Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-05 / 31. szám
eműm A Cinecitta császára Ott sétáltak ők is, ahol annak idején Tolsztoj, Goethe és Arany János sétált. Ott vetítették a filmjeiket, ahol évekkel ezelőtt Fellini, Bergman, Klimov alkotását is bemutatták. Ott nyilatkoztak ők is, ahol nem is olyan rég Törőcsik Marit, Erland Josephsont és Giulietta Masinát faggatták. Fesztivál volt Karlovy Vary- ban. Sok-sok filmmel, sok-sok vendéggel - köztük Bernardo Bertoluccival, Jirí Menzellel és Ráckevei Annával. Verseket író római egyetemista, amikor 1961 - ben, húszéves korában Pier Paoto Pasolini első asszisztenseként dolgozik A koldusban. Egy évvel később - Pasolini forgatókönyvével a hóna alatt- már 6, Bernardo Bertolucci is rendez. A halált később olyan filmek követik, mint A megalkuvó, A pókstratégia, Az utolsó tangó Párizsban, a Huszadik század, az Egy nevetséges ember tragédiája, és egy újabb világra szóló siker, Az utolsó császár, amelynek cselekménye a mandzsu Csing dinasztia utolsó leszármazottjának rejtélyes életútjára épül. A több mint két és fél órás film, melyet a fesztiválon az információs sorozatban vetítettek, lenyűgöző látványosságú, dekoratív képekből álló grandiózus produkció, amely egy híján tíz Oscar-díjat nyert az idén. Olaszország nemzeti győzelemként ünnepelte a római filmgyár, a Cinecitta rendezőjének hollywoodi sikerét, noha az olasz producerek - a kínai partnerekhez hasonlóan - inkább csak szimbolikus összeggel járultak hozzá a forgatáshoz. A költségek tetemes részét angol tőkések fedezték, akik Bertolucci szokatlan elképzeléseiben ugyanúgy hittek, mint a vállalkozás sikerében. „Hogy mi vonzott Pu Ji sorsában? Az, hogy- miként a kínaiak mondják - sárkányból közönséges emberré, császárból polgárrá változott. Hároméves, amikor 1908-ban a Mennyei Birodalom trónjára kerül, hat, amikor megfosztják uralkodói hatalmától, de tizennyolc esztendős koráig a Tiltott Városban élheti életét. 1924-ben két feleségéA tizenharmadik előtt - Jirí Menzellel beszélünk, beszélünk, úgy mint a folyók és a levegő szennyezettségéről, aztán abban sem történik semmi változás. De a nagyobb veszély mégis csak az, amikor a gondolatainkat, a lelkünket fertőzik meg. vei együtt kiűzik őt az ősi székhelyről, majd amikor a japánok megszállják Mandzsúriát, elvállalja a bábcsászár szerepét. A világháború után szovjet és kínai börtönökben tölt el hosszú éveket, s csak a kulturális forradalom idején válik ismét szabad emberré; a pekingi botanikus kert egyszerű kertészévé. Pu Ji önéletrajza életem egyik legizgalmasabb olvasmánya - nyilatkozta a rendező, - már az első oldalak után tudtam, hogy ez lesz a következő filmem. Egy évig tartottak az előkészületi munkák, de nekem csak pár hét kellett - és teljesen megszerettem Kínát. A császár sorsa: Kína sorsa. A legfontosgjjbnak tehát azt tartottam, hogy a lehető legérthetöbben mutassam be ezt a szokatlan sorsot. Ehhez persze meg kellett »tanulnom« az egész országot. A lecke egyre nehezebbnek bizonyult, mert minél többet tudtam Kínáról, annál titokzatosabbnak tűnt. És én a legapróbb dolgokban sem akartam tévedni... Sokan kérdezik mostanában: fordulópontot je- lent-e a pályámon Az utolsó császár? Nem jelent. Én úgy érzem: minden filmemben ugyanarra törekszem. Egy sorsot, egy intim történetet vetek össze egy nép, egy ország történelmével. Hogy hogyan fogadták a filmet Kínában? Mosollyal. De a kínaiak mindig mosolyognak. Akkor is, ha dühösek és akkor is, ha elégedettek. Megnyugodni ezért csak a film pekingi bemutatója után tudtam, amikor az ország kulturális miniszterének a vendége voltam. Ha hazug filmet forgatott volna, sohasem hívom meg egy pohár italra, mondta, s belémtöltött egy méregerős kínai vodkát. És ugyanez történt Bonnban is, Bécsben is, Washingtonban is - a kínai nagykövetségeken. A koktélpartik, a fogadások a film egyértelmű sikerét jelzik. Pu Jit, a császárt négyen játsszák a filmben. A legtöbb gondom a legkisebb gyerekkel, egy négyéves fiúcskával volt, akit Los Angelesben választottunk ki a szerepre. Makrancosabb volt, mint Marion Brando és Róbert de Niro együttvéve. Párszor el is indultam felé, hogy jól elnáspángolom, aztán mégis meggondoltam magamat. Statiszták százai vártak rá felsorakozva, ö meg sehol. Elbújt. Eltűnt. Elszökött. A legdrágább játékokkal próbáltam fegyelemre bírni, eredménytelenül. A többiekkel élveztem a munkát. A tízéves fiú brooklyni volt, a tizenöt éves pekingi, John Lőne pedig, aki már a felnőtt császárt játszotta, Hongkongban született, de huszonegy éves korától Amerikában él. Ó mesélte, hogy gyerekként naBernardo Bertolucci, Az utolsó császár rendezője ponta négy-öt órát kézen állt, s úgy sajátította el a kínaiakra jellemző mélységes koncentrálást. Két fiktív jelenete van csak a filmnek: az egyik Pu Ji öngyilkossági kísérlete, a másik pedig a börtönparancsnokkal való találkozása. Sem ez, sem az nem történt meg, de megtörténhetett volna. Ezt a kínaiak is elismerték. Nem is akartak lebeszélni ezekről a képsorokról, azt mondták: az a fő, hogy nincsenek a filmben történelmi, ideológiai és politikai pontatlanságok. Még a Tiltott Városban is megengedték a forgatást, ahol előttem soha, senki nem forgatott. Pu Jit 1943 és 1945 között a japánok ültették a Mandzsukuo nevű bábállam trónjára. A maoisták, mint háborús bűnöst, azért vetették börtönbe, mert kollaborált a japán megszállókkal. Megkérdeztem a császár egykori börtönparancsnokát: Pu Ji szolgáját vajon miért zárták börtönbe, amikor ártatlan volt, és semmit sem tudtak felhozni ellene. Azért, felelte a parancsnok, mert a császár nem élte volna túl a börtönélet első szakaszát, hiszen a szolgája nélkül kezdetben még a cipőjét sem tudta befűzni. Pu Jit végül is kilenc évi fogság után engedték szabadon, önéletrajzának utolsó fejezetét azzal zárja, hogy "megváltoztam, ma már más vagyok«. És én éppen ezt akartam hangsúlyozni a filmben, azt, hogy nem is a börtön nevelte őt át, hanem maga az élet. Az, hogy idős korában végre önálló, szabadon gondolkodó ember lett." Mint cseppben a tenger ... úgy van benne egyetlen emberben az egész emberiség - állítja Ráckevei Anna, a fesztivál fódíjával jutalmazott Tüske a köröm alatt női főszereplője. Tíz évet tíz mondattal fog össze: „Az első három esztendő - várakozás. Ez volt a legnehezebb. Kivárni, hogy felvegyenek. A főiskolán addig éreztem jól magamat, amíg szerettük egymást. Utána már nem nagyon. A Madáchban a harmadik évadomat zártam. Három év alatt négy nagy szerepet kaptam: a Szeget szeggel Izabelláját, a Várj, míg sötét lesz Susyját, a Kean, a színész Annáját és a Mohács Máriáját. A Hajnalban, délben, este, a Halottak gyertyafényben és a Malom a séden a tévében készült, közben jöttek a játékfilmek is: Maár Gyulával a Malom a pokolban, Szántó Erikával az Elyslum és a Külsikeres munkának tartom. Abban senki sem nézett közönyösen rám, ott a sminkes, a fodrász, az öltöztető, a hangosító, a világosító ugyanazzal a szeretettel figyelt rám, mint az operatőr, és a rendező. A Tüske a köröm alatt ugyancsak tartalmas film, Sára Sándor fantasztikus képeket komponált benne és a forgatás is kellemes volt, de az én szerepemnek elég halványak a kontúrjai." Színpadi szerepeit, egyetlen kivételtől eltekintve, eddig ő maga „rendezte": „A Madáchban nekem azért jó, mert nem szólnak bele abba, hogy hogyan csinálom. Hagyják, hogy magam építsem fel a jeleneteim ívét. A kivétel: Kapás Dezső, akivel a Vigadóban dolgoztam Dosztojevszkij Fehér éjszakák című darabjában. Ebben az esetben épp arra voltam kíváncsi, hogy mit tudok visszatükrözni egy olyan rendező instrukcióiból, aki nem ismer, aki először dolgozik velem. A baj ott kezdődött, amikor Kapás elmondta, hogy mi miért tetszik neki. Hogy ebben és ebben a helyzetben miért jó, hogy ezt és ezt érzem. Na, attól a perctől fogva még egyszer képtelen voltam ugyanazt érezni. Nem tudtam másodszor is ugyanazt adni. Én már akkor más valamit akarok kitalálni, újat és jobbat, de az aztán őrületes kínok árán születik meg."-Tizenkét filmmel és egy Oscar-díjjal a háta mögött, mondja, mennyit ér ma egy filmrendező?- Mint a bolygó bármelyik lakója.- Egy kicsivel talán mégis csak nagyobb az értéke.- Nagyobb lehetne, de nem az.- Mit gondol, miért nem?- Talán azért, mert maga a rendező sem tudatosítja, hogy mi mindene lehetne. Most Európáról beszélek, bár azt hiszem, az egész világon ugyanez a helyzet. Eldobtuk a hitünket, és közönyösek, cinikusak lettünk egymással szemben. Ember és ember között akkora már a távolság, hogy néha az az érzésem, majd felfaljuk egymást. Mi persze tudjuk, hogy nem jó ez így, ahogy van, de a legifjabb nemzedék már nem nagyon törődik ezzel. A tévének, a rádiónak, az irodalomnak erkölcsi kódexet kellene nyújtania, a filmeknek pedig azzal kellene foglalkozniuk, s azt kellene megmutatniuk, hogy milyen a világ, és milyenek vagyunk mi, emberek. A mai alkotások többsége azonban rémtörténetekkel ijesztget, és nem a legtisztább vágyakat ébreszti a nézőkben. Mintha az élelmiszegyárak csak cukorkát gyártanának... cukorkát, amelyet szívesen elszopogatunk, de az éhségünket nem tudjuk csillapítani vele. Én nem azt akarom, hogy „kétszersültet" és „vitamintablettát" gyártsunk, mert az sem lenne rendjén, de jobb, „kalóriában" sokkal gazdagabb szellemi táplálékra volna szükség. Hovatovább, sajnos mindinkább azt tapasztalom, hogy kommerszfilmbói készül a legtöbb, a nagy múvészfilmeknek pedig semmi közük az elfogadott erkölcsi normákhoz, ezek a filmek nem tartalmaznak többet, mint intellektuális filozofálgatásokat - a sznoboknak. Akik persze anélkül, hogy értenék, miről is van szó, rámondják, hogy zseniális filmet láttak. És e két út között hiányzik a harmadik, az, amelyiken Chaplin és René Clair járt.- Akkor hát, hogyan tovább?- Ez az, amit nem tudok. Csak egyvalamiben vagyok biztos: a világ helyzete nem a rendezőkön múlik, azok legfeljebb fékezni luoják a dekadenciát. De erről is csak- Tavasszal két hónapot Amerikában töltött. Milyen képet kapott a hollywoodi moziról?- Nagyon lehangolót. Mert amíg az európai filmek mondani akarnak valamit, hogy jót vagy rosszat, azt most hagyjuk, addig Amerikában ma már csak azért csinálnak filmeket, mert a mozi rengeteg pénzt jelent, de az a rendező, aki nem kasszasikerre törekszik, hanem az emberek lelkét célozza meg, gyanús. És mert az ottani nézők nem szívesen „lelkiznek", nem is nagyon kíváncsiak az ilyen filmekre.- Augusztus végén ismét rendezni fog.- Igen. A régi idők végét viszem filmre, amit Vladislav Vanőura írt.- Akkor nem a Sörgyári capricciót folytatja.- Nem. Egyébként ha Hrabal-művet fil- mesítek meg, akkor mindig reszketek. Mert azt csak én ronthatom el.- És Vanöurától nem fél?-Vanőura már nem tiltakozhat és meg sem szidhat, így nincs mitől félnem. A régi idők végét még a Szeszélyes nyár előtt akartam filmre vinni. Aztán meggondoltam magamat. Megijedtem. Azt hittem, nem fog menni. Ennek több mint húsz éve.- Kerestem a regényt, de még a prágai könyvesboltokban sem találtam.- Nem hiszem, hogy végigolvasta volna, mert minden mondata egy rejtett, nehezen megfejthető gondolat. Egy nagyon okos ember azt írta valahol Vanőuráról, hogy akár egy ideges férfi, aki éjszaka ötször is felkel az ágyából, hogy megnézze, bezárta-e az ajtót, úgy tér ő vissza minden mondatához, hogy újra és újra megbizonyosodjon róla: kellőképpen művészi-e. Ettől olyan nehéz folyamatosan olvasni, s ezért nem irigylem Jirí Blazekot sem, aki a forgatókönyvet írta. Bár ő is okos ember, rájött, hogy úgy kell olvasni A régi idők végét, mintha egy impresszionista festményt nézne az ember. Most aztán rajtam a sor. És nekem sem lesz könnyű dolgom. Egyetlen példát említek csupán: a könyvben az áll, hogy a hős mindenkit elbűvölt. De hogy mivel, mit tett, hogy viselkedett, arra egyetlen szó sem utal. Azt nekem kell kitalálnom. Ráckevei Anna és Szü-Szung-C’, a Hibisz- kusz-város című kínai film főszereplője (Zuzana Mináőová felvételei) detés, Kósa Ferenccel A másik ember, Sára Sándorral a Tüske a köröm alatt - és egyszerre csak azt vettem észre, hogy minél többet dolgozom, annál több kollégámnak állok az útjában. Hogy bármerre nézek is a szakmában, mindenütt irigykedéseket látok, előítéleteket hallok. Nem hagyják, hogy magam mutassam meg, ki vagyok." Szerepeiről előbb a hiányosságok jutnak az eszébe: „Akármelyikre gondolok is, mindegyikről tudom, mit hagytam ki belőle, mivel lehetett volna színesebbé, izgalmasabbá tenni. A legjobban Maár Gyula filmjében éreztem magamat. Azt Mint cseppben a tenger, úgy van benne minden ember: „Ezt nem én találtam ki, ezt a pszichológusoktól tudom. Minden érzést, minden tulajdonságot magunkban hordozunk, ami emberi, de minden embernél más érzések és más tulajdonságok erősödnek fel. Igazán jól játszani azonban csak az a színész képes, aki azokat az érzéseket is elő tudja hívni a leikéből, amelyek egyébként idegenek tőle. Megkapom a szerepet, s akár a sportoló az izmait, úgy edzem én is a lelkemet. És minél többet játszom, annál többet tudok magamról. Ami a legjobban zavar: a rajongásomat, a lelkesedésemet, a ragaszkodásomat nehezen tudom kimutatni. Ha szeretek valakit, azt szemérmesen, magamban szeretem. De ha azt kell mondanom valakire vagy valamire, hogy nem kedvelem, akkor alaposan elragad az indulat." Az oldal anyagát írta: SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1988. Vili. 5.
