Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-01 / 26. szám
ott, és tudo- igy földi léte 3 mi örökké - így is törent meg Fred, it kutya, olyan lagához veszi n. Semmi taráik? Csak egy ill. Szánalma- igy egy hétig ninden iránt, ja hosszú és :élyekkel teli, il és ésszel ie. Nem köny- zsla számára, is gyenge, ya elzárkózott :red mit sem ronban állapo- itek fájdalmai, ;, hemperegni n visszavonult alá, és onnan intettel társait, időkre emlésokat. A vizs- ző - magatar- jnkat, és arra lévén szólítot- rsett neki, ha dédelgettük, m, fejét a lá- tán odébbállt, ;odva lefeküdt, e, ami jólesik tartó együttlé- íd fürgébb lett. rakozása. Lelki lost is látom, kesztyűvel ját- jgat, feldobja ia, majd igyek- mindezt annak ilán a többi ku- k a játékba... 1ént, a kutyák em tanúsítottak ét percig tartó is dobálódzás a reményt és :tyút a veranda olykor, nyilván és a sötétség Ez tipikus vizs- onban több na- zdtem aggódni, itból érkeztem íegpillantottam, ítsó lábába lőtt, srrel. Az állator- egegyezett az golyó csak sú- tlannak tűnt, és nap alatt rendFred titokzatosan viselkedett és lehangolnak látszott. Egyre több időt töltött a veranda alatt,- kopott kesztyűjével, egyetlen társával. Jó idő eltelik - gondoltam amíg valakiben újra bízni fog, és nem is hibáztattam ezért. Akinek volt valaha kutyája, bizonyára eltöprengett azon, milyen igazságtalanul rövidre van szabva az életük. Egy pillanatnak tűnik, a legjobb esetben is rövid időszakinak, és kutyánknak, akit oly féltő aggodalommal hoztunk haza, lassan elhomályosodik a szeme, egyre jobban örül a napos helyeknek, ahol leheveredhet, és amikor elmegyünk mellette, már csak szemével, szívével és farkcsóválással üdvözöl. Azt gondolhatják, ha egy kutya öregszik, könnyebben beletörődünk sorsába. De ez nincs így. Tudtam, hogy Fred- nek megvan a kora, de ő, mint sok ember, olyan típus volt, aki méltósággal viseli a vég közeledtét. Amikor rálőttek és elvittem az állatorvoshoz, miközben simogattam és megpróbáltam enyhíteni fájdalmát, észrevettem, hogy milyen szürkére kopott a bundája, milyen elnyűtt a szőre, milyen szánalmas és törékeny. Mégis milyen bátor. Éreztem kis szivének dobogását, fejét, mint rendesen, kicsit félrefordította, mintha bocsánatot kérne, hogy annyi bajt okoz nekem. A nyár vége felé Fred szemmel láthatóan ragaszkodott hozzám. Ha felhajtottam a ház elé, kijött a veranda alól és vakkantott egyet-kettőt. Ez elég volt annak bizonyítására, hogy nem vagyok közömbös számára. Fölösleges elárulnom, de mindent megtettem, hogy elrontsam. Az asztalon talált ételmaradékok java az övé lett, ott a veranda alatti mélyedésben. Rájöttem arra, hogy munkám egy részét könnyen elvégezhetem a verandához vezető alsó lépcsőn, ahonnan elérem és nyugodtan megvakargathatom a fejét, ha jólesik neki. Ez felvidított engem, és azt hiszem, hogy az önzés egyike azoknak az okoknak, amiért annyira ragaszkodunk kutyánkhoz. Van, akit szerethetünk és akivel törődhetünk. Ez semmivel sem pótolható, nélkülözhetetlen számunkra. Fred nyugtalansága változatlan volt. Az a szokása, hogy hirtelen abbahagyja, amit éppen csinál és belebámul a semmibe - idegesített. Azt a benyomást keltette bennem, hogy kísérleteket lát. Viselkedéséből kiéreztem, hogy kapcsolatunk csak átmeneti. Gyakran megfigyelem, ahogy a kocsifeljáró széléhez ballag és lenéz az útra, majd megrázza a fejét és visszaballag a veranda alá, mintha azt gondolná - nem nem, talán majd holnap! És ez a „holnap" végül is elérkezett. Kisebb-nagyobb gondjaim közepette mindig éreztem, hogy nagy szükségem van valamire, akivel leülhetnék és megoszthatnám gondjaimat. Megállapíthatnám, mi az, ami sürgős, és mit lehetne másnapra halasztani. Fred volt a legtökéletesebb társ, akivel megvitathattam problémáimat. Hagyta, hogy beszéljek, végül rám bízta a feladatok megoldását. Most kimondhatatlanul üresnek találtam a kis, poros mélyedést, és még inkább, hogy tudtam: így is marad. Az ócska kesztyű szintén eltűnt. Nem volt nehéz felidézni Fredet, amint körbejárja lassú lépteivel a helyét, hurcolva mindkét kesztyűt. Egy hétig tartó gyötrődés után, a pajtában kotorászva, rácsdarabot találtam. Átfestettem és eltakartam vele Fred lakhelyét. Ne lássam többé. Különben nyugodtan elüldögélhetnék a verandán, egy pohár itallal, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül, sőt örömmel gondolhatnék Fredre. Hiszen normális körülmények között tűnt el. Éreztem ugyan fájdalmat, ez érthető, de önzésre vallott. Nem voltam felkészülve arra, hogy valaha is hallok felőle, amikor egy délután az útjavító munkások közül megjelent egy férfi és megkérdezte, volt-e vizslakutyám. Mondtam neki, hogy igen, és hozzátettem, nem tudom, mi történt vele. A férfi közölte, hogy megtalálta Fred holttestét az országút szélén. Lelőtték. Ő eltemette, mert akkor még nem tudta, hogy az én kutyám volt. Percekig nem találtam szavakat. Amikor végre megszólaltam, megköszöntem a kedvességét, velünk szemben tanúsított udvariasságát, hogy vette a fáradságot és eljött. Megkérdezte, akarom-e tudni, ki volt a tettes. Rövid gondolkodás után azt feleltem, hogy inkább nem. Meglepődött, de döntésem okát nem akartam megmagyarázni. Erre csak any- nyit mondott, kicsit fura hangsúllyal, hogy „rendben van", aztán indult vissza a munkahelyére, miközben még egy ócska bőrkesztyűt nyújtott felém. „A magáé?" Szó nélkül átvettem, 6 pedig elhajtott. Visszamentem, leültem a lépcsö- • re. Feleségem kijött és megkérdezte, ki volt itt. Nem tudtam beszélni, de megmutattam a kesztyűt.- örülök, hogy megvan - csak ennyit mondott. Elvette tőlem, a rács mögé dugta és visszament a házba. Néhány perc múlva ismét megjelent, itallal kínált, majd újra felment. Ott ültem, néztem a lemenő napot, láttam, amint egy csillag lehull az égről. És kívántam is valamit. Azt hiszem, gyerekkorom óta nem fordult elő velem ilyesmi. De ezúttal olyasmit kívántam, amit valójában nem akartam és nem is volt helyénvaló kívánni. És mégis. Azt hiszem, önök pontosan tudják, mit kívántam. PERTL ETELKA fordítása GINZERY ÁRPÁD (Anyám emlékének) Világomon ezután átzuhog a véred nélküled pereg az összes óra s szemem újra mered a takaróra vérpötty táskád is jelzi némán túljutották e könyes szférán a kórtermi ágyon már rég hideg helyed tüdőd légje bent nem remeg elmerült a végső látott pont melyen kislányszemed megállapodott utánad nyúlnék a gyilkos bódulat vészharangján túlra visszamenekítve e kloroform pásztázta velóligetbe de havazó éned elrejtőzne véred krizantém-mintáiban gáncssokadalom sebezte őzike szemedből hiába tudakolnám mamám e gigászi móka nyitját melyben ólomsúly dongott ellened s lendített a zérós tartományon túlra csak mankód kalimpált az égre búcsúszót s dőlt ellened az is hagyott lerogyni ájulásaidban ne csak sejtess tudass végre róla kútból visszanéző mindent cáfoló szemedben miért állt meg az óra az idő Atlantiszán túlról a gigászi nemlét-játék mögül miért harangozol hisz apró csengettyűt sem foghatok válaszul nem hogy még kongassak idő-mezsgyék felé hogyan harangozol hisz a kezedből felém futó vérered átharapva lefittyent ujjaiddal csapsz e lángcimbalomba A hepehutás végtelenből szédülő fák gyökerére bemar a pázsit a semmi szélporából tekintget az ég és ásít akkor is ha szólhatatlan szavaiból csak a derengés pengeéle villan néha akkor is ha szél kaszája lassúdan metsz a lombba rést vagy a kék szembe tévedést mely véges itt alant sekélyvizű patak s kiszárad csakhamar kékje égre visszafoly akárha égető kisasszony fanyar-szép száján hirtelen jelenne meg a dac s mosoly Janiga József: Családi házunk a kert felöl (Szuchy M. Emil fotoreprodukciója) íB * is 39 ári <et ak ríja ne felejcsre is telik. De szép volt. Igazán megható. Korán érkeztünk. Nyolc órakor még csak tízen-tizenketten voltunk. Akármennyire elfoglalt a jelenlevőkkel a beszélgetés, mindig az ajtót lestem. A piros bársonyfüggöny percenként megleb- bent. A tanár urak közül három jött el. Mendes, a történelemtanár, Gorinek, a ma- tekos és Losonczi, a földrajzos. A többi négy, aki élt és meghívót kapott, egyszerűen nem jött el. Ki se mentették magukat. Az est folyamán Mendes csúnyán berúgott. Hangosan énekelt. Mindenkit felszólított a tegezésre. Gorinek és Losonczi meg a vacsora után észrevétlenül eltűnt. Somlyai Zsolta vacsora után érkezett. Haja alig őszült. Ó maga kicsit megtestese- dett. Üdvrivalgás fogadta.- Kedves, öreg cimborák, drágák vagytok - kezelt végig mindenkivel. Engem megcsókolt.- Pöcsi, ugye, te vagy az, Pöcsi? Alig hiszek a szememnek. Nem. nem baj, majd mindent elmondasz, beszélgetünk, reggelig. Ne is számítsatok arra, hogy reggel előtt hazamegyünk. Somlyai Márikának kezet csókolt, bemutatkozott. Kicsit csodálkoztam, hogy nem emlékezett rá. A technikumi táncesteken többször táncolt vele. Nem is rövid ideig. Zsolt intézkedett. Kért a pincértől egy széket, és odahúzta a jobb oldalunkra.- Nem haragszol, ugye, komám, hogy is hívnak? Bánát Pista a desszertjével feljebb vonult. Lopva ránéztem Zsoltra. A kapcsolatot, a barátságunkat ugyanis én ápoltam. Megveszek minden újságot, ahol megjelennek a riportjai. Műsorait a Rádióújságban már előző csütörtökön bekarikázom. Néha hetekig hallgat. Aztán olvasom: hetekig volt Kínában, Japánban, Ausztráliában. Zsolt fehér zakót, bordó inget, szürkékét csíkos nyakkendőt viselt. Jobb kezén, jegygyűrű helyett, nagy, zöldköves gyűrűt hordott. , - Nem, nem eszem. White ladyt kérek, sok jéggel. No persze a hölgynek - odanyúlt Márika kezéhez, és megcsókolta. - És te, te mit kérsz?- Köszönöm, itt a söröm.- Ne hülyéskedj, Pöcsi. KétCourvoisier-t. A második konyaknál Zsolt gyógyszert vesz elő.- A gyomrom. Az vacakol csak. Derűs és vidám. Tudja mindenki, hogy ö lehetne a társaság központja. De ő csak velünk foglalkozik. Márikát kérdezi a munkahelyéről. Velem az iskolai életünkről beszélget. Éjfél körül Gráci odarendeli a cigányt. Az asztal végén kórusban énekelnek. Gráci átfogja Karancsi Laci vállát. Együtt ordítanak. Érettségi után Gráci dagadtra verte Karancsit, mert a matekpuskát nem továbbította feléje. Karancsi Gráci vállára borul. Rákacsint a feleségére. Füst van, a pincérek rohangásznak. A csikk vastag halmokban gyűlik, a cigarettahamu szétszóródik az asztalon.- Kati nem jött? - kérdezem végre Zsolttól. - Csak nem beteg? Kati, Kati. A legszebb lány volt az iskolában. Ballagáskor annyi virágot kapott, hogy ketten cipelték utána. Még el sem végezte az egyetemet, Zsolt már elvette. Kati papájától öröklakást kaptak. Meg tartásdíjat. Esküvőjüket már akkor a Mátyás-templomban tartották. Az ebéden a vaníliafagylaltot állítólag kivájt őszibarackban szolgálták fel.- Kati? Nászúton van. így bizony, édes egy komám. Élni akar, azt mondta. Boldog akar lenni. És tudod kivel? Egy senkivel. Egy biztosítótársaság tisztviselőjével. Havi nyolcezerből boldog lesz. Francia kölni és takarítónő nélkül. Együtt vásárolnak a közértben. Szombatonként együtt mosnak. Este nézik a tévét, és bebújnak a jó meleg paplan alá. Nem fáradtan, halálosan kimerülve, nem. Nincsenek éjjeli telefonok, időtlen munka, teljesítendő határidők. Jó puha ágyikó, jó kemény ágycsata van. Mit szól ehhez, Márika? Kínosan éreztem magamat. Márika zavartan lehajtotta fejét.- De kérlek, Zsolt! Azért, mert te közéletünk egyik jelentős tényezője vagy, nem lehetsz följogosítva arra, hogy ilyen témát tárgyalj a feleségem jelenlétében.-Na jó, öregem. Márikától bocsánatot kérek! Kezet is csókolt neki, és a fülébe súgott valamit. Mintha azt hallottam volna, hogy nekem még megy. De azt hittem, tévedek. Márika rózsaszín volt megint, de figyelni nem nagyon tudtam. Tapasztalni kezdtem az alkohol mérgező hatását magamon. Te jó isten. Mennyire igaza van az újságoknak abban, hogy milyen méreg lehet a rendszeresen fogyasztott alkohol. A nyelvem már nem forgott rendesen, mikor a nemi élet rendszerezettségét ecseteltem Zsolt barátom előtt. Ez is az alkohol hatása alatt történhetett meg velem. Ilyen témáról nem illik beszélni.- Egy héten kétszer, ahogy Lutter tanította. Se több, se kevesebb. így lehet megtartani az egyensúlyt, kielégíteni a testi és lelki szükségletet. Úgy láttam, Zsolt érdeklődve figyel. Egy- re-másra hozatta a konyakokat. A társaságból már nem is nagyon láttam senkit. Csak arra emlékszem, hogy Márika is ragyogó szemmel figyelt rám. Nem is csodálkoztam ezen. Előtte még soha nem fejtettem ki ezt az elméletemet. Zsolt a régi kedves jó barát maradt. Kikísért még az utcára is. A friss levegő valahogy nem esett jól. De azért összeszedtem magamat, és barátomnak még . egyszer emlékezetébe idéztem a lutteri szabályokat. Szerettem volna megőrizni öt az élet hasonló témákban leselkedő sorscsapásaitól. Megegyeztünk, hogy ezeket el lehet kerülni, ha bölcsen cselekszik az ember. Megöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Másnap reggel észrevettem, hogy Márika nincs mellettem. Pokolian fájt a fejem. Hiába kiabáltam, hogy hozza már a vizes ruhát, nem válaszolt senki sem. El se tudtam képzelni, hogy hová mehetett.
