Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
Aj szú 15 988.1. 29. Moszkvában, a Központi Forradalmi Múzeumban több termet szenteltek az 1937-1947-es éveknek, örömeiknek és gondjaiknak, a sikeres ötéves tervidőszakok, a szocialista változások időszakának, és a Szovjetunió megtámadásának a fasiszta betolakodók által. A nagy honvédő háborút bemutató tárlat mély benyomásokat tesz az emberre. A hadvezérek és a közkatonák portréi, a harci zászlók, a győztesek fegyverei és más dokumentumok tanúsítják a szovjet nép harcát a szabadságért, a nagy októberi szocialista forradalom eszméiért. A nagy honvédő háborúról már nagyon sokai írtak. Az idő azonban új sorokkal egészíti ki történetét, új bizonyítékok kerülnek elő, szaporodnak a múzeumi tárgyak. A közelmúltban a múzeum számos relikviát kapott, amelyek a háború egy kevésbé ismert epizódjára, a Kaukázus legmagasabb pontjára, az Elbruszra való feljutásra emlékeztetnek. Mindez 1943 februárjában történt. Az expedíció célja az volt, hogy az Elbrusz csúcsairól eltávolítsák a fasiszta szimbólumokat. Azok az elvtársak, akik ezt a feladatot teljesítették, átadták a múzeumnak a saját archívumukban levő okmányokat, hegymászó-felszerelésüket. Egyikük Vlagyiszlav Gyiamidovics Lubenyec 1916-ban született egy jaroszlavli tanítócsaládban. Már gyermekkorától kedvelte a technikát és a sportot. Az alapiskola elvégzése után kitanulta az esztergályos szakmát. Teljesült az az álma is, hogy elvégezze a főiskolát és gépészmérnök legyen. Tanulmányait 1935-ben kezdte meg a moszkvai Bauman Műszaki Főiskolán. Éppen a tanulmányi évek alatt ismerkedett meg újabb szenvedélyével, 3 hegymászással. Barátaival számos alkalommal vágott neki a Kaukázusnak, több tucatszor meg- mászták csúcsait. Azokban az években iskolájuk hegymászókörei országos viszonylatban is a legjobbak közé tartoztak. Vagyiszlav Lubenyec egy ilyen csoportot vezetett. 1940 kettős örömet hozott számára: ebben az évben lett mérnök, s megkapta A sport mestere címet. „Beutalójára" a következőt írták: permi fegyvergyár. Elutazott hát ebbe a kámai kikötővárosba. A Káma a szovjet földön való csaknem 2000 km-es vándorlás után ömlik a Volgába. Az üzemi pártszervezet 1941 márciusában fogadta öt a párttagok sorába. Életútjáról a következőket mesélte nekem: „1941. június 22-én, vasárnap a sportolók egy nagy csoportjával hajókirándulásra indultunk. Gyönyörű, veröfényes idő volt. Napoztunk, röp- labdáztunk, kedvenc dalainkat énekeltük. Alko- nyattájt tértünk vissza Permbe, s ott hallottuk meg a szörnyű szót - háború! Miként robbanhatott ki a háború, amikor Hitlerrel békeszerződést írtak alá? Ugyanakkor rögtön azt mondtuk, tenni kell valamit, azonnal dönteni, ki kell jutni a frontra." Vlagyiszlav Lubenyec azonban nem került a frontra, mivel kiválasztották, hogy el kell végeznie Moszkvában a Vlagyimir lljics Lenin Katonai Politikai Akadémiát. A hallgatóknak egy esztendő alatt kellett elsajátítaniuk a három évre tervezett tananyagot. Az akadémia elvégzése után politikai biztosok lettek, kiküldték őket a harcoló egységekhez. Lubenyec főhadnagy káderlapján a következő parancs szerepelt: Kaukázus. Oda kellett mennie, ahol kemény harcok folytak. A fasiszták elfoglalták a Don melletti Rosztovot, s a szovjet olajmezök, Groznij és Baku felé törtek. A Kaukázus térségében speciális egységeik - a hegyi vadászok - biztosították a kijutást a Feketetengerhez, őrizték a hágókat. S a Kaukázus fó gerincét horogkeresztes zászlókkal „koronázták meg". Heinz Grott hauptsturmführert, akit a hitlerista vezetés 1942 augusztusában azzal bízott meg, hogy az Elbrusz csúcsain kitűzze a náci szimbólumokat, a német nemzet hőseként ünnepelték. A goebbelsi propaganda világgá kürtölte: Európa legmagasabb csúcsán mától fogva mindörökre a „harmadik birodalom" zászlaját lengeti a szél. „1943 januárjában magához hívatott K. L. Szorokin vezérőrnagy, a Kaukázuson túli front politikai csoportfőnöke. Ismertette velem azt a parancsot, amely szerint az Elbrusz csúcsairól el kell távolítani a fasiszta zászlókat, s helyettük kitűzni a Szovjetunió állami lobogóit. Közölte velem, hogy az egyik hegymászó csoport politikai dolgozója leszek. Nem könnyű dolog télen feljutni az Elbruszra. A hőmérő higanyszála sokszor mínusz 50 fok alá esik, az út jeges meredélyeken át vezet. A hegymászónak tehát ismernie kell az itteni körülményeket, rendelkeznie kell a megfelelő technikával, számítania kell a rendkívüli erőfeszítésekre. Éppen ezért a legtapasztaltabb embereket válogatták ki a feladat teljesítésére, olyanokat, akik már a háború előtt is szereztek tapasztalatokat a Kaukázusban, s főleg az Elbruszt ismerték. Két csoportra osztottak bennünket. Az elsőt Ny. Guszak hadnagy, a sport mestere vezette, tagjai voltak: A. Szidorenko, a sport mestere, G. Hergiani és 8. Hergiani, mindketten partizánok, Bjelickij politikai dolgozó és J. Szmirnov technikus. A másik csoport összeállítása: Alekszandr Guszev parancsnok, Leonyid Kelsz, Jevgenyij Szmirnov, Nyikolaj Petroszov operatőr és mais elvtársak. Én e csoport politikai dolgozója voltam. A Tbiliszi-Ordzsonikidze-Nalcsik-Tyerszkol vonalon terepjáróval mentünk. Tyerszkol volt utunkon az utolsó lakott település. Ezt követően már a saját lábunkon mentünk. Elindultunk azon területek felé, ahol a mi aknáinkat telepítették. Leonyid Kelsz ismerős volt itt. Az aknátlanítást veszteségek nélkül hajtottuk végre. Azt viszont nem tudtuk, hogy hol helyezték el aknáikat a németek. Ezért rendkívül elővigyázatosan, lépésről lépésre haladtunk, betartottuk az előírt követési távolságot. Ha egy szakaszon átjutott az első, akkor már átjutott a többi is. Az élen állandóan váltottuk egymást. Amikor elértünk a sziklákig, úgy döntöttünk, hogy nem a szokásos útvonalat választjuk, mivel tudtuk, hogy az ellenség azon a vonalon minden valószínűség szerint előkészítette a „tűzijátékot". Nekivágtunk a meredek falaknak. Az előrejutás rendkívül nehéz volt. Felértünk az 1000 méter magasságban levő Krugozor bázisra. Éppen alkonyodott. A bázis helyett csak romokat találtunk, az élelmiszer-raktárai felrobbantották. Mindenütt töltényhüvelyek és fegyverek hevertek. Reggel nekivágtunk az újabb szakasznak. Az időjárás percről percre romlott, a vihar erősödött, Csak nagyon lassan jutottunk előre. A következő, • Az Ogyinadcatyi bázison is kitűzték a szovjet zászlót (Archív felvétel) az Ogyinadcatyi bázison már vártak bennünket az első csoport tagjai, ók a bázist más útvonalon közelítették meg. E magaslati „üdülő" külsejét és belső berendezését szintén megrongálták, lyukas volt a tető is. De ott kellett maradnunk. A kemény időjárás nem tette lehetővé a továbbhaladást, a helyzet kezdett kritikussá válni. A pincében raktározott burgonyát leöntötték petróleummal, csakúgy, mint a német gyártmányú kétszersült-csomagokat. A hó alól több tucat húskonzervet kapartunk elő, ezeket gránátokkal „nyitották fel". Ez tette lehetővé, hogy valahogy kibírjuk. A konzervek azonban fogytak, a hóvihar pedig nem csendesedett. Azt sem engedhettük meg magunknak, hogy a parancs teljesítése nélkül térjünk vissza. Úgy határoztunk, hogy hatan a nyugati fal felől megkísérlik a feljutást az 5642 méteres magasságba. Mindegyikünk szeretett volna a „hatok" tagja lenni, de aztán tudatosítottuk, hogy valakinek a tartalékcsoportban is maradnia kell. 1943. február 13-án hajnalban, Nyikolaj Guszak tapasztalt hegymászó vezetésével „támadásra indult" a csoport az Elbrusz ellen, hogy ott kitűzhesse a szovjet zászlót. A terv szerint elvtársainknak alkonyatkor kellett visszatérniük a táborba. De eljött az este, az éjszaka és sehol senki. Jelzötüzeket gyújtottunk és lövéseket adtunk le. Felállítottuk a mentöalakulatot, de mielőtt ez elindulhatott volna, az éjszakai ködben lassan vánszorgó alakokat fedeztünk fel. Mind a hat bajtársunk visszatért. A földre dobálták a fasiszta zászlók foszlányait. Átöleltük egymást. Férfias ölelés volt ez, üdvrivalgásokkal, hogy a feladat első részét teljesítettük. A hóvihar még három napon és három éjszakán keresztül dühöngött. Február 17-én, éjszaka indultunk útnak. Tizennégyen voltunk. Alekszandr Guszev vezetett bennünket, az én hátizsákomban volt a szovjet zászló. Velünk tartott Nyikolaj Petroszov operatőr, aki nemrégiben még tengerész volt, egy tengeralattjárón teljesített szolgálatot. Ez volt életében az első hegyi túra. Mindannyian segítettünk vinni a kamerát. A hőmérő higanyszála mínusz 40 fok körül mozgott. 4800 méteres magasságban néhány társunknál jelentkezett a hegyi betegség, ötszáz méterrel magasabban rendkívül komolyra fordult a helyzet. Az állandó idegfeszültség, a nem megfelelő táplálkozás megtette a magáét. Különösen operatőrünknél, de minden erejét összeszedve próbálta tartani magát. Elértük a csúcsot. A rúdon a fasiszta zászlónak már csak a foszlányai csüngtek. Kitűztük a mi zászlónkat, s az aktust díszsortűzzel tettük ünnepélyessé. Nyikolaj Petroszov lefilmezte az eseményt. Az ö felvételeit használta fel Roman Karmen nemzeti művész, a híres operatőr és rendező a nagy honvédő háborúról készített dokumentumfilmjében. Néhány nap múlva a front vezérkarának jelentettük a feladat teljesítését. I. V. Tyulenyev hadseregtábornok, a Kaukázuson túli front főparancsnoka átadta nekünk a Bátorságért Emlékérmet. Nem sokkal ezt követően Vlagyiszlav Lubenyec a Katonai Hegymászó Iskola politikai ügyekkel megbízott helyettes vezetője lett. Ez az iskola képezte ki a tiszteket. Szerette a hegyeket, egész életét ennek akarta szentelni. A sors azonban másképp határozott. A Moszkvai Műszaki Főiskola vezetőségétől meghívót kapott, s számára másfél évvel a győzelem napja előtt véget ért a háború. Újabb magaslatok álltak előtte, a tudomány magaslatai, szintúgy, mint a hegymászó csoport parancsnoka, A. M. Guszev előtt, aki a háború utáni években ismert tudós lett, a fizikai és matematikai tudományok doktora, professzor, a Lomonoszov Egyetem fizikai tanszékének vezetője. Vlagyiszlav Lubenyec a műszaki tudományok doktora, tanszékvezető. A szakemberek körében nagy tekintélynek örvend, a kompresszoros és vákuumtechnikával foglalkozik. A hegymászók is tisztelik. A korábbi években csak a hegyekben töltötte szabadságát. Sajnos, egy alkalommal súlyos sérülést szenvedett, s ezért búcsút kellett vennie kedvenc sportjától. Amikor a szovjet állami zászló Elbruszra való kitűzésének a 40. évfordulóját ünnepelték, ő kísérte el a fiatal sportolókat. Ugyanazon az útvonalon, amelyet a háborúban már egyszer megtett. VAGYIM JER JOMIN Az Ede-törzs kávéültetvényei A Központi Fennsík több szempontból nevezetes vietnami tájegység. Több mint húsz etnikai csoport él ezen a vidéken, ugyanakkor ez a körzet az indokínai-fészi- get egyik legtermékenyebb vidéke. Itt található a mintegy 200 ezres Ede-törzs hazája, amely kávéültetvényeiröl is híres Itt működik a Vietnami- NDK Kávétársaság, amely négy virágzó kávéültetvényt tart fenn. Az ötezer hektáros gazdaságban ma 12 ezer mezőgazdasági munkás keresi kenyerét. A tervek szerint 1990-re megkétszerezik a kávétermö területet a termékeny talajon, amely kiválóan alkalmas más növények - például kakaó, bors - termesztésére is. Erre a határidőre már üzembe lép a Sre- pok-folyón NDK segítséggel épülő 12 ezer kilowattos vízerőmű is, melynek tározójából kapja majd a vizet az új kávétermö terület. A század elején Indokínában mindössze ezer hektáron foglalkoztak kávétermesztéssel. A gyarmatosítók három fajta kávét honosítottak meg: az arab fajtát, mely novembertől februárig, a ro- busztát, ez márciustól májusig és a charit, amely júniustól augusztusig takarítható be. A kávétársaság ma csak a robusztát termeszti, s megfelelő öntözéssel túl is szárnyalják az egy tonnán felüli éves átlagtermést. Vietnam a jövőben közös vállalatokat hoz létre a Szovjetunióval, Bulgáriával, Csehszlovákiával, s az ezredfordulóra 40 ezer hektárra gyarapítja kávéültetvényeit. (VNA) A kubányi diétás rizs A Szovjetunióban a rizsföldek területe hozzávetőlegesen egymillió hektár, az évi rizstermés pedig megközelíti a hárommillió tonnát. Valaha Közép-Ázsia és a Kaukázuson túli terület számított hagyományos rizstermelő vidéknek. Ezeken a tájakon a rizs már az időszámításunk előtti 7. században megjelent. NerrHs olyan régen ezekről a területekről takarították be az ország rizs- termelésének 90 százalékát. Napjainkban e köztársaságoknak a részaránya a rizstermelésben 20 százalékra csökkent, s Észak-Kaukázus, Dél-Ukrajna, a Volga-vidék és a Távol-Kelet vált a rizstermesztés központjává. Üzbegisztánban új, hosszú- szemű rizsfajtát nemesítettek ki, amely a Lazurnij (égszínkék) nevet kapta. A kitűnő fajta legfontosabb tulajdonsága, hogy nem hajlamos a pergésre, ezért a betakarítás során minimális a szemveszteség. A Szovjetunióban 29 hazai nemesítésé rizsfajta szerepel a köztermesztésben, köztük - 1980 óta — tíz intenzív típusú, nagy termést adó, rövid szárú fajta. Ezek nem dőlnek meg, ami megkönnyíti az aratást, s a rizsbetegségekkel szemben rendkívül ellenállók. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió a rizstermelésben szerény helyet foglal el a világranglistán (az átlagos évi 450 millió tonnából csak 3 milliót termel), sok országban jól ismerik a szovjet rizstermesztési technológiákat. Ezeket szabadalmazták már Olaszországban, Franciaországban, Indiában, Irakban, Iránban, Bulgáriában, Kubában, Romániában és más országokban is. A szovjet technológiák az ágazat teljes gépesítésén és automatizálásán, az öntözőgazdálkodáson és a kemizáláson alapulnak, s a hagyományos fajtákkal 5-6 tonnás hektáronkénti rizstermési átlagot szavatolnak. A Szovjetunió legnagyobb és egyben legifjabb rizstermő területe a Kubány. A szovjet rizs minden harmadik tonnája innen származik. A termelést itt már eleve gépesítették. Nemrég a gazdaságok új, kisebb szemveszteséggel dolgozó betakarító gépet kaptak, ami 20 százalékkal növeli a munkatermelékenységet. Elsőként Kubányban hoztak létre fflílönleges rizsöntöző rendszereket. Észak-Kaukázus legnagyobb víztározójából, a krasznodari tározóból számítógépek segítségével osztják szét a vizet a gazdaságok között. A rizskalitkák kijelölését lézerrel végezték el. A rizstermesztés gépesítése és jelentős automatizálása eredményeként a terméshozam a négyszeresére növekedett, miközben a munkaráfordítás a korábbinak csaknem a negyvened részére csökkent. A szovjet rizsföldeken a vegyszerek és biológiai serkentő anyagok alkalmazására csakis az egészségügyi minisztérium engedélyével kerülhet sor. Ma már ezek alkalmazása nélkül is termesztenek rizst az országban. Ez az úgynevezett diétás rizs. Például a Kubányban két évvel ezelőtt már 21 ezer hektáron termesztették, főleg a kórházak és a gyermekintézmények számára. A diétás rizs termőterületét a jövőben jelentősen bővítik. Ez persze nem valami újdonság, hiszen a környezetet mérgező vegyszerek használata előtt ilyen rizst termesztettek világszerte. Igaz ugyan, hogy a gyomirtók használata nélkül kisebbek a termésátlagok, de az állam igyekszik érdekeltté tenni a gazdaságokat a diétás rizs termelésében: minden tonna vegyszermentes rizsért háromszoros árat fizet. (APN)
