Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-09 / 36. szám
Az évad végén különleges színházi csemegére volt kilátás Budapesten. Gazdasági gondoktól teli, pénzhiányról panaszkodó korunkban szinte hihetetlennek tűnt a hír, hogy ott vendégszerepei a világhírű Theatre National Populaire társulata. Az eredetileg Firmin Ge- mier által alapított színházat Jean Vilar tette világhírűvé. Neki sikerült megvalósítania az ideális népszínházát. Hatalmas tömegeknek játszottak, üzemekbe és iskolákba is elvitték a színházat. 1951-töl (ekkor került Vilar a színház élére) 1960-ig állítólag 2456 előadást tartottak (44 darab) 3 779 944 néző előtt. Vilar „nemzeti népszínház" eszméjét az avignoni fesztiválon teljesítette ki. Az ö halála után a színházat „decentralizálták". A kulturális vezetés által legméltóbbnak ítélt és a színház vezetésére felkéri Patrice Chereau és Roger Panchon ugyanis nem akartak Párizsba költözni addigi sikereik színhelyéről. Színházuk, a Théatre de la Cité Cilleurbanne vette fel a TNP nevét, emblémáját és vált Theatre National Populaire-Villeurbanne néven Vilar társulatának jogutódjává. Az 1986-87-es évadban a színház társigazgatója - Planchon mellett - Georges Lavaudant lett. Ebben az évadban indította el Planchon Moliére-ciklusát, amellyel a nagy klasszikus helyét keresi a mai színpadon. A sorozat első darabja Planchon A fösvény rendezése volt. Nagy visszhangot keltett a színházi világban, ■és elnyerte az 1986-os év legjobb francia elö- dásának járó díjat. A sorozatban másodikként a Dandin György került színre (ezzel szerepelt a társulat Budapesten). Ha Planchon, A fösvény forradalmian új értelmezésével állt elő Moliére sorozatának indításakor, a Dandin Györgyöt máraz 1962-es híres rendezésében sem a hagyományos, „a felkapaszkodott, úrhatnám, gazdag paraszt komikus megcsúfolása" módján értelmezte. Egykori elképzelését mostanra tovább mélyítette. „A darab azért gazdag, mert egy bizonytalanságban levő házaspárt mutat be. akik arra a mélypontra jutottak, ahol az érzelmek ingadoznak, ahol a szerelemből gyűlölet lesz, ahol a gyűlölet - ez szinte közhely - titkolt szerelemről árulkodik. A Dandin György az első olyan darab, amely a szivek bizonytalanságáról beszél. így ez a modern színház forrásainak egyike“ - írja Planchon Moliére Dandin Györgyének, 1987-ben, a Liv- re de Poche sorozatban megjelent kiadásához írt előszavában. Rendezésének alaphangulatát is a kegyetlenség, a könyörtelen harc adja meg, tagadva ezzel tulajdonképpen a mű vígjáték voltát. A nézőtéren keresztül, vitatkozva, veszekedve érkezik Angelique és Dandin. Ez a vitatkozó hangnem - a két ember, két egyéniség harca a lelki autonómiáért - határozza meg a produkció további légkörét is. Nyoma sincs a Moliére-elöadásokban olyan gyakran látott könnyed vígjátéknak, a farce-nak. Angelique és Dandin minden összecsapásakor szikrázik a levegő, ez a játék véresen komoly. Sotenville és Sotenville-né sem „Lükehá- zyék" itt, szerepük Planchon elképzelésében csak epizódszerep. Súlytalan, jelentéktelen figura Clitandre is, szó sem lehet arról, hogy Dandin ellenfele, Angelique méltó partnere lehetne. A tét itt nem a fiatal lovag szerelme, illetve a házastársi hűség, hanem a lélek szabadságának, az emberi önállóságnak a megőrzése. Nem a paraszt Dandint akarja megleckéztetni a nemes Sotenville-sarj, hanem egy asszony küzd szellemi egyenjogúságáért egy rákényszerített házasságban, s konvenciók meghatározta erős patriarchális családmodellt eszményítő társadalomban. Dandin a vélt, illetve a szokások alapján ót megillető férji jogaiért küzd, mindkettőjük számára nagy tehát a küzdelem tétje. A fentiek jegyében zajlik az előadás, melynek első része kissé hosszadalmas, nem eléggé gördülékeny. A második rész mindjárt egy fergeteges jelenettel kezdődik, mintegy kárpótlást nyújtva az első rész komótosabb tempójáért. Nagymosás van a Dandin-házban, sót talán az egész faluban. A szennyes kimosása szimbolikusan is értelmezhető. A száradni kiteregetett lepedőkből épül az a labirintus, amelyben Dandin és Sotenville-ék kergetik a (csaknem) rajtakapott Angelique-ét és Clitandrét. Egyetlen mozdulatra hullanak le a kötelek, omlik össze a labirintus, kiváló színpadi effektussal készítve elő Angelique mindenkit sokkoló kitörését Clitandréhez: „Úgy, hát ilyesmire vetemedett azok után, amit reggel ígért? ' Ezzel a kérdéssel ebben a lehetetlen helyzetben is felülkerekedik. Ugyancsak kiváló a harmadik felvonás éjszakai jelenetének megoldása. A legkülönbözőbb állathangok teremtik meg a hangulatot a sötétben, ahol a szolgálók és a szerelmesek összetévesztik egymást. A mozgásbeli és vizuális effektusok után itt a hanghatások dominálnak. Igaz, a hajnali kergetőzést talán kissé túlzásba viszik, érzékletesen szép viszont, és a jelenet súlyához méltó, a kizárt Angelique könyörgése. Ez Dandin utolsó lehetősége, hogy meghallgatva felesége könyörgését, valóban elnyerje annak szeretetét és megbecsülését - a bizalom és a férfi nagyvonalúsága lehetne ennek záloga. Dandin azonban elszalasztja a lehetőséget, és Angelique ismét „felülkerekedik", A befejezés megragadóan szép, szimbolikus jelenetében a végsőkig elkeseredett Dandin egy hatalmas dézsába ugrik fejest: „Ha valaki, mint jómagam is, rossz asszonyt vesz a házhoz, annak számára csak egy a kivezető út: Fejjel előre, bele a vízbe. “ Egy dézsa vízbe, ha mégoly hatalmas is az, mégsem lehet, vagy nem könnyű belefulladni. Dandin is hamarosan felmerül. Amikor a megjelenő Angelique melléje csobban, ő is felemelkedik és szomorú reménytelenségben ülnek együtt a dézsa szélén. Nincs itt „győztes", nincs megoldás, nincs kiút: folytathatják a reménytelen marakodást holtukiglan. Planchon következetesen és meggyőzően valósította meg elképzelését. Kegyetlen dráma tanúi lehetünk, melynek kilátástalan befejezése elszomorító konzekvenciák levonására késztet. Ez tehát a relatív Moliére-értelmezés! Mindez olyan természetesnek, egyszerűnek, világosnak tűnik Planchon színpadán, hogy szinte azt furcsálljuk, hogyan lehet ezt a darabot vígjátéknak is játszani. Planchon zsenialitásának bizonyítéka, hogy rendezése nem az újdonság, a különlegesség erejével, hanem egyszerűségével, természetességével, mondhatnám, magától értedőségével hat. A sors különös játéka folytán a címszerepekben magát Roger Planchont láthattuk. A szerepet eredetileg játszó Claude Brasseur ugyanis megbetegedett, s hogy a nehezen egyeztetett vendégjátékot ne kelljen lemondani, a rendező vállalta a beugrást, és bizonyította, hogy színésznek sem akármilyen. Megformálásában Dandin alakjának eróteljessé- ge, határozottsága, igazába vetett hite dominál. Az ö Dandinje kompromisszumokra képtelen ember, erős jellem, aki vélt,igazának tudatában, annak határozott érvényesítésére törekszik, s a kudarc után lelkileg összeroppan. Zabou Angelique-je testileg törékeny, szinte légies teremtés, akiben ugyanakkora lelkíerő lakozik, mint robusztus férjében, annak végig méltó ellenfele, de végül is nem legyőzője, hanem vesztestársa lesz. Nem utolsósorban azért, mert kisstílű környezetük (beleértve a szüleit is) nem érti meg küzdelmük voltaképpeni célját, tétjét. A többi szereplő, mint azt már említettem is, csupán epizo- dista. Feladatukat valamennyien pontosan, fegyelmezetten oldják meg. Kiemelkedik közülük Marco Bison sok szint felmutató, minden megjelenésével hangulatot teremtő Lu- binje. Külön kell még szólni Ezio Frigerio lenyűgöző díszletéről. A Giorgio Strehler állandó munkatársaként ismert tervező A fösvény után Planchon második Moliére-elöadá- sához is vállalta a díszlet megtervezését. A nézőt már az első pillanatban magával ragadja a monumentális építmény látványa, amely pajtát vagy paraszti udvarházat idéz; hatalmas oszlopokkal, kétszintes játékteret biztosítva. A szcenikai megoldás, beleszámítva a gyönyörű és kifejező világítási effektusokat, a csodálatos háttérfüggönyön megjelenő hajnalt és az „éjszaka fényeit" (kivéve az utolsó jelenetet, ahol talán technikai hiba folytán, egyszerre kigyulladó, így illúzióromboló a kék horizont), a már korábban dicsért lepedő-labirintust és a záróképet, a hatalmas dézsa szélén ázott verébként kuporgó főszereplőkkel, a rendezői munka talán legszebb, leghatásosabb része. Itt kell megemlíteni azt is, milyen példás színházi összhatást sikerült Planchonnak megvalósítania, demonstrálva a színház összetett-művészet voltát. Külön- külön említettem már a hang- és látványeffektusokat, amelyek tökéletesen egészítették ki egymást, fokozták a produkció hatását. Ehhez járult még a játék dinamikája, a színészek mozgatása, bár az előadásnak ez a része hagyta a legtöbb kívánnivalót maga után. Bizonyosan nem hibátlan, mégis lenyűgöző, felejthetetlen előadás részesei lehettünk, átélhettük a zsenialitás egyszerűségére való rá- döbbenés katartikus élményét. HIZSNYAN GÉZA A ZSENIALITÁS EGYSZERŰSÉGE E gy fiatalember megjelenik a ferdén kifeszített müanyagfólia előtt. Azon keresztrejtvényhez hasonló kockák, némelyikük már előre preparálva. Szó nem esik. A fiatalember lemegy a nézők közé, valakitől kérdez valamit. Visszavágtat a pódiumra. Valamit ír az üres kockába. Ugyanezt megismétli legalább harmincszor. Már alig van ereje, a kifulladás határán robog oda és vissza. Mindenki mond neki valamit. Szavak sokasága íródik a kockákba. Majd papír poharak kerülnek a pódium szélére. Pezsgőt bont. Ügyetlen mozdulattal tölt mindegyik pohárba. Aztán leveti zakóját, s megmutatja a trikójára varrt húsdarabokat. Ezeket letépi, s egyenként a poharakba ejti. A koktélt felkínálja a nézőknek. Mindenki undorodva bámult a kezébe nyomott pohárba. Vége. Ugyanakkor volt alkalmunk videofelvételen látni a másik produkcióját. Egy másik fiatalember, meggyőző hang- és zajhatásoktól kísérve, egy kés segítségével fokozatosan kibontja magát egy lelógó fehér lepelből. Nem mondom, első látásra van benne fantázia! A láthatatlan láthatóvá válik; a fogoly kitör a lepellel behatárolt térből. Küzdelem az ellehetetlenülés ellen, a lélek tehetetlensége ellen. A hófehér tisztaság is takarhat meg-, fel-, kimutatásra érdemes értékeket. A kés, a kar és a fehér lepel találkozása a képzettársítás egyértelmű lehetősége miatt a művészet látványközhelyei közé tartozik. Nem kevésbé a bezártság-küzdelem-kitörés-szabad- ság cselekvésrendszer és állapot. Ez lenne hát az az Európában egyáltalán nem új, tájainkon viszont most születő látványművészeti irányzat, amelyet neveznek body-art (testművészet), happeningnek, Fluxusnak, akcioniz- musnak vagy performance-nek? Láttam valamit A „szakértők" felháborodását elkerülendő: tudom, hogy ezek más-más jellegűek. Viszont egyben azonosak: a költészet (verbalitás), a képzőművészet (vizualitás), a mozgás (kinézis), a zene (auditív elem) ötvözetei. Egyszóval „színházgyanúsak". Akkor mit is láttam? Valamit amiről az alkotói azt állították, hogy performance. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy esetlegességek függvényévé tegye azt a műalkotást, amit éppen ott készít el. Ráadásul a felhasznált eszközök működtetése is a véletlenek kedvező egybeesésén vagy éppen kiszámíthatatlanságán állt vagy bukott. Persze a kifogásolt dolgok is lehetnek „művészi" célok, az eszköztelenség is lehet „művészi". Sőt, a mindennapok cselekvései is kínálhatnak katartikus hatású felismeréseket világunkról. A megbot- ránkoztatás, a polgárpukkasztás is lehet „művészi". Nem szabad azonban azt hinni, hogy az, ami a színházban, a költészetben, a képzőművészetben, a zenében „megtagadásra" érett, nélkülözi a szakértelmet. Márpedig hogyan lehet művészinek elfogadni azt a performance-t, amelynek előadója a mozgáskultúrának azzal a minimális fokával sem rendelkezik, ami egy pincérnek a pezsgős palack hatásos kibontásához nélkülözhetetlen. Ha már a szomjúság „gyötörte" a közönséget, s a pezsgő látványával egyeseknek felüdülést is ígért, akkor legalább igazi „kispolgári minőségű" kristálypoharakba töltse az italt és pottyant- sa a nyers húsdarabokat. Legalább értelmét láttam volna a cselekedetnek. Azok számára, akik keresztrejtvényműveltséggel, kristálypoharas, pezsgős közegben élnek, már a papírpohár is undorító. A nyers hús ehhez már igen keveset adhatott hozzá. Láttam valamit. Színháznak nem színházat, polgárpukkasztásnak nem polgárpukkasztást. Akkor meg mit? DUSZA ISTVÁN A hitom o L ,.H IIIICIII d * jí diyodyuiii | Már a puszta jelenlétével is hatni tudott. Bejött, megállt - és megtelt vele a színpad. Világra csodálkozó kisember volt A Nap szeretteiben, amelyet Bratislavában is láthatott a közönség, megelevenedett szobor a Pyginaliorban, álnok szépség a Stációkban, halált hozó madár a Szamuráján, elérhetetlen ideál az Álomkergetőiében. Az igazság pillanatában ő formálta meg Adélát. A csodálatos mandarinban a Lányt. A Don Juan árnyékában Margitot. Az Izzó planétáiban Helénát. A Tabuk és fétisekben a Szüzet, öt és fél évig táncolt a Győri Balettben, öt és fél évig övé volt az összes női főszerep. A hűség, az ártatlanság, a mindent megváltó tisztaság, az áhítatos szerelem, a teljes kiszolgáltatottság megtestesítője volt, de az Évszakokban még a legfülledtebb nyarat is éreztetni tudta. Király Melinda három éve a Magyar Állami Operaház tagja. Pályafutását 1979-ben, Markó Iván „körében" kezdte. Először. Mert 1985 augusztusában ismét pályakezdőnek tarthatta magát - Győrben az első bemutatótól fogva ő volt az első számú balerina, az Operaházban mégis a karba kellett beállnia.- Igen, minden úgy volt. ahogy *Wán nyilatkozta annak idején. Meghívtuk a vizsgaelöadásunkra és úgy néztünk rá, mint akik a csodát várják valakitől. Erre azt mondta: üljünk le a földre, alakítsunk kört és fogjuk meg egymás kezét. És ahogy ott ültünk és éreztük egymást, létrejött köztünk egy különös áramkör és tudtuk, megvan, amire vágytunk. Fantasztikus élmények jöttek, gyönyörű darabok és gyönyörű szerepek. Nekem a Lorca-darab, Az igazság pillanata volt a csúcs. Annál többet semmiben sem éltem meg. Aztán ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, technikailag is, színészileg is megrekedek, ha csak Iván alkotásaiban táncolok. Igaz, benne voltam az NSZK-ban élő Vámos György és a francia Maguy Marin egy-egy darabjában is de velük aztán véget is ért a vendégkoreográfusok győri munkája. És én nnm azért kínlódtam kilenc évig a balettintézetben, hogy mindig ugyanazt az egy stílust képviseljem... Amiben hittem, ami tetszett, nagyon is tetszett nekem, de egy idő után kevés volt már. És akkor úgy döntöttem, hogy lépek.- Felmondással.-Igen. Szóltam Ivánnak és ő elengedett. Azt mondta: mindenkinek jogában áll váltani.- Nem is próbálta visszatartani?- Nem, egyikünknek sem akart ő az útjában állni. így fogalmazott... pontosan így. Egy hónap volt a felmondási idő, de az alatt is úgy dolgoztam, akár egy megszállott.- Az a négy hét azért mégiscsak más lehetett, mint a többi.- Ma sem érzem úgy, hogy más volt, hiszen tudtam: jól járok, ha tovább megyek.- De felmondhatott volna az évad végén is, nem a közepén.-Az igaz. Csakhogy akkor „beharácsoltam" volna egy nyári külföldi fellépést. És én nem akartam, hogy ilyesmit vágjanak a fejemhez.- Ettől tartott? Több mint háromszáz előadás után?- Mindig érhetik az embert váratlan támadások. Én erre is Győrben jöttem rá...- A győri szerződésbontás után Bécsben táncolt egy ideig. Erre hogy került sor?- Úgy, hogy elfogadtam a Volksoper meghívását. Hat hét, tizenkilenc operettelőadás - de spiccen! „Átmeneti állapotnak" ez is jó volt mert az Operaház csak augusztus elsejétől tudott szerződtetni.- A karba...- Nincs ebben semmi megalázó! Eljöttem egy másik társulathoz, ahol senkit sem érdekelt, hogy mit tettem le öt és fél év alatt az asztalra, ennyi az egész. Odaálltam a balettrúdhoz és mindent elölről kezdtem. Első pozíció, második, harmadik... Ezt a hivatást egyébként sem lehet elsajátítani soha. Itt minden reggel ugyanarról a pontról indul az ember.- De nem mindegy, milyen közérzettel.- Ez igaz. Le is kopogom gyorsan: én most jól vagyok. A hattyúk tavában, a Tűzmadárban, a Spartacusban, A rosz- szul őrzött lányban kaptam az első szerepeimet, az egyikben nagyobbat, a másikban kisebbet. Ez így van rendjén. Olyan sok tehetséges fiatal vár szerepekre... nekik sem könnyű a helyzetük. Nekem a Rómeó és Júlia hozott szerencsét, Seregi László itthon is, külföldön is nagy sikert aratott balettje. Amiben nem kaptam szerepet. De behív egy napon a balettigazgató: „Melindát baj van!" Csak nem velem, kapom fel ijedten a fejem, hiszen ott vagyok miniden próbán, hajtok, sohasem lazítok .......Tudom, tudom, nem is veled van gondom , hanem Pártái Lillával. Megsérült a térde, nem tud táncolni. Átvennéd tőle Capuletné szerepét?" Még jó, hogy ültem. De azért könnyes lett a szemem ... Mit mondjak még? Minden királyságom a hitem. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1988. IX. 9. mm mm Próbán - teljes átéléssel (Sípos Géza felvétele) ■■ mm
