Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
Hat év - hatvan filmszerep. A hatvanadik után azt mondja: elég. Erre sem volt még példa a lengyel film történetében. Egy ismert és elismert fiatal színész lépten- nyomon azt nyilatkozza: szünetet tart, nem forgat egy ideig, mert úgy érzi, ismétli önmagát. Bármilyen szerepre hívják is - nincs az a rendező, akinek igent mondana. De színházában, a varsói Teatr Ateneumban Shaffer-, Büchner-, Gombrowicz-darabok főszerepét játssza, s mert remekül énekel: Brecht-songokkal, Brel-dalokkal, Azna- vour-sanzonokkal és saját szerzeményeivel járja a világot. Hatvanadik filmszerepét Jacek Koprowicztól kapta A sors könyvében, hatvanegyediket - három éves kihagyás után - ugyancsak tőle, Az alkimistában. Szabó István új filmjében, a Hannussenben Becker kapitányként láthatjuk majd Michal Bajort. Találkozás Michal Bajorral (Lőrincz János felvétele)- Erős akaratú, makacs, kemény ember hírében áll, tudja-e?- Ezt az irigyeim állítják rólam, vagy a barátaim?- Én azt hiszem: is, is.- És arról vajon hallott-e, hogy mitől lettem ilyen?- Nem. Egyetlen szót sem.- Akkor most mesélek, jó? Tizenhat éves voltam, amikor először szerepeltem. Nem filmben és nem is színházban - a sopoti dalfesztiválon. Képzelje csak el: jön egy ká- masz, egy alacsony, szeplős, vöröses hajú kamasz tele szorongással - és el akarja hitetni a közönséggel, hogy mennyire jól énekel. Hogy honnan volt nekem ennyi bátorságom? Ma sem értem. Én csendes, félszeg, háttérbe húzódó gyerek voltam mindig és az maradtam a sopoti siker után is. Mert sikerem volt... minden újság azt írta rólam, hogy a fesztivál legnagyobb szenzációja voltam. Mindegy. Az éneklést nem nagyon folytattam, mert felvettek a színművészetire és elkezdtem forgatni. Nagyon jó szerepeket kaptam... kemény, belevaló, határozott fickókat, akik sosem tétováznak, akik azonnal cselekednek, ha a helyzet úgy kívánja. Hihetetlen hatással voltak rám ezek a figurák... egy idő után észre is vettem magamon, hogy változom. Hogy más szemmel nézem az embereket, mint korábban. A lelkem is megedzödött. A gátlásaim? Keményebb lettem és céltudatosabb. Nagyon banálisán hangzik, amit most mondok, de igaz. Más hivatást elképzelni sem tudnék magamnak, mert ez az egyetlen, amely el tudja fojtani a gátlásaimat.- Nem fárasztja néha ez az örökös lélekvándorlás?- Dehogyis fáraszt! Én a változatosság híve vagyok. A munkámban ugyanúgy, mint a magánéletben. Én egy idő után mindenben szünetet szoktam tartani. így volt ez az énekléssel, később a színházzal, legutóbb pedig a filmmel is. Lehet, most úgy tűnik, hogy magabiztos vagyok... nem, nem erről van szó. Nekem a szünet, a „kihagyás“ borzasztó fontos. Ha leállók valamivel, annak mindig ugyanaz az oka van: erőt gyűjtök, hogy holnaptól még többre legyek képes. Hetedik évemet töltöm az Ateneumban... az ország egyik legjobb színháza ez. Első nagy szerepemet, Altan Stränget harmadéves koromban, az Equusban kaptam, öt évig játszottuk a darabot ... minden egyes alkalommal akkora tapsot kaptunk, hogy annál nagyobb elismerésben azóta sem volt részünk. Most Büchner Woyzeckét játsszom, akit megaláznak emberi voltában, és aki megöli hűtlen szeretőjét. Izgalmas, súlyos mondanivalójú darab ez is, de az Equus közelebb állt hozzám. A lelkibeteg Alan Stranggel mindenben azonosulni tudtam.- A Hanussen forgatása előtt Hollandiában és a skandináv államokban énekelt. Menedzseli valaki?- Most már igen. Menedzser nélkül sokkal nehezebben menne minden. A Szovjetunióban, az NDK- ban, Nagy-Britanniában és Spanyol- országban többször is felléptem már, az Egyesült Államokból és Ausztráliából az idén kaptam az első meghívást. Igen, minden úgy megy, ahogy elterveztem. Ha izgulok, ak• „Keményebb lettem..." kor azért, mert néha úgy érzem: nem tarthat sokáig az, amit olyan könnyen sikerült elérnem. Bár ha belegondolok... hetedik éve járom a világot. Végzős voltam a főiskolán, amikor először énekeltem külföldön ... aztán az 1986-os sopoti fesztivál, amelyen nekem ítélték oda az újságírók díját, még szélesebbre tárta előttem a lehetőségek kapuját.- Első jelentős filmszerepét Edward Zebrowski Fényes nappal című alkotásában kapta 1981 -ben.- Ahogy elolvastam a forgató- könyvet, azon nyomban megérez- tem: ha rosszul játszom el a szerepet, akkor évekre „elásom“ magamat, de ha jól, akkor egymás után kapom majd az ajánlatokat. Igen, ez ilyen szerep volt. Egy fiú, aki „harapófogóba“ kerül az ellenállási mozgalomban. ölni kényszerítik... Nem csalt az érzésem: a Fényes nappal után filmből filmbe mentem. Kopro- wicz a Médiumba, Filip Bajon a Deimler-Benz Limuzinba, Felix Falk az Ez volt a jazzbe hívott. Volt olyan év, hogy tizenkét rendezővel forgattam. Aztán leálltam, mert rájöttem, hogy ismétlem magam. Három évig csak a színházban szerepeltem, meg külföldön. Ezek után jött Kopro- wicz és azt mondta: itt az ideje, hogy folytasd, amit elkezdtél. Hallgattam rá...- Szabó István filmjében, a Ha- nussenben milyen szerepet kapott?- Fantasztikusan jót! Egy náci rendőrkapitány, egy kiállhatatlan provokátor, akinek az a dolga, hogy örökké lesben álljon a „jövőbelátó“ Hanussen mellett. Hogy megzavarja nagy összejöveteleit. A végén azt a parancsot kapja, hogy ölje meg őt. S ö meg is öli.- Akkor mától megint megy minden a régiben? Ahány hónap, annyi film?- Nem, nem! Az ki van zárva! Vigyázni fogok, nehogy „túladagoljanak“. így legalább élni is több időm lesz - nyugodtan és nyitottan élni. Nem úgy, mint korábban. SZABÓ G. LÁSZLÓ A szakasz című amerikai film - amelyet r\ nemsokára nálunk is bemutatnak - a vietnami háborúról, az ott harcoló katonák életéről szól. Rendezője, Oliver Stone, azok közé tartozik, akik személyesen részt vettek ebben a háborúban. Az alábbiakban beszélgetést közlünk az Oscar-díjas film rendezőjével.- Több tucat film készült a vietnami háborúról, de ezek közül nagyon kevés szól az ott harcoló katonák életéről. Ezzel szemben a második világháború katonáinak mindennapjairól nagyon sok filmet forgattak, ön szerint mi ennek az oka?- Ez nagyon egyszerű. Ugyanis szinte nincs is olyan hollywoodi filmrendező, aki a gyalogságnál szolgált volna a vietnami háborúban. Mivel a hadműveletek a dzsungelben zajlottak, nehéz volt ezekről tévéfelvételt készíteni. Túl sötét volt ahhoz, hogy a kamerák és a riporterek be tudjanak hatolni a buja őserdőbe. Ha nappal mégis bemerészkedtek egy-két órára, néhány felvétel erejéig, nagyon ritkán maradtak együtt a harcosokkal. Mivel az ütközetek többnyire éjjel zajlottak, mint ahogy ez a filmemből is kiderül, szó sem lehetett arról, hogy ezekről felvételeket készítsenek. És éppen ez az, amiért meg akartam csinálni A szakaszt, éreztem, hogy erről a háborúról a valóságot még nem mutatták meg.-Az ön társadalmi osztályához tartozó emberek általában nem vettek részt a vietnami háborúban.- Ez így van. De én szerettem volna nagyon kemény élményeket szerezni, mert nem voltam elégedett és boldog önmagámmal. Mint ahogy az egyik szereplő mondja a filmben, „nem akarok bábu lenni, meg akarom ismerni az életet“. Nagyon sok tizenévesnek van ilyen vágya. Elhatározásomban voltak hazafias vonások is. Apám republikánus volt, és tőle azt a gondolatot örököltem, hogy ez jó háború, mert a kommunisták rosszak, és nekünk harcolnunk kell ellenük. És élt még a második világháború teljes romantikája úgy, ahogy én azt a filmekből megismertem. A valóság természetesen egészen más volt. Elhatározásomban ezenkívül bizonyos lélektani tényezők is szerepet játszottak. A Child's Nightdream címmel délkelet-ázsiai élményeimről írtam könyvet, amelyet sohasem adtak ki. Ez a könyv elsősorban rólam szólt. A névtelenséget kerestem, egy akartam lenni a sok közül. Egyfajta halálvágy volt, ki akartam tépni saját személyiségem gyökereit. Ma, amikor annyi cikket olvasunk ezekről a tizenévesek öngyilkosságáról, tudom, hogy bennem is ugyanez az indulat dolgozott. Nagyon le voltam törve, problémáim voltak a szüleimmel, tehát azért mentem el, hogy újjászülessek. Két éven keresztül minden homályosnak tetszett. Tulajdonképpen csak a feketékkel ismerkedtem meg. Megismerkedtem zenéjükkel, és körükben felfedeztem a humorérzéket. Amikor visszatértem Amerikába, úgy beszéltem, ahogyan ók. Tehát ez egyszerre volt pozitív és negatív tapasztalat, mint a filmből is kiderül. Volt benne barátság és volt szenvedés. Mindaz, amit Vietnamban láttam, mélységesen megrendített, de képtelen voltam valamiféle tanulságot levonni. Amikor megjöttem, nem csatlakoztam a különböző tiltakozó mozgalmakhoz. Úgy éreztem magam, mint egy magányos anarchista. Nem voltam képes integrálódni, mert az ország maga békében élt, gazdasági fellendülés volt, az emberek pénzt kerestek. Egykori iskolatársaim mind befutottak. Számunkra nem volt hely. Ez a háború nem hadüzenettel kezdődött, és az amerikai emberek reakciója a legnagyobb közöny volt. Számukra a háború csak a televízióban létezett esténként, körülbelül három percig. Haragot és egyfajta elidegenedést éreztem, és csak évekkel később, 1973-1974 táján, a Watergate-ügy után, miután megismertem a Penfagon dokumentumait, miután sokat olvastam és beszélgettem emberekkel, jutottam arra a konklúzióra, hogy ez a háború monumentális tévedés volt. A kormány becsapott bennünket.-Az ön filmjében sokkal több szó esik arról, ami az önök egységében történik, mint az ellenségről.- Nem volt szándékom a vietnamiakat bemutatni. Mint harcosoknak, nem volt velük kapcsolatunk. A harcok idején csak másodpercekre bukkantak fel. Az az első éjszakai csetepaté, amit a filmben lehet látni, a valóságban is megtörtént: ők árnyak voltak csak, akik az éjszakában mozogtak. Nagyszerű, gyakorlott katonák voltak, nem lehetett őket elcsípni, tökéletesen ismerték az őserdőt. Ez bújócska volt tizenöt hónapon keresztül. Később az volt a véleményem, hogy a valódi háború Amerikában zajlott, a politikusok között és a tömegkommunikációs eszközök világában. A mi vietnami erófeszitéseinknek semmiféle erkölcsi célja, sőt semmilyen határozott célja nem volt, még földrajzi értelemben sem. Az emberek nem érezték: azért vannak ott, hogy megnyerjenek egy háborút. Mint ahogy a filmben látjuk, a valóságban is számolták a napokat, mintha fogolytáborban lettek volna. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem győzhetünk, legfeljebb olyan patthelyzetet érhetünk el, hogy az ellenfelet valamennyire semlegesíteni tudjuk. Amikor visszamentünk a hátországba, Da Nangba vagy Saigonba, akkor láttuk, micsoda őrüle- tes korrupció van. Minden egyes frontkatonára hat-hét nem harcoló jutott. Ezek langusztát és bifszteket zabáltak, nézték a televíziót és olyan életet éltek, mint békében. Mintha Miamit vagy Las Vegast áttelepítették volna Dél- Vietnamba.- Egy egység élete tele van eseményekkel, de ugyanakkor sokminden nap mint nap újra és újra megismétlődik, ön a filmjét a szereplők egyéniségére, vagy egy elképzelt történetre építette föl?- Én módosítottam a valóságot. A film cselekményének ötven százaléka valóban megtörtént velem. A már említett éjszakai jelenetben a hős megsebesült. A film utolsó csatája annak a csatának felel meg, amelyet 1968. január 1-én éltem át, amikor ötezer észak-vietnami támadott meg bennünket, éjszaka. Január 15-én másodszor is megsebesültem. A többi ötven százalékot mások elbeszéléseiből merítettem. Tehát szó sincs a filmben kronológiai történésről. Túl akartam lépni saját élményeimen. A polgárháborút akartam bemutatni egy egység történetében. Ismertem két őrmestert, akik két kúlönbözö egységben szolgáltak. Barnes őrmesternek sebhely volt az arcán. Jó katona volt, az emberei bíztak benne. Pedig volt egy óriási hibája: a vietnamiak rögeszmés, gyilkos gyűlölete. Valamennyit gyűlölte, férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt. A másik, Elisa őrmester, ennek épp az ellentéte: nem volt fajgyűlölő, Jimmy Morrisonra, a rock-sztárra hasonlított, szép ember volt, jólöltözött, szerették az emberei. Nagyon furcsa körülmények között halt meg, saját kézigránátja ölte meg. Sohase tudtam meg, mi is történt valójában. Elképzeltem, hogy ez a két ember egy egységbe kerül. Azokra a testvérgyilkosságokra gondoltam, amelyeket az amerikai hadseregben fraggingnek neveztek. Ez azt jelenti, hogy baleset látszatát keltve gránáttal megölték egymást. Egy 1971-es jelentés 585 ilyen esetről számolt be, pedig a valóságban legalább négyszer ennyi volt. Ez nagyon sok, ha arra gondolunk, hogy 55 ezer ember pusztult el a háborúban. Nagyon sokan fogyasztottak heroint és marihuánát, és sokan öltek meg vietnami civileket, bár ezekből nagyon keveset ismertek el hivatalosan. Mindezeket az adatokat összegyűjtöttem.- ön, aki ténylegesen részt vett ebben a háborúban, hogyan van megelégedve filmje hitelességével?- Ez nagyon nehéz dolog. Már akkor, amikor a forgatókönyvet kezdtem írni, memóriaproblémáim voltak, hiszen közben nyolc év telt el. És végül a filmet 1986-ban forgattam, tehát tizennyolc évvel a háború után. Túl ezen: egy egészen más generáció az, amely életre kelti a történetet a filmben. Ma már nem úgy beszélnek, mint a hatvanas években, az argó teljesen megváltozott. Ezért szerződtettem Dale Dye kapitányt, aki a gyalogsághál szolgált Vietnamban, és öt tengerészgyalogost, akik közül kettő szintén részt vett a háborúban, hogy képezzék ki a színészeimet a Fülöp-szigeteken. Azt akartam, ezek a színészek idegesek, nyugtalanok, megfélemlítettek legyenek, olyanok, amilyenek mi voltunk annak idején. (A Filmvilág alapján) Ez a háború nem hadüzenettel kezdődött Beszélgetés Oliver Stone filmrendezővel új szú ' V 14 1988. I. 29.
