Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-13 / 19. szám
A most harminchét esztendős Soltész Ferenc gyermek volt még, amikor a Keletszlovákiai Vasmű épült. Játszadozás közben a Kanyapta völgyét kisérő dombvonulat tetejéről, a perényi (Perín) felvégről néha pillantást vetett Kassa irányába, s látta, hogy lenn a síkon - tőlük vagy tíz-tizenöt kilométerre- hatalmas kémények és magas épületek nőnek egymás után a földből.- Vasat fognak ott készíteni? Miből és hogyan? - fogta el a kíváncsiság, amikor a felnőttektől a rohamosan épülő „Huko“- ról hallott. Kérdéseire akkor alig kapott bőséges és hozzáértő magyarázatot, hiszen az acélgyártás technológiája a környék emberei előtt ismeretlen volt. S nemcsak a fémkohászat volt számukra újdonság, meg a nagyolvasztó, hanem maga a méreteiben szokatlan kombinát is. Néhányuk ugyan járt valamelyik kassai gyárban, de olyan nagyot, amelyikben több mint húszezer ember dolgozik, talán egyikük sem látott. Ahogy teltek az évek, úgy terebélyesedett a gyáróriás, úgy nőttek és szaporodtak a kémények, míg egyszer csak elkezdtek füstölni. Ferit nem érdekelte különösebben a vasgyár, mert ő földműves akart lenni, nem pedig kohász vagy vasesztergályos. Amikor aztán eljött a pályaválasztás ideje, s neki nem akadt megfelelő munka a helyi földműves-szövetkezetben, azokhoz az „iparoMegtalálták a fonnivalót sokhoz“ csatlakozott, akik már korábban a közeli új gyárban kötöttek ki. Perényből sokan találtak ott maguknak munkát. Beszélt egyikükkel, másikukkal, majd úgy döntött, megpróbálja ó is. Ha megtetszik neki a szakma, marad, ha nem, továbbáll. Maradt. Lassan huszonkét esztendeje, hogy vasgyári munkás lett. Azóta ingázik lakhelye és munkahelye között. Buszon naponta húszegynéhány kilométert. Eleinte segédmunkás volt az építkezésen, ám húsz éve, amióta egy külön szaktanfolyamon elsajátította az acélhengerlés ábécéjét, a meleg-hengermú a munkahelye. A közelmúltban brigádvezetövé lépett elő. Ellenőrzi, irányítja az izzó ingotokat mozgató futódaruk kezelőinek munkáját és ügyel a műszaki berendezésekre. Felelős beosztás, ám ö elégedett vele. Tetszik neki a munka. Megszokta a gépek zakatolását, a meleg-hengermúre jellemző forróságot, meg az utazást is. Lehet szombat éjszaka, húsvét hajnala vagy bármilyen más ünnep, ha szólítja munkakötelessége, minden belső ellenkezés nélkül megy. Tíz óra elteltével érkezik haza, s az újabb műszakig nem tétlenkedik, nem pihen egyfolytában, hanem mindig talál magának elfoglaltságot. Hol a dombon álló háza körül tesz-vesz, vagy a konyhakertben kertészkedik, hol a két alapiskolás lánya házi feladatait ellenőrzi. Ugyanakkor jut ideje arra is, hogy a feleségével rendszeresen megtárgyalja a jól menő helyi egységes földműves-szövetkezet termelési eredményeit és gondjait, részt vegyen a faluszépí- tesben vagy intézze a Csemadok helyi szervezetének dolgait. Házának udvaráról ma sem lát sokkal többet a jó köhajtásnyira lévő gyárból mint jó néhány évvel korábban, ám lényegesen többet tud róla. S nemcsak ismeri, hanem egy kicsit a magáénak is érzi - annak minden gondjával, bajával és termelési sikereivel. Csakúgy, mint sok-sok környékbeli munkatársa. S még akkor is, ha a környezetet szennyező füstjével nincs kibékülve. Bratislava és Szeszta (Cestice) között a távolság több, mint négyszáz kilométer. Mikor a szesztai asszonyok megnyerték a Tavaszi szél népdalverseny országos döntőjét, örömükben a fővárosból egészen hazáig énekeltek az autóbuszban. Kétségtelenül ez is szép teljesítmény, hát még akkor, ha azt is hozzátesszük, hogy kétszer egy népdalt sem énekeltek! Hogy miért mondjuk el most mindezt? Nos azért, mert jól emlékszünk a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején hallható sopánkodásra, miszerint itt, a Kassa-vidéki járásban már nem él a folklór, nincsenek népi hagyományok, s arra meg már senki sem emlékszik, hogy milyen népviseletet hordtak az emberek. Szerencsére a tamáskodóknak nem volt igazuk. A Csemadok kezdeményezésére az utóbbi két évtizedben a népi kultúra értékes kincseit tárták fel. Szesztán kívül Alsóláncon (Nizny Lánec), Hímben (Chym), Bodolón (Budulov), Zsarnón (Zarnov), Tornaújfaluban (Turnianska Nová Vés), Jánokon (Janik), Péderben (Peder), Makrancon (Mok- ranec), Szepsiben (Moldava nad Bodvou), Felsőláncon (Vysny Lanec), Buzitán (Buzica) alakítottak éneklő csoportot. A néptáncanyag felgyújtését pedig mindenekelőtt a szinai (Sena) Rozmaring-, a nagyidai (Vel'ká Ida) /fosva/- és a szepsi Bódva néptáncegyüttesek tartják feladatuknak, örvendetes tény, hogy a néprajzgyújtésbe legalaposabban a pedagógusok: Nagyné Sarlós Ildikó, Weiszer Eszter, Mázik Mihály, Pollag Éva - és még többen mások - kapcsolódnak be. Áldozatos munkájuk eredményének két szempontból is örülhetünk. Egyrészt, most már valóban a huszonnegyedik órában, értékes anyagot gyűjtöttek össze. Hangsúlyozzuk: már ez is nagy dolog, de érdemeiket növeli, hogy ezeket a dalokat, mondókákat, táncokat és népi játékokat a gyerekekkel is megtanították. Nagy Ildikó teljesítménye túlzás nélkül csodálatos! Azon kívül, hogy kiváló pedagógus, irányításával tavaly például a Bódvácska gyermekszínpad a Bódva-menti pásztorjátékok bemutatásával a Duna Menti Tavasz nagydíját nyerte el, a Fehér Liliomszál gyer- mektánccsoport a zselizi (Zeliezovce) Országos Népművészeti Fesztivál nagydíjának III. fokozatát kapta, a női éneklőcsoport pedig a Tavaszi szél népdalverseny országos döntőjén ezüst fokozatú minősítést nyert. Nagy Ildikó e csoportok vezetésén kívül még a Csemadok szepsi alapszervezetének elnöki teendőit is becsületesen ellátja. Persze hasonló módon szólhatnánk Weiszer Eszterről is, aki Komárocon (Komárovce) tanít, a zsar- nói éneklőcsoportot vezeti és szülőfalujában, Csécsben (Ceőejovce) is az egyik legaktívabb mozgatója a kulturális életnek. De ilyen Hímben Monyok Jolán, Alsóláncon Horkai Árpád, Szinán Csurilla Erzsébet, a Mura és a Mitro család, Nagyidán Snyír Ferenc, Dem- ko András - és így sorolhatnánk tovább, hiszen szerencsére még sokan vannak és több községben. A fonnivalót tehát - képletesen fogalmazva - több helyen is megtalálták, de hogy ezzel valamit kezdeni is tudjanak, ahhoz azért a feltételeket is meg kellett teremteni. Tudjuk, hogy anyagi támogatás nélkül nem lehet hosszú távon színvonalas munkát végezni. Nos, követendő példaként hozhatjuk fel, hogy a Kassa-vidéki járásban az SZLKP járási bizottsága feladatul adta a földműves-szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak, hogy vállaljanak védnökséget e csoportok felett és lehetőségeikhez mérten anyagilag is segítsék munkájukat. A bodolói, a tornaújfalu- si, a buzitai, a perényi (Perín) efsz-ek és a Sacai (Őaca) Állami Gazdaság nem is zárkózik el ettől. Persze az is igaz, hogy nem minden a pénzen múlik. Ahhoz ugyanis, hogy pezsgő kulturális élet alakuljon ki, a csoportoknak elsősorban fellépési lehetőségekre van szükségük. Erre ebben a járásban a nagyidai körzeti dal- és táncünnepélyen, a Daloló Alsóláncon, Buzitán a Kanyapta- menti Dalos Találkozón és nem utolsósorban Somodiban (Drienovec), a járási dal- és táncünnepélyen minden évben jó alkalom nyílik. Nincs rá módunk, hogy itt részletesebben tárgyaljuk az elért eredményeket, de annyit az eddig elmondottak álapján is fenntartások nélkül leszögezhetünk: a Kassa-vidéki járásban megtalálták a népművészet tiszta forrását, s ebből merítve a fiatalok egyéniséget formáló erőre is szert tettek, s most már a művészetek más ágazataiban, a múvelöKonkoly Jolán néni, a jánoki nótafa nem csak népdalokra tanította meg a fiatalokat, hanem azt is megmutatta nekik, hogyan fontak régen (Archív felvétel) Az alig egy hónapja megtartott járási pártkonferencia résztvevői elégedetten állapították meg, hogy az üzlethálózat bővítése és korszerűsítése a tervnek megfelelően történik. A felvételünkön látható új üzletközpont Szepsi (Moldava nad Bodvou) Béke lakótelepén épült. désben is figyelemre méltó eredményeik vannak. Minden bizonnyal további minőségbeli változást, sokrétűbb munkát fog előidézni az a tény, hogy ebben a járásban a pedagógusokon kívül aránylag nagy számban a reálértelmiség is bekapcsolódott a kulturális élet szervezésébe. A járás mezőgazdasági üzemeinek többségét baráti szálak fűzik a Szovjetunió kárpát-ukrajnai területének ko.hozaihoz és szovhozaihoz. Újbódva (Nová Bodva) és Péterfalva sincs egymáshoz közel - legalább kétszáz kilométer közöttük a térbeli távolság, közben egy államhatárral -, mégis jó, egyre gyümölcsözőbb üzemeiknek tíz éve tartó együttműködése. Dolgozóik már-már rokonként találkozgatnak. Igaz, nem naponta vagy hetente, hanem ritkábban, ám úgy is alkalmuk nyílik arra, hogy véleményt cseréljenek, beszámoljanak egymásnak magánéletük alakulásáról, üzemeik sikereiről és gondjairól, a községeikben, valamint a két országban történő eseményekről, s megvitassák a világ őket is érdeklő dolgait. Hogy a véletlen hozta-e őket így össze, vagy a körülbelül azonos termelési feltételeik és gazdasági eredményeik, az mellékes, viszont az a tény kétségkívül említést érdemel, hogy mindkettőjük évek óta élvonalbeli agrárüzem. A legjobbak közé tartoznak, mégsem elégedettek, s ha van kitől tanulniuk, szívesen hasznosítják annak tapasztalatait, illetve örömmel és készségesen segítenek egymásnak. A péterfalviak a szlovákiai barátaiknál elsősorban a tejtermelést tanulmányozzák, hiszen amíg Újbódván az egy tehénre eső évi teljesítmény már meghaladja a 4 ezer litert, addig nálunk közel ötszáz literrel gyengébb a fejési átlag. Eddig ügy tűnik, a különbség a takarmányozásban, az állateledel minőségében rejlik. A Bódva-menti Egységes Földműves-szövetkezet tagjai a Határőr Kolhozban leginkább a melléktermelési üzemág iránt érdeklődnek, mivel az a péterfalviaknak már hosszú ideje rendkívül kifizetődő. Kifizetődő, de nemcsak anyagi szempontból. Az optikai műveknek besegítő, továbbá esernyőket gyártó és gyümölcs- valamint zöldségkonzerveket- készítő üzemágak munkalehetőséget is jelentenek sok helyi dolgozónak, s egyúttal növelik a falu lakosságmegtartó erejét is. A gabonatermesztésben egy úton járnak. Itt sem, ott sem újdonság már a négy tonnás hektárhozam. Legújabban az öt tonna elérésén fáradoznak. Gazdasági együttműködés egyelőre nem alakult ki a két üzem között, ám Köteles Jánosék és Bíró Andrásék szerint az még jobban segítené termelési fejlődésüket. Remélik, hamarosan arra is sor kerül. rimP A buzitai (Buzica) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában a járásban az elsők között kezdték a korszerű számítástechnika népszerűsítését, illetve oktatását. Hogy a gyermekek élvezik és szeretik ezt a „játékot“ az főleg Szabó István pedagógusnak köszönhető. Hírmozaik • A járás munkaképes lakosságának mintegy a fele a kerületi székhelyen dolgozik. A helyi ipari üzemek csak négyezer embert foglalkoztatnak, viszont a mezőgazdaság több mint tizenháromezret. • Az ipari dolgozók havi átlag- keresete tavaly 2799 korona volt, a szövetkezeti mezőgazdasági dolgozóké pedig 2590 korona. • A járásban jelenleg 505 lakosra jut egy orvos. • Tavaly a gabonatermesztésben a Szinai (Sena) Efsz volt a legeredményesebb (5,05 tonnás hektárhozammal). Szemes kukoricából a Hednádcsányi (Őaha) Efsz érte el a legmagasabb terméshozamot (6,861), a legjobb cukorrépa-termesztőnek a kassai (Koéice) Agrokomplex bizonyult (36 tonna), a repce Novocany határában fizetett a legtöbbet (2,881), a napraforgó Szinán (2,651). Az egy tehénre eső tejtermelésben a Herríádcsányi Efsz volt az első (4485 liter), a sertések súlygyarapodásában a Csécsi (Öecejovce) Efsz (0,60 kg), míg a leggazdaságosabban a Nizny Klatov-i Efsz termelt. • A szakszervezetnek 1987 végén 22 600 tagja volt a járásban, a szövetkezeti földművesek szövetségének 83 50, a SZISZ-nek 6075, a pionírszervezetnek 12 892, a nő- szövetségnek 8331, a testnevelési szövetségnek 11 214, a Csemadok- nak 4017, a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetségnek 13 962.
