Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
/ A Robespierre zeneiskolában tanultam. Oda nem illett mezítláb menni. Szóltak is emiatt, igy aztán zenei tanulmányaim valamelyik szonatina allegrójánál fejeződtek be. Nem a zene volt az oka, hanem az a megaláztatás, amelyet akkor kellett elviselnem, amikor meghallgattam az igazgató véleményét azokról a fiúkról, akik meg mernek sérteni egy ilyen oktatási intézményt azzal, hogy az utcakölykökhöz hasonlóan mezítláb jelennek meg.- Nincs pénzünk cipőre - mondtam az igazgatónak. Mire ö: - A piacon használt cipót is árulnak. Az olcsóbb.- A mama nem engedi, hogy használt cipőt hordjak. Fél a fertőzéstől...- Megértem, hogy nehéz helyzetben vagytok - mondta az igazgató. - Nagyon is megértem, de kötelességem ügyelni, nehogy olyan dolgok történjenek az iskolában, amelyek az emberek szemében lejárathatják. Szégyentől vöröslő füllel jöttem ki az igazgatói irodából. Hazafelé elhatároztam, hogy nem szólok a mamának a cipőről. Ha megtudja, milyen megaláztatás ért, biztosan vesz nekem, de akkor el kell adnia a meleg kendőjét vagy a halinacsizmáját - vagy az ennivalón spórolja meg. Persze csak ő meg apám ettek volna kevesebbet, nem én, mert engem - bármi történt is - igyekeztek a lehető legjobban ellátni. Hiú álmok a gazdagságról! Találok egy erszényt, benne tíz, nem is, ötven milliót... Nem, találok egy cipöutal- ványt, de nem, inkább csomagot kapok... Szóval új, kapcsos cipőt veszek, olyan fényes lesz, mint a filmszalag üveges oldala, Miklós cár alatt. Az egész város tiszteli. Mindenki azt mondja, rendes ember. Maga meg idejön hozzám ebben a maskarában, és kicsikarja tőlem azt a pénzt, amit a gyermekeimre költenék, mert azoknak is kéne valamit enni. Tudja, mibe kerül ma a kenyér? El fogok menni az édesapjához, és elmondom, mivel foglalkozik a drágalatos fiacskája. Biztos nem tud róla.- Nem találtam más munkát - motyogtam, és majd a föld alá süllyedtem.- Jó, előfizetek az újságra, mert úgyis eljönnének megint, és nem tudnék kitérni - mondta. - Vigye csak a pénzét, amit nem becsületes munkával szerzett. Ezután elmentem Peretchez, az óráshoz, majd Szipunovhoz, a suszterhez. Mindenütt kárhoztattak, hogy ilyen alávaló módon akarok pénzt keresni. Szipunov volt a legmakacsabb. Még a „kötelező rendelkezést“ sem akarta elolvasni. A többieknél tovább korholt, hogy épp ezt a munkát választottam, és igen csúnyán káromkodott. De hát ő is kénytelen volt előfizetni az Iparos Közlönyre. A műhely polcán állt egy pár cipő, még le sem vették a kaptafáról. Álmom váratlanul testet öltött. Átadtam a nyugtát, és megkérdeztem:- Mibe kerülhet ez a cipő?- Te úgyse tudod megvenni - mondta Szipunov. - Ezért a szélhámos lótás-futá- sért biztos csak annyit fizetnek, hogy fel ne kopjon az állad. Á nyár és az ősz eleje állandó megaláztatások között telt el, amíg aztán sikerült annyi pénzt összekuporgatnom, ami elég volt cipőre. Végre hazavihettem a piacról egy pár új, tükörfénves, kapcsos cipőt. Ráveszek nadrágot, zakót és kabátot is, és olyan elegánsan megyek az iskolába, akár a kis lord a regény utoísó fejezetében. Az igazgató egyre a kedvemet keresi, én meg ránézek a cipőjére és elmosolyodom, de csak lopva, merthogy a cipője kopott, csak épp kipucolta. Aztán a vizsgakoncerten olyan jól játszom a szonatinát, ahogy még maga az igazgató se tudja, ő odajön, és azt mondja: „Kérem, bocsássa meg, hogy olyan ostobán és arcátlanul viselkedtem, amikor azt mondtam önnek, hogy nem szabad az iskolába mezítláb járni!“ Pénzt kellett keresnem, hogy cipőt vehessek. Ez persze nem volt valami könnyű, hiszen csak tizenkét éves voltam, és akkoriban a felnőttek is gyakran munka nélkül tengődtek. És mégis sikerült. Egy barátom elvitt az Iparos Közlöny szerkesztőségébe. Ott elmagyarázták, hogy az iparosok - akár tetszik, akár nem - kötelesek előfizetni a lapra. Adtak egy nyugtakönyvet, hogy segítsek felvilágosítani városunk szabóit, kalaposait és órásait, adtak egy Bugyonnij- sapkát, hogy azt hordjam, ha dolgozom, mert attól komolyabbnak látszom, és megígérték, hogy az előfizetésből befolyó minden egymillió rubel után tízezret fogok kapni. Ujjongtam, nem is sejtettem, micsoda mepróbáltatások várnak rám. Á mama akkor egy olyan hivatalban dolgozott, amely szinte naponta költözött egyik utcából a másikba, így kevésbé tudott figyelni rám. A mama ízig-vérig közösségi ember volt, és munkatársnőivel együtt lelkesen cipelte a hivatal irattárát egyik helyről a másikra. Igy aztán könnyebben el tudtam szabadulni otthonról. Mezítláb, rövidnadrágban, Bugyonnij-sapkában állítottam be Gorlichoz, a könyvkötőhöz. A mester a munkapad mögött állt, dobozokat készített. Abban az időben nem nagyon kötöttek könyvet. Azt mondtam: - Gorlic polgártárs, olvassa el, ez a kötelező rendelkezés! Éreztem, hogy a hajam tövéig elvörösödöm. Alig forgott a nyelvem. Gorlic elolvasta a rendelkezést, homlokára tolta a szemüvegét, felsóhajtott és rám meredt.- Ismerem a maga édesapját - mondta. - Nálam köttette a könyveit még Véres gyogtam a boldogságtól, amikor megmutattam a mamának.- Hol vetted? - kérdezte.- A piacon.- Honnan volt rá pénzed? - faggatott, és a szeméből kiolvastam, mire gondol: azt képzelte, rossz társaságba keveredtem.- Édes Istenem! - mondta, amikor végighallgatta a történetemet. - Édes Istenem! Miért kellett megérnem ezt a napot! Neked kőből van a szíved! önző embert neveltem! Meghurcoltad a nevünket azért, hogy cipót vehess magadnak! Van még valami, amit titkolsz előttem? Határozottan megtiltották, hogy külön engedély nélkül elmenjek otthonról. Nagy nehézségek árán tudtam csak a mamát rábeszélni, hogy engedjen el egy félórára, amíg kilépek a munkahelyemről, visszaadom a Bugyonnij-sapkát meg a munkakönyvét. Elmúlt az ősz, beköszöntött a tél. A zöld plüssfüggönyből varrtak nekem öltönyt - hátán sötét nyomot hagyott a lefejtett díszítés, a kacskaringós szárú liliom. Kabátot is varrtak a mama vastag ruhájából, vettek meleg sapkát. Egyetlen dolog hiányzott: a kesztyű. Volt az is, de alig egy órát hordtam. Leesett az első hó, kimentünk játszani, és elvesztettem. Otthon nem szóltam, és amikor elmentem hazulról, mindig úgy tettem, mintha keresném, majd megtalálnám, így a mama azt hitte, hogy megvan mindenem. Egyszer a munkából hazaérve így szólt:- Holnap reggel te mész el a raktárba, el kell hoznod a fejedagot. Ebben a hónapban fizetést nem kapok, csak huszonnégy font édes kekszet. Itt a zsák. Amikor holnap elmész, ne felejtsd el felhúzni a kesztyűdet. Száraz, hideg reggelre ébredtünk. Metsző szél fújt a sztyepp felől. A gyógyszertár mellett mínusz huszonhat fokot mutatott a hőmérő. Elmentem a raktárhoz, és beálltam az utcán kigyózó sorba. A kezem olyan vörös lett a hidegtől, mint a liba lába. A mama maga varrta a kabátomat, s mivel zsebre dugott kézzel járni nem illik, nem tett rá zsebet. Az ujja olyan szűk volt, hogy oda se dughattam a kezem. Ha a balt a kabát szárnya alá tettem, akkor a jobb fagyott el. Féltem kiállni a sorból: mi lesz, ha később nem engednek vissza? Valószínűleg későn jöttem, mert a sor már hatalmasra nőtt. Nagyon lassan telt az idő. A lábam sajgóit, vacogtam, a kezem pedig... Már mindent kipróbáltam: ráleheltem, kigomboltam a kabátomat és a hónom alá dugtam - bizony, nagyon hideg volt aznap. Végre aztán átléptem a raktár küszöbét, és lépésről lépésre közeledtem a pulthoz. Az életben néha hihetetlen dolgok történnek. Rápillantottam a mázsálóra, és elakadt a lélegzetem. Mert a mázsáló Szipunov volt, a suszter, aki végül előfizetett az Iparos Közlönyre. Ő is megismert, a pult mögül megnézte a lábomat, és meggyőződött, hogy van rajta cipó.- Szóval megkerested a rávalót - mondta - Sikerült kicsalnod a pénzt a becsületes emberekből? Az egész sor engem nézett.- Újság-előfizetést gyűjtött - magyarázta Szipunov, mintha magát akarná igazolni.- Bírsággál ijesztgette az embereket, és minden kopejkáért, ami a nyugtán szerepelt, fizettek neki. Kis gazember, ki sem látszik a földből, de ha felnő, útonálló lesz belőle! Még a kezemről is megfeledkeztem. Szerettem volna inkább egészen megfagyni, csak ne halljam, mit mond, és ne lássam, hogyan néz rám a sor. Amikor a pulthoz értem, Szipunov kijelentette:- Fél három. Ebédszünet, polgártársak. Menjenek ki az utcára! A raktár egy órára bezár.- Adja ki az adagomat - kértem. - Haza kell mennem. - És önmagámnak is váratla- » nul hozzátettem: - Beteg a mama, nincs otthon senki. Felesleges hazugság volt.- Ebéd előtt már nem adom ki - mondta.- Lakj jól az előfizetéseiddel!- Adja már oda neki! - szóltak a sorból.- Hiszen nem lopott. Akkor meg mi a bűne? Nézzen csak rá: egészen elkékült. Megfagyott.- Nekem meg a szívem fagyott meg, ahogy megláttam. Csak keresztülvitte, amit akart! Nem adom ki, hadd várjon. Menjenek ki, polgártársak! Kimentünk az utcára. A szél kavarta a port, az éles jégszilánkokat, a papírokat, a sárga leveleket, s úgy kopogtak a kövezeten, mintha vasból volnának. A zsákba csavartam a kezemet. Kék sapkás kislány ment el mellettem, gödröcskék voltak az arcán.- Kisfiú, kisfiú, milyen fura muffod van!- mondta. Egy pillanatra melegem lett. Elfordultam, letekertem a zsákot, kigomboltam a kabátomat, és a nadrágzsebbe dugtam a kezemet. A kislány megfordult és felkiálltott:- Plüssböl van a nadrágja! Plüssből van a nadrágja! Kihúztam a kezemet a zsebemből, hősiesen begombolkoztam, és zsibbadtan vártam az újabb csapást. A sorban állók a gallérjuk mögé rejtették arcukat, szótlanul álltak egyik lábukról a másikra, egy helyben topogtak, vagy a karjukkal csapkodták az oldalukat, mint egykor a fiákeresek a bérkocsiállomáson. Az idő olyan lassan telt, mintha az is megfagyott volna. Végre visszajött Szipunov, levette a lakatot, kitárta a vasalt ajtót, és mi lementünk. Sokáig piszmogott a számlákkal, megnyálazta a ceruzáját, valamit irkáit is, aztán hozzám fordult:- Add ide az utalványodat, te pokolfajzat! Elgémberedett ujjaimmal előhúztam az utalványt a zsebemből. Szipunov huszonnégy font összeragadt kekszet zúdított a zsákomba. Én a hátamra vettem, és elindultam hazafelé. A jeges ködfátyolon át a nap nagynak,, narancsszínűnek látszott, mintha megrajzolták volna. A szél többször is maroknyi homokot vágott az arcomba, elfagyasztotta a számat. Nehéz volt a zsák, a kezemmel is tartanom kellett. Úgy éreztem, mintha kövek lennének a mellkasomban. Biztosan a kezem helyett fájt, hogy kibírjam, és bele ne haljak, Ledobtam a zsákot a járdára, megálltam. A bal kezemmel szétkentem a köny- nyeket az arcomon, a jobbat meg a kabátom alá dugtam. Egy asszony megszólított:- Hé, kisfiú, elfagyott a kezed? Fáj? Eredj haza gyorsan, és mártsd bele hideg vízbe. Jó volna megdörzsölni hóval, de az most nincs. Mondd meg a mamádnak, hogy szerezzen neked valahonnan kesztyűt. Kisfiú, van neked egyáltalán édesanyád? Egy árva kukkot se szóltam. Felemeltem a zsákot, a háfamra vettem, s mindkét kezemmel fogtam a száját. Igy vánszorogtam tovább. A mama nyitott ajtót, hazajött ebédelni.- Mi van veled? - kiáltott fel, ahogy rám nézett. - Miért ilyen az arcod? Hol a kesztyűd? - Előhúztam a kezemet, ő megfogta és megszorította úgy, hogy fájt. Egy lábosban vizet hozott. Beleraktam dermedt, érzéketlen kezemet. A mama fölém hajolt. Istenem, hoqv megöregedett ezekben az években! THIERY HENRIETTE fordítása ALFONSAS BIELIAUSKAS Amikor az ifjú zongorista az utolsó akkordok elhangzása után felállt és meghajolt a közönség előtt, a terem megremegett a tapstól. Amikor még egyszer meghajolt, majd elfordult, hogy kimenjen - tekintetem a zongorára tapadt. Elcsodálkoztam, ahogy megláttam a kottát. Köröskörül még zúgott a taps, a közönség. Közelemben két férfi vitatkozott, bizonyára nagyobb zeneszakértők, mint én, szomszédaik is hallgatták őket. Az egyik vitatkozó elhallgatott egy pillanatra, majd miután zsebkendőjével megtörülte homlokát, választ keresett kollégája érveire. Valaki hangosan felkiáltott:- De hiszen vak, tisztelt uram!-Vak?- Igen! A kulisszák mögött találkoztak vele... nem vette észre? A közönség újra megmozdult, megvillantak a műsorfűzét lapjai, suttogások hallatszottak... A színen megjelent a konferanszié, valamit mondott; a műsorfüzetek ismét visszakerültek a kézitáskákba és zsebekbe lent a színpadon egy magánénekesnő, az pedig hosszú fehér u lami pálcával, bökdí lapjait... Á koncert folytatói xxx A terem közepén C mentem ki az előcsa nak értem ki az utcái egy pillanatra, fogain tam egy cigarettát, a zsebemet: nem ve rülnéztem - vajon tüzet? Ekkor újra meglát zongoristát valakivel aki kézen fogva ve: Nekem úgy tűnt föl már ezt a katonát.- Bernotas? - ké közt szorongatva - A százötvenhatodi- Nem... Az utás Volt Dysnánál? M a hidat... nagy LÁSZLÓ* I Virágok térdelnek Virágok térdelnek, a dérrel meggyötört kis-kedveseim, egyenes én maradok itt, én maradok a bajaimmal ember, aki így is virít. i i Szemeim előtt aranysárgán mint az utolsó villamos, i elrohan sikoltva a nyár - s már emlőd forró hegységére fázva se vágyhatnék, anyám. Téllel örvényes agyam csúcsán mint a tiroli lavina, támad'egy irtó gondolat,- hallom a zúgást: meg kell adnod csontodat, pompás húsodat. Csúffá csak így tehet a sorsom, szívem: a világ-zaklató csak ott csúfol meg majd alul, ha farsangol a kémiával, s féreggé, fűvé boldogul. Szerelemre, dalra erősnek szült meg az Édes, jól van így: pusztulok, de szép hogy vagyok. Szívem nem tunyul, tündér-szépet s rettenetest még mondhatok. Veszélyes új mezőn én küzdők, életem gondja az enyém, s nem kérem senki könnyeit, fehér ingbe ha bebujtatnak s elakadt karom tördelik. Most még üthet a dér is, bírom, hóbika is bömbölhet rám, nem ront meg bú-baj, rágalom, vérharmatos fejjel is izzó égitestek közt álmodom. ♦ 1
