Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-16 / 37. szám
lottam az élő zem. A macska dt a helyén, hu- íny résen meg- énye, miközben apró kicsinye, 1 cuppogott. Va- ; arra kényszerí- percre megza- srsan fölkaptam ásik kölyke a le- röldre, és Vány- szemében azon- ye villant, melyin ,, gondolatot": vettem észre!" mikor a csíkos ínyka megtáma- liai elveimtől ve- lajszos pofájára, i kezdett, kitépte EJEV karmaival harciasán csapkod felém és cső-' rét tátogatja. Sötét, kerek szeme dühös tűzzel lángolt. A szöcskeszerzeményt félretoltam. Felháborodva hagytam ott a madarat és arra gondoltam: megtörténhet, hogy vissza kell vinnem a fészekbe? Ekkor jutott eszembe Lenyka Zvonarev, a másod-unokatestvérem, aki minden évben hoz madárfiókákat az erdőből és felneveli őket. Elhatároztam, elszaladok hozzá s egyet-mást ellesek tőle. De előbb még egyszer megpróbálom megetetni Ványkát. Széttártam karjaimat, gyorsan, egyre gyorsabban csapkodtam, s igyekeztem még az öregvércse vijjogását is utánozni. „Píí, píi, píi“ - csipogtam. De ez sem segített. Ványka a csipogásomat és „szárnycsapásaimat" az előbbihez hasonló, védekezésre kész harcállásban fogadta. Szerencsém volt. Kétszeresen is, mert otthon találtam Lenykát. Ez valóban nagy t a kémény mö- zödésem, hogy Dbb, tanulékony ics mitől tartania sem kell félnie, laza a mezőről. :ő nagyságú és tücskök voltak, méretű, hosszú is lapos ciripelő lamivel kisebb, ;kói és az ázsiai hamvasszürke zönséges benn- Aprók és fürgék, <ek, narancssár- A zsebemben i mozgó, sustor- szúró gombóccá iá önmagámmal, vajon Ványkám ítemet, s tiltako- éhségsztrájkot? laptalanok, ezek- ttem, amikor föl- ra. Hogy mit lát- a hátára fordul, szerencse, hiszen a falusi fiúk nyáridőben ritkán ücsörögnek otthon, inkább az erdőben barangolnak vagy reggeltől estig a folyónál ténferegnek. Lenyka éppen azzal volt elfoglalva, amit én is szívesen végeztem volna: a két nappal korábban szerzett héjafiókáját etette. Már a végéhez közeledett. Lenyka bal tenyerén, amelyből a madár evett, még néhány szöcskedarab hevert. Az élelem nagy része már a madár begyében volt, amely egészen a torkáig fodrozódott a puha pelyhek alatt.- Az enyém nem eszik - mondtam halkan, Lenyka füléhez hajolva. Lenyka komolyan hallgatott. Fontos munkát végez, nem is köteles azonnal válaszolni a szavaimra. Ahogy befejezte az etetést, fölállt, de csak akkor nyitotta szóra a száját, miután bal tenyerét gondosan a nadrágjába törölte, amely olyan volt, mint a fekete föld, pedig nemrég még hófehéren rikítóit, ugyanis fehérített lenvászonból varrták. Lenyka végre megszólalt:- Azt mondod, nem eszik? Kezdetben mindig úgy van. De aztán...- S ha megdöglik?- Hallgass rám. Nem döglik meg. Szórd az orra elé a sáskákat, valamilyen bádogdobozban tégy elé vizet, és hagyd ott. Az éhség nagy úr. Úgy elkezd falni, hogy csak győzd neki hordani! Lenykának igaza lett. Vércsefiókám estére enni kezdett. Olyan mohón, hogy két- három perc alatt magába tömött mindent, ami a nadrágzsebemben volt. Begye feneketlen paptarisznyának bizonyult. Aztán- minden úgy ment, mint a karika- csapás: Ványka nem napról napra, hanem óráról órára nőtt. Napjában tízszer is rohantam a mezőre, de alig győztem jóllakatni a szörnyen falánk fiókát. Már bizonyára többszörösen súlyosabb volt, mint anyja. Nagyon megnőtt és meghízott. Majd hirtelen, pedig kiváló étvágya megmaradt, lefogyott, mintha pelyhei tűnésével együtt a súlya is megcsappant volna. Pehelyből pedig egyre kevesebb maradt Ványkámon. Legtovább a hasa alján és a szárnya alatt éktelenkedett néhány csomócska, aztán azok is eltűntek. Arra is gondoltam, talán távollétemben valaki titokban följár a padlásra, és megfosztja a vércsefiókámat bájos külsejétől, s vele mindattól, ami megkülönböztette felnőtt őseitől. Ványka egyre gyakrabban nyitogatta szárnyait, mintha gyönyörködne fiatalságának erejében, és megkeményedett csőrével csattogtatva, tollászkodott. Szárnyai még nem feküdtek a hátán, esetlenül lelógtak oldalt, a szárnyvégek nem nyugodtak szépen, keresztben a farka fölött. Ványka egyre csak csapkodott. Világos volt: azt próbát- gatja, mire válók a szárnyai. Aztán egyszer hirtelen kettőt-hármat csapott velük, s felrepült majdnem a legmagasabb tetőgerendáig. Riadtan, de boldogan szállt le, kereste a helyet, ahol gondos segítségemmel felnevelkedett, de már képtelen volt nyugodtan ülni. Egyre gyakrabban röppent föl, egyre hosszabban maradt a levegőben, s egyre rövidebb időre szállt le a kötögerendára, a kéménypárkányra vagy a vállamra, illetve a fejem búbjára. Világos, Ványkának szűk lett a padlás, elérkezett az idő, hogy szabadon engedjem. Ki kell vinnem legalább az udvarra. De nagyon féltettem a tyúkoktól. A tyúkok magatartását rendszerint a béketűrő, veszélytelen, nem kötekedő, nem veszekedős, a saját érdekeikért küzdeni nem tudó emberekéhez hasonlítják. ,,Öh, te tyúk." - mondják az olyan emberre, aki mások előtt mélységesen megalázkodik, s még azt is hozzáteszik, hogy: „Te főtt". Ami a főtt tyúkot illeti, vitathatatlan: senkinek sem árthat, de az élőkkel kapcsolatban bizony felülbírálom ezt az általános véléményt. Mert az élők, tapasztalataim szerint, nagyon is szilajak, vadak tudnak lenni, de még menynyire vadak. Mindenesetre, én már meggyőződtem erről. Egyszer varjúfiókát hoztam a közeli füzesből. Semmiféle veszélyre nem számítottam, az udvar közepén emelkedő régi trágyadombra ültettem. Bementem a házba, majd pár perc múlva arra rohantam ki, hogy a tyúkok lármáznak, veszekednek szegény varjúcskám körül. Csak nagyon nehezen sikerült elzavarnom a botrányt okozó tarka csőcseléket, kiszabadítanom a tyúkviadalban megtépázott varjúmat. Most óvatos voltam, nehogy a tyúkjaink Ványkával is ilyen csúfosan elbánjanak. Miután az udvarra vittem, egy ideig a vállamra ültetve sétáltam vele. Ahogy számítottam rá, a tyúkok azonnal észrevették a vendéget, de egészen másként viselkedtek. Először - ahogy az illett is - a kakas vált izgatottá. „Kó-oo-kó-ko-ko!" - hallatszott a kerítés tövéből. „Kiaz? Kiaz?“ - visszhangozták a tyúkok. Amikor aztán elengedtem Ványkát, aki egy kört írt le a levegőben, kitört a riadalom, amely úgy végződött, hogy a basáskodó taréjos háremével együtt egy perc alatt az ember magasságú bogáncs biztonságot nyújtó levelei alá bújt. Ványka körözött az udvarunk fölött, aztán egy pillanatra, mintha kételkedett volna erejében, gyorsan a vállamra szállt. De egy percig sem ült rajta: hívta, csábította a hatalmas, kék ég. Ványka ismét fölrepült. Egyre magasabbra és magasabbra szállt mindaddig, amíg ismét meg nem ijedt valamitől. Akkor közeledett a földhöz. De már nem a vállamra, hanem a kútágasra szállt. Rövid ideig mozdulatlan volt, mintha gondolataiba merült volna. A kútágasról a fejemre röppent, és követelőzőén csipogott: „Píi-píi-píi!“ Enni kért. Kimentünk a sztyeppre, ügy egy hét múlva, amikor Ványka már ismerte az odavezető utat, egyedül járt a vadászterületre. A kívülállóknak bizonyára éppen olyan héjaféle madár volt, mint a többi száz meg száz madár, amely mozdulatlanul lebeg a perzselő mezők fölött, s időnként kődarabként zuhan a földre, hogy éles karmait kiszemelt áldozatába vájja. Mondom, „a kívülállóknak", de számomra, aki gyakran ki-kiszaladtam utána a mezőre, könynyen felismerhető volt. Olyan jelekből, amelyekről csak én tudtam, és ha a megkülönböztető jegyeket nem láttam, hívásomra - „Vany-Vany-Vany-Vany" - azonnal megjelent az én kis haszontalanom és hihetetlen magasságból igyekezett lejönni, és máris a vállamon ült. lyjindig nagyon boldogan tértünk haza. Az idő azonban múlik, végzi a dolgát. Közelgett az ősz, s vele az az időszak, amikor Ványka már egyre gyakrabban repült nern a sztyepp fölé, hanem az erdőbe. Amennyire módomban volt megfigyelni, mindig arra a tölgyfára telepedett, amelyen valamikor kibújt a tojásból. Olykor nem azonnal ült a vállamra, csak azután, ha már sokáig rimánkodtam neki:- Vany, Vany, gyere ide hozzám!- Píi-píi-píi - válaszolta. Csipogásával azonban mintha már előre figyelmeztetni akart volna valamire. Végül mégis a vállamra szállt, majd éjszakára a házba mentünk. Egy napon, estefelé, Ványka egyedül repült haza, és a kút gémfájára ült. Mozdulatlanul ült, hívásomra nem válaszolt. Amikor az alkony sűrűsödni kezdett, nesztelenül fölszállt és eltűnt a sötét égbolt alatt. Másnap és harmadnap sem tért vissza, csak a következő tavaszon jelent meg, de akkor sem szállt át kedvenc helyéről, a kútágasról a vállamra. A következő tavaszokon is mindig megjelent. Nagyon magasan körözött a házunk felött, „píi-píi-píi" kiáltásával mégis szomorította vérző szívemet. Ványka a természet rendje szerint elhagyta házunkat, és magával vitte lelkem egy darabkáját. Ha nem így történt volna, bizonyára nem vagyok annyira szomorú. KODAY BERTA fordítása Janiga József: A Csallóközi motívumok című sorozatból 35* >occ nény tojást." izkálni tovább, gy kinyitja, büdös A szendvicstől is gy: Mindjárt főzök z.“ arűen elfogja az íia a fotel karfájá- le megritkult haja /eléhez, mire egy i: A dísznövények gyalhat ki" - és 'télből, valósággal appalit, ahol mint a fatőkés bécsi :ket megszépítő ta rég a semmibe a; feje az elnyűtt, lajdonképpen éb- s lenne érdemes sok előtt olvasott- ny mindenképpen éjjel, amikor a sok <ént szúró tekintet gén kellett keresz- im egymagában, ihús asszonykát. Góliát, ám eszébe nlékezni, amelyet jgyszer véletlenül, m a felindultságtól isernyöjét két ma- a földbe szúrva, Egy tapodtat sem felindultságtól sötétült el a szeme. Az álombéli Zsófia úgy simult hozzá, mint egy buja táncosnő. ... Zsófiának igen csókra termett ajka volt, mégpedig hosszú, nagy csókra való ajka, amely úgy ölelte magába a rátapadó férfiakat, mint egy dunyhás ágy a lefekvőt. A láthatatlan kis ajkizmok, mint drágalátos szivattyúk fogadták Józsiás ajkát. Hasonlatosak voltak ama egzotikus virág kelyhéhez, amely elnyeli a beléje tévedő legyet. Elkapták az asszony duzzadt, húsos puha ajkai a férfi ajkát, mint valami égő gyönyörűséget. LÁSZLÓFFY CSABA A csodálatos kis gépezet, amely itt rejtőzött, szenvedélyességével csaknem a levegőbe emelte Józsiás urat. Ha feküdt volna, bizonyára a talpára állítja vala. Ha fatetőn ült volna, lehúzza magához. Ha beteg: meggyógyítja; ha éhes megeteti; ha szomjas: megitatja... Zsófia művésznője volt a csókolózásnak. Csókolt, izgatott húsos nyelvével, amelyről most eltűntek a mindennapi szavak, mint elröppen a verébcsapat. Csókolt a fogaival, amelyek máskor oly tündökölve villognak, mint ragadozóké. Csókolt a torkávai, amelyből elfutamodtak a hazugsági 3 mesterkéltség, a csalfaság hangjai, csak egyetlen búgás maradt ott, a gyönyör, a szerelem búgása, nyögdécselése. Lehunyta a szemét, hogy hosszú szempillái végigsöpörték a férfi arcát, hogy elsöpörjenek arról bánatot, mindennapot, közönyt. Nem is mai korszakba való ez a csók. hanem valamely messzi középkorba, amikor a fogságban őrzött nők egyetlen csókkal akarták kifejezni mindazt, amit éveken át éreznek, amiért szenvednek és a lovag visszamegy a Szentföldre... Álmában is emlékezett rá, hogy ez a rész mennyire tetszett neki, amikor olvasta. Csak ment a nagy télben, de érdekes módon nem didergett, inkább kiverte testét a verejték, amint az íj alakban a föld alá rejtett rózsafákon kellett lépkednie a mind rejtelmesebb csendben. Közeledtek az apácakolostor romjaihoz, amelynek szentéletű lakói bizonyosan szép fákká nőttek haláluk után. Kegyes nővérek soraiból emelkednek ki a fejedelmi tölgyek, de a csodálatos virágzásé bokrok is...- Nem félsz, bűnös asszony, hogy a föld alól, valamely lyukból kinyűlik egy csontkar, és megragadja a ruhádat? - kérdezte Józsiás ... A telefoncsengésre, most anélkül, hogy felriadt volna, mereven, csukott szemmel indul ki a nappali szobába felvenni a kagylót. Egy élénk női hang rutinosan kíván neki jó reggelt, majd a minőségellenőrző osztály nevében megkérdezi, hogy a felesége miért nem ment be ma dolgozni. Egy pofon sem téríthette volna magához hamarabb. Valamit motyog, hogy köszöni a kedvességüket, ha tud valamit visszahívja őket. Odamegy az ablakhoz, elhúzza a sötétítő függönyt, óvatosan kinéz. Borongó reggel. Két suhanc hajol ki vihogva a szemközti erkélyen. Sietve elengedi a függöny szélét. Néhány pillanattal korábban még az álombéli Zsófiát féltő játékba csalogatta őt vissza a képzelet. Milyen különös volna - gondolta magában ha egy ködből, falevélből, sóhajtásból megelevenedett régi lovaggal találnám együtt; a lova átlépte a beomlott zárdakerítést. Az a vén, zúzmarás fenyő ott úgyis régen hasonlít egy kóbor lovaghoz. Még nem érez semmi aggodalmat, csak bosszúságot: bár a poros roló az ablakon, a parketten a sötét foltok s a tévékészülék alatt a cigarettával kiégetett horgolt terítő, mely mintha lecsúszni készülne - mind feleselni látszanak azzal a rámába foglalt rettenthetetlen kutyafejjel, mely arannyal festett nyakörvével a biztonság és jólszi- tuáltság polgári címereként ragyog a tapétafalon. A második telefonbeszélgetés legalább olyan rövid, mint az első; ingerülten csapja le a kagylót. „Rossz vicc!" - vágja oda a titkárnőjének, miután az bizalmasan közli vele, hogy a rendőrségtől keresték, gyilkosság ügyében. Ahogy áthalad a közbülső szobán, ezúttal feltűnik neki, hogy a fiókos szekrényből egy csomó minden ki van rámolva. Két- három összetépett fényképet is felfedez az eldőlni készülő fogas alatt. Megáll a masza- tos falitükör előtt: „Nyugodt és józan vagyok - hajtogatja magában. - Csak az a kis fölös sörte..." Ábrándos tekintettel készül szembesülni képmásával, amikor megszólal a kinti csengő. Nesztelenül jut el az ajtóig, s a kémlelőnyíláson át szemügyre veszi a két ismeretlen alakot. Egy civil és egy egyenruhás. „Meg sem vagyok borotválkozva... És hát, ittam." Nem nyit ajtót. Visszamegy a tükörhöz. Most már kezdi aggasztani megduzzadt szemhéja, s hogy a pillái megereszkedtek. „Hol is olvastam, hogy ha a kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot fedezünk fel folytonos mozgásban valakinél, azt a tévedés veszélye nélkül hirtelen haragúnak s gyilkos hajlamúnak vélhetjük(?)“ Visszamegy a hálószobába, és. szórakozottan kezdi fölszedegetni a szőnyegről az éjjel széthajigált ruhadarabjait. Közben agyában, mint egy le nem állított lemezről, a befejezetlen álom-monológ tovább pereg.- Tehát akarod, hogy egyedül vesszek el, és te tovább űzzed kalandjaidat a városon, amíg hiszékeny, izgatott férfiak vannak itt?... Szívesen meghozom érted ezt az áldozatot is. Napról napra kevesebbre becsülöm az életemet. Ha úgy akarja a sors, hogy te légy végzetem, Zsófia, nem ellenkezem. Csak legalább azt tudjam, hogy miféle örömet okoz neked az én megaláztatásom, az én gyötrődésem?... Fáradtság vesz rajta erőt. Hátrahanyatlik a kettős ágyra. Csend van. Csak a saját szuszogását hallja. De a jobb oldalán mintha valami meleget érezne. A keze is kutakodik. Irtózat vágja el a mozdulatot. „Nem szólt a vekker, s ó itt fekszik. Elvágott torokkal... Valami tévedés lehet." Megint cseng a telefon. Fülére tapasztja két tenyerét, és várja, hogy a második álomból is felébredjen. »
