Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-23 / 38. szám
Dlt kirakata te haj, kö- 3, kék-zöld lábacskák. hatalmas ethez nem crözte visz- csi alakját kos kis ke- cát gyúróit, koszos úgy nézett us. á. idt tekinte- yszersmind könyörög. )nomat vet- Elvesztél? álaszolt. 'agyok a jáosok, trolik csörömpöl- a járdákon ek taposták ö nem ve? ukám, hogy <kel szóba ok - mutat- - így már lem igaz? >lója ujjával 3 maszatos Kovács ...-No lám, gyünk! Most mondhatod, > nénivel... at... Aztán lyerek eláb- tt, a többiek ik... gyit? - kér- 1 szeme. . - mondta a. ) áruld el nemegokosod- ! dugott kéz- Tt, ügyesen pezésemhez Aztán egy- reztem puha 1, ó is rám. ink. üldögéltünk, aledte iménti icolt, mintha jymást. Cso- nap résnyire megolvasz- agylaltot. Az újjamra csor- kacagott. Kt jedjek belőle itthon telefor- dicsekedett jglalkozása? Láttam rajta, <ozás? - kárainál, amikor í olyan mulat- isködésemet. eki is kezére alogatta le az érdeztem ko- agamra. isan hadarta: ikor felkelünk, iér autó, Olga vagy mi... Zoli bácsi vezeti. Beülünk apuval, és engem elvisz az óvodába, aput meg munkába. Ebéd után meg jön értem a Zoli bácsi és hazavisz. Apu meg akkor jön haza, amikor alszom... mese után... Nagyot dobbant a szivem. Ám úgy döntöttem, nem sietem el a dolgot. Felálltam.- Kérsz még? - A fagyijára mutattam. Újfent fagylaltot nyaltunk. Komótosan rakosgattuk egymás elé a lábunkat. Jóska a járdát figyelte, kavicsokat keresgélt, melyekbe jókorát rúgott szandálos lábával. Közben egy pillanatra sem engedte el a kezemet, erősen szorította, ragaszkodott hozzá. Ismeretlen világ fogta pecsétes titok, s ha netán elkotyognám valakinek, örök harag, meg ilyesmi... Felkaptam a fejem.- Hol lakik a Gyuri? m- Az áruház mellett.- Jó, de milyen áruház mellett? Színpadiasán ájuldozni kezdett tudatlanságom hallatán.- Még azt sem tudod? Hát amelyikben az autók vannak!- Játékautók?-Jaj te! Dehogy játékok! Nagy autók, amilyenek az úton mennek! Egyszer voltam ott apuval, amikor Fordot akartunk venni, de aztán nem vettünk, mert nem volt! - Düllesztet- te a mellét, mint a pulyka. Nagy László felvétele körül, ahol én voltam számára az egyetlen ismerős. Szürke felhők kúsztak a nap elé. Vidéki orrom vihart szimatolt.- Gyere, menjünk be valahová, mert ménten bőrig ázunk! - Egy közeli kapualj felé irányítottam lépteimet. A gyerek hűségesen követett. Érezhetően lehűlt a levegő. Jóska fázósan bújt a hónom alá. A kapu előtt emberek szaladtak el, a flaszteren szaporodó, sötét kis foltok. Majd nagyot mordult a dühöngeni készülő égi fenevad, és sűrű szövésű esőpalástját a városra borította. Jóska áhítatosan hallgatott. Kis szíve ott dobogott a tenyerem alatt.- Nem félsz a vihartól? - kérdeztem.- Miért félnék? Hisz itt vagy velem. .. Csak akkor félek, amikor este van... az ágyban... Bejön a szobámba a villám, és minden olyan más... ijesztő... Olyankor fejemre húzom a takarót... - suttogta korához cseppet sem illő, réveteg hangon.- Miért nem bújsz a szüléidhez? Az ő ágyukba... Én úgy szoktam, amikor ilyen aprócska voltam, mint te... - vigasztaltam mert éreztem, elpirul a gyávaságán.- Nem jöhetek ki a szobámból, mert apu azt mondja, az én fiam ne legyen pipogya... Megvakartam borostás államat, sóhajtottam.- Pipogya.- Mi az, hogy pipogya? - érdeklődött letérten.- Hogy mi? Hát olyan ember, aki mindentől megijed... Aki határozatlan. ..-Hmm... ügye királyfi, te nem vagy pipogya!? Talán kissé öntelten somolyogtam.- Nem, én nem vagyok pipogya! örült, hogy nem kellett csalódnia bennem. Intett, hogy hajoljak közelebb hozzá.-A Gyuri, aki az áruház mellett lakik, az pipogya! - lehelte a fülembe, s kacsintott egy félresikerültét. Ezzel akarta nyomatékosan tudtomra adni, hogy amit mondott, az hétKinéztem az utcára. Az eső még javában ömlött, időnként vakító villámok gyújtották fel az egész nagy zuhatagot. Tudtam, mindjárt célba érek.- Mondd, Józsikám, hazulról mentetek abba az áruházba?- Hazulról hát!- Gyalog?- Hogy máshogy, hisz ott lakunk mellette! - Te nem tudsz semmit, királyfi! Kiss Péntek József Reggel, amikor a csörgőóra megszólal, észbe kap. Ugrás ki az ágyból, különben megint lemarad. Hamuszürke fellegek tornyosulnak az égen. Már megint - gondolta - ez a rohadt idő. Az ízületeiben érzi. Felkészületlen. Mégis meg kell jelennie azon az ülésen. Nem készítette el a felméréseket és jelentéseket. Nem szállt ki egyik helyre sem. Tiszteletbeli funkció! Majd kíváncsi tekintetek merednek rá, amikor megkérdezik, miért nem készítette el még mindig a jelentéseket. Lerúgja a takarót. A többiek még alszanak. A konyhába tántorog. Majd a fürdőszobába, majd vissza a hálószobába. Óvatosan kihozza az órát. Rohadt vekker. Felteszi a kávét. Megint az ülésen rá váró kényszermosolyokra, kézfogásokra gondol. A nyakizmaiban kellemetlen, szorító fáradtságot érez, amely fájdalommá erősödik, míg a válláig, mellkasáig terjed. Mindjárt esni fog. Felöltözködik. Kész a kávé. öt perc múlva indulnia kell. Benéz a gyerekszobába. A hálóba visszacsempészi Nem figyeltem rá. Most már csak idő kérdése, és megtudom, hol lakik. Keresek egy teieíonkönyvet, kikeresem belőlük az autószalonok címeit- ha egyáltalán egynél több van ebben a vacak városban -, aztán áttanulmányozom a Kovácsokat, s amelyik cím egyezik valamelyik autószalonéval...- Mit vigyorogsz, mint a fakutya?- kérdezte a gyerek nem éppen udvariasan.- Nono, te kis csibész! - legyintettem meg a kobakját. - Nemsokára megtudjuk a szüleid telefonszámát! Jóska orra lekonyult. A szandálját nézegette elmerültem. Gyengéden felemeltem az állát.- Most meg mi a bajod?- Nem akarok még hazamenni...- öt óra van, a szüleid már biztosan aggódnak... Töprengett, tépelődött.- En se aggódom értük, ha nincsenek otthon... Akkor ók miért aggódnának?- Mert szeretnek téged. Legalábbis remélem... - mondtam, de a következő pillanatban már legszívesebben szájon vágtam volna önmagamat. Kinek van szüksége felesleges bonyodalmakra... Megsimogattam a buksiját:- No gyere, keresünk egy telefon- fülkét. Amint látom, vége a viharnak! Nyomasztó, lehangoló vidéken jártunk. Körös-körül málladozó va- kolatú, düledezö házak, töredezett aszfalt, elárvult sínpár. Távolabb, a furcsa tér túloldalán kísértetkas- télyra emlékeztető, fekete kéményű gyárépület. Embertelen tájék. De van telefon! Szemrevételezem a fülkét. Meglepetésemre, még a könyv is ép volt. Hiába, a huligán is csak az emberek közt1 huligán. .. A logikai műveletek elvégzése után végre ott állt előttem a telefonszám! Jóska önfeledten játszott egy olajfoltos pocsolyában. Tárcsáztam, azonnal kicsengett.- Halló!? - hallottam az izgatott női hangot. - Tessék, Kovács igazgató lakása! Hűha! Fütyülni lett volna kedvem!- Van önöknek egy öt év körüli Jóska nevű fiuk? Az asszony csak úgy kapkodta a levegőt.- Mi van vele? Hol van?! Kivel beszélek?- Semmi oka az aggodalomra, tisztelt asszonyom! A kisfia ép és egészséges! Itt van velem!-Jaj, kedves uram! Hála az égnek! Már azt hittük, valami baja esett! - sóhajtozott megkönnyebbülten Jóska anyukája. - Érte menjünk, vagy ön hazaszállítja?-Kérem, jöjjön érte ön, asszonyom. És ha nem sértem meg, hozzon magával néhány ezret, százas címletekben! Mondom a címet! a vekkert. Kabát, cipó, aktatáska. Kulcs. Nem tudja, örül-e vagy bosszankodik, amikor kiderül, hogy a közvetlen járat már elment. Most majd át kell szállnia A megállóban emberek csoportosulnak. Itt a busz. Mi lenne,, ha - gondolta - nem szállna fel. Egyszerűen hazamenne. A többiek már úgyis elmentek hazulról. Ott most csend van. Csend! Bezárná maga mögött az ajtót és egyszerűen megszűnne. Felszáll a buszra. Talál üres helyet. Leül. Elő kellene venni az előző gyűlés jegyzőkönyvét. Meg kellene nézni a feladatokat. Nem. Majd, ha átszállt. Ráér akkor. Amíg lehet, az ember inkább ne is gondoljon rá. Az ember gondoljon valami kellemesre. Olyasmire, ami eldédelgeti. Leszáll a buszról. Mikor indul a következő? Micsoda borzalom: az eligazító táblát tanulmányozza. Nem ismeri ki benne magát. Pedig az ilyesmi nem szokott neki gondot okozni. Most mégis tanácstalanul áll előtte. Talán elment már a csatlakozó járat. Eszébe jut: a szegény embert még az ág is húzza. Ezen elmosolyodik. A szegény embert még az ág is... Balra Stefan strázay Visszatérsz a kora tavaszi kisvárosba. Évenként kétszer vagy háromszor jössz, > ez fontos: gyakrabban nem szabad, ugyanakkor biztosan kell érezned, hogy mindent valóban ismersz. Az átvilágított, látszatra tágas és befejezetlen állomáscsarnokban megnevezetten madárkák röpködnek. Eszedbe jut, maradhattál is volna, ha így van. Vagy nem? Végül is, mindenki nem ment el. És mire voltak a többi utak? Vonaton, autón, * ide is? És minden, amit azóta átéltél, az ébredő szerelem, a megértés, a gyűlölet, a hiábavaló munka, az elolvasott újságok, a mérlegelés, határozatlanság, fáradtság. Teleírt oldalak, különféle programok: utólag nem különbözteted meg őket, későn ismered föl a reprízeket, furcsa, lényegtelen részletek alapján. Miért beszélgettél, és bárkivel, látszólag mindenfélét megoldottál, elfelejtettél, megjavítottál. A gyerekek szétszóródtak egész Szlovákiába, a lányod férjhez ment, fiad leszerelt, a lányodnak lánya van. Ez mind megtörtént, és valóban. Maradt a selymes ég, a tető fölött a hegység, benne még szikrázó jeges hó, mely az út szélein piszkos, a járdákon zöld homokkal leszórva. A fák itt, ebben a nem nagy városban sem borulnák még virágba egyhamar, így a mellékutcában, hűvösében tovább sötétlik a hó, az el nem szállított, a földdel elegyült. Nézel, és mennyi a változás. Csak neked tűnik úgy, hogy jöttél, mint legutóbb. Ismerős időben, mely csupán eltolódott. Végül is terád senki nem emlékezik. Csak az elárusítónő szólít meg: segítsen, kérem, így, masnit kötünk. És nyomban oly nevetséges számára ez, látja, összetévesztett téged, és éppen veled. De ezt már csak te tudod: mindent megsemmisítettél magad mögött, rájössz, amikor visszatérsz ide néhány órára, kétszer évenként, háromszor évenként. Semmi sem maradt: a szerelemből, az átbarangolt estékből, az alkoholból sem. Mintha semmi sem lett volna, szinte hihetetlen: semmi az érintésekből, a szorongásokból, izgalmakból, vetkőzésekből, a szeretkezésekből, melyek mindenféle lakásokban zajlottak, kis szállodákban, futó látogatások alkalmával, a tévé mellett. És hol van a tíz évvel ezelőtti hó, hol vannak a színésznők a helyi könyvtárból, az esti iskolából? Minden új idegen, a másé, másoké, tiéd a múlt, melyet elutasítasz, eleven ellenszegülés egész lényed, mintha félnél mindentől, mit eltékozoltál. És így a jövő felé fordulsz. És ismét: semmit nem látsz. Hogy van ez? Függ attól, ami volt, minden, mi még csak ezután jön? Nem kellett volna oly gyorsan, következetesen, megfontoltan és kitartóan felejtened? Elkerülhetetlenül szükséges minden kedves, hétköznapi, kissé nevetséges dolgot szeretni, csak azért, mert a tied? Vagy túl sok a fény, ott mélyen, előttem? BODNÁR GYULA fordítása L a jegyiroda. Megáll egy busz üresen. A sofőr kiszáll. Tessék mondani - kérdezi tőle -, melyik autóbusz megy ide és ide. Én - válaszolja a sofőr. Tíz perc múlva a negyedik megállóból. Mintha az ég akarna leszakadni. Eszébe jut, mi lenne, ha felhívná a titkárnőt - aranyos asz- szony, az egyetlen, akivel érdemes szót váltani -, hogy a csatlakozást lekéste. Sajnálja. Majd legközelebb. Tényleg ez lenne a legésszerűbb. Rágyújt. A füst íze savanykás. A gyomrában enyhe émelygést érez. Még rosszul lesz a végén. Micsoda hülyeségekre képes az ember?! Mi lenne, ha valóban nem menne el? Semmi sem történne. Az égvilágon semmi. Bemenne a munkahelyére és kijelentené, hogy visszajött. Hogy elege van az egészből. Ezentúl csak akkor fog nyájasan mosolyogni, ha oka lesz rá. És vegye át tőle ezt az átkozott megtisztelő funkciót, aki akarja. Az összes személyes előnyeivel együtt. Neki egyáltalán nincs rá szüksége, mert fáradtságot érez tőle a nyakizmaiban, fájdalmat a vállizmaiban és összeszorul tőle a gyomra. De mivel indokolja a lemondását? - kérdezné tőle a főnök, a személyzetis, az igazgató... Semmivel. Felszáll a buszra. Falusi asz- szonyok tereferélnek. Arról, hogy kinek mikor halt meg a fia és miben. Élénken vitatkoznak, hogy az egyik vízbe fúlt-e vagy pedig motorkerékpárral belerohant egy teherautóba. Előszedi a jegyzőkönyveket és a meghívót a napirendi pontokkal. Második napirendi pont: a jelentések értékelése. Elnökségi tag, és nem volt rá ideje?! Miféle hozzáállása van az elvtársnak? - kérdezi majd a titkár. Mindegy, a busz halad, a végcél közeledik. Suhan az elkerülhetetlen felé. Ha valami katasztrófa'történne! Egy karambol! Na, nem! Hát azt azért mégse! Az ember saját hülyeségének a rabja. Ha egyszer ennyire gyűlöli ezt az egész mókát, akkor miért vállalta el? Ez nem neki való. Neki más feladatai vannak a világon. Az alkotás szent tüze ég a lelkében! Olthatatlanul. Az autóbuszból már látszik a város határát jelző tábla. Fél ór# múlva kezdődik az ülés. Az izmai fájnak, álmosság vesz rajta erőt. A busz befordul a vasútállomás elé. Az első megálló. Ösztönösen feláll. Nincs mese - gondolta - kiszállás. Majd elgyalogol addig az épületig. Éhes. Felkanyarodik az állomásépülethez. Betér, hogy megnézze, mikor indulnak visszafelé a vonatok. Lehet, hogy jobb, kedvezőbb járatot tud kifogni, mintha busszal utazna visz- sza. Az első vonat húsz perc múlva indul. Azután is szinte óránként. Tökéletes. A pénztár is nyitva van. Előre megveszi a menetjegyét. Any- nyi ideje talán még van, hogy bekapjon valamit a restiben. Egy friss szendvicset. Tonikot hozzá. Lassan újra elárad benne a nyugalom. A nyugalom mindennél fontosabb, csodás érzése. Már nem idegesíti magát a gyűlés kellemetlen pillanatai miatt. Felszáll a vonatra és mérhetetlenül szabadnak érzi magát. Ez maga a boldogság! ►
