Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
■ n megje- y, sápadt ajú kisérő , mint va- partitúra jtolsónak i, utolsó- legálltam szorítot- pogattam fám. Kö- aphatnék zt a fiatal atonával, zenészt. 10I láttam m, ujjaim jigarettát. lóaljból... építettük Egy pillanat alatt eszembe jutot- ak a harcok képei, a naptól perzselt nalmok Daugavpils év Vileika között, a mocsarak, a rózsaszínű hajdina- mezők, a leégett házak füstös maradványai, a szúrós drótok, a lövészárkok, a fekete iszapot áttörő folyó, és mellette az emberek, a soksok ember fakó katonazubbonyban, egyformán barna, napégette, hámló arccal; a hidat felrobbantották, és mi vártuk, amíg megbeszélik az egészet. Én most megpróbáltam az ott látott száz meg száz, ezer meg ezer arc közül kiválasztani emlékezetemből egyet, amely pontosan eszembe juttatná az előttem álló, a gyermek kezét fogó hadnagyot. Nem nagyon sikerült.- Na, nem fontos... - mondtam én. - Az a lényeg, hogy katonák vagyunk... Minden katona - testvér.. . Pár perc múlva régi ismerősökként beszélgettünk. A sétányon mentünk. Hűvös este volt, de üdítő és titkokkal teli - mint minden a nemrég felszabadult városban; a fák koronája fölött fényes és ragyogó csillagpettyekkel teleszött égi szőnyeg. Olykor valamelyik ablakban fény gyűlt; akkor észrevétlenül a fiúra pillantottam, akit a katona vezetett, gondosan kézen fogva; a fiú valamiért jobban érdekelt engem, mint a katona. Nem lehetett több tizenkét évesnél Hajadonfött volt, szőke haja fürtökben omlott szét homlokán, mely magasnak tetszett; orra egyenesnek és simának, arca beesettnek. Az ajkak meg-megmozdultak - bár nem szólt egy szót sem; egyenesen úgy tűnt föl, hogy a fiú valami emlékezetes dallamot ismétel... Megkérdeztem, mi a neve. Csend. Amikor egy utcai lámpa mellett haladtunk el, és a fiú •felénk fordult, az a kellemetlen érzésem támadt, mintha pillantásai rám tapadtak volna. Eszembe jutott, hogy vak, bánat fogta el a szívemet, elfordultam.- Ez Rimutis - válaszolt helyette a hadnagy. - Az én fiam. Hangsúlyozta az én szót, ebből gyanítani kezdtem valamit. Mintha kitalálta volna gondolataimat, hozzátette:- Maga bizonyára nem érti: mi és hogyan?... Ő látott... Ő... És, mélyet sóhajtva, tenyerével megtörülte homlokát. Az utca végén szótlanul fordultunk be az egyik udvarra, áthaladtunk a cementtéglákkal kirakott ösvényen, felértünk egy kicsi faházhoz. Á katona ajtót nyitott. Szerényen berendezett szobában találtuk magunkat, ahol minden tárgy azt mutatta, hogy itt férfiak laknak; ezt erősítette meg, hogy a katona maga gyújtotta meg a pet- róleumfözöt, és teát tett fel.- Nem kell, hagyja! - próbáltam ellenkezni, és felálltam, hogy elmegyek, de a katona visszatartott, kért, legalább egy percet legyek velük, a fiú nem fél tőlem...- És másoktól? - kérdeztem.- A férfiaktól fél...- A férfiaktól?- Igen. Hiszen őt férfiak... A fiú felé intett, aki valamin töprengett, ott ült a sarokban, a barna zongora mellett; úgy tűnt, nem nagyon érdekli ót beszélgetésünk.-Mikor tért vissza a frontról,- kérdeztem, hogy megszakítsam a hirtelen beállott kellemetlen csendet.- Két héttel ezelőtt... Elkéredz- kedtem... És el tudja képzelni, mit találtam... - A katona lehalkította a hangját, újra a sarokba nézett, ahol a zongora és a gyermek volt, úgy tűnt, hogy önmagának beszél.- Mit találtam... Az asszonyt agyonlőtték... hat hónappal ezelőtt az erdőben... A fiút pedig... kötőtűkkel ...- A fiút - miért? - szóltam közbe.-Őket, a hóhérokat kérdezze... őket!... Felemelte fejét és olyan tekintetNe hagyj iontokon állnom gyj a csontokon állnom, adj vállon, ölj szobádba, i keresztfát s az ágyra, in. el borhoz, * nről csupa-dér lkat oldozz, mról koszorút, szalagos hámot, >zd le rólam ■ zászló-ruhámat, vonj szobádba madarától, jetü-hemzsegésből, Vöngy-szaharából, iztass, mozgass, ls a létezéshez, etlen értelméhez, an a mézhez, almádhoz, bődön rikogatva, altatást, romlást zz, te szerelmes, út a lelkem, r, r, kitelelnem! Álmok játéka Fogódz a holdba kéz, dobolj erem, az áradat a bordát betöri, a váll bércére fellöki jegét - Álomnak is rossz, jó ha feledem, már majdnem elfogadtam ördögi morgásait a sors zenéjeként. Hát itt a tavasz, látom, elhiszem, koronás fejjel itt ragyog e páva, zöldje kitárul, hímes aranylángja átsüt a vizen. Tornyaim gyászát, mezeim hideg tajték-ingeit ő pezsgeti szét, kidülledt ereimnek doktora, kataton-tébolyokkal incseleg, tolla a kuka szájról a penészt lecsiklandozza, édes borona. Eléd az ég ereszti ablakát, magadat bálra kis nő, piperézd, nagy tél a bánat, bútora a hó, de nap süt, a dombhát aranyplakát, piros vesszőkön remény a beszéd, hirdeti, hogy a világ lakható, hogy jó évszak jött, zöld sátrat emel szobátlan szeretőknek - őt imádom, havakon átvezérlö páva-lángom, nem veszítem el. Liliom-dal Télen sírtál te vékony liliom, torkodig felért a hó. Aranyfoitos pázsiton, liliom, hajladozni ugye jó! Tünemények előtted játszanak: fény s levelek sűrűi, sárgarigó szárnya ha föllebeg, delelő nap átsüti. Alkonyaikor öldöklő angyalok táncolnak a tűzfalon. Alkonyaikor bújj hozzám, liliom: váltam árnya: oltalom. tel nézett rám, mintha valamiben hibás lettem volna családjuk szerencsétlenségéért; elvörösödtem.- Idáig senkitől sem kérdezte, miért? A fasiszták másokat is miért... egész Európát... Senki nem mondja meg nekem: miért? Eltolta a teát, cigarettát húzott elő. Rágyújtott. Mohón szívta a füstöt, melyet az orrán fújt ki. Arca kemény volt, barázdált; úgy tűnt, a tekintete áthatolt rajtam... A katona valamin gondolkozott, és én nem akartam zavarni. A fiú mozdulatlanul ült, könyökével a zongora csillogó fedelére támaszkodva, ö is elmerengett valamin: mély ráncok ültek ki homlokára, mint egy öregembernek... Lehet, hogy aludt, nem tudom, féltem a szemébe nézni - bár egyáltalán nem volt hibás; csak éreztem, hogy azok a szemek rajtunk keresztül a falra tekintenek, vagy talán az ablakon túlra, a csillagmécsekkel teleaggatott éjszakai szőnyegre... „Ott nincsenek emberek...- gondoltam valamiért. - Nincsenek férfiak... Ott csak csillagok vannak . és zene...“ Felálltam, kezet nyújtottam a hadnagynak; újra sóhajtott és, akárcsak én, a fiúra nézett, aki tovább ült- biztosan aludt - a zongora mellett; mosolygott, vak szemét a sötét- számára örökre sötét - messzeségbe irányítva, álmában ott bolyongott az öt körülvevő végtelen és örök éjben. Megvallom: abban a percben mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy ott mit lát... Litvánból fordította: BÁN PÉTER SZENYEI SÁNDOR Nagy László felvétele 9 hunyt el a költő Hosszú volt ez az éjszaka, súlyos, mint az álmatlanság. A pitymallat - mennyire vártam! - óvatosan, már- már kelletlenül lopakodik be az ablakon, ahol - lassan látni vélem - a két üvegtábla között még itt maradt néhány, valaha talán rézsárga, de már feketedó őszi levél... Miért is maradtam itten éjszakára? Gondolkodom, de nem tudok választ adni a kérdésre. Amit tudok: a férfi marasztalt. S én maradtam. Talán megdöbbenésből fakadt tiszteletből... Igaz, mondta is - este, kilenc óra tájt a legközelebbi vonat jó három óra múlva érkezik s indul tovább, a vasútállomásig az út megvan nyolc kilométer is, koromsötétben baktatni addig, keskeny ösvényen... Hallgattam rá, s maradtam. Jól tettem? Már nem érdekes. Lassan reggel lesz... ... Hallottam, hogy erre vannak, kiváncsi voltam, kik ők, s hogyan élnek. Másfél órás séta után, valamivel dél előtt fedeztem fel a boksákat, kettő ezek közül füstölgőit, kettő már szénné senyvedt, kettő még csak félig volt rakott. Egy nagy, piszkosszürke szőrű kutyát láttam, s az egyik félig rakott boksa mellett közép- termetű, barna arcú, harminc év körüli férfit; a férfi rám mosolygott, és azt mondta;- Tessék csak bátran, a kutya nem ravasz.- Jó napot - szóltam, de a szemem a farkát csóváló kutyán tartva kérdeztem: - Mi a neve?- Kinek? - kérdezte a szénégető.- A kutyának - mondottam.- Hát kutya - kacagott. - Ez a neve. És örökké éhes - kacagott, miközben egy halomból fát válogatott, s azt óvatosan az épülő boksára helyezte. Hallgattunk. Figyeltem, hogyan dolgozik. Milyen gondosan helyez minden fahasábot a helyére. Ó szólalt meg aztán, tán mert úgy érezte, magyaráznia kell munkáját:- Egy rokontól tanultam, tíz éve is elmúlt annak, sokat jártam ki vele az erdőre. Én az asszonyomat tanítottam meg. Ketten dolgozunk itt. Ő most a gyermeket, a kicsit eteti... Szereti az erdőt? - nézett rám.- Szeretem - válaszoltam.- Én is. Nagyon - bólintott; - Később, majd ha ettünk, megmutatom, mennyi szépség van itten, körülöttünk. A boksáktól alig ötven lépésre, a fák között állt a szoba-konyhás kis ház, a boksák felé nyíló ajtajában fakult kendős asszony, karjaiban alvó gyermek, mellette, egyik kezével az asszony szoknyáját fogva, valósággal hozzátapadva, ötéves-forma fiúcska. Az asz- szony és a fiúcska tekintete meghökkentően ugyanolyan volt: megszeppent-kiváncsi.- Jó napot - mondtam az asszonyra mosolyogva; szája mozgott, hangját nem hallottam. Meg akartam simogatni a fiúcska fejét, de szemvillanás alatt az anyja möqé búit. Az asszony mondott valamit, szava azonban, halksága miatt, sóhajnak tűnt, nem értettem.- Adj ennünk valamit - szólt a férfi. A konyha tiszta volt, tiszta a papírral letakart asztalon lévő két tányér is. Az étel meleg: gombatokány. A férfi merített a nagy lábasból; ketten ettünk. Az asszony, karjaiban az alvó gyermekkel, s a mögötte megbújt fiúcskával, a konyha sarkába húzódva figyelt.- Nézzünk körül az erdőben - mondta később a férfi. Fák és bokrok között, napsütötte tisztásokon jártunk.-Ez itt - mutatta a férfi - a piros hunyor... Ez a visszahajló lila szirmú a kakasmandikó, de mifelénk kutyafognak is nevezik... És hallja csak - emelkedett szinte lábujjhegyre - : fürj pitypalattyol! Később, dús fűben ülve kérdeztem tőle:- Nehéz a szénégető munkája? Fűszálat rágcsált; hosszúnak tűnő idő után szólt:- Volt nekem más mesterségem is... Az esztergá- lyosságot tanultam annak idején... Dolgozni kezdtem, sok volt a munka, úgy éreztem, kötelességem elvégezni, amivel megbíztak... Napi tíz-tizenkét órát is bent ültem a műhelyben... Egy reggel a műhely bejárata mellett nagy hószobrct láttam, nyakában egy papírlap, azon az én nevem... Mikor beléptem, zengett a műhely a munkatársak kacagásától... Akkor váltottam szakmát... Hülye érzékenynek szült minket az anyánk... Hogy aztán magunkra hagyjon... Én hatéves voltam, öcsém egy... öcsém ma is az országban kódorog, az anyját keresi... Nem bolond! Ez a rögeszméje, hogy bárhol is van, neki meg kell találnia! Látni akarja csak, nem zavarni... Furcsa, fátyolos volt a férfi hangja. Szürkülödött, mikor visszaindultunk. A konyhában a két gyermek aludt.- Az asszony lent van, a boksáknál - szólt a férfi magyarázólag. - A boksát nem szabad ellenőrizetlenül hagyni, egy pillanatra sem. Ettünk. Gombatokányt. Petróleumlámpa világa mellett. Minden kis léghuzatra imbolygóit a lámpa fénye, kisilabizálhatatlan alakokat rajzolva-vetítve a falakra, az asztalra, a két tányérra, az alvó gyermekekre. A kisebbik gyermek felsírt, a férfi az ölébe vette.- Én segítettem a világra - mosolygott reám. Tekintetemből kiolvashatta a kérdést; válaszolt reá:- Nem volt mit tenni... Késő éjszaka volt, merre szaladhattam volna innen? Az asszony szült; itthon volt láng, olló, kékszesz... Gyermekkoromban nem egy csitkó születésénél bábáskodtam. A gyermek születése utáni nap megdicsért a községi orvos... A gyermek visszaaludt, a férfi óvatosan az ágyba tette.- Maradjon itt éjszakára - mondta azután. - Reggel korán van vonata, felköltöm, és elkísérem az állomásig. Ne siessen; városon az élet csupa hajsza... ... Hosszú volt ez az éjszaka. Nem is annyira kényelmetlen, mint idegen a fekhely. Különben is rossz alvó vagyok; a férfi egész éjszaka félóránként jött- ment, le a boksához, vissza a konyhába. Felkeltem, felöltöztem, benyitottam a konyhába. Az asszony a két gyermek mellett aludt, a férfi a kályha előtt cigarettázott.- Mi mentünk - tette rá a kezét az alvó asszony vállára. Az asszony azonnal felült az ágyban; a férfi kilépett a konyhaajtón, én utána. Az utat a vasútállomásig szótlanul tettük meg. Mielőtt pontosan érkező szerelvény egyik vagonjába léptem volna fel, kezemet nyújtottam a szénégetőnek. Megszorította, sietve megfordult, és gyors léptekkel indult vissza. Már a fülkében ülve döbbentem rá: a nevét, a nevüket sem ismerem...
