Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-07 / 40. szám
tonákról. A feladat a 995. magassági pont elfoglalása volt, ez csak néhány száz méterre húzódik határainktól, az Orosz szoros mentén. Az utászok kézi fűrészekkel vágtak utat a sűrű erdőben, rendezték a terepet, kövekkel erősítették. Időközben a tüzérek már előkészítették ágyúikat a szállításra. Mindegyiket hatosfogat húzta, de maguk a tüzérek is segítettek a lovaknak, különösen a meredekebb szakaszokon. Rendkívül nagy erőfeszítést igényelt ez a művelet. De az ágyuknak mindenképp az előkészített tüzelóállásba kellett jutniuk. Kovalev főhadnagy ütege már virradatkor kész volt a tüzelésre. Sevcov zászlóaljparancsnok alakulata ugyancsak készen állt a támadásra. A fasiszták azonban éppen ekkor indultak ellentámadásba, s a magaslatról igyekeztek lesöpörni Sevcov zászlóalját. Az állásokat azonban a tüzérek és az utászok segítségével sikerült megvédeni. A parancsnokok közül is sokan megsebesültek azonban. De a 995. magassági pontot szilárdan tartották a szovjet katonák. Amint az később megmutatkozott, ennek nagy jelentősége volt az Orosz nyereg elfoglalása szempontjából. Csak így juthattak ide további ütegek, csak így lehetett kibontakoztatni a 167. és 129. gárdahadosztály további támadását. Október 3-án a reggeli ködöt hideg eső oszlatta szét. Az ellenség éppen ekkor nyitott össztüzet. Az Orosz-szoros egészen estig a fasiszták kezén maradt A támadóknak friss erőkre volt szükségük, s a szovjet alakulatok ütőerejét is fokozni kellett. De hogyan?- Azokban a napokban rendkívül nagyra értékeltük az 1. gárdahadsereg törzsének döntését, miszerint új utat kell építeni az Orosz-nyereghez. Két utászalakulat látott teljesíteni akartuk, méghozzá igen gyorsan. El tudtuk képzelni, mennyire várnak bennünket ott, a hegyeken, a szorosan túl... A harckocsik számára tervezett utat három szakaszra bontották. Az elsőt a lengyel Roztoky Gurne falucskától a 114. utászzászlóalj, a középsőt a 15. utászdandár 74. zászlóalja, s a legnehezebb részt a 167. hadosztály önálló utászzászlóalja készítette elő. Valamennyi egység parancsnoka Kli- mentov százados volt. A harckocsik október 7-én 12 óra körül a 995. magassági ponton már készen álltak a támadásra. És amikor erre is megérkezett a parancs, a meglepett fasiszta védelmet elsöpörték a szovjet alakulatok. Ezzel a 167. és a 129. lövész- gárdahadosztály öt napig tartó harcok után elfoglalta az Orosz-szorost. Csak így nyílt szabaddá az út Csehszlovákia felé... ÖNKÉNT A FRONTRA Kopogás zavarja meg beszélgetésünket. Az ajtóban vendéglátóm felesége mosolyog mentegetőzve.- Griska, gyere már, teljesen tanácstalan vagyok ezekkel a gyerekekkel. Állandóan csak a tévé előtt ülnének...-Á, ezt a szerencsétlen, teleszindró- mát“ nem lehet kiirtani? önöknél is ennyire elterjedt a gyerekek körében? „Griska, vagyis vendéglátóm reménytelenül legyint, s kimegy a szobából, hogy megpróbáljon rendet teremteni. És én kihasználom a kínálkozó alkalmat, a háziasz- szonyt fogom vallatóra. Sötét szemek, ovális arc, amelyet ugyancsak sötét haj fog körül, itt-ott ősz tincsek. Hogyan ismerkedtek meg, hogyan házasodtak össze, hogyan éltek a háború előtt és után? - ezek a kérdések foglalkoztatnak.- 1936-ban házasodtunk össze, az esvöt mm MMMnwtgM A moszkvai központi televízió labirintusában csak meghatározott, arra kijelölt helyen lehet dohányozni. És ezek a helyiségek amolyan klubokká alakultak, ahol mindig van valaki, ahol mindig el lehet beszélgetni. Most is áll itt egy szovjet katonatiszt. Ö ad tüzet, s én gondolatban rangjelzését fejtegetem.-A tévében dolgozik, tábornok elvtárs?- Kedves magától, hogy ilyen fiatalnak néz, de már jónéhány éve nyugállományban vagyok. Persze azért dolgozok. Most például egy katonai témájú film vetítésén veszek részt. A dohányosok barátkozó emberek, s néhány perc múlva megtudom, hogy beszélgetőpartnerem a hadtörténeti intézet konzultánsa, és szaktanácsadóként gyakran működik közre különböző filmek forgatása során, így filmekről, a televízióról beszélgetünk, de Csehszlovákiáról is, amelyhez rendkívül szívélyes viszony fűzi. Az utóbbi években gyakran járt nálunk, nemrég egy küldöttség élén, hiszen a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társaság aktív tagja, ebben a választási időszakban az elnökségben is dolgozik. Értésére adtam, nagy örömet szerezne nekem, ha folytathatnánk a beszélgetést. Névjegyet vett elő, amit úgy értelmeztem, hogy egyetért egy újabb találkozóval. Miután elbúcsúztunk, ránéztem a névjegyre: Szamojlovics Grigorij Fedo- rovics altábornagy. MINT A HANGYÁK A kora esti órákban csengetek a Szamol- jovics család Egyetemi sugárúti lakásának ajtaján. Vendéglátóm szívélyesen üdvözöl, és miután bemutatja a feleségét, aki kávéval és teával kínál, kényelmesen elhelyezkedünk a nappali karosszékeiben.- Engedje meg, hogy - először a mi egységünkről szóljak, s csak azután Csehszlovákiáról - kezdi a beszélgetést. Bekapcsolom a magnetofont, s egyetértőén bólintok.- Miért akarok erről beszélni? Azért, mert a mai napig büszke vagyok arra az utászzászlóaljra, amelynek parancsnoka voltam. Az „én zászlóaljamra", amelynek 13 katonáját a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki, s további hárman a Dicsőség Érdemrendet kapták meg. És a mi hadosztályunk? Igen, a 167. uráli gárdahadosztályban a Szovjetunió Hőse kitüntetést 109-en viselték, a Dicsőség Érdemrendet pedig több mint húszán kapták meg. Én legalább is nem tudok még egy ilyen hadosztályról... A katonák többsége a harcmezőn esett el, sokan a háborúban szerzett sebesülések, a nélkülözés okozta mély nyomok következtében haltaik meg később... Nehezen hagyja magát meggyőzni arról, hogy a kezdetekről beszéljen, az építkezésekről, amelyeket nagyon szeretett. Először egy moszkvai repülőgépgyár építkezésén dolgozott, majd az evakuálás után az Líraion. Csaik a frontra nem akarták elengedni. Végül mégis behívták a hadseregbe, s rögtön egy tiszti tanfolyamra. 1942 áprilisában vehette fel az utász hadnagy egyenruháját, s egy utászszázad parancsnokaként a bri- anszki fronton esett át a tűzkeresztségen. Kurszknál már zászlóaljparancsnok, a Ivovi hadművelet során hadosztálymérnök és a kárpáti hadművelet előkészítésének idejében már őrnagy.- Már tíz napja harcoltunk a Kárpátokért, s higgye el, hogy szörnyű harcok folytak, amelyeket nyugodtan nevezhetnénk földi pokolnak is. De fokozatosan átvágtuk magunkat azokon a festői, szomorúságot és melankóliát árasztó erdős hegyeken. Mint a hangyák. Igyekeznünk kellett, hogy minél előbb a szlovákiai felkelők segítségére lehessünk. 1944. szeptember 18-án a Kárpátok térségében húzódó egész frontvonalon csak így juthattunk mi a legközelebb a csehszlovák határhoz. Ha azt mondom, hogy mi, akkor eredeti, a 167. uráli gárdahadosztályra, illetve a 129. gárdahadosztályra gondolok, amelynek kötetekében akkor harcoltam. Valóban igen aktívak voltunk, és sikerült egyre közelebb jutnunk a Lupkovi-szoroshoz. Szeptember 19-én rövid tüzérségi előkészítés után sikerült áttörnünk az ellenség 96. gyalogos hadosztályának védelmi vonalát, s így elfoglalhattuk a 749. és 642. magassági pontot a Kárpátok gerincén. A Lupkovi-szoros térségében a mi alakulataink léptek elsőként Csehszlovákia területére. A legsikeresebb a 325. lövész-gárdaezred volt, amely Alekszenko ezredes vezetésével a déli hegyoldalon is üldözőbe vette a németeket, s kiszorította őket Kalinovöból, az első csehszlovákiai felszabadított községből. Itt aztán folytatódtak a harcok, de a mi hadosztályaink új parancsot kaptak: támadást indítani Medzi- laborce irányába. SZABAD AZ ÚT Bizony, még nem hallottam senkit ilyen nagy lelkesedéssel beszélni harcokról, kamunkéhoz. Az útépítés azonban elég lassan ment, az utászoknak rendkívül nehéz akadályokat keltett leküzdeniük. Először is nyiladékokat keltett vágniuk a sűrű bükkösben, aztán kövekkel vagy vastag farönkökkel „kiágyazni" az utat. És mindezt sűrű esőben, felázott talajon kellett csinálni. Néhány helyen támfalakat kellett építeni, nehogy a víz elmossa a már elkészült útszakaszokat. Október 5-én reggel lendültek támadásba a hadosztály alakulatai. Az Orosz-szorost az 520. lövészezred foglalta el, amelynek parancsnoka Zaharov ezredes volt. Az ezred zászlóaljai vették birtokukba a Kárpátok fő gerincének a magaslatait. Csak egyetlen napon, 1944. október 6-án a fasiszták 12 ellentámadását keltett visszaverniük. De éjszaka az egyik zászlóaljnak sikerült elfoglalnia a Ruské és Veíká PoTana faluk közötti út hídját. Ezzel tulajdonképpen elvágták az Orosz-nyerget védő fasiszta egységek egyetlen utánpótlási vonatót. A tapasztalt szovjet parancsnokok arra számítottak, hogy a kiharcolt pozíciók megvédése nagy erőfeszítésekbe fog kerülni. Ezért adtak utasítást arra, hogy az elfoglalt magassági pontokhoz harckocsikat kell vezényelni ... Az ember azt még el tudja képzelni, hogy a több ezer méteres hegyekbe az ágyúkat valahogy fel tehet vonszolni. De egy harckocsit? Ezen a terepien? Kétkedve nézek vendéglátómra, aki azonban magabiztosan folytatja.- Munkához láttunk, hiszen a feladatot küvönk rendkívül szerény volt. De hát ez akkor így volt szokás. Villamossal mentünk a házasságkötő terembe és haza is. A gépkocsi akkor különlegességnek számított. Griska a Sztálin-kerületben lakott és én hozzá költöztem. Minden fanfárok, muzsikaszó nélkül, szerény vacsora mellett zajlott le. És vacsora után? Képzelje el, munkába kellett mennie. De mindig boldogok voltunk, azaz vagyunk most is, házasságunk kiegyensúlyozott. Két fiunk született, az egyik itt, Moszkvában, még a háború előtt, a másik nem messze a csehszlovák határtól, Ungváron. Mindketten megnősültek, s az unokák gyakran vannak nálunk. Hiszen látja, most is. Ami engem illet, én építöip>ari főiskolán szereztem diplomát, szakterületem a földtani fényképezés.- A katonatisztek feleségeinek rendszerint nem unalmas az életük, gondolok a gyakori lakóhely-változtatásokra.- Én sem vagyok kivétel. Üzemünk evakuálása után, közvetlenül a háború kirobbanását követően az Uraira költöztünk. Kép- zelje, el, csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy Griska itt többször jelentkezett önként a frontra... Azután gyakran írt hosz- szú, gyönyörű, gyöngéd leveleket... Megvannak mind a mai napig. Sosem hagyta öt el az optimizmus, mindig hitt a győzelemben, s abban;- hogy szerencsésen hazatér. 1945 októberében tényleg haza is jött, de csak néhány napra. Meggyőzték arról, hogy nagy szükség van rá a Kárpátokban, ugyanis a hegyekben több ezer ott maradt aknát kellett felkutatni. így tehát mi is men• Grigorij Fedorovics Szamojlovics altábornagy tünk utána. Később a frunzei akadémián tanult, onnan északra költöztünk, négy évig éltünk Murmanszkban. Miután visszatértünk Moszkvába, Griska a vezérkari akadémián tanult, majd ismét irány észak, azúttal Petrozavodszk. Itt léptették elő tábornokká. Később két évig éltünk Leningrádban, majd következett a Német Demokratikus Köztársaság, ahol ismét előléptették. Hazatérésünk után egészen nyugállományba helyezéséig a vezérkari akadémián tanított.- És éppen ott szereztem sok barátot Csehszlovákiából. Gyakran találkozom velük, levelezünk... Észre sem vettem, mikor jött vissza a szobába, hogy ismét ő vegye át a szót.- Feleségétől tudtam meg, hogy éppen nálunk, Kelet-Szlovákiában volt alkalma „megünnepelni" egy jelentős jubileumot...- Persze, nem is kell nagyon megerőltetni magam, hiszen akkor éppen harminc éves voltam. Gyönyörű kor... Szálas alakja a karosszékből is kimagas- ik, s lezser kézmozdulatai elárulják, dinamikusan gondolkodó és cselekvő emberrel beszélgetek. Az apró részletek, a helységnevek sem okoznak neki gondot, emlékezete jól működik. Különösen, amikor harmincadik születésnapjáról beszél. November 23-a volt, ezen a napon kezdte meg a szovjet hadsereg a nyugat-kárpáti hadműveletet. A 3. helyi lövész alakulat Humenné irányában indított támadást, a 167. hadosztály a 31. harckocsizó dandár támogatásával Michalovce felszabadítására indult. Az ó 129. hadosztálya is ezekben a harcokban vett részt. A Kárpátokban csak esett és esett. Néhány óra leforgása alatt akis patakok szinte folyókká változtak, a víz mindent elöntött. Ennek ellenére másnap felszabadult Michalovce és Humenné is. A további támadás szempontjából nagy akadályt jelentett a megáradt Laboré és Ondava. Szamojlovics őrnagy tudta, hogy az utászokra nehéz munka vár. A víz által elöntött utakon hosszú-hosszú gépkocsioszlopok torlódtak össze. A támadás megrekedt. A törzsek szüntelenül sürgették az utászokat. Mikor építik már fel a hidakat, mi lesz a szállítással? Egy könnyű pontonparkkal ellátott speciális zászlóaljat kaptak segítségül. És minden kezdett a legnagyobb rendben folyni. Az utászok gyorsan felépítették a pontonhidat és megkezdődhetett az átkelés a nyugati partra. Szamojlovics őrnagy utasításai és parancsai alapján simán zajlott az akció. Csakhogy sok volt a várakozó, mindenki sietett. Természetesen minél magasabb volt a rangja, annál jobban. A pontonhídnál idegesség uralkodott. A különböző egységek parancsnokai között konfliktusok keletkeztek. Megjelent Petrov tábornok és Grecsko hadseregtábornok is. Most már nekik kellett „rendet teremteni". Petrov utasítást adott arra, hogy az önjáró ütegek számára tegyék szabaddá a hidat. Az első két nehéz ágyú probléma nélkül kelt át a hídon. A harmadik azonban a vízbe csúszott. Természetesen nagy zavar keletkezett, de miután a tábornokok elmentek, Szamoljovics őrnagy helyreállította a rendet... Nevetünk ezen a születésnapi történeten. Vendéglátóm a további harcokról, Se- covce felszabadításáról, a Dargovi^Szoros- ról, a Kassa (Koáice) térségében lezajlott küzdelemről beszél. Ám akkor már az ő egységét átirányították Preáov felé, később pedig lengyel területre. De ez már egy másik beszélgetés témája volt... LADISLAV TAKÁC .m. . 7*-' ■ IIII B I—lllllim wm i Hm nm, Wj|Ha lÜI'HPWF Jk f Hip ÉTrnHKi^miyii J ffflB • Valahol, a Kárpátokban, 1944 ószén... (A szerző felvétele + archivum)
