Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-17 / 24. szám
M ielőtt vándorútjainkra elindultunk volna, 1930. augusztus 8-án vitagyűlést rendeztünk a szociográfia céljairól. Érsekújvárt találkoztunk, ahol a népbarát és népszerű Holdfa János polgármester egyenesen a városháza tanácstermét bocsátotta rendelkezésünkre. Kezemben van az itt megvitatott Körlevél a vándorokhoz „szigorúan bizalmas“ jelzéssel, rengeteg pontba foglalt utasításaival. Mintha valami óriási gépezet mozgott volna a kezünk alatt, s leglábbis minisztériumi ügykörökről, tömegek irányításáról lett volna szó, holott mindössze tizennyolc kutató tanulmányútját készítettük elő. Magban feszült itt a jövő, kicsi magban, s csak azon csodálkozom ma, hogy miképpen is tudtuk e kisded arányok közt olyan halálos komolysággal hordozni ország és világ gondját. Valónk szerint költők voltunk, a szervezés, az értelmi szerep, a népmentó tervek és távlatok költői. Hát nem szárnyaló-e az ilyen „körlevél“ (kihez? másfél tucatnyi önmagunkhoz) a maga római számokkal skandált tételeivel? Tisztes polgármesterek arcképcsarnoka alatt az érsekújvári tanácsteremben ilyesmiket szavaltunk: „Az új, praktikus sarlós-mozgalom előőrsei a következő feladatokat végzik: I. A vándorok személyi érintkezésbe lépnek a dolgozó emberekkel, meghallgatják panaszaikat, megfigyelik életmódjukat. II. A vándorok egyes társadalmi rétegekben megfigyelik a gyarmati és osztályharc szimptómáit. III. A vándorok a magyar kisebbség védelme szempontjából megfigyelik a nemzetiségi viszonyokat és arányokat. IV. A vándorok szaktanulmányaik szempontjából részletesebb kutatásokat eszközölnek. V. A vándorok bizalmat szereznek a magyar dolgozókban az új magyar értelmiség szocialista célkitűzései számára.“ Javunkra szól, hogy nyomban szét is rajzot- tunk az ország négy magyarlakta sarkába: az Ipoly-mellékre, Gömörbe, Bodrogközre és aTiszahátra. Én oda kerültem, ahol már 1927-ben jártam éppen az volt kísérletem alapja, hadd lássam, mi is változott a Felső-Tisza vidékén, mióta mi is más szociográfiai kérdéseket hordozunk a fejünkben. Munkácsról indultam útnak negyedmagammal, megint Izsnyéte felé. Ez amolyan mintakiszállásnak készült, két Budapesten tanuló diáktársunk jött velem, már csak azért is, hogy közvetítő szerepüket a rokonmozgalmak felé Magyarországon minél jobban betölthessék. Az egyik, Lörincz Gyula képző- művészeti főiskolás, egy dunaszerdahelyi malomgépész fia, festömappával és egy zsák pogácsával érkezett, a másik, Bertók János görög-latin szakos Eötvös-kollégista, a munkácsi református püspök fia volt, aki magában is felért minden pogácsával, amint a tiszteletesnék tudomást szereztek róla. Harmadik útitársam szintén munkácsi gyerek volt, arca csattanó piros, s ó mégis riadozó, szemérmes mimó- zalélek. Sáfáry László költő. Megfogadtuk, hogy vándorlásunkon nem az intelligencia és nem a módosabbak véleményét mérjük fel, hanem behatolunk a legszegényebb rétegekbe. Csak a papnak és tanítónak kegyelmeztünk, mint olyanoknak, akik hivatásuk szerint közel állhatnak a néphez. Szavunkat álltuk is. így nyílt alkalmunk arra, hogy élő, igaz és harcos kommunistákkal találkozzunk a falvakban és tanyákon. Már az első faluban elkísért az öreg tisztele- tes (ugyanaz, aki három évvel ezelőtt Móricz Zsigmond nyomára figyelmeztetett) az alvégre, ahol aznap csépeltek a kommunista szegénység vezetőjénél, egy háromholdas gazdánál. A munkát már elvégezték. A gazda és szomszédai vacsoránál ültek. Közös tálban kása volt előttük az asztalon, abból kanalaztak éppen. A pap eltűnt, pedig ott akarták tartani, s a nyomasztó mestergerendák alatt, verejtékpárás levegőben, alacsony székecskéken együtt ültünk végre azokkal, akiket kerestünk. Féltem, hogy nehezen indul majd a beszélgetés, hiszen most már nem a népdal és a szaru-sótartó faragása érdekelt, de tévedtem. Forrón, robbanó-közvet- lenül kifakadt miden. A helyi pártelnök, a ház gazdája, világos fővel, szabatos fogalmazásban mutatta be nekünk a falu súlyos gazdasági helyzetét. Nem támadott, mégis vádolt, nem agitált, mégis felkavart. Megérkeztünk az új dolgok gyökeréhez. Gyötrődtek ezek az emberek a maguk kis földjén, de kigyúlt bennük egy szabadabb világ hite-fénye, s már az eljövendő új közösségben mérték egymás becsét és boldogságát. Még a tiszteletesröl is kiderült (ó maga nem árulta el), hogy megmondták neki a választáskor, imádkozzék a kommunistaság diadaláért, mert akkor lesz neki is jó dolga:,,... megfizetjük minden hónap elsején. Csak cselédet nem tarthat és földje nem lesz." Jó, gondoltuk okosak, ez még csak a szegényember ábrándja: hit a kommunizmusban. Barkaszóra menet azonban már a szervezett gazdasági harc részleteivel lepett meg a csordás. A fakitermelő céggel kaptak össze a szezonmunkások, s be sem értünk a faluba, már kint a gémeskútnál valóságos kis előadást kaptunk a sztrájkról. A papiak szomszédjában beszéltünk is azután az egyik munka nélkül maradt favágóval, aki éppen a jó szerencsét várta. Kiderült, hogy a barkaszói gazdáknak sincsen többé munka, mióta azoknak is rosz- szabbul megy. Hozatnak a hegyekről még szegényebb embert, az arat nem a tizenkettedik, hanem a tizenkilencedik keresztért is. Felkerestük a határban a bérlő zselléreit. Szervezetlenek, s annál nagyobb a panaszuk: mióta baj van, nekik sem osztják a búzát másként, „csak csapott vékával“, vagyis lesimítva, hogy kevesebb legyen. Nagydobronyban már egyenesen a kommunistákhoz állítottunk be. Azok előbb kifaggattak bennünket, nem vagyunk-e spionok, s csak amikor megnyertük bizalmukat (éppen azzal, hogy megmondtuk őszintén: nem vagyunk se ez, se az, diákok vagyunk, de az igazat akarjuk tudni), nyílt meg a szívük. A válság örvényében kommunista lett itt az egész falu. Kommunista a községi bíró, az erdei bíró, a mezei bíró meg a főesküdt is. Erre nem gondoltunk: a polgári demokráciában kiharcoltak már a szegények valamelyes helyi hatalmat. Józan ember a kommunista bíró. Panaszkodik ugyan, hogy Nagydobronyban nem érnek fel az elvekig az emberek, de az összetartás megvan (támogatják munkájában a kisgazdák és azok is, akik „még bíznak a kortesföldben“, vagyis a kormánypártiak), a falu egységes, s a szegényeknek is jut fa meg takarmány. A kommunista községi tanács leszorította a legelőbért is öt koronára egy jószág után, hogy ezzel kárpótolja a cseh légionárius kolonizáció és az erdőirtás következtében kenyerét vesztett szegénységet. Itt írtuk be a naplónkba (szerencsére idézem az elveszett naplót egyik régi cikkemben): „A szegénység kiélesíti az emberek eszét. Ha nem segít rajtuk a tanult ember, megélnek ók nélkülünk is, termelnek maguknak közgazdászokat, politikusokat, népvezéreket.“ Ha talán túl is értékeltük a nyomott helyzetből fakadt helyi erőfeszítéseket, nem ártott nekünk az ilyen felfedezés. A megfigyelt jelenségek csírában hordták a jövendő távlatait. Tárgyilagos módszerünkkel sorra benyitottunk minden faluban a gazdákhoz, szegényparasztokhoz és munkásokhoz, felkerestük a szövetkezetét és az iskolát, a vezető pártokat, s ahol volt, meglátogattuk az orvost. Akárhogyan rubrikáztuk azonban a falusi kategóriákat, a valóságban minden egybeugrott, s a kommunisták oldalán rendeződött el. Amit a regösjáráskor a néprajzi kutatásaink során még nem is sejtettünk: a gazdasági válság rengésében e régebben figyelembe vett kommunista mag köré csoportosult a népi ellenállás és bizakodás, ide tájékozódott most már mindenki, sodorva magával - ki hitte volna - a papot és tanítót is. Bátyúban a borotválatlan, mogorva kommunista bíró, egy elszegényedett ácsmester, éppen rohant ki a községházáról. Ideje sincs, végrehajtáshoz siet, menteni egy szegényember ökrét és párnáját. Vele szaladtunk egy darabig, szófukar ember, sötéten lobban egy-egy szava, ránk sem néz, csak maga elé káromkodik. Leglább annyit akartunk megtudni, milyen sikere van a kommunista községi politikának? „Már csak a kisgazdapártiak és mi tartjuk a falut" - veti oda, s megint hallgat, míg útjára nem engedjük. Ez történt itt a tengerfenéken: a parasztok és munkások politikai öntudatfok és hovatartozás különbsége nélkül alulról összefogtak. Számunkra itt adódott a legnagyobb lecke. Míg mi az eszmék felhőzetében próbáljuk a nagy konstellációt, a nemzetközi osztályharc elméletének összeegyeztetését egy népi-nemzeti ellenállás gondolatával, itt a mélyben, a Tiszahát félig középkorban rekedt hétköznapjaiban, maga a gyakorlat alakította ki az össznépi szabadságharc arcvonalát, élén a kommunistákkal. Az elmélet és gyakorlat lenini egysége domborodott elénk. Azt hittük, csak mi bontakoztunk ki a népdal, népnyelv, népszokások fájón szép hangulatából, abból a fojtó ölelésből, mely múltba húz, s íme: a valóságban is megfordult a világ. A fokozódó gyarmati, nemzeti és osztályelnyomás kiűzte a keleti csöndből, hagyományos életformák megszokottságából, az ősi tájképből, színek és dallamok vadonéból ezt a népet, s a meztelen nyomorában most új világ új rendjét követeli magának. Beregszász alatt, Bulcsu községben egy középiskolás diákot kerestünk, llku Pált, aki megnyerte A Mi Lapunk irodalmi pályázatát. Vihar után érkeztünk kora délután, a fiú a pa- ticsház tövében aludt, s csak tiszteletünkre tápászkodott fel apja subája alól. Segítségével eresztékeiben elemezhettük a falut. Itt találkoztunk az első olyan szegényparaszt-szövetke- zettel, mely a családi bérletben kiosztott földek megmunkálását közös gépekkel tette lehetővé. Számunkra ez hirtelenében már a szocializmus látomása volt, felujjongtunk. Az igazi meglepetés azonban a falu határában várt reánk. Fiatal társunk elvitt a Vérke nádasba, ott lakott egymaga egy kis vályogkunyhóban Nagy Lajos, a kommunisták szenátorjelöltje. A szakadozott ruhájú öreg már messziről meglátott, s méltóságteljes nyugalommal várt meg. Köszönünk, fogadja, betessékel. Ágy, asztal, a falon hatalmas Kossuth-kép. Elmondtuk, mi járatban vagyunk, keressük az igazságot, s hát tőle is tanulni szeretnénk egyet-mást. Elneveltségem ösztönével leereszkedő stílust használtam, amolyan népszerű hangot, a patriarkális idillből. Az öreg nyelve és hangsúlya, képeinek színezése jellegzetesen tiszaháti volt, hogyne, de a tartalom átütött minden népiségen, s nemcsak számunkra még szokatlan politikai erejével győzött meg, hanem szívünkbe markoló emberségével is. Fülemben cseng máig a nádi 'próféta minden szava: „Derék dolog, hogy szertenéznek a diák urak, mert hiszen az iskolában úgysem tudják meg, hogy mi az emberség. Ha azt tanítanák ott, hogy mi is az emberség, akkor az úri rend magától is megbukna szépen, és nekem se kéne egészen lekopaszodnom a gond miatt.“ Ez volt a kezdet. Következett a társadalmi helyzetkép felvázolása. A szónok (mert felkelt az öreg az asztal mellől, s úgy szólt hozzánk) rámutatott Palira, s bocsánatot kért tőle, hogy az ő apjáról is lészen szó. „Mert - magyarázta - az llku Pál apja és minden kisgazda is kommunista, csak nem érti még magát. Hát nem a kisgazdát fosztja ki a mai élet? A munkásból, a napszámosból már csak cseppenként lehet vért kiszíni, hát ráfeküdtek a kisgazdára. Jön a sok adó, kevés a szőlő ára, a gabona ára se éri meg a vesződséget. Mindenki bankból él, míg csak jön az árverés, hol a váltó miatt, hol azért, mert a finánc mindent túlbecsül. Elveszett akkor már az ember, mert ahogy girbegörbe a paragrafus mintája, úgy össze van csavarva a törvény is, nem lehet abból kiszabadulni. Észrevétlenül vándorol be mindenki a kommu- nistaságba, aki magyar csak van a vidéken. Ha egyszer mind együtt lesz, azt mondja majd egytül egyig a sok szegényember: mozduljunk meg mindnyájan, hogy segítsünk magunkon!“ Bertók Jankó lefényképezte az öreget, s hogyan, hogyan nem, a kis kép itt van ma a kezemben. Hová széledt a kis társaság! Szegény Bertóknak nem sok örömet tartogatott a jövő. A Gömbös-érában leleplezték mint kommunistát, kicsapták az egyetemről és az Eötvösből, elítélték, bezárták és végül kizsuppolták Magyarország területéről, hiába volt püspök az apja. Ott éldegélt Munkácson, vaksi, könyvmoly ember volt, s véletlen folytán (mással tévesztették össze) 1944-ben hadifogságba került. Soha többé nem látta senki. Sáfáry Laci sem él. Költészete még kiszínesedett, de már nem ért be. Ki tudja, milyen dráma játszódhatott le az ó végzetében is. Kivezényelték a szovjetellenes frontra. Humánumával ilyen helyzetben csak meghajni lehetett. No de holtakra és élőkre oszlik az emlékezés, llku Pali, a tollforgató kis parasztdiák, tanító lett és író, ma a Magyar Népköztársaság művelődésügyi minisztere. Lőrincz Gyula is élre került, felelős helyre a csehszlovákiai magyar kisebbség új, szocialista életében. Autón robogtunk át nemrég Csallóközön, lassított a dunaszerdahelyi malomnál, s kimutatott a műhelyre, ahonnan a tiszai vándorútra akkor elindult. Élek én is, kopogtatom ezeket a sorokat, s hol sírnék, hol nevetnék. Forgatom a kis fényképet. Micsoda örök biztonsága van ennek a bajszos Nagy Lajosnak! Fehéren villognak a szemgolyói, áll a kis ablak sugarában, s milyen a lencse, felnagyította csontos öklét, amint az asztallapon pihent. Porlad már réges-rég az öreg, de búcsúszavait lejegyeztük, s azok ma élnek igazán. „Nem akarok ón úr lenni - szabódon -, nem akarok kastélyban lakni, csak az, amiért dolgozom, legyen az enyém. Szűnjön meg ez a világ, ahol tönkremegy az ember. Már a gyerek is pusztul itt, ha bekerül a téglagyárba. Egy piros ember onnan ki nem jön, be van az arcuk meszelve. Aztán ez a sok országbarázda. Ahová lépek, más kormány. Egységes legyen a világ és emberséges!“ így volt rendjén. Nem vártuk meg az agitátort, hogy lefegyverezzen, meggyőzzön, átalakítson és beállítson a vonalra, hanem önszántunkból szálltunk le a Hradzsin magas várából a Vérke nádasába, a nádas kis kunyhójába, a kommunisták szónokához, hogy eligazítson a nép nevében. BALOGH EDGÁR (RÉSZLET) „ Gondoljunk a másfélszáz évvel ezelőtti, feketerigóra. A kiterjedt erdők legtávolabbi sűr az utaktól: rakott fészket. Mára már ott találjul sokban. A hulladékot csipegetve észre sem ve villamost, a zakatoló vonatszerelvényt. Mindé I I I I I I I I I I I I Leona két évtizeddel ezelőtt - idénymunkásként - érkezett a nagyvárosba. A káoszba - mely zavarta. A roppant mennyiségű acél. A rozsdás vaskonstrukciók. A sokszögű egyhangúság. A tegnapi fehér betonidomokat ma zsíros korom fedi... (Már nem riadozik a városi életformától.) Leona gyorsan megbékélt a várossal. Mert sehol sem lehet oly jóízűen egyedül az ember, mint egy nagyvárosban. Mások jól viselték a munkás- szállót. Leona tizenhat hónapig tartó fogcsikorgató bezárkózás után lelkileg összeroppant. Csupán nagysokára heverte ki. Új munkahelye volt, kis lakása a D. utcában, amikor Dénes megkérte a kezét. Leona akkor már nem óhajtott férjhez menni. Pontosabban, várni akart. összeházasodtak. Leona eleinte csodálta Dénest, hogy ballépései miatt nem érez bűntudatot. Maqasrendú gondolkodást sejtett. 0, mennyi energiát fektetett Leona a házasságba, magyarázott, részletezett, jelentéktelen pozitívumokat felnagyított, csakhogy együtt maradjanak. Végül is öt évig tartó kínlódás után elhagyta a közös hajlékot. Két bőröndnyi holmiv zös múltjuk hullai dó semmivel. Háti óhajára - a gyere Idegen városb gint munkásszálli kivel sem kötött I járói senkinek ser nagyon bezáródo Evek múltak e telefonon hívta:- Akarod látni Már nagyok... Leona egyetlei laszolt, s letette £ Anya volt, és r öt éve váltak e Izgatottságába mit vásároljon a i Később mindi lent, egyszer. A voltak olyan kies már iskolába kés te megengedte olykor egy-két ni gye őket. De azt lón. S a gyerme kezdtek Leonátói Leona nem al dakozni. Az igaz értés forrásából 1 ját törvényei sze erkölcsi kódexei cenként lehetett ilyen emberek! Milos Macourek Botok ELBE! Egyszer majd igazán nagyszerű lesz ezen a földön, ebben ne is kételkedjen senki, felébredünk, és nicsak, süt a nap, tavasz van, az egész világ egyetlen nagy, üde rét, teli virággal, sehol kerítés, ketrec, mindenki járhat-kelhet, amerre kedve tartja, a pálmafák északnak tartanak, a jéghegyek délnek, semmi tiltás, semmi utasítás, mesés az érzés, boldogító, a rózsa ott hajt, ahol kedve tartja, a gesztenye akkor pukkadozik, amikor kedve tartja, a patak arra folyik, amerre kedve tartja, mindenki számára érik a szamóca és a málna, kínálja függőit a cseresznyefa és bárki nyugodtan szakít róla, miért is ne, gyümölcsöt enni kellemes és egészséges, bár található, sajnos, néhány olyan „egyén“, akiknek nem ízlik a cseresznye, sem az egres, de még a ribizli sem, kutyául érzik magukat, alig esznek és azt tartják, hogy legjobb lenne fölrúgni az egészet, rengeteg ilyen „egyén“ van, nem is hinnék, közéjük tartoznak az akasztófák, kínzócölöpök s az ágyúcsövek szintén, melyek csak fogynak, vékonyodnak, mígnem úgy néznek ki, mint egy biliárddákó, gyomorfekélyük van, gyógyításra szorulnak, be kell feküdniük a kórházba, amely zsúfolva van mindenféle karóval, lehangoló a társaság, amely a folyosókon járkál és komor gondolatokat forgat a fejében, bezzeg valamikor, valamikor mi is voltunk valakik, mondogatják, most meg itt vagyunk világ csúfjára, ez szörnyű valamit tenni kéne, de mit, soványak vagyunk és gyengék, a világ meg tele van életerővel, s ekkor egy öreg, repedt nádpálcának üdvözítő ötlete támad, csat nyugalom, mondja, van mibennünk erő elég, csupár kézen kell fognunk egymást, semmi egyebet nem kel tennünk, s a dákók, lécek, botok és pálcák összefo gódzkodva elindulnak, s ahogy így mennek, a virág csokrokról lehervad a mosoly, a fák és a bokrot rémülten sopánkodnak, vége mindennek, integetne! és kiáltoznak, isten veletek, s a világ valamennyi karójí kézen fogva vonul, s ahogy így mennek, egy hatalmas ronda kerítést alkotnak, s úgy van minden megint, mir azelőtt. Családi album A családi album nagyszerű találmány, szépe együtt van benne a család, összezárva a fehérnemí i
