Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-06-17 / 24. szám

ÚJ szú

1988. VI. 17.

A kultúra átalakítása nem azonos az átszervezéssel

E

lmondható, hogy a megjelenő írások többsége egy- egy terület vagy szakma gyakorlati részletkérdéseire vonatkoztatva taglalja a kultúrának az átépítés folyamatában betöltött szerepét, miközben túlnyomó- részt a gazdasági jellegű kérdésekre tolódik a hangsúly. A kulturális közvélemény tudatában ez szükségszerűen zavart kelt. A kultúra döntő, alapvető megítélésében elmosódnak a lényeges összefüggések és a megszokott sztereotip gondolkodás következtében tovább élnek a korábbi dogmatizmus és skolasztika egészségtelen és veszélyes miazmái.

Ugyanakkor a marxista gondolkodásmód éppen ellenkező irányba kellene hogy vezessen bennünket; az általánostól a konkréthoz, a kultúra filozófiai meghatározásától a művelődéspolitika gyakorlati kérdéseihez.

Marx a maga kategóriarendszerében a kultúrát a gazdaság és a politika fölé rendeli, ez utóbbiak létezését történelmileg neghatározottként és a civilizáció fejlődésében időlegesként értelmezi, csupán mint eszközt és szakaszt az emberiség kulti- vációs fejlődési folyamatában.

A kultúrának ezt a filozófiai meghatározását eddig túlságosan elvontan értelmezték és gyakorlati alkalmazását figyelmen kívül hagyták. A politikusok és a közgazdászok ugyan megadták a neki kijáró kötelező tiszteletet, viszont gyakorlatilag úgy kezelték, mint a politikának noha pótolhatatlan, de mégis csupán parciális eszközét (kiemelve a nevelésben betöltött szerepének bizonyos formáit), vagy mint a gazdaság egyik marginális, voltaképpen elhanyagolható területét (kommersz szempontból). A bürokraták pedig - nem adván hitelt sem az egyik, sem a másik nézőpontnak - lelkűk mélyén a kultúrát, éppúgy, mint a tudományt is, mindig úgy tekintették, mint felesleges és költséges társadalmi szférát.

A kultúrával, a művészettel és a tudománnyal szemben kialakított hibás álláspont, ezek logikátlan tartalmi alárendelése a gazdaságnak, egész sor társadalmi visszásság forrása lett, ide vezethető vissza végső soron még a világpolitikában eluralkodott amoralitás is. Mihail Gorbacsov a helyreigazítás lehetőségét az egész világ kultúrájának, művészetének és tudományának a politikai erkölcs alapvető garanciáiként való elfogadásában, az utóbbihoz kapcsolódásában látja. A forradalmi átalakítás globális stratégiája tehát magába foglalja a kultúra, a művészet és a tudomány eme alapfunkciójának megújítását, hogy azok újra a politika, a gazdaság és az egész társadalmi élet etikai kritériumainak forrásaként szolgálhassanak. Olyan értelemben ez a stratégia felismeri a tudásnak, a tehetségnek, az észnek, az igazságosságnak és az erkölcsnek a szuverenitását a világ fölött, ami az emberi történelem alapvető értelme és ez egyben Marx emberfilozófiájának megújítását is jelenti.

A szocializmus jelenleg saját identitásának újjáteremtésére törekszik, többek között azzal is, hogy feltárja és értelmezi saját létezésének széles történelmi összefüggéseit, lehatolva azok gyökeréig. Azzal a szkeptikus tézissel szemben, mely szerint minden elfelejtődik és semmi sem helyrehozható, azt állítja: semmi sem felejtődik el és mindent helyre kell hozni.

Ennek a hozzáállásnak világos politikai értelme van. Nélkülözhetetlen a szocialista eszmék vonzerejének, a beléjük vetett bizalomnak, a szocialista társadalom öntudatának és önbizalmának megújításához. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy a szocialista társadalom forradalmi átépítése nem csupán a jelen pillanatnyi szakaszára vonatkozik, hanem érinti a szocializmus teljes történelmi hagyatékát is; vonatkozik kisebb vagy nagyobb, ismert és ismeretlen személyiségek egykori sorsára, hőstettekre és gaztettekre, tragikus tévedésekre, kulturális fellendülésekre és a pangás időszakára. Annak rekonstruálása, ami megtörtént, mindig merész és kockázatos extrapolációt jelent: az egyes tettekből rekonstruálni a történést, a megmaradt gondolatokból következtetni a gondolatok mozgására, a mai viszonyaiból kiszűrni a múlt nyomait, illetve ezekből a nyomokból levonni a jelen értelmét és mozgásirányát. Hogy megértsük, ami jelenleg történik, szükséges rekonstruálnunk mindazt, ami a múltban történt.

A kultúra, a művészet és a tudomány tulajdonképpeni átalakítása egyet jelent ezek rendszerbeli funkcióinak megújításával és kibontakoztatásával, de ez nem lehetséges csupán részstruktúrák átalakításával, miközben továbbra is fennmaradnak a rendszer disz- funkcionális belső viszonyai. Semmi lényeges sem érhető el kizárólag a gazdasági mechanizmus, a kultúra finanszírozásának és tervezésének új modelljeivel, ha nem történik lényeges változás a rendszer alapviszonyaiban. Noha a társadalom átalakítását, mint minden társadalmi jelenséget, végülís a gazdaság jelenségei motiválják (Engels óvatos és figyelmeztető meghatározása értelmében), ez a motiváltság, mint ismeretes, nem egyirányú determináció, ellenkezőleg, a gazdasági jelenségek a maguk ellentmondásosságában a társadalmi ellentmondások következményei. E viszonyok mindkét irányú kauzalitását a klasszikus és a kortárs marxizmus nem a gazdaság parancsuralmával, hanem forradalmi társadalompolitikai programmal oldja meg. A jelenlegi forradalmi folyamat tartalmát és lényegét a demokratizálás programja jelenti. Mint az átalakítás globális elve és egyben módszere, a társadalmi és a szellemi élet valamennyi szférájának mélyreható demokratizálása egyúttal a gazdasági mechanizmus radikális átalakításának is alapvető feltétele.

A kultúra, a művészet és a tudomány átalakításának lényege is mélyreható demokratizálásuk szükségszerűségében rejlik, nem pedig lényegtelen, külső technikai és gazdasági feltételeik átszervezésében. Ha ezt a problémát ellenkező módon értelmezik, akkor ebben az egész átalakítás téves felfogásának megnyilvánulását kell látnunk: az ilyen felfogás szerint az átépítés nem más, mint adminisztratív eszközökkel és bürokratikus intézmények útján megvalósított technokrata és gazdaságszervezési kampány, tehát végképp nem a társadalmi viszonyoknak, a gondolkodásnak és az erkölcsnek eszmeileg és gyakorlatilag, fentról és lentről megvalósuló forradalmi kezdeményezéssel történő átalakítása.

A kultúra, a művészet és a tudomány hatékony átalakítása em merülhet ki az intézmények és irányításuk átszervezésében. A fő cél magának a rendszernek a forradalmi átalakítása, alapfunkcióinak megújítása, a szellemi stagnálás megszüntetése és a fékező sztereotípiák kiküszöbölése. A rendszer átalakítása ebben az értelemben feltételezi az átalakítás általános elveinek érvényesítését a rendszeren belül: ezek közül a legáltalánosabb, a demokratizálás elvének érvényesítése valószínűleg az alábbi következményekkel jár:

A szabad, alkotó jellegű vita kibontakozása, a különböző nézetek nyilvános, tisztességes és nyílt konfrontálásának tiszteletben tartása, mint a stagnálás kiküszöbölésének eszköze; a nyilvános kritika (és önkritika) ehhez kapcsolódó fejlesztése az ezeket gátló akadályok megszüntetése, ide értve az öncenzúrát is; a nézetek monopóliumának, egyes területeken az intézményi monopóliumnak és egész eszköztárának - a fékező sztereotípiáknak, a szellemi tunyaságnak, a spontán opportunizmusnak és a konzervativizmusnak - felszámolása; következetes decentralizálás (nemcsak az államigazgatásban), a kulturális, művészeti és tudományos intézmények és dolgozókollektíváik következetes önigazgatása: a szervezett tevékenység szocialista formáinak kibontakozása az egészséges és kívánatos szocialista verseny elveinek alapján; az ehhez szükséges gazdasági szabályozók és szociális feltételek kialakítása; összességében tehát egy politikailag új módon értelmezett egyensúly megteremtése az irányító központ és az egész alkotó szféra között, amely lehetővé teszi a megbontott önszabályozó funkciók megújulását.

Ez a folyamat nem valósítható meg egyik napról a másikra, ennek nyilvánvalóan fokozatai vannak. A megvalósítás ütemének kidolgozásakor figyelembe kell venni azt a tényt, hogy olyan folyamatról van szó, ahol rengeteg a többszintű kötődés, a funkciók erőteljes egymásba kapcsolódása. Az átalakítás egész további menete például szorosan összefügg az átalakítás elveinek ellentmondó jogi normák hatályon kívül helyezésével, más jogszabályok kiegészítésének vagy alapvető módosításának szükségességével. Ez fölöttébb nagy igényeket támaszt a központi irányító szervekkel szemben, amelyeknek a jelenlegi intézmények megszokott adminisztratív irányítása helyett át kell térniük az átalakítás folyamatának koncepciózus irányítására. Hogy ez a feladat mi mindent ölel fel, ma még nem állapítható meg pontosan.

V

iszont egy dolog pontosan megállapítható, éspedig az, hogy mi nem engedhető meg: nem lehet csak „teret adni“, ahogy az 1968-ban történt, hanem ezt a teret azonnal ki kell használni a párt új fő irányvonalának megfelelő radikális reformok számára. A kényelmesség, a tétovázás vagy a túlzott óvatosság veszélyezteti a párt vezető szerepét. Pártunknak elsősorban eszmei erőként kell az átalakítás élén állnia, és ez a garan-. cia arra, hogy nem kap teret semmiféle destrukció és ösztö- nösség.

JAROSLAV DEWETTER (Tvorba)

ISKOLÁS LESZ

„De most hatéves vagyok,

és okos vagyok nagyon-nagyon, így azt hiszem, ezt a kort

már soha-soha el nem hagyom“ (Milne)

Iskolaéretlen a gyerek, ha az óvónő azt tapasztalja, hogy a gyerek figyelmét, érdeklődését nehéz a feladatra terelni, kapkodva dolgozik, nem fordít gondot a megoldásra, nem törekszik azt megtanulni - ha a játék örömét még nem váltotta fel a teljesítmény öröme.

Előfordul, hogy a szülő megfigyelései is egybeesnek ezzel. Néha azonban másképpen, esetleg ellentétesen látja a gyereket. A szülő gyakori álláspontja: ,,én ismerem a legjobban a gyerekemet“. Az óvónőé viszont: „én látom feladatvégzés közben, gyerekcsoportban“. A véleménykülönbség feszültséget kelt az óvónő és a szülő között. A feszült, vitás helyzetbe bevonják a pszichológust, kérnek pszichológiai vizsgálatot és véleményt. Beiskolázás előtt a szülők jobban odafigyelnek az óvoda jelzéseire, önként is eljönnek ilyenkor a nevelési tanácsadóba, elmondják problémáikat, szorongásaikat. Szeretnének eligazodni a gyerekük iskolára való alkalmazásának kérdésében, segítséget kérnek, hogyan lehetne a gyerek fejlődését meggyorsítani.

Iskolaérettnex tartjuk a gyereket, ha azt tapasztaljuk, hogy teljesen el tud mélyülni a játékban, rajzolásban, mesehallgatásban. Megérti a játékszabályokat, s azokat követni is hajlandó. Szabad idejét egyre inkább kitölti önálló tevékenységgel. Érdeklődik, figyel, megjegyzi, amit lát, hall, és emlékezete megbízható.

Az érettség lassú folyamat eredménye. Mozgás- és játéktevékenységeken keresztül alakul ki. Ha figyelmesen követjük a fejlődést, láthatjuk: a csecsemő mozdulatokat ismétel, eltünteti és visszahozza a látóterében a tárgyakat. A sípoló gumijáték nyomkodásával, a csörgő rázásával hangokat ad. Lassanként észreveszi, hogy „hatalma“ van a tárgyak felett. Mozgása rendezettebb, célirányosabb lesz, utánanyúl a tárgyaknak. Egyéves kor körül járni kezd. A helyváltoztatási képesség a tárgyak feletti „hatalmát“ megnöveli. A kulcslyukból kiszedi a kulcsot, amit elér, azt lerántja, eldobja, egymásra rakosgatja. Ha eléri az áhított tárgyat, örömteli hangokat ad. Másfél, két és fél éves kora között a tárgyakat egymásra rakja, lerombolja, egyiket a másikba helyezi. Ha homokhoz jut, szórja, egyengeti, a vizet boldogan csorgatja, fröcsköli. Ha megtanítjuk rá, homokból három-négyéves korban „süteményt“ süt. Ceruzával firkál, később rajzol, ecsettel fest. Négy-ötéves korban tevékenységének már eltervezett célja van. öt-hatévesen már előre tudja, hogy a ceruzavonalakból „házat", „embert“, „napot“, „fát“ fog rajzolni. A kockákból, legoalkatrészekből építmény készül.

Az eltervezett alkotást feszültség kíséri, a sikerült munkát oldódás és öröm. Tevékeny kedése során nagymozgása és finommozgása egyre ügyesedik, biztonságosabban fut, ugrik, mászik, ügyesebben épít, rajzol, konstruál. A játék öröme mellé csatlakozik a teljesítmény öröme. A teljesítmény igénye és öröme éretté teszi a feladatvégzésre. Alkarnassá válik arra, hogy iskolás legyen.

A fejlődés csodálatos folyamatát a felnőtt környezet segítheti. De akadályozhatja, ha gátolják a gyereket a mozgásban, a tevékenykedésben, ha túl sokat tiltanak, visszafogják az önállósodásban, ha elnyomják a természetes kezdeményezéseit, ha kezdeti ügyeskedéseit leértékelik.

Érdemes a gyerek természetes megnyilvánulásait figyelni, és az a jó, ha mindig az erőfeszítést értékeljük nem a teljesítményt. A tiltások mérlegelése nem könnyű feladat, de a veszélyes dolgokat biztos, hogy tiltani kell.

Az iskolaérettségi vizsgálati szakvélemény megírásakor a pszichológus sokféle információt mérlegel. A gyerek élet- és fejlődéstörténetét, rajz- és beszédkészségét, ismereteit, mennyiségfogalmát, gondolkodási tempóját, teherbírását, figyelmét, viselkedését gyermekcsoportban és kétszemélyes vizsgálati helyzetben. És azt is, hogyan változik meg a gyerek viselkedése, ha elfárad.

Az iskolakezdés nagy változás a gyerek és a szülő életében. Az önálló erőpróbák első színtere az iskola. Fontos, hogy a szülő a kezdeti iskolai panaszokra ne ijedséggel reagáljon. Ne veszítse el a hitét a gyermekében, ne váljon bizonytalanná, kétségbeesetté. Nyújtson segítséget az új élethelyzetben is ugyanazzal a biztonsággal, ahogy azt addig is tette. Bízzon a gyerekben, saját magában és kapcsolatuk sorsdöntő erejében. BÜCHLER JÚLIA