Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-27 / 21. szám
is, amikor csupán ostoba sztárok magamutogatását csodálja a közönség. Persze, ez nem zárja ki, hogy vannak tehetséges sztárok is. Mint ahogy az sem vall józan gondolkodásra, ha valaki fennen hirdeti egy színpadi vagy filmbeli „szépség“ minden megnyilvánulásának a „múvésziségét“. Egy Matesz-szinésznőból sohasem lehet sztár. Egyszerűen a színházművészeten belüli mindennapi létezés nem teszi lehetővé számára ezt a fényűzést. De más, ideális (?) esetben affelé vivő jelenségek (film, tévé) sem hatnak úgy a közönségre, hogy megteremthető lenne ez a kultusz. A nemzetiségi színházban minden helyzetben a művészet lényegére lenne szükség. De ki az. aki képes erre a csodára? Olykor Jelenet a Szerelmem, Elektra előadásából. Petrécs Anna partnere Skronka Tibor (Nagy Teodor felvétele) a méltatlan tájolási körülmények ellenében, a tétova és provinciális gondolkodásmód termelte szellemi ködökben kell küzdeni a méltó színészi létezésért. A színésznői lét nem természetes állapota egy nőnek. Kétszeresen nem az a Magyar Területi Színházban. Ha ennek a dupla- fenekű létnek a lényegét keressük, Petrécs Anna élete, művészi pályája sok mindenben igazolja a fenti állításokat. Színésznő akart lenni - majd egy színész felesége, és anya lett. Tarhelt pályán küzdő férfihez kötötte az életét, akinek gyermeket szült. Közben úgy játszott rendezői kedélyállapotoknak kiszolgáltatva, hogy nem tudta, lesz-e még alkalma akár egyetlen főszerepet is eljátszania. Néhány mondatos szerepekben próbálta megfogalmazni a mindenséget. Bár akkoriban sok reménye nem volt a „kiugrásra“, tette a dolgát. Azokból a színpadi figurákból is képes volt olykor maradandó élményként megőrizhető hús-vér embereket formálni. Hatásos lenne azt állítani, hogy ezekben már ott világolt á tragédiák nagy szerepeinek eljátszására feljogosító teremtő képesség. A Szerelmem, Elektrád mű Gyurkó-dráma a halhatatlan görög mítosz modern parafrázisa, példabeszéd a forradalomról, amelyre legveszélyesebb éppen önmaga vakon következetes könyörtelensége lehet. Ilyen forradalmárként jelenik meg a színpadon Elektra. A bosszúállás vezérli tetteit. Van rá oka, de Oresztész a jövőért, a békéért feláldozza ezt az Elektrát - a forradalomnak egy darabját. Petrécs Anna pályájának eddigi csúcsára jutott el ebben a szerepben. Elektrája választ, s ez a megyöződéses választás ugyan az életébe kerül, mégis kitart döntése mellett. Elektra szelleme figyelmeztet is: a feledés mákony, amely csak ideig-óráig feledteti a múltat. Viszont a múltbeli sérelmek senkit sem vezérelhetnek mai tetteiben. Petrécs Anna Elektrája kimond mindent. Nem eleme a hallgatás. Játéka árnyalt. Olyan érzelmi hullámzást, ösztönös megsejtéseket fejez ki a színpadon, amelyek a női lélek különleges, az anyaság teljességének átéléséhez szükséges adottságai. Elektrája így lesz nő és anya egyszerre. Hisz a szerelemben, s az elpusztított férjek, fiúk halálát bosszulná meg. Csodálatos csábítót formál Elektrából: asszonyi indulatokból, lányos érzelmekből és forradalmi kiállásokból gyúrta a tragikus hősnőt. Ilyenről álmodik minden Oresztész, de jaj nekik, ha karjaikba kerülnek: az álom beteljesül, de az ügy elveszik. Viszont a megvívott forradalmakat, az elnyert szerelmeket meg kell őrizni. Tehát úgy kell szeretni az Elektrákat, hogy ne haljanak bele. Petrécs önmagához került közel. Bizonyította, hogy érett színésznő, aki „minden- jaiban" nem Elektra, mert képes volt évekig várni a Szerepre. Talán közben megkötötte azokat a kompromisszumokat is, amelyek ha nem is voltak kellemesek, de a pályán tartották. Megtartották. Nekünk. DUSZA ISTVÁN Petrecs - Elektra Lyon előtt... (Lőrincz János felvétele) Bizarr figura. Tetőtől talpig antibalerina. Hátrafésült barna haj helyett borzas, napsárga frizura. Hosszú, vékony karok helyett rövid, energikus kezek. Porcelánfinomságú, légies alkat helyett erőt sugárzó, kicsit fiús test. Az arca is más, mint a Giselle-t, Odette-Odiliát, Csipkerózsikát táncoló balerinák arca: ez a lány Fellini Gelsominájá- nak rokona. Derűs, engedelmes lélek, kedves esetlenséggel, naiv jósággal, tragikomédiába illő mosollyal. Ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt - kivételes muzikalitású táncszínpadi egyéniség, aki előadói stílusát sajátos artiszti- kummal színezi. Marta Palkóvá a bratislavai Színművészeti Főiskola harmadéves táncpedagógus-növendé- ke. Táncosként és koreográfusként eddig csak a szúkebb szakmai réteg ismerte, a minap azon- gan, a redutbeli Kapcsolatok és változások című balettesten mindkét minőségben páratlan sikert aratott. Megszülettél, hát szabad vagy. Ha erős vagy, a szerelmed is erős lesz. Minden változik. - Három mondat, amely három tánckompozíciót jelöl. Az övéit és Bruno Genty ét. Zárt üvegkalitkában vergődik az ember, önmaga foglya a sötétben. Egyszer aztán erőt vesz magán, megelégeli a sorsát és kilép a fénybe. A vakító fénybe. - Ezt táncolta el fekete kosztümben, fehérre festett arccal, tűzpiros szájjal, szokatlan mozdulatokkal, felkavaró mimikával. „Én sokáig azt hittem, hogy képzőművész lesz belőlem. Az agyag volt a mindenem. De festettem is, rengeteget festettem. A portré az nem ment, így aztán arc nélküli embereket. Tizenhét éves voltam, amikor bekerültem a Bralenbe. Hetente négy délután egy modern táncegyüttesben. Ott tanultam meg a klasszikus balett alapjait és ott döntöttem el, hogy ezt - soha! Én a dzsessz- táncban vagy Bójád koreográfiáiban sokkal több fantáziát, sokkal mélyebb filozófiát látok. Ezért szeretem Markó Ivánt is... ó minden mozdulatával gondolatot közöl. A főiskolára harmadszori próbálkozásra vettek fel. A tehetségvizsgát először is, másodszor is megcsináltam. Más valamin csúszhattam el. Mindegy. Most már nem is törődöm ezzel. Hisz voltaképpen egyetlen évet sem veszítettem. Óvodás, és alapiskolás gyerekeket tanítottam szépen mozogni. Elsős voltam a főiskolán, amikor egy modern francia táncegyüttes jött a városba. Megnéztem őket - és elszédültem. Annyira, de annyira megfogott, amit láttam, hogy a végén bementem a táncosokhoz, bár szólni nem nagyon tudtam hozzájuk. Az előadás hatása alatt makogni voltam csak képes. A barátnőm volt a tolmácsuk, ö intézte el nekem, hogy tavaly májusban három hétre elutazhattam hozzájuk, a Párizs melletti Vitrybe, tanulni. Az alap, amelyre építenek: Merce Cunningham, az amerikai avantgárd vezető egyéniségének a technikája. Ez fogott meg bennük itthon is annyira. Az akadémikus tánctól távol álló, hűvös mozdulatok sora. Hat előadásukat láttam, amíg kint voltam, de mind a hat óriási élmény volt számomra. Ha nem találkozom velük, talán sosem tudom meg, hogy az arcát máshogy is használhatja a táncos, nemcsak úgy, ahogy felénk szokás. Cunningham szerint az arcnak tiszta, sima tükörnek kell lennie és a mondanivalót a szemnek kell közvetítenie. Csak a tekintet jelezhet, mesélhet, árulkodhat, az arc rezzenéstelen. De ha beszél a szem, beszél az is. Sokkal, de sokkal kifejezőbben, mint például a klasszikus balettben. Teljesen kész voltam, amikor hazajöttem Franciaországból. Úgy éreztem, amit korábban csináltam, az semmit sem ér. Egész nyáron azon törtem a fejem, hogyan tovább. Bár tudtam, hogy azt akarom csinálni, amit Vitryben tanultam, csak abban nem voltam biztos, hogy annak nálunk is lehet közönsége. Intettek is sokan a szakmában: ne kezdj bele, ennek itt nem lesz sikere, a mi nézőink nincsenek még erre a stílusra felkészülve. De a gondolat, hogy bele kell vágnom, nem hagyott nyugton. Philippe Tresserra, a francia együttes legjobb táncosa jelent meg minduntalan előttem, aki azzal búcsúzott tőlem, hogy kiváncsi vagyok, meddig jutsz az utadon. Az a két kompozíció, amely a Redutban került színre, csak a kezdet. A folytatás Lyon után következik. Mert most néhány hétre oda hívtak meg. Tanulni és táncolni.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ M inden művészeti alkotás keletkezésének idejéről is tanúskodik. A lenini témában ez a formula különösen világosan nyilvánult meg. A mozivásznon, a színpadon és a festményeken egy ideig olyan Lenin jelent meg, akinek, a művek alkotóinak elgondolása szerint, minden szavával és cselekedetével igazolnia kellett az akkori vezetés tetteinek helyességét. Éppen a kívánatosnak a valósággal való felcserélését tartották realizmusnak. Az előtörténet nélkül nem lehet teljes mértékben értékelni a lenini téma iránt tanúsított új szemlélet jelentőségét. Nézetem szerint, ez elsősorban két író nevével függ össze: az egyik Mihail Satrov drámaíró, a Vonások Lenin podréjához forgató- könyvének szerzője, a másik pedig Jegor Jakovlev újságíró - A húszas éveket vizsgálva című új televíziós dokumentum- film-sorozat egyik forgatókönyvírója. Mindenekelőtt ezekről az irodalmárokról beszélek, mivel a rendezők és a színészek munkája, amely minden dicséretet megérdemel - még ezután következik. Fontos az eredeti - dramaturgiai - anyag újdonsága. Satrov darabjai (Bolsevikok, Kék lovak vörös füvön, így győztünk!) még a pangás éveiben is - igaz ugyan, csak nagy nehezen - eljutottak a nézőkhöz, amikor a forradalmi tematikát a demagóg szópufogtatás sok tekintetben diszkreditálta. Nagyon korszerű művekként fogták fel őket. És elsősorban azért, mert bennük a mai életet forradalmi eszményképekkel ellenőrizték. Jegor Jakovlev Podré és kor című gyűjteményes kötete három kiadásban jelent meg, azután néhány külön esszéje is Lenin életének utolsó időszakáról. Most mindez előkészületnek látszik az ő műveikhez, amelyekről manapság valóban az egész szovjetország vitatkozik. A Znamja folyóiratban nemrég jelent meg Mihail Satrov Tovább... tovább... tovább., ./című színdarabjának szövege. (Jelenleg több színházban is próbálják.) Január 19-21-én (azokban a napokban, amikor Lenin halálának 64. évfordulójáról emlékeztek meg) a szovjet televízió bemutatta a Jegor Jakovlev (társszerző) forgatókönyve alapján készült A húszas éveket vizsgálva című dokumentumfilm-sorozatot. Mi az oka annak, hogy Lenin ma is a társadalmi lét legaktívabb személyisége maradt? Éppen ezt a jelenséget elemzi a színdarab és a film. Lehetőséget nyújtanak arra, hogy az elmúlt évekről a mai korból ítéljünk, megtaláljuk a múltat a jelennel és a jövővel összefűző kapcsokat. Satrov darabjának már az alcíme is: ,,az események szerzői változata“ a drámaíró felfogásának szubjektivitására vall. A satrovi változat valószínűleg ezért idézett elő éles vitát a moszkvai Pravdában. Satrov darabjában Lenin ezt mondta Sztálinnak: „Ha ön leninistának nevezi magát, akkor én nem vagyok leninista. “ A valóságban természetesen nem lehetett ilyen sommás ítélet, de ne feledkezzünk meg „az események szerzői változatáról“: a darab hőse itt mintegy értékeli Sztálin egész további tevékenységét, amely a szocializmus súlyos torzulásaival járt együtt... A színdarab végén Lenin és Sztálin egymástól kissé távolabb áll. Mindent elmondtak, Sztálin azonban nem megy el. És még sokáig nem távozik a színpadról - szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A szerző arra szólítja fel az olvasókat és a nézőket, találják meg a választ arra, hogy a szovjet társadalomban melyek a szocializmus lényegbeli vonásai, és mi benne az évek során abszolutizálódott sztálinizmus. Az elvek egyelőre még nem választódtak el a dogmáktól. Az egyiket túl sokáig takarta el a másik. „Nem ismerjük azt a társadalmat, amelyben élünk“ - Mihail Gorba- csovnak ezt a kijelentését nem hiába idézik gyakran. A legutóbbi másfél évben megjelent kiadványok - szépirodalmi művek, emlékiratok, publicisztikai írások - fokozatosan visszaadják a szovjet társadalomnak a forradalom dialektikus arculatát. Sok tekintetben ez mindössze csak információ, még csak az első lépés. De enélkül nincs belső vitafolyamat tegnapi önmagunkkal, és nem lehetséges leküzdeni a maradi dogmákat. A húszas éveket vizsgálva című tévéfilmsorozatban ez a vita visszatér a forrásaihoz - a húszas évek pártvitáihoz, amikor az új társadalom formáit keresték. A filmben Nyikolaj Gubenko színész részleteket olvas fel Lenin halála előtt diktált szövegeiből. És a keserű „már nem volt módja rá“ megjegyzések - válaszok az akkor napirenden szereplő problémák felsorolására. Leninnek azonban módja volt összeállítani a Levél a kongresszushoz-t, a politikai végrendeletét, amelyben jellemzést nyújtott harcostársairól, és azt javasolta, Sztálint váltsák le főtitkári tisztségéből. A darabban Lenin „a mából“ megkérdezi Kamenyevtól, Zinovjevtől és Buharintól, hogy levelét miért nem tették közzé a kongresszuson, hanem csak küldöttségek előtt olvasták fel? A szovjet televízió történetében alighanem először fordult elő az, hogy az országos híradó (a Vremja) idejét - 21 óra - egy másik adásnak engedte át, A huszas éveket vizsgálva film befejező részének, amely a Lenin temetéséről készített 50 perces filmhíradót is magába foglalta. 1925 óta ezt egyetlenegyszer sem vetítették le a nézőknek... Ezt a filmet most mintegy kétszázmillióan látták. Teljes tegnap nélkül nincs teljes ma. Nem lehet megérteni ajövőt. „Tovább... tovább... továbbez Goethe-idézet, kategorikus imperatívusz, amelyet Lenin szívesen ismételgetett. A fejlődés, az előrehaladás csupán akkor lehetséges, amikor alapja az igazság. Igazság az út legelejétől kezdve. A húszas éveket vizsgálva című film és Satrov színdarabja olyan egységet alkot, amely kitölti a keserű hézagot az Előre, Leninhez! jelszó művészi értelmezése terén. LEONYID PARJONOV (APN) ÚJ SZÚ 14’ 1988. V. 27. N em az asszonyiság dicsfényének növelésére szerződnek a színésznők. Nőiességük a meghatározója mindannak, amit csinálnak. Ilyenek, mert ezt várják el tőlük. Az ebbéli lét minőségi másságát a túlhangsúlyozott nóiséggel véletlenszerűen együttjáró művészi adottságok jelentik. De ott mindig előbb születik meg a színésznő, mint a művész. Ez a törvény hat akkor
