Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-23 / 38. szám
Csó N ézett kifelé az ablakon. Nyakában gyapjúsál, lábán elnyűtt csatos cipő. Szája sarkából ezúttal hiányzott a saját kezűleg töltött cigaretta. Ezt tíz órára tette félre, amikor majd elcsendesül az építkezés, és a darukezelő lemászik az acélóriásról, mely öt egy marabura emlékeztette. A füles sapkát viselő munkások eltűnnek a kantin deszkabódéjában, a gépkocsivezetők végignyúlnak a teherautók ülésén, és átböngészik az újságot; a vaskosarakban kihunyóban vplt a tüzelőnek használt hulladék épületfa: a mindenféle száldeszka meg gerendavég. Az otromba házak bolondgomba módjára nőttek ki a földből a bérház körül, melyben ö, Jan Jón már egyetlen bérlőként lakott. Két lakást is felajánlottak neki, de egyiket sem fogadta el. A kis asztalról felemelte a színházi látcsövét, és a szeméhez illesztette. A tanoncok, ahelyett, hogy a kantin melegét élvezték volna, hokiztak a befagyott tócsa jegén. Persze korcsolya nélkül, mint máskor is. Balra fordult. A szellőző egyenletesen gőzölgött. A munkások szafaládét melegítettek maguknak, majd meleg teát vagy cikóriakávét vedelnek rá. A vaskosarakban vörösen parázslón a jóféle fa. Letette a látcsövet, és nyelt néhány kortyot a csipkebogyóteájából. Azt beszélték, hogy a gázművek emberei két hét múlva elzárják a gázt. Aztán majd a villanyvezetéket is elvágják, hozzálátnak szétszedni a tetőt, lyukakat fúrnak a robbanótölteteknek, és a ház a levegőbe repül, mint a tömött dunyhából a lúdtoll. A fél város idecsódül bámészkodni. A ház az oldalára dől, éjszaka pedig majd jön egy csomó ember mindenféle káréval, hogy elvigye a használható téglát és tetőfedő cserepet; minden törmelékrakást átkutatnak, összeszedik a csészéket is, és az ott felejtett csorba vázákat; a lépcsőházi korlátok diszrácsait is kocsira rakják, és kiviszik a kertjükbe, felszerelik a víkendházra, hogy a természet ama szűzi sarkában is emlékeztessen valami az igazi városi életre. Ez pontosan így történt valamennyi ház lebontásakor. Egy fülsiketítő dörrenés, és a városi köztisztasági üzem emberei meg a tűzoltók vízágyúkkal oszlatták el a porfelhőt, persze csak nyáron. Télen nem locsolták a port, így hát az ablak- és ajtóréseken behatolt az önkiszolgáló boltokba, a rosz- szul szigetelt új lakásokba és a gimnáziumi tantermekbe. Jón késő éjszakáig hallgathatta a porszívók zümmögését. A lakások, akár a színház. Mindennap éjfél előtt tette le a látcsövet. Azután lefeküdt a ketteságyba, magára húzta a dunyhát, rágyújtott, és kedvelt köagyag csészéjéből addig szürcsölgette a langyos keserű teát, amíg tartott. Es az éjszakai csendben egerek módjára futkároz- tak az emberek, turkálva a felrobbantott százéves viskók romjai között, és ki-ki vitte, amit látott.»Az ő házára is ugyanez a sors vár, ám ő elhatározta, hogy amit nem tud elvinni, azt mind tökéletesen megsemmisíti, hogy az ö lakásának, az ő életének egyetlen darabja se kerüljön kapzsi kezekbe, sehová se, ahol gondosan polcokra rakják a régi dolgokat, hogy majd később kidobálják a szemeteskukákba, vagy megvárják, hogy évek múltán becsessé váljanak. Az a gondolat is megfordult a fejében, hogy ott marad a házban, s mikor felrobbantják, vele együtt pusztul ő is. Százhúsz éves sírhant borulna így fölébe. Magába roskadva ült a fényesre kopott, rozoga füles fotelban, kezét a csészén melengetve. A csésze oldalára festett parasztlány arca már elmosódott. A csuprot Jón az édesanyjától kapta annak idején, az pedig a nagyanyjától. Családi tárgy volt. Amolyan becses ereklye. A fotel rugója nyomta a combját, Jón fészkelődött egy kicsit. Eladhattalak volna... és téged is, öreg barátom - simította végig tekintetével az üveges szekrényt -, mindent eladhattam volna annak a kerge fiatalembernek, aki az új házba beköltözött. Cseppet sem szívderítő látvány a kvártélya, úgy fest, mint az egyetlen kályhával fűtött Sokol-otthon színpada, ahol a vándor színtársulat művészei egy hajdani estén csontig fagyva, dagadt ízületekkel játszották a bölcs öreg Shakespeare-t. Csak szeméhez emelte látcsövét, és látott ifjú Júliákat, akik elmerengve dohányoztak a gyerekszobában, a hajas babák és a plüssmackók között, látott farmernadrágos Hamleteket könyv fölé hajolva vagy gondolatokba merülve az ablak mellett, látott Lear királyokat, amint bevásárlótás- kávaí futkosnak és kézen fogva vezetik haza unokáikat, látott dühös Richardokat a panelházak előtti padokon ülve, és a Rómeók sem kerülték el figyelmét, amint a bejáratok előtt boldogan fecsegnek a házitelefon mikrofonjába... Magam vagyok a néző is, meg a rendező is. Csak tőlem függ, mit akarok látni az adott pillanatban, hová irányítom látcsövemet. Ingyen nézhetek végig mindent, én, az itt felejtett néző, aki itt él a beton lakótelep közepén felejtett roskadozó bérházban. Bumm! A ház összeomlik, s helyén bevásárlóközpont épül. Azután majd eljátszom magamnak a Lear királyt - csak hát persze nem lesznek lányaim. Szánalmasan nevetséges előadás lesz! Most a nagy üvegezett könyv- szekrényre emelte tekintetét. Igen, valamenynyiőtöket lapozgattalak egykor, ám csak egyetlen dolgot kerestem bennetek... Felnyúlt az albumért, melyet hajdan egy magánkönyvkötészetben készíttetett; évekkel ezelőtt a könyvkötő műhely is eltűnt, mint a tavalyi hó, egy hatalmas éttermet építettek a helyén. A múlt hétfőn az antikvárius hozott nekem húsz deka kávét. (Rá akart beszélni, hogy adjam el neki a könyveimet. Nem sejtette, hogy soha életemben nem ittam kávét.) Ha eladnám a könyveket, azt mondja, egyszerre elszállítanák az egészet, semmi gondom nem lenne vele, és szép pénz ütné a markom. Állítólag beszélt egy történésszel, aki azonnal megvásárolná a könyvtáramat, bármilyen nagy árat kérnék is érte. Nos, mit tegyek? Melyikőtök tud nekem tanácsot adni? Egyikőtök sem. Miféle Lear király vagyok én, ha nincsenek lányaim, se barátaim, de ellenségeim sem. Felütötte az albumot, mindjárt az első lapjáról egy fiatal leányarc tekintett rá - nem volt Júlia, csak Marenka Fichtol -, otthon Mariechennek nevezték, de az ö számára mindig is Marenka volt és maradt. Ó, hol vannak a városi színház mögötti rétek, a patak, a nagypiac a disznóólakhoz hasonló elárusító bódékkal, hol vannak a kocsmák meg a félreeső alagsori borozók, ahol színes lampionok fénye lengte be a műbőr huzatú boxokat, hol vannak a fehér ruhát és szalmakalapot viselő fürdővendégek, hol a halastó a karcsú csónakokkal, és hová lettek a rózsalugasok, és hol vagy te magad, Marenka Fichtol? Lapozott egyet, színes képeslap kifakult tintával teleírva... Hildesheim... Kedves Jan!... szeretettel küldi Mariechen. Búcsúlevél! Már nem Marenka, hanem Mariechen. Idegen és hűvös. A fényképen éppen olyan VÁCLAV DUŐEK üdén mosolyog, mint évekkel ezelőtt az illatos fűben a városszéli dombtetőn, ahová kakukkfű szagát hozta a szél a közeli ligetből. Ott szedte Jan az édesanyjának az első gyöngyvirágot. Ismét lapozott egyet. Jozina Mert, egy hentes lánya, dundi és mosolygós, ó, mit is érhetne el egy ilyen teremtésnél a könyveivel. Akkor régen egyetlen verset sem hallgatott végig, dehogy akart ilyesmivel foglalkozni. Az ajka mindig hideg volt, az orra pedig akár a jégcsap... Igen, ez itt Sárka. Mennyit sétálgattak együtt a kastélyparkban! A terebélyes szomorúfűzfa alatt csónakból etették a pontyokat, és a nekik legkedvesebb könyvekből egész fejezeteket olvastak fel egymásnak. Sárka Touzil, a világ legszebb gimnazista lánya; utoljára egy gyűjtötáborból adott életjelt magáról, mielőtt megváltotta volna a halál... Becsukta az albumot. Feküdt a hideg ágyban, feje fölött egy kép, egy ismeretlen festő műve, aki egy színes nyomat szerint megfestette szülei számára a Madonnát a kis Jézussal. Gyermekkorában csak kivételes esetekben aludt a kép alatt, csak ha beteg volt. Kinyitotta az albumot, és cigarettára gyújtott. Az építkezésen megnyi- kordult a keverőgép, az emelődaru kgrja úgy hadonászott az ablaka előtt, akár a törvény keze - ne gondold, Jón, hogy bármit is megakadályozhatsz! Már régen döntöttek az illetékesek. Kikapcsoljuk a gázt, elvágjuk a villanyvezetékeket, kiemeljük a kaput, lyukakat fúrunk a robbanótölteteknek, hogy a ház kényelmesen fekhessen bele a koporsójába, nyugodjék békében, mindörökké ámen! Nem nekem való ez a mai élet. Túlságosan gyors' nem győzöm szusszal. És mit értek belőle... a rádióban többnyire csak a vasárnapi mesét hallgatom meg, de hol vannak azok a szépséges játékok, amelyek hallatán a lélegzetem is elállt, nem, azokat már sohasem hallom többé... A televízió pedig?... a szekreterre pillantott. Igén, bárki szívesen elvitt volna, s a helyeden most ott állhatna egy nagy tv-készülék, antennát is csináltattak volna nekem, úgyhogy most csak megnyomnék egy gombot, és a képernyőn vibrálva megjelenne a kékes árnyalatú kép. A panelházak ablakaiban estéről estére ott vilióztak a kékes színű hideg fények. A rossz minőségű fából tákolt könyvszekrények csak lakberendezési tárgyként szolgálnak, a könyvek meg csak díszként... Méterre és centiméterre vásárolják őket, a borítólap színe a mérvadó, az ár nem számít. Ha megszabadulnék tőled, te szekreter, hisz úgysincs belőled semmi hasznom, legfeljebb emlék vagy, a lakásom minden este megtelhetne remegő fénnyel, és az élet színes képeivel. (És rátok, könyvek, nem jutna időm!) Ismét eljön az antikvárius. Furcsa öregapónak látszom majd a szemében, aki olyasmihez ragaszkodik, aminek semmi értéke sem lehet egy műveletlen ember számára. Hogy rám meresztette a szemét, amikor azt mondtam- neki, hogy festő vagyok. Szemével a festöállványt és a vásznat kereste, nem értette, hogy szobafestő is lehetek... csodálkozott a fiatalember, de láttam a szemében a reményt, hogy sikerül meggyőznie, és a könyveket mégiscsak átadom annak a történészdoktornak... Hát volt azelőtt ennyi doktor? Dehogy. -Nem, én nem voltam képes rá, hogy rögtön azt mondjam valakinek: nem. Egész életedben sohasem vontam le semmiből olyan következtetést, amiből megtanulhattam volna nemet mondani. Az album most azon az oldalon nyílt ki, ahol - bár csak az első pillantásra - savanyú ábrázattal nézett a világba Katka, Katus- ka, Katerina Mrácek. Katuska, Katuska, mennyire nem tudunk mi ketten nemet mondani egymásnak'... Ma már nem felelsz, az erdő alatti temetőn, a gyommal benőtt ösvényen túl, a fal tövében domborodik szerény sírhalmod, ó, igazán oly félszegen fekszel ott, mintha még halálod után is félnél az emberektől. Egyedül és elhagyottan nyugszol ott, sírodon a csiszolt kőlap félrebillent, nem, te nem illesz oda, téged a hegyek között kellett volna eltemetni egy régi kis kápolna falánál, ahová kíváncsiságból járnak a turisták, és nézegetik a sírkövekre vésett évszámokat. Kint villogtak az utcalámpák, az építkezés körletét élesen megvilágította a reflektor, melyet a darun jó magasan helyeztek el, hogy senki le ne verhesse kővel. A városháza órája, melynek közelében ott ragyogott a frissen festett városi címer, fél tízet mutatott. Jón az ablaknál állt, kezében látcsövével. Az előadás folytatódott. Az egyik lakás szűk konyhájában a hűtőszekrény mellett egy szőrös alak ült, keze ügyében söröspalack, és újságot olvasott. „Júlia" bezárt ajtó mögött ült a szobácskájábán, és élvezettel eregette a füstöt, ablaka tárva; Hamlet tornanadrágban sétált fel-alá, hadonászott, és azt a benyomást keltette, mintha már a vizsgáztató tanár előtt állna, és a fölvett pózzal, lendületes mozdulataival meg akarná győzni arról, hogy a tárgyra vonatkozóan megvan a saját nézete. Vajon hova sorolná önmagát?... Eszébe jutott egy mondás, csak kitől is származik? ... Nem jó szüntelen feszültségben tartani az agyat, meg is kefl tudni pihentetni... Egészen megrettent ezektől a szavaktól. Mennyit pihent ő életében! A nősülésről is teljesen megfeledkezett. Aztán mind távolabb került a vele egyívásúaktól. Azoknak gyerekeik születtek, a gyerekeik további gyerekeket hoztak a világra, és a sor megszakítatlanul folytatódott tovább... Az évek peregtek, ő pedig valahol az élet peremén ácsorgott, nem volt képes szabadon nekilendülni. Júlia éppen kidobta a cigarettavéget az utcára, lenge sziloningében kihajolt az ablakon, és teleszívta tüdejét jeges levegővel. A bejáratnál, a házitelefon mikrofonja előtt senki sem állt. Rómeó már alighanem az igazak álmát aludta a lakótelep egyik lakásában, későre járt... Az éjszaka talán csak az öregeké és a koraéretteké volt. A pályaudvar felöl mozdonyfütty hangzott, a fekete égboltot izzó szikrák fénye árasztotta el; a távoli sötét hegyeken, melyek körvonalai éppen csak kirajzolódtak a ködös láthatáron, szállodák és hétvégi házak fényei ragyogtak. Hová mehet az ember az albumával, a lakásán őrizgetett tárgyakkal ebben a rohanó életben? Kihez és kikhez, ha az idő szele az utolsó barátokat is messzire sodorta, az egykori kis kávéház elárvult, tea és kávé helyett gyümölcslét és fanyar bort szolgáltak fel ÚISXK nmmom FZU a pultnál, az asztaloknál hiába kereste a jól ismeri arcokat, tekintete fiatal lányok szemével találkozott - sohasem találná el a korukat a fiatalemberek zavarba ejtették hosszú hajukkal, hangos beszédükkel. A kávéházból, ahol azelőtt csak az újságlapok zizegése és a kávéscsészék, kiskanalak csilingelőse hallatszott, örökre eltűnt a meghittség és a csend. Jan Jón letette a látcsövet. A jó színjátékot is megunja az ember, ha mindennap ugyanazokat a jeleneteket látja. Már előre sejti, sőt tudja, melyik szereplő mit fog cselekedni, hogyan viselkedik majd ebben vagy abban a helyzetben... Mit tehetnék? Marad az album. Kedves barátnőim, édes szerelmeim, akiket oly könnyen és minded lelkifurdalás nélkül el tudtam hagyni, hogy bele ne kerüljek az élet sodrába, melytől iszonyodtam. Mind- egyiktek megajándékozott vagy tíz évvel életéből mindegyiketektől új és gyönyörüst ges, csendes és megújhodott tíz esztendőt kaptam, és most még sincs semmim, még az utolsót is el akarják venni tőlem, amim maradt, a tetőt a fejem fölül; egy alig felépült fjideg panelházban kínálnak új otthont nekem, ahol a betonfalakon nem hatolhat át többé az emberek közti bizalom melege, ahol egy emelet száz kilométernyi távolságot jelent az emberi kapcsolatokban, ahol a felvonó ördögi csikorgással szállítja az életeket a vasbeton kajütökbe, hogy a meglevő életekből új életek fakadjanak... Hova menjen? Hova rejtőzzék arra a pillanatra, amikor majd a ház megmozdul, ugrik egyet, hogy egy pillanat alatt mindörökre eltűnjék, akár. egy elnyűtt, talpaveszett csizma, melyre nincs többé szükség. Ugyan hová?... Nem, nem lenne képes itt élni valahol a közelben, abban a panel Babilonban, ahonnan csak a régi ház romjaira látna. A borzalmas látvány napról napra emésztené, míg egyszer csak elfogyna minden ereje. Elmegy innen, és magával vi^zi az albumot is, az antikvárius ügyes ember, el tudja adni a bútort is, amelyért pénzt kap majd, ó, mennyire nem szerette soha a pénzt. (Ismert egy idősebb embert, aki fönt lakott a városra néző villák egyikében, egyszer borozgatás közben ez az ember hosszan ecsetelte, mennyire nem jelent számára értéket a pénzt. Ő hitt neki. Később kiderült, hogy az az ember - éppen ellenkezőleg - a pénz rabja, elgyötört szegény embernek tetteti magát, közben pedig két takarékbetétkönyve is van, napról napra gyarapszik a tőkéje. Menynyire nevetséges volt számára a nyálkás kígyómosolyával, s azzal, ahogyan egyre csak mondta és mondta a nagy mesét, mért nem akar gyerekeket... a háború miatt, hazudta.. . s közben világos volt, hogy sohasem lehetett gyereke, nem a háború miatt, hanem azért, mert a természet megtagadta tőle, hogy férfi lehessen. Eleinte élvezte a bizalmát, pedig mennyire nevetséges volt, menynyire nevetséges, hiú, ostoba és műveletlen. S mennyire irigy! Gonosz és primitív! A könyveit ráhagyhatná Rómeóra, aki néha négy órát is képes ácsorogni a bejáratnál a házite- léfon mikrofonja előtt, az oszlopos tükröt felajánlhatná a szépséges Júliának, azzal a feltétellel, hogy lemond a cigarettával való flörtölésről, Hamletnek pedig odaajándékozhatná az íróasztalát és a ritka szép öreg lámpát, ilyképpen... igen, ily módon simán kitérhet a pénz elöl. Kap majd tiszta ágyat és lakótársat a szobába, kedvére sétálgathat majd az intézet kertjében, senkinek sem fog hiányozni, nem kell majd levelet írnia és nem kell választ várnia rájuk, egyedül lesz az albumával, eltűnik, akárcsak a régi bérház, tökéletesen és mindörökre. A szobákban égett az összes lámpa. Jan Jón életében még egyszer, utoljára végigment a nagy szobákon. Azután leült az asztalhoz, meggyújtotta az állólámpát, és megírt néhány levelet. Rövid, mentegetőző levelek voltak. Holnap, igen holnap bedobja őket a levélszekrényekbe a szemközti házban Csak az —album marad meg neki, de biztosítva lesz afelől, hogy kedves tárgyai tovább élnek majd. Megitta maradék csipkebogyóteáját a köagyag csészéből. Téged magammal viszlek, de téged... Ujjaival megérintette az album bőrkötését... te itt maradsz, jobb létre szenderülsz a házzal együtt. Reggel Jan Jón kis csomaggal a hóna alatt kilépett az utcára. A csomagban nem volt semmi egyéb, csak a csésze és egy kis könyv a lelki nyugalomról. A leveleket bedobta a levélszekrényekbe. A város csendes volt, aludt. Sokkal csendesebben távozom, mint ahogyan születtem, futott át az agyán. Ha valaki követte volna a régi bérházból a kis színházi látcsővel, ezt látta volna: a hosszú,, szürke, fagyos utcán egy görnyedt emberi alak halad a pályaudvar felé, fején kalap, nyakában gyapjúsál, kezén kopottas pamutkesztyű. Aszott testén idétlenül lóg a hosszú hubertuszkabát. Elhagyta a várost. Az album ott maradt a nyitott ablak párkányán. KOVESDI JÁNOS fordítása Ott előtt. £ tött, ka foltoktc A nap üvegla illő szil sza m ötéves zével ( gyömö könny? ki, min Köz Vég tén, hí segíts? Legme tem éli Hüp -^N( tékbolt Háti és eg\ tek, zú rohanc egymá szett e Elm -Él Dur -A; nem állnom -Ki koztan nem is Ez gondo ábráz?-Ki Jóska akkor már hogy t -Sí megns most r Min rándo; meg s -N dezter Ny? -C -T -A csibés Ne\ -R kém, I -C Na, tam... zel k megta szüksi szer c kezec össze Kéi Jóska búját- évek dálatc szűkít tóttá enyén gott, i volt a valam -T notok' -V két ny- A Elb igen ?-II, dezte- N nin?»-fi-II-|v Ne ságos Az im csorg ujjáró-É molys Fin-l> minjli'
