Én önt sohasem láttam...- Én mégis ismerem önt! - mosolygott. Nagy merészséggel mondtam:- Az nem lehet! Vagy talán a hivatalban láthatott, ahol alkalmazott vagyok. Oda igen sokan járnak. Nem válaszolt azonnal, hanem csak hosszan nézett rám és látszólag csodálkozott. Végül így szólt:- ön tehát városi alkalmazott?- Természetesen!- Melyik részlegnél?-Ah, hol itt, hol ott... a városnál sok részleg van...-Valóban - mondta -, ott láthattam... két nappal ezelőtt jártam ott először.- Biztosan... A kicsi eközben eltotyogott néhány lépésnyire, két kezével a lehullott falevelek között turkált. A lány rászólt:- Hagyd azt, Beatrice! Piszkos? Rendes kisgyerek nem játszik a piszokban! Ennél a szónál, „piszok", ösztönösen összerezzentem, arcom tűzpiros lett. A lehető legjobbkor jött arra egy utcaseprő szürke egyenruhájában, kis pléhkocsijával és sepregetni kezdte a lehullott leveleket.- Sok munkájuk lehet ilyenkor - jegyezte meg a lány. Ismét elpirultam. Azzal a szándékkal, hogy valahogyan közelebb kerüljek a valósághoz, így válaszoltam:- Ez is foglalkozás... ők is városi alkalmazottak, akárcsak én. Ök az utcákat söprik, én írok. Ez az egyetlen különbség köztünk. Rám nézett, mintha csodálkozna, aztán így szólt:- Engem Qiacintának hívnak... és önt?- Luigi vagyok... így kezdődött a kapcsolatunk. Címét nem mondta meg. „Úrnőmnek nem szabad megtudnia, hogy ismerjük egymást..." - mondta. Azt mégis megtudtam, hogy azon a környéken lakik, amerre mi jártunk szemetes-kocsinkkal. Ezután már gyakran találkoztunk. Minden vasárnap, de gyakran hét közben is. Moziba mentünk, futballmeccsre vagy presszóba. Igen, ilyen jellemes leánnyal még nem találkoztam. Csendes, szelíd, kissé álmodozó. Külsejében semmi feltűnő. Csendes, de mély víz... Olyankor, ha én beszéltem, figyelmesen hallgatott és amikor egyetértett velem, bólintott. Olykor egész kicsit sóhajtott is, mintha azt mondta volna: mennyire igazad van! Abban az időben olyan szerelmes voltam, hogy már eljegyzésre gondoltam. De egyre tisztábban láttam, hogy állást kell változtatnom, ha nősülni akarok. Sokat hazudtam. Ha elmondanám, hogy a szemeteseknél dolgozom, bizonyára mindent elrontanék... Micsoda kiábrándulás lenne számára egy ilyen „meglepetés": szemetes a szerelme! Ezenfelül megtudná, hogy hazudtam neki - márpedig tudott dolog, hogy azt nem szeretik a nők! Egy álláscsere azonban nem egyszerű dolog. Nálam meg ráadásul kettős álláscseréről volt szó - a valódiról és az állítólagosról ... Szabad óráimban tehát munkát kerestem Rómában. De nem találtam. Végül arra gondoltam: feladom az állásomat és egyszerűen munkanélküli leszek. Ki tudja, miért, de ez a gondolat jobban tetszett, mint a szemetesség! A kocsival reggelenként ugyanabban a kerületben jártunk. Amint már mondtam: hárman voltunk. A sorrend szerint Ferdinando és én töltöttük a zsákokat. Silvestro a bakon ült, kezében a gyeplővel, és szívta a pipáját. Ferdinando, miközben ment a kocsi, a szemét tetején ült és rendszerint magazint olvasgatott, nézegetett, melyet a hulladék közül halászott ki. Jómagam Giacintára gondoltam és kitalált történeteimre. Azon a reggelen én töltögettem a zsákokat. Kocsinkkal egy sárga, háromemeletes ház előtt álltunk meg, a Piazza delta Liberta közelében. Szótlanul fogtam a zsákot, leszálltam a kocsiról és beléptem az épületbe. Nem volt felvonó, az épület régi volt és olyan üres, hogy szinte lakatlannak tűnt, pedig három lakás volt benne. Zsákokkal a kezemben, kettesével ugráltam fel a lépcsőfokokon és az első lakás ajtaja előtt megálltam. A lakás ajtaján névtábla fehérlett, rajta számomra semmitmondó név: GINESI. Határozatlanul emlékeztem rá, hogy itt mindig egy tenyerestalpas, barátságtalan, mogorva szakácsnő nyit ajtót, akit akár férfinak is nézhetett volna az ember. Ezen a reggelen is, a szokott módon, mechanikusan és anélkül, hogy felnéztem volna, amint nyílt az ajtó, mondtam a jelszót: „Szemetes!" Amikor azonban észrevettem, hogy az alumínium szemetes edényt két kis fehér kéz nyújtja felém, nem a megszokott, sötétbőrű szakácsnői kéz, felnéztem. Ö volt! Később mindent megtudtam. Ebben a lakásban két háztartási alkalmazott volt, ő és a szakácsnő. Ó, mint szobalány, eddig nem jött ajtót nyitni, de az ablak mögül mindig látott engem. Ezen a napon a szakácsnő beteg volt. Amikor pedig Giacinta a küszöbön állva, engem megpillantott, úgy láttam, nincs bátgrsága ahhoz, hogy valamit is mondjon. Én pedig gúnyos csillogást véltem észrevenni sötét szemében, miközben szótlanul nyújtotta felém a szemetes edényt. Előbb elvörösödtem, majd elsápadtam, átvettem a vödröt, tartalmát a zsákomba borítottam, a zsákot a vállamra dobtam és mentem. Tehát annak látott, ami vagyok ... látott, mint szemetest! Nem városi alkalmazottként, hanem egyensapkával a fejemen és bűzlö köténnyel magam előtt...! Biztos voltam benne: soha többé nem lesz bátorságom, hogy a szeme elé kerüljek. És ahelyett, hogy a következő lakáshoz mentem volna, visszarohantam az utcára. Ferdinandónak dobtam a félig üres zsákot, földhöz vágtam a sapkámat, a kötényt, és odakiáltottam társaimnak:-Vigyétek ezeket a vackokat! Nekem elég volt! Elmegyek! Mondjátok meg a központban!- Mi ütött beléd? Megbolondultál?- Nem, nem bolondultam meg! A viszontlátásra! Aznap randevúm lett volna Giacintával, de nem mentem el. Ágyamon feküdtem az alagsorban, ahol egy varrónő bérlőiéként laktam. Mintha sírnom kellene, úgy éreztem, de nem tudott kitörni rajtam. Mintha tüsszenteni kellene, de nem sikerül... Valamikor estefelé végre elaludtam, és amikor ismét felébredtem, tudtam, hogy mindennek vége. Most rettentem meg igazán. Isten tudja, meddig kell munka nélkül lennem! Szerencsére azonban, rövid időn belül találtam állást, messze a városon kívül, Magliana környékén, ahol őr lettem egy telepen. * * * Talán négy hónapig játszottam a házőrző kutya szerepét, anélkül, hogy Rómába bementem volna. Egy vasárnap mégis belátogattam a városba, és a Piazza Risorgimen- tón összetalálkoztam Silvestróval. Üdvözlés után azonnal a tárgyra tért:- Megtudtuk ám, miért mentél el! Amiatt a lány miatt! De nagyon tévedtél! Ő valóban szeretett téged, egyszerűen, olyannak, amilyen voltál. Azt mondta, ezután se fog mást szeretni, mint közülünk valakit, és a szíve hevesebben dobog, ha a szürke sapkánkat megpillantja. A mi kocsink az ő szemében szebb, mint a legpompásabb luxuskocsi. És a történet csattanója: most Ferdinándóval jár...!- Na igen. Közülünk választott, és, mondom, Ferdinandót. Ő so*sem szégyellte a foglalkozását. Sőt! Dicsekedett vele! Igazán szeretik egymást... Szótlanul sarkon fordultam és faképnél hagytam Silvestrót. Szerettem volna a kezembe karapni. Egyetlenegyszer rám került volna a sor, de én akkor sem vettem észre. A számtalan lány közül éppen arra az egyre találtam rá, aki vonzalmat érzett a szemetesek iránt és én ezt nem vettem észre! Ó, mennyi balgaságot' tesz az ember életében! Egyszer valóban én következtem volna, de - azt is elszalasztottam! ANTALFY ISTVÁN fordítása A községéi Ahhoz túl nagy \ a letaposott hor meg kicsi. Az öreg útkaf szállító taligájá A kerék olyat u felborult. Az útkí a vállát, és húzt Aztán elkezdi az ott dolgozók a másik megbot gát, aztán folyta A kő útban közepén maradt így múlt el né Mígnem egy- november ve a kövön egy I eltörött a lába. Hintóval jötte tak a kőre, fejük esőst és elvitték A községi h útkaparót.- Maga a fele san megsebesí útkaparó.- Mért én?- Mert a mai utat.- Túl öreg ve gyem az útból- A községi tar kodnia kellett ve- De hát nem- Nem volt. 7 Hogy került Az útkaparó én?- Hogy valak oda? - hallotta esőst.- Nem magát- Ne űzzön tr tette az útkaparc- Nem bátork ró. - Az igazság mondanom, hog egyedül nem tuc ahogy meglátta gyeimet.- írásban?- A maga fele úr - mondta az i a tyúkért.- Azt ne keve nácsos, akinek í- írja meg a j hozzánk.- Jegyzököny- Hát arról a I- És mit írjak i TÖRÖK El Jelentés Süt Féts. hogy elhal s itt ebbe hol I lesel s hái de vi vinn, füsti s vé< Meg\ emlÉ jó se bízvi De n még, s ó, mert kopc Csal megi mosi tiszti s fej csőr úgy ahoe a te besz így* örök Jutó Polák rajza
