Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-27 / 21. szám
i O ’tven évvel ezelőtti eseményekre emlékszik vissza írásában - melyet az alábbiakban rövidítve közlünk - Alekszej Alek- szandrovics Roscsin, a történelemtudományok doktora, profesz- szor, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet. 1937-1939 - a második világháború beindítása közvetlen előkészítésének, kitörésének időszaka. Mi történt ekkor a Szovjetunió külügyi népbiztosságán? Mire összpontosított a szovjet diplomácia? Ezekre a kérdésekre ad választ a szemtanú, az események - tragikus események - közvetlen részvevője. Hosszabb külföldi kiküldetésből visszatérve 1937-ben lettem Vlagyimir Petrovics Potyemkin segédje. Potyemkint röviddel azelőtt nevezték ki a külügyi népbiztos első helyettesévé. Nemsokára a 3. nyugati osztály vezetőjének segédje, majd ennek az osztálynak a vezetője lettem. Ez volt a külügyi népbiztosság legfontosabb területi-politikai alosztálya, hatáskörébe tartoztak a Szovjetunió kapcsolatai Franciaországgal, Angliával, Olaszországgal, Spanyolországgal, Belgiummal és az amerikai kontinens államaival. Az osztály Potyemkin felügyelete alá tartozott. Ez a magas rangú, megjelenésében is nagyon vonzó, rendkívül művelt diplomata a kiemelkedő pártos értelmiségiek közé tartozott. Harcolt a polgárháborúban, 1919-ben belépett a pártba, 1922-től volt diplomáciai szolgálatban. Személyesen ismert sok külföldi államférfit, kitűnően kiismerte magát a nemzetközi problémákban. Csakhogy a hosszú külföldi tartózkodás - közel 15 évig volt megszakítás nélkül külföldi szolgálatban - elszakította őt a szovjet valóságtól. Potyemkin távollétében - s ilyen gyakorta volt - a 3. nyugati osztály ügyei egyenesen Makszim Makszimovics Litvinov külügyi népbiztoshoz tartoztak. Litvinovnak pontosan meghatározott napon és órában kellett beszámolni, még akkor is, ha esetleg nem volt semmi fontos. De fontos ügyek mindig voltak. Litvinov általában tíz után érkezett hivatalába és négy után távozott, teli aktatáskával, mivel otthon is dolgozott. Mégpedig nagyon összpontosítva, gyorsan és hatékonyan. Találkozóim és munkám Litvinowal feljogosít arra, hogy elmondjak néhány dolgot ennek a rendkívüli államférfinak a személyéről. Szűkszavú, fegyelmezett ember volt, tudta értékelni saját és más emberek idejét, irigylésre méltó munkaszeretet és határozottság jellemezte. Nem kapott rendszeres képzést, nem volt főiskolai végzettsége. Fáradhatatlan gyakorlati tevékenysége során sajátította el a diplomácia titkait. A külügyi népbiztosság munkatársaitól megkövetelte az idegen nyelvek ismeretét. Egyszer felvételi beszélgetésre érkezett Litvinovhoz egyik ismerősöm, akit a moszkvai pártbizottság irányított a külügyi népbiztosságra. Litvinov először angolul, majd franciául és németül üdvözölte ót. A látogató mindháromszor azt mondta: ,,Nem értem“. Ekkor oroszul ezt a választ kapta:,, Viszontlátásra“- majd magyarázatot, hogy nyelvismeret nélkül nem felel meg erre a munkára. Litvinov rendelkezett a szükségs tekintéllyel ahhoz, hogy az ország külpolitikai ügyeit irányítsa. Tudatosította nagyfokú felelősségét, őszintén elkötelezte magát a szovjet állam érdekei védelmének. A népbiztosság élén két évtizeden át a gyakorlatban valósította meg azt a külpolitikai irányvonalat, amely a legjobban megfelelt a Szovjetunió érdekeinek. Egyre több lett a munka. Európában egyre növekedett a háborús veszély. Feszült volt a helyzet a Távol-Keleten, Spanyolországban folyt a polgárháború. Spanyolország kérdése lényegében az erőegyensúly, végső soron pedig Európa biztonságának kérdése volt. London javasolta, hozzanak létre egy nemzetközi bizottságot a spanyol ügyekbe való „be nem avatkozásra“. Az illuzórikus cél Mussolini és Hitler beavatkozásának megakadályozása volt. De London és Párizs nyilvánvalóan arra törekedett, hogy ne élezzék ki kapcsolataikat a fasiszta vezetőkkel. Európa biztonsága érdekében a Franciaországgal és Angliával kiépített kapcsolatok megőrzésére törekedve a Szovjetunió kénytelen volt részt venni ebben a bizottságban, de elvből nem egyezett bele abba, hogy Francót harcoló félnek ismerjék el. Japán megtámadta Kínát, Franciaország kereste a közeledést Németországgal, Anglia Németországgal és Olaszországgal is. Németország 1938 márciusában lerohanta Ausztriát, áprilisban olasz-brit megállapodás született, amellyel London gyakorlatilag jóváhagyta, hogy Olaszország megszállja Etiópiát. 1939 elején Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok de jure elismerte Francót, aki márciusban elfoglalta Madridot és fasiszta rezsimet hozott létre. Ausztria lerohanása után Hitler lépéseket tett a Csehszlovákia elleni agresszió előkészítésére. 1938 áprilisában a szovjet kormány Franciaországgal és Csehszlovákiával együtt döntést hozott arról, intézkedéseket kell tenni Csehszlovákia biztonságának garantálására. Franciaország és Anglia azonban ahelyett, hogy segítséget nyújtottak volna Csehszlovákiának, aláírták a müncheni szerződést, amely Csehszlovákia felosztását és jelentős részének Németországhoz való csatolását feltételezte. 1939 tavaszára Hitler magáénak mondhatta egész Csehszlovákiát. Úgy hiszem, nem kell bizonygatni, hogy a bonyolult nemzetközi helyzet, amikor Európa már a háború küszöbén állt, a külügyi Csoportunk foglalkozott Buhvalov elvtárs ügyével. Buhvalov elvtárs helytelen politikai magatartást tanúsított szolgálati ügyekben és pártmunkájában is: megalapozatlanul felje- lentgette kollégáit, szította a bizalmatlanságot, nem járult hozzá ahhoz, hogy a pártcsoport a párt alapvető feladataira összpontosítson. Buhvalov elvtárs ügyével azért foglalkozott a pártcsoport, hogy nevelje a többi kommunistát is. A pártcsoport nyíltan beszélt vele. Ebből Buhvalov elvtárs azt a következtetést népbiztosság dolgozóitól maximális erőfeszítéseket és önfeláldozást követelt. Ezzel együtt a népbiztosságon belül a helyzet azokban az években felettébb kiélezett volt, s napról napra feszültebbé vált. Az országban folyó letartóztatások és törvénytelen megtorlások nem kerültek el nagyon sok diplomatát sem. Elképesztő vádakkal illették őket - kémkedés, hazaárulás. Kresztyinszkij volt külügyi népbiztoshelyettes pere 1938-ban volt. Rövidesen perbe fogták a másik helyettest, a bolgár nemzetiségű Borisz Szpiridonovics Sztomonyakovot, akihez a Kínával, Japánnal, Iránnal, Törökországgal, Afganisztánnal és a balti köztársaságokkal való kapcsolatok tartoztak. Ez nagy csapás volt a népbiztosság tevékenysége, a keleti és balti köztársaságokkal való kapcsolataink számára. Jól ismertem a sokoldalúan képzett, kezdeményező, energikus diplomatát, Vinogradovot, aki a 3. nyugati osztályon dolgozott. Egy nap nem jött be, letartóztatták. A „nép ellenségének“ kiáltották ki. Ugyanilyen „titulust“ kapott Mark Abramivics Plotkin, a népbiztosság jogi osztályának helyettes vezetője. Ez csak egy rövid felsorolás, néhány név a külügyi népbiztosság törvénytelen üldöztetéseknek kitett munkatársai közül. A népbiztosságon szélsőségesen kiéleződött a légkör. A minimumra csökkentek a véleménycserék, a beszélgetések. Gyakorlatilag minden diplomata gyanússá vált, ezért igyekeztek korlátozni egymás közti kapcsolataikat is. Némileg enyhült a helyzet a 1939 márciusában megtartott XVIII. pártkongresszus után, melyen sok szó esett arról, hogy érzékenyen és figyelmesen kell viszonyulni a párttagok iránt. Az emberek elhitték, hogy változás lesz, szabadabban kezdték kifejteni nézeteiket, beszéltek azokról, akik zavarták a nyugodt életet és munkát. Április elején, a pártkongresszus eredményeivel foglalkozó gyűlésen én is szót kértem. Kijelentettem: „Nem fogok beszélni a káderekkel kapcsolatos alapvető feladatokról, mert erről világosan szólt a beszámoló és az előttem felszólalt elvtársak is. De kérdem én: átalakult-e párt- szervezetünk a XVIII. kongresszus határozatainak megfelelően? Átalakulóban van, de nagyon lassan. Nincs meg a szükséges határozottság és bátorság. Felhozok egy példát. Foglalkoztunk Zabolotszkij, Altman, Nazarov és más elvtársak személyi ügyeivel. Mire jutottunk? Elvetettük kizárásukat a pártból, és kész. De nem vontuk le a magunk számára ebből a szükséges tanulságokat, nem végeztük el a szükséges felvilágosító munkát. Ezeken a példákon nem neveltük pártszervezetünk tagjait. vonta le, hogy hajsza folyik a fiatal káderek ellen. Ez azt bizonyítja, hogy a nevelómunka, ugyanúgy a XVIII. kongresszus határozatainak magyarázata nincs nálunk a megfelelő színvonalon, nem minden elvtárs érezte meg a kongresszus határozatainak óriási jelentőségét. “ (A felszólalást a megőrzött feljegyzések alapján idézzük.) Csak rövid ideig tartottak a kedvező változások, csak kis szünet volt ez. Az 1937-1939-es időszak eseményeit joggal tartják ellentétesnek minden emberi normával, a párt, a nép és az ország mindennemű érdekeivel. A letartóztatások és a megtorlások óriási csapást mértek a külügyi népbiztosságra. Kresztyinszkij, a külügy egyik áldozata (Archív-felv.) Ennek ellenére a szovjet diplomaták sikerrel oldották meg a Szovjetunió külpolitikájának feladatát - az ország biztonságának garantálását. Folyt a mindennapos szorgos munka a szovjet állam alapvető érdekeinek védelmére. 1939. május 3-án nagy események történtek a külügyi népbiztosság életében. Makszim Litvinovot leváltották, helyére Vjacseszlav Molotovot, a Népbiztosok Tanácsának elnökét nevezték ki. Akkor nem tudtunk a változás okairól, de elégedettek voltunk, hogy ilyen magas rangú személyiség került a külügy élére. Ez növelte a népbiztosság jelentőségét és szerepét az ország külpolitikájának megvalósításában. Molotov kinevezésének másnapján este tízkor hazatelefonáltak nekem, hogy halaszthatatlanul jelenjek meg a népbiztosságon. Malenkov és Sztálin Amikor megérkeztem, Molotov várószobájában már ott voltak az osztályvezetők és a pártbizottság tagjai. Valamennyien feszülten várták, hogy behívják őket az irodába, ahol az ügyek átadására kijelölt kormánybizottság ülésezett. Elsőként a 3. nyugati osztályon az Anglia referenseként dolgozó Guszevet hívták be. Mint később elmondta nekem, a bizottság megkérdezte véleményét a népbiztosság egyes vezetőiről, köztük rólam is. Másodikként engem hívtak. A tárgyalóasztal mögött ott ült Malenkov, Molotov, Litvinov, Berija, Gyekanozov. Kérdéseket tettek fel nekem, a legaktívabb Berija volt. Molotov és Litvinov lényegében alig szólt. Malenkov fel- alá járkált, néha kérdezett. Gyekanozov, akit éppen akkor neveztek ki külügyi népbiztoshelyettesnek, még államvédelmi tiszti egyenruhában volt, és szemmel láthatóan feszélyezve érezte magát az államférfiak ilyen magas rangú társaságában. Mozdulatlanul meredt maga elé és hallgatott. Berija kérdéseire nagyon oda kellett figyelnem.- Milyen beosztása volt a népbiztosságon, mielőtt átkerült a 3. nyugati osztályra?- A külügyi népbiztosság főtitkárának (Ger- selmannak) voltam a helyettese.-Ugyanannak, akit letartóztattak, mint a nép ellenségét? Litvinov sietett segítségemre. Berijához fordulva elmagyarázta, hogy beosztásomnak semmi köze sem volt Gerselmanhoz, Potyemkin segédjeként csak formálisan voltam a helyettese. Litvinov közbelépése nagy kellemetlenségektől szabadított meg. Abban az időben a legtragikusabb következményekkel járt az ember számára, ha kapcsolatban állt a „nép ellenségével“. Makszim Makszimo- vicsnak ezt a lépését nagyon becsülöm. A bizottsággal, vagyis gyakorlatilag csak Berijával 15-20 percig tartott a beszélgetés. Az volt az érzésem, hogy el akar távolítani a népbiztosságról. Komor benyomásokkal azonnal távoztam, nem vártam meg a többiekkel lefolytatott beszélgetések eredményeit. Röviddel Molotov hivatalba lépése után átszervezték a népbiztosságot. A 3. nyugati osztály helyett öt területi osztályt hoztak létre. Új munkatársak jöttek, akik a későbbiekben kiemelkedő diplomatákká váltak. Sokukkal együttdolgoztam a háború éveiben és a háború után is. Később arra is fény derült, miért váltották le Litvinovot. A párt központi bizottsága elégedetlen volt annak a politikának az eredményeivel, amely elsősorban a Franciaországgal és Nagy-Britanniával való együttműködésre, a Népszövetségben való részvételre irányult. Emellett London és Párizs álláspontja miatt nem mutatkozott hatékonynak Európa kollektív biztonságának elképzelése. Voltak más okok is. Litvinovnak a központi bizottság a fejére olvasta, hogy nem tanúsított következetes bo'sevik magatartást, főleg a káderek kiválasztása ügyében, a népbiztosságon idegen és ellenséges elemeket is megtűrt, nem viselkedett pártosan az újonnan érkezőkkel szemben. Sajnos, Molotov kinevezése után a megtorlások és letartóztatások újabb hulláma söpört végig a népbiztosságon. Az eltávolítottak közül sokkal közvetlen kapcsolatban álltam. Gyakran kerültem kapcsolatba Barkovval, a protokollosztály vezetőjével. Rendkívül érdekes ember volt. 1906 óta volt párttag, magas, fiatalos megjelenésű, megszállott sportoló. Barkov Potyemkint és engem kitartóan bíztatott a sportolásra. Munkáját rendkívül lelkiismeretesen végezte, emellett alkotó módon, gyakran lépte túl a megszokott protokolláris rendezvények kereteit. 1939 nyarán letartóztatták. Nagy megelégedéssel értesültem arról, hogy az ötvenes évek közepén teljes mértékben rehabilitálták, visszatért Moszkvába, helyreállították párttagságát. Túlélését nyilvánvalóan elősegítette töretlen optimizmusa, az emberek iránti nyitottsága, kiváló fizikai állapota. Aktív társadalmi munkát végzett, gyakran láttam a nevét a régi bolsevikoknak a néphez intézett felhívásai alárói között. Meg kell jegyezni, hogy a külügyi népbiztosság letartóztatott és eltávolított munkatársait később rehabilitálták, elejtették a velük szembeni vádakat mivel bebizonyosodott, hazugság volt, hogy kémkedtek, elárulták hazájukat. Csak évek múltán lehetett teljes mértékben feltárni azoknak az emberi tragédiáknak a mélységét és méreteit, melyek a háború előtti években a külügyi népbiztosságon történtek. 1939-ben nekem is távoznom kellett. Csak öt évvel később, már a háború idején tértem vissza a diplomáciai munkához. A szovjet diplomácia ezekben az években sokát tett a fasizmus feletti győzelemért. Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket 1937-1939-ben igazságtalanul üldöztek, nagy mértékben hozzá tudtak volna járulni ehhez a nemes ügyhöz. Nem így történt... (Mezsdunarodnaja Zsizny) '.27. «
