Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-05 / 31. szám

V LAGYIMIR LOBOV vezérezredes, a szovjet fegyveres erők vezér­kari főnökének első helyettese, a 19. pártértekeziet küldötte nemrégiben interjút adott V. Pogrebenkovnak, az APN tudósítójának. • A múltban, amikor a katonai­hadászati paritásra törekedtünk, nem használtuk ki mindig a biztonság po­litikai eszközökkel történő szavatolá­sával kapcsolatos lehetőséget, és ennek következtében hagytuk, hogy belesodorjanak bennünket a fegyver­kezési versenybe. Milyen magyaráza­tot fűzne a 19. pártértekezleten el­hangzott előadói beszédnek ehhez a tételéhez?- Ez a tétel a hetvenes évek időszakára nézve helytálló, és ezért nem kell korábbi történelmi időszakban kifejtett akcióinkra alkalmazni. Igyekszem megmagyarázni, hogy mire gondolok. A háború előtti évek­ben próbálkozásaink, hogy meggyőzzük a vezető nyugati köröket a fegyveres erők és a fegyverzetek csökkentésének, a nem­zetközi kapcsolatok békés egymás mellett élés alapján történő építésének, egy össz­európai biztonsági rendszer létrehozásának szükségességéről - ezek a kísérletek nem jártak sikerrel. Abban az időben a Szovjet­unió volt az egyetlen szocialista ország, amelyet a tőkés világ államainak szoros gyűrűje vett körül - és mindegyik hajlandó volt arra, hogy saját problémáit a mi rová­sunkra oldja meg. A nyugati hatalmak - el­sősorban az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország - Hitler agresszív törekvéseit minden eszközzel igyekeztek kelet felé irá­nyítani. Ezért a saját védelmünk biztosítá­sával kapcsolatos kérdéseket oly módon kellett megoldanunk, hogy korszerű fegyve­res erőket hoztunk létre és ezeket állandó­an erősítettük. A háború utáni időszakban, mint ismere­tes, megint csak a Nyugat üzente meg nekünk a hírhedt hidegháborút, hozott létre katonai fenyegetést államunkkal szemben. Ilyen körülmények között igen kevés hely maradt a diplomácia számára. A helyzet megváltozott, amikor a Szov­jetunió katonai-hadászati paritást ért el az Egyesült Államokkal, amikor a Nyugat meg­értette, hogy velünk nem lehet az erő pozí­ciójából beszélni. Ebben az időszakban azonban mi nem értékeltük kellőképpen a politikai eszközök erejét, és mintegy a te­hetetlenségi erő folytán továbbra is arra építettünk, hogy biztonságunkat az Egye­sült Államokkal és a NATO-val való katonai egyensúly fenntartása révén kell szavatolni. A szovjet vezetés fontos lépéseket tett az ország fejlődéséhez szükséges békés felté­telek létrehozása érdekében. A háború kö­vetkezményei azonban még mindig eleve­nen éltek az emberek emlékezetében. A szovjet emberek tudatában az ilyen gon­dolatok domináltak: Hadd legyen hiány egy­ben-másban, csak a haza védelme legyen megbízható. Hódító szándékaink nem voltak. A háború utáni időben védelmi lehetősé­geink megállapítása során gyakran nem a politika, hanem a fegyverzetek gyártásá­nak technológiája vezérelt bennünket. A há­ború örökségeként jól kidolgozott technoló­gia maradt ránk, például a harckocsik gyár­tása terén, és mi a hagyományosan kitapo­sott úton haladtunk. Emellett így okoskod­tunk: minél több a fegyver, annál jobban védett az ország, annál nagyobb a bizton­sága. Harckocsikkal próbáltuk ellensúlyozni az Európában hadrendbe állított amerikai atomfegyvereket, ilyenek akkor nekünk még nem voltak. És így alakult ki az, hogy nekünk több harckocsink van. A korszerűbb rakétafegyvereket csak a hetvenes években részesítettük előny­ben. Akkor nemigen reménykedtünk a poli­tikai eszközök hatékonyságában. • Az Egyesült Államok és NATO- szövetségesei azt tervezik, hogy az Európában levő, megsemmisítés alá eső közepes és rövidebb hatótávol­ságú amerikai rakétákat „pótolják". Tesz-e a Szovjetunió ezzel kapcsolat­ban valamilyen intézkedéseket biz­tonságának szavatolására?- Igen, tesz. Ezek azonban politikai jelle­gű intézkedések. Az én álláspontom szerint, a „kompenzálás" kísérlete ésszerűtlen: a rakétaszerzódés elveszíti az értelmét; miért semmisítsük meg teljesen a rakéták két osztályát, ha a pótlás révén újjászületik a veszély. Hiszen a rakéták megsemmisíté­se nem a puszta megsemmisítés kedvéért történik. Ez konkrét, gyakorlati lépés a biz­tonságosabb világ felé. És ezt a lépést éppen ebben az irányban kell megtenni. Nem pedig az atomveszély felé hátrálni. • A szovjet honvédelem fejleszté­sének hatékonyságát - amint a 19. pártkonferencián elhangzott előadói beszéd leszögezte - ezentúl elsősorban a minőségi paraméterek által kell biztosítani, a technika és a személyi állomány tekintetében egyaránt. Azt jelenti ez, hogy a szov­jet fegyveres erők kiépítése azelőtt az extenzív, mennyiségi fejlesztés elvei alapján történt? És hogyan értelmezi ön az ember minőségi jellemzőit?- Nálunk mindig harcoltak a minőségért. A haditechnika minőségét a tudomány és az ipar fejlettségi szintje határozza meg. A háború előtt olyan ellenfél állt velünk szemben, amelynek technikai felszerelése, szakmai képzettsége és harci tapasztalata felülmúlta a miénket. Ott, ahol hiány volt minőségben, mi ezt mennyiséggel pótoltuk. A harckocsik mellett éppen ezért tartottuk meg a lovasságot is. Nagy létszámú gya­logságunk volt. Más út sajnos nem kínálko­zott. Ma, amikor fegyvereink minősége egyre javul, a mennyiségi paraméterek háttérbe szorulnak. Ebben nyilvánul meg - ha úgy tetszik - az ésszerű elégségesség értelme. Miért legyen nekünk több ezer harckocsink, potenciális ellenfelünknek pedig több ezer repülőgépe? Ha van is mindez, akkor a mi­nimális, ésszerű, a védelem számára ele­gendő szintű legyen. A haditechnika felszámolásának haté­konysága az emberek tulajdonságaitól is függ - intellektuális, fizikai és erkölcsi-lélek­tani készségüktől arra, hogy rövid idő alatt elsajátítsák a bonyolult technikát. A szovjet katonának nemcsak katonai és technikai tekintetben kell felkészültnek lennie. Hanem mint állampolgárnak, mint hazafinak is. Nekünk védelmi katonai doktrínánk van. Ezért azt a feladatot tűztük ki, hogy az agressziót nem a haditechnika mennyisége, hanem minőségi jellemzői révén kell vissza­verni. Ellenkező esetben - tekintettel a kor­szerű fegyverek jellegére - a védelem vere­ségre van kárhoztatva. • Ami a szovjet fegyveres erők személyi állományának létszámát il­leti, miért ne lehetne ezeket az önkén­tes jelentkezés alapján történő kiegé­szítés elvére állitani, amely például az Egyesült Államok hadseregében ér­vényes?- Minden attól függ, milyen célok jegyé­ben hozzák létre a fegyveres erőket. A zsol­doshadseregeket, mint a történelem tanú­sítja, rablóhadjáratokra, idegen területek meghódítására, nemkívánatos kormányok megdöntésére lehet felhasználni. Pénzért, mégpedig elég sok pénzért harcoltak az amerikai zsoldosok Vietnamban és más térségekben, garázdálkodtak a francia ide­genlégiósok Afrikában. A szovjet fegyveres erők megszületé­sük első napjától fogva csakis a munkások és parasztok államának védelmét szolgál­ták. Az ország védelme: az egész nép ügye, és ezért a Szovjetunió alkotmánya rögzíti azt, hogy a haza védelme minden szovjet állampolgár szent kötelessége. • Az ön nézete szerint, milyenek a szovjet-amerikai katonai párbe­széd kilátásai? Katonai szinten lehet­séges-e „népi diplomácia"?-A népi diplomácia, ahocftan én értelme­zem, a népek érintkezése. Az egyik ország polgárai élénken érdeklődnek a másik or­szág ügyei iránt, és tevékenyen befolyásol­ják egymást. A mi katonáink sohasem von­ták ki magukat ez alól. Emellett az érintke­zés különböző szinteken folyik. A Szovjetunió és az Egyesült Államok honvédelmi miniszterei az idén már kétszer találkoztak. Szergej Ahromejev marsallt, a szovjet vezérkar főnökét, szintén kétszer fogadta a Pentagonban William Crowe ten­gernagy, a vezérkari főnökök egyesített bi­zottságának elnöke. Ami engem illet, én nemrég Olaszországban majd Törökor­szágban jártam, ahol módom volt felszólalni a parlament két házában. Találkoztam kato­nákkal, és végül megbeszélést folytattam a török fegyveres erők vezérkari főnökével. És említsem azokat a sajtókonferenciá­kat, amelyeket a szovjet honvédelmi mi­nisztérium vezetősége állandóan rendez a külföldi újságírók számára. Ez utóbbiak, mellesleg szólva, buzgón látogatják katonai alakulatainkat, és elbeszélgetnek a szemé­lyi állomány tagjaival. Ez nemcsak a nyitott­ság és a nyilvánosság politikája a gyakorlat­ban, hanem az érintkezés sajátságos for­mája is. • Mellesleg szólva, mi a véleménye arról a javaslatról, hogy rendezzenek találkozót 20 szovjet és amerikai ka­tona részvételével?- Én az érintkezés híve vagyok, de ellen­zem a látszatmegoldásokat. Ez pedig - lát­szatdiplomácia. Vajon ebben rejlik a „népi diplomácia" értelme? Hiszen mi és az ame­rikaiak egyaránt nagyon jól tudjuk, hogy az ilyesmi - előre megszervezett intézkedés. Természetes és széles körű kapcsolatok szükségesek. Ha emlékezetem nem csal, tavaly tőlünk mintegy 300 katonai küldött­ség és csoport utazott külföldre, mi pedig több mint 450-et fogadtunk. Vagy pedig nézzük a haditengerészeti flottánkat. Ez évente körülbelül 20 hivatalos baráti látoga­tást tesz külföldi kikötőkben. Tengerészeink mindenütt találkoznak a helyi lakosokkal, hangversenyeket adnak számukra, ezeken több ezer vendég gyűlik össze. Éppen az ilyen kapcsolatokat kell fejleszteni. Akkor eltúniK az „ellenségkép", s megértjük, hogy valamennyien olyan emberek vagyunk, akik békében akarnak élni. (APN) A szovjet katonai doktrína Hogyan lehet szavatolni a biztonságot? A diagnózis egyértelmű volt: gyomorrák. S bár Vagyim Ruszakov, a rosztovi orvostudományi egyetem professzora sok súlyos műtétet végzett már, erre az operációra nehezen szánta rá magát. A beteg ugyanis az édesanyja volt. ... Meglepő módon jól aludtam. Reggelizni azonban már nem tudtam. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ma is csak egy szokásos műtét lesz. Holott tudtam, hogy az eddigiektől és az ezután következőktől a mai teljesen külön­bözni fog... Édesanyámat fogom operálni... Mindenképpen meg kell nyugodnom. Ráadásul anyának ma van a születés­napja. Babonásan megborzongtam. A klinikán minden úgy fogadott, mint máskor. Felmentem a kórterembe. Anya fejét lehajtva fésülködött. Arra gondoltam, mi lesz, ha örökre így marad meg emlékezetemben. Rám nézett és ezt mondta:- Szedd össze magad. Én már kész vagyok. Valami rendkívülit szerettem volna mondani neki. De csak közhely sikeredett.-Akkor megyek majd be a műtőbe, ha már elaltattak. A születésnapodat majd a műtét után megünnepeljük. Az orvosiban igyekeztem átnézni a kórlapot, de koncentrál­ni alig tudtam... A diagnózis egyértelmű volt: gyomorrák, súlyos állapot. Amikor ezt először megtudtam, el is döntöttem: „Nincs mire várni, én magam végzem a műtétet!" De édes­anyámról van szó... Hogyan csináljam? Mi lesz, ha hirtelen... Még elgondolni is szörnyű volt. Rokonaim a végtelenségig bíznak bennem, de az egész felelősség terhe rám hárul. Ha erőt vesz rajtam a csüggedés, és nem vállalom, akkor az emiatti lelkiismeret-furdalást, önmarcangolást sem lesz köny- nyebb elviselni? megtehettem volna, mégsem vállaltam... Biztos van valaki, aki így sem ért meg, s ezt gondolja: „Azért műtötte meg az anyját, mert senkiben sem bízik." Mindez persze jelentéktelennek tűnik ahhoz képest, ami most vár rám. A bizonytalanság... Elküldhettem volna anyát egy moszkvai klinikára. De én nagyon jól tudom, milyen véletlenek csúszhat­nak be egy ilyen műtétnél. Jobb, ha magam csinálom... A második közös megbeszélés után döntöttem úgy végleg, hogy vállalom a műtétet. Kollégáim szemrehányóan kér­dezték:- Mi van, nem bízol bennünk? Persze pontosan értettem célzásukat, valójában a lelkiis­meretük szólalt meg: le akarták venni vállamról e döntés rendkívüli nehéz terhét. Hiszen tudják, hogy éppúgy megbí­zom bennük, mint magamban. De vajon tisztességesebb-e áthárítani a műtétet? Ha valami történik, egész életemben átkozni fogom magam gyengeségemért.- Én magam végzem a műtétet - vetettem véget a beszél­getésnek. - A műtéti nap részleteit megbeszéltük, köszönöm. A szokásos időben kezdünk, minden úgy lesz, mint máskor... Elérkezett hát a nap, az óra. Az orvosi szobában valamilyen folyóiratot lapozgattam, amikor a diszpécser szenvtelen han­gon megszólalt:- A beteget bevitték a műtőbe. Most kezdik az altatást. Anya a műtőben van... Az osztály folyosója végtelen „Én magam végzem a műtétet11 hosszúnak tűnt. Az emberek - munkatársaim, a kórtermekből kinéző betegek - aggódó, együttérző tekintetükkel kísérték lépteimet. A műtéti mezőt lepedőkkel körülkerítették. A rég megszo­kott mozdulattal nyújtom a kezem, a nővér máris adja a szikét. Megszokott mozdulattal, bal kezem ujjaival megfeszítem a bőr felszínét. A szike egyenletesen, hangtalanul vágja a szövetet. Ebben a pillanatban, egy villanásra, rettegéssel vegyes fájda­lom hasít belém. De csak egy villanás az egész. Kényszerítem magam, hogy csak „egy beteget" lássak magam előtt. Most előtűnik a hatalmas daganat a gyomor kis hajlatában. Az lehetetlen, hogy már nem műthetó! Nem, a daganat ránőtt ugyan a gyomorra, de nem terjedt át a szomszédos szervekre. Ez önmagában véve bíztató jel. De vannak-e áttételek? Nem láthatók... Tehát merjem eltávolítani? Igen, akármilyen bonyolult és rendkívüli legyen is az operáció... Vajon mi az ott, a gyomor megmaradt részének hátsó falán? Áttétel lenne? Szinte fizikailag érzem, hogy bizonyta­lanságom hosszú másodpercekben mérhető.- Ki kell venni - jegyzi meg türelmetlenül egyik asszisz­tensem.- És mi van, ha mégsem metasztázis? Mintha nem hasonlí­tana... Csináltassunk gyorsan egy hisztológiai vizsgálatot! Kimetszek egy csomót, elküldöm a laboratóriumba. Kevés a remény, hogy ezúttal szerencsém lesz. Egyszerűen nem lehet ilyen sorozatos szerencsém. És mégis van némi remény. Folytatom a műtétet. Hamarosan üzennek: egyelőre nem látnak rákos sejteket. Egy hét múlva adnak pontos leírást. Tehát megint nekem kell döntenem. Kényszerítem magam a gondolkodásra. Ha lennének metasztázisok, akkor lenniük kellene a hashártya más részein is. De nincsenek, ezeket a csomókat pedig alkohol segítségével elpusztítottam. Nem kell tehát bonyolítani a műtétet sem. ... A műtét a végéhez közeledik. Én magam varrom a sebet, ebben az egy dologban kivételezek anyával. A műtét eme szakaszában ugyanis általában kimegyek a műtőből. Elvágom a cérnát, leteszem az ollót. Készen is lennénk?- Hogy van a beteg?- Nagyon jól - válaszol az altatóorvos. És azonnal hozzáfű­zi: nincs semmi nyugtalanító... Kimegyek a folyosóra. A falaknál még mindig ott álldogál­nak a betegek, csendben ülnek az asztaloknál a nővérek...- A beteget visszavitték a kórterembe - jelenti a diszpé­cser. Fölmegyek. Anya még nem ébredt fel, de pulzusa jó, bár kissé szapora, vérnyomása normális. Most felébredt. Igyekszik tartani magát, nem panaszkodik.- Nincs velem baj, ne aggódj. Nem csaptál be? Tényleg te mútöttél? Az éjszakát bent töltöttem a klinikán. Kivételesen jól telt. Aztán pedig - mintegy jutalomként - semmilyen rendkívüli esemény, szövődmény nem lépett fel, anya tiszteletre méltó kora és a műtét súlyossága ellenére sem. A szervezet védekező reakciói jól működtek. Már az operáció előtt reménykedtünk ebben, mert az előkészítő kezeléstől gyorsan erőre kapott, és hirtelen javult az állapota. Már csak a szövet­tani vizsgálat eredményét kell megvárni... A megküldött szürke papírlap eloszlatja utolsó félelmemet is. A biztonság kedvéért újra és újra elolvasom. Talán, hogy ismét bízni tudjak s hogy elhihessem: ez a gond már a múlté. A sorsnak ezúttal hálás lehetek! P. S. Ez 1969-ben történt. Édesanyám most nyolcvanhét éves. (Szovjetszkaja Rosszija - Szputnyik)

Next

/
Oldalképek
Tartalom