Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-02 / 35. szám
A nagy francia filmsztárok sohasem fukarkodtak éles megjegyzésekben, amikor a tévé szidalmazása volt műsoron - ám ez nem tartotta vissza őket, hogy elvállalják, ha a televízió valamilyen jónak látszó, de mindenképpen jól fizetett szerepet kínált nekik. Gérard Depar- dieu és Isabelle Adjani például nemrég fejezték be egy tv-film forgatását, Claude Brasseur egy háromrészes sorozat főszerepét játszotta el, címe A pénz, és Emilé Zola regénye nyomán készült. A sztárok sztárja, Alain Delon azonban mind ez ideig nem állt szóba a televízióval, neki legfeljebb régebbi mozifilmjeit sugározhatták. Most azonban „megtört" ö is. Alain Delon, aki mögött kereken 80 mozifilm áll (az utóbbi időkben már nem csak színészként, de rendezőként, producerként, sőt forgatókönyvíróként is részt vett bennük), nemDelon a képernyőn rég leszerződött a televízióhoz. Négyrészes, egyenként 90 perces televíziós filmet forgat, a címe Cinéma (vagyis: Mozi) és 60 millió frankos költségvetéssel ez idáig a legdrágább francia tv- film, amely valaha is készült.- Haladni kell a korral - jelentette ki a sajtónak a televíziós forgatásban korábban soha részt nem vett szupersztár, Alain Delon -, a jövőben tehát a televízióval is rendszeresen együtt fogok dolgozni. • Mielőtt a Cinémát forgatni kezdte, már kötött egy üzletet a tévével Delon: 12 korábbi filmjét adta el képernyős sugárzásra az Antenne 2 állami adónak úgy, hogy azt is kikötötte, mikor kell azokat műsorra tűzni: minden hónap első hétfő estéjén. A filmsztár a pokolban is sztár, meg a televízióban is, Delon tehát saját sofőrje, menedzsere, ügynöke és testőrei mellett behozta ide azokat a munkatársait, akikkel a mozifilmek forgatása közben szokott össze: fodrászát és maszkmesterét csakúgy, mint felvételvezetőjét, berendezőjét, operatőrét, s még abba is volt beleszólása, ki legyen a négyrészes tévéfilmsorozat rendezője: Philippe Lefebrve. A forgatókönyvet az azóta elhunyt Jean-Pierre Petrolassi írta, ez volt az utolsó munkája. Delonnak tetszett a könyv: „Szokatlan történet egy olyan férfiról, akinek sok köze van hozzám." Sikeres és elkényeztetett filmsztárt játszik a Cinémában Delon, akinek édesanyja híres zongoraművésznő, de a második világháború után hangszerének el kellett némulnia, mert az asszonyt azzal vádolták, hogy a háború alatt együttműködött a nácikkal, a hitleri Harmadik Birodalomban is adott hangversenyeket. Delon élettársát Sunnyi Melles játsza, kedvesét Ingrid Held. Úgy hírlik, a televíziós film némiképp szatirikus ábrázolása a művészvilágnak, elsősorban a filmvilágnak, sok benne a humor és a romantika, küzd benne a jó a gonosszal, a bukás és siker, ártatlanság és bűn váltogatják egymást, és az egésznek krimibe illő feszültsége van. A tervek szerint a francia tévénézők már októberben elkezdhetik nézni a Cinémát. Hogy lesz-e igazi sikere vagy sem, azt ma még nem lehet tudni. Az azonban már ma is tudható, hogy Alain Delon számára mindenképpen sikeres a vállalkozás. Ú. T. Nincs az a figura, amely kifogna rajta. Volt már vamp és volt már vénlány. Egyszer titkárnő, máskor fűszeres. Előkelő dámaként előkelőén kokettált, falusi asszonyként falusi mód locsogott. Orosz volt, ha Csehovot játszott. Spanyol, ha Lorcát. Angol, ha Shaw-t. Eduardo de Filippo, Az én családom szerzője, a darab vígszínházi bemutatója után „a legolaszosabb színésznőnek" nevezte. A főiskolát 1955-ben, Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre növendékeként végezte el. Azóta jóformán mást sem csinált, csak játszott. Hosszú éveken át a Vígszínházban, aztán a Vidám Színpadon. Ma már nyugdíjas - de továbbra is „nyughatatlan". Offenbachot rendez a Zeneakadémián. Mesejátékot a Játékszínben. A Zeneművészeti Főiskolán színészmesterséget tanít. Otthon, szórakozásból kínaiul tanul. A tévében legutóbb egy irodalmi összeállításban láttam. Az Éva című verseskötetet „reklámozta", de úgy, hogy három perc alatt bölcsen, szellemesen, előre megírt szöveg nélkül a világirodalom összes nagy Éváját felsorakoztatta. „Éva vagyok én is - tette hozzá a végén - Éva, de Schubi." És pajkosan kacagott a szeme. (Helyey Zsuzsa felvétele) Szórakozásból kínaiul tanul Többet, mint Polonius.- Furcsa természetem van, tudom. Ha büntetek, falat húzok magam köré. Képtelen vagyok mosolyogni arra, akit nem szeretek. Lemegyek a boltba, Évi ke így, Évike úgy, de az igazgatóim, azt hiszem, nem szerettek soha. Magába nem lehet belekötni, ezt dörgölték az orrom alá mindig. A gazsulálást ki nem állhatom. Én a feletteseimnek ajándékot nem vittem soha, de a házmesternek, az öltöztetónönek igen. Mindenkinek az érdeme szerint, hirdeti Polonius a Hamletben. Én azt mondom: mindenkinek többet, mint amennyit megérdemel. A főiskolán jó sorom volt. Háromfelvonásos színésznőnek neveztek. Szólt is a Várkonyi időben: ö lesz a Madách igazgatója, majd jelentkezzem nála. Aztán nem került oda sem ö, sem én. A Vígbe szerződtem, mert azt hittem, Várkonyi ott is imádni fog. De nem imádott. Nem én kaptam az Osztrigás Micit, ebből gondolom. C'est la vie - nem vittem ajándékot, ez volt a baj. Pedig jól jött volna a szerep, mert anyagilag borzasztó nehéz helyzetben voltunk. Apám egyetlen vasat sem hagyott, úgy ment el tőlünk, anyám beteg öcsémet ápolta...abból éltünk, amit én, kerestem. Eminens diák a zárdában.-Tízéves voltam, amikor elváltak a szüleim, s hogy gondtalanul, megfelelő körülmények között nőjek fel, anyám az angolkisaszonyoknál taníttatott. Nem volt ott drákói szigor, jaj, dehogy! A zárda, az intézet apácák iskolája volt, de senki sem kívánta tőlünk, hogy apácák legyünk. Tanultak ott fiúk is, de bentlakók csak lányok lehettek. Én hét-nyolcévesen már Jókait olvastam és szótá- raztam, mert minden latin idézetet érteni akartam. A latint később is szerettem, még ma is sokat olvasok ezen a nyelven. Biztosan római voltam az „előző" életemben. Szóval a zárda...óra alatt jöttek-mentek a levelek, jókedvünk volt, szerettek bennünket. Tavasszal, amikor felsütött a nap, kint tanultunk a szabadban, párosával sétálgatva. Hogy naivak voltunk, az tagadhatatlan. Valahogy később lettünk felvilágosítva, de sokkal több tudományt öntöttek belénk, mint a mai, „mindent tudó" diákokba. És maradt időnk persze, másra is. Színházra, zenére, vívásra, teniszre, tánciskolára, németre, franciára... én imádtam tanulni, eminens voltam végig. Ha nincs a háború, latin-francia szakra küldenek Svájcba. Az osztálytársaim kimondottan rajongtak értem. Azért, mert mindenkinek megírtam a latindolgozatát, azért, mert a legjobbkor tudtam leesni a székről, azért mert bármelyik tanárnőt utánozni tudtam - ...igen, ilyen voltam. Alig vártam, hogy vége legyen a háborúnak; hiányzott az iskola. Negyvenöt áprilisában, amikor a Zugligetben virágoztak a mandulafák, a Toldi első énekét adták fel; féltem, nehogy kitegyenek, ezért ráadásnak megtanultam tíz Arany János-verset. Apám, koholt vádak alapján, börtönben ült akkor. Naponta vittem neki az élelmet, a ruháit meg hordtam haza kilúgozni. Otthon nem volt villany, fűtés, óriási lyuk tátongott a konyhánk falán, egy szobában lakott az egész család, de éltünk és boldogok voltunk. Világoskék blúzban, nyakkendőben, matrózruhában jártam mindig; este megdörzsöltem szalmiákszeszes ronggyal, reggelre már száraz is volt. A tankönyvet a felső tagozatosoknál stoppoltuk le, ez lesz az enyém - így. A színészi hajlamom már tizenkét éves koromban megmutatkozott. Csináltunk egy műsort, elkezdtem játszani - és nem bírtam abbahagyni. Elkapott valami furcsa őrület. Amikor a Tudós nőket játszottuk, ugyanezt éreztem. Tragédiát is csak boldogan.- Amíg élek, el nem felejtem: Laurence Olivier Hamletjét láttam a moziban. Tél volt, irgalmatlan hideg, mégsem volt kedvem felszállni a villamosra. Annyit gyalogoltam a hóban, hogy a végén majdnem lefagyott a lábam. Éreztem, nekem ehhez az egészhez közöm van. De mert pénz kellett a családnak,-érettségi után dolgozni mentem. Titkárnő voltam a világ legrosszabb évében, 1950-ben. Egyszer díszelőadást rendeztek a vállalatnál; kialudt a villany; és engem küldtek fel a színpadra konferálni. Amikor lejöttem, döntöttem: irány a Színművészeti. Fel is vettek. A pénzre azonban továbbra is szükségem volt. Anyám el sem mozdulhatott az öcsém mellől. Beálltam hát statisztálni a Nemzetibe. Nappal a főiskola, esténként a színpad. Nyolcszáz forintot kaptam havonta, és egyre több mondatból álló szerepeket. A Hamletben a királynő udvarhölgye voltam, közben ötödik éve ugyanabban a cipőben jártam. És apám harisnyájában... A főiskola befejezése után a Vígszínházban A sirály Másája volt az első szerepem. Csehovot már akkor is nagyon szerettem. A Teaház az augusztusi holdhoz című darab azért volt öröm számomra, mert japánul kellett beszélnem benne. Amikor a Mesél a bécsi erdők vak zongorista lányát játszottam, Várkonyi felugrott a helyéről, mert azt hitte, tényleg megvakultam. Különben, ami a drámákat és a tragédiákat illeti, én állítom: azokhoz is boldogságra van szüksége a színésznek. Mert ha szomorú vagyok, bezárul a lelkem, játszani pedig csak nyitottan lehet. Útlevél helyett - dicséret.- 1955-ben kezdtem el forgatni, A csodacsatárban. A következő filmem az Egy pikoló világos volt. Jópofa, belevaló nőt kellett játszanom benne, tudja...egy olyan szép kis firmát. Hatalmas sikere volt a filmnek, és sikerem volt nekem is. Hívtak az NSZK-ba, hat forgatókönyvet küldtek, jobbnál jobb szerepekkel. Aki szeretett, bíztatott: németül is tudsz, ne hagyd ki a lehetőséget. No, de milyen időket éltünk... a minisztérium meg sem adta az útlevelet. Megdicsértek, elismertek, de azt mondták, maradjak csak itthon, filmezhetek én Pesten is eleget. Mindegy! Nem sírtam, nem dühöngtem, nem ittam - én mindig meg tudok kapaszkodni valamiben. Bármi történik is velem, tovább megyek. Nincs az a rossz, ami ki tudna billenteni a lelki egyensúlyomból. Sőt! Még én osztogatok lelki injekciókat. Úgy látszik, erősebb vagyok mindenkinél. Vagy egyszerűen csak elbírom, amit a sors rám mér? Lehet. Ami nagyon megviselt: az anyám halála. Negyvenkét éves voltam, amikor meghalt; negyvenkét évig mi ketten annyit beszélgettünk, hogy néha úgy éreztem: az ő életét élem. Amikor elment, azt hittem, elpusztulok a bánattól. Kerestem, hogyan tudnám feloldani a fájdalmamat. Tízéves volt a lányom, attól kezdve én lettem az anyám. Nyugdíjban - kíváncsian.- Én mindig megtaláltam magamban azt a valamit, amiben megkapaszkodhattam Ezért sem féltem a nyugdíjtól; kollégáim közül sokan majd belehalnak, ha elérik ezt a kort, én csak nevettem ezen is. Nekem múltam van. Ha semmit sem csinálnék, ami kizárt dolog, akkor sem lennék elkeseredve. Említettem már: furcsa természetem van. Melankolikus, meditatív ember vagyok; ahogy felmérem az életet, azonnal látom a fonákságait is. Nekem ez olyan komikus...ahogy a dolgok egymással ütköznek. De akárhogy van is: jóból is van annyi, mint a rosszból, erre már régen rájöttem. Én nem tudok sokáig boldogtalan lenni. Tegnap is...azt mondtam, ez már sok, ezt már tényleg nem bírom. Elmúlik pár perc és min szórakozik a lányom: anyu, előbb majd meghaltál, most meg vadul énekelsz. Hát így van ez. örökké azon töprengek, merre utazzak, mit tanuljak, mit nézzek meg... Hát így van ez. Engem a kíváncsiság éltet. SZABÓ G. LÁSZLÓ A Csehszlovák Televízió a közeli hetekben mutatja be Borisz Galantyev Maja Pliszeckajáról forgatott portréfilmjét, amely az idei prágai nemzetközi tévéfesztiválon az Intervízió díját kapta. A moszkvai Nagyszínház hatvanhárom éves táncosnője nemcsak munkájáról - életéről is vall a filmben. Karinthy Ferenc Halállista című művéből Radó Gyula rendezett tévéjátékot. A közeli hetekben bemutatásra kerülő alkotás főszereplői Szilágyi Tibor, Kozák András (a képünkön), Mikola Róbert, Tihanyi Péter, Bubik István, Reviczky Gábor és Papp Zoltán. (Sípos Géza felvétele) ÚJ SZÚ 14 1988. IX. 2. Találkozás Schubert Évával
