Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
i .29. A világon sok helyütt ismerik. Itthon már kevésbé. Senkinek sem szólt róla, mert elérhetetlennek tartotta. Szép, megborzongató álomnak, amely szárnyakat adott képzeletének. Titokként féltette, gyermeki ragaszkodással dédelgette. Ha elképzelte, el is hitte. Ha a valós lehetőségeket számolgatta, megriadt tőle. Talán a távolság, a nagyvárostól való idegenkedés, az ismeretlentől való félelem tartotta vissza. Nem tudta, merre vezethetne az útja, merre indulhatna. Nem tudta, mitévő legyen. Bátortalan volt elsőnek indulni, túllépni azon határon, amit ő előtte nem léptek túl. Bejárni az idegen földet, amerre még nem vitt martosi (Martovce) ember útja. Olyan lóra tenni, amilyet még nem lovagolt meg martosi ember. Kitől kérhetett volna tanácsot? Kitől várhatott volna biztatást? Azt mondták volna: gyerek, beletörik a bicskád, nem neked való az. Akkor, amikor komoly dolog foglalkoztatta a kis falu lakosságát: a szövetkezetesítés utáni első kemény évek, ki ért volna rá egy gyerek álmait, akárcsak tovább álmodni is. Az volt az íratlan törvény, hogy közösen műveljék a földet. Buszra,esetleg Hurba- novóban, a gózmozdony vontatta szerelvényre csak akkor szálltak, ha bevásárolni, orvoshoz vagy hivatalba mentek. S a kép, amelyet a tévé képernyőjén láthatott, az tán a világ végéről érkezett. Hogy talált volna el ö oda? Ma már nem kergeti a gyerekkori álmot: hogy filmet készít. Kamerával a kezében fényképezi a beállított jeleneteket. Nem akarja sajnálni, hogy nem lehetett részese stúdiómunkának, inkább kikapcsolja a tévét is. E korai lemondás kiégette volna későbbi vágyait? Nem, legfeljebb csak visszafogta, falusi mederbe terelte. Megtanulta a mezőgazdasági gépek szerelését. Mert a földdel nem egyezett ki, csak a faluval. Azzal, hogy itt fog élni, de annak, ami vonzza: a gépeknek, a technikának, az elektronikának. Az utazást a mai napig nem szerette meg. Minek is! Megtalálta a módját, hogy szobájában ülve is bejárja az egész világot. Az oly nagyon megszeretett elektronika segítségével: az éter hullámain, amatőr rádiósként.- Bosszant az az egy nap. Dehát, mondd, melyik versenyző elégszik meg a teljesítményével! Kicsordultak a köny- nyeim, amikor megkaptam az értesítést. Akárhogy vesszük, nem kis dolog, a letapogatás világversenyében második lettem. Nem tagadom, amíg készültem a versenyre, amíg éjjel-nappal ültem a készülékek előtt, kiegyeztem volna bármilyen eredménnyel. Amikor letett a versenyidő, már tudtam, hogy nem leszek utolsó. Most meg azt mondom, ha azt az egy napot nem hagyom ki, amit kihagytam, talán első lehettem volna. állomás. A cél az volt, minél több összeköttetésről számot adni a naplóban. Nem lehetett valahogy kijátszani, több összeköttetést bejegyezni, mint ameny- nyit valójában létesítettél?- Nem. Sőt még Így se biztos, hogy minden bejegyzett összeköttetést beszámítottak. Ugyanis csak azt számolták el összeköttetésnek, amelyről mindkét fél, a hivó és a hívott is pontos adatokat tudott bemutatni. Ezenfelül annak is szerepelnie kellett a naplóban, miként láttam a partner képét, vagyis le kellett írnom a kép minőségét.- Értem. Tehát lehetett olyan össze• Ilyen trófeát 1987 decemberében Vitray Tamás műsorában, a Teleferé- ben láthattunk. Amit a kezében tartott, a világbajnoké volt. Az, amelyről a felvétel készült, Csehszlovákiában van, Martoson. Tulajdonosa Erdélyi András, a letapogatás világversenyének második helyezettje.- 1971-től csinálom. Azután, hogy Komáromban (Komárno) a járási pionir- és ifjúsági házban a Honvédelmi Szövetség egy rádióamatőr klubot létesített. Jelentkeztem. Aztán folytatódott úgy, ahogy mindenkinél, aki ezt választja hobbijának. Elvégeztem egy tanfolyaHívójele: OK 3 CKW- A szót, letapogatás, bevallom, Vitray műsorában hallottam először, és e szót az amatőr televíziózás megnevezésére használjuk. Mi ennek a lényege?- Régebben csak rádiózással foglalkoztam, aztán a meglévő készülékeimet kibővítettem egy személyi számítógéppel, kamerával és monitorral. A rádión fogott, illetve közvetített hang számítógép és kamera segítségével átalakul képpé, írott szöveggé, ez jelenik meg a monitoron. Vagyis az amatőr, illetve SS-televíziózás lényege a hang letapogatásával a képinformáció továbbítása.- A rengeteg műszer, amellyel dolgozol 70 ezer korona értékű'. Engem közülük csak egy, a házilag készített kamera érdekel. Mit tud?- Mivel ez állókamera, csak rögzített képet továbbít. Ha valamin rögzítem előtte a fényképem, ahogy az írott szöveget, úgy azt is közvetíti a partneremnek. De a közeljövőben egy olyan gyors, illetve ipari kamerát akarok felszerelni, amely nemcsak rögzített képet továbbit. Ha az állókamera elé tett kép elmozdul, a képernyőn csak egy kusza, kivehetetlen alakzat látható. A gyorskamera közvetlenül engem közvetít, nem kell hozzá fénykép. Ha elmozdulok, követi a mozdulatot. De az is csak állóképet közöl.- Menyire új dolog az amatőr televíziózás?- Amióta elkezdtük a televíziózást, azóta létezik amatőr televíziózás is.- Az amatör rádiózás illetve televíziózás, ha sport, vajon ugyanolyan mint, tegyük fel, az úszás vagy a foci?- Amatőr sportnak nevezik. De én azt hiszem, ez inkább csak hobbi.- így viszont semmiféle anyagi támogatást nem kapsz?- Nem.- És mást?- Nem tudom, mire gondolsz.- Például, a verseny alatt hogyan támogatott a munkahelyed? ,- Sehogy. Kivettem egy hét szabadságot. Egy napot kivéve, egész héten a műszerek előtt ültem. A versenynaplóba minden összeköttetést be kellett jegyezni. Ezt a naplót kellett elküldelni New Canaanba, az IVCA-nak (International Visual Kommunications Association). Ez írta ki a versenyt. Tudnunk kell, András számára már az is megtiszteltetést, elismerést jelentett, hogy nem jelentkezett, hanem meghívták a versenybe. - Megkaptad a feltételeket és a jelentkezési lapot. A versenyen részt vett 47 országból 324 köttetésed, amelyet te jegyeztél a naplódban, de az a másik, esetleg, mert nem vett részt a versenyen, naplóját nem küldte el.- Lehetett.- Akárhogy is volt, 417 összeköttetéssel (az első 471 összeköttetést létesített) második lettél. Szép dolog. S valahogy erről eddig nem nagyon tudtunk, hallottunk.- Talán mert a versenynaplót nem a prágai közvetítő irodánkon keresztül küldtem el, hanem egyenesen a verseny kiíróinak. így aztán nem is nagyon lehetett visszhangja, nem volt, aki hírt adjon az eseményről, eredményről. Ugyanis annak, akivel felveszem a kapcsolatot, névjegykártya-szerű személyi lapot küldök.- Ó is neked?- Igen. Ezen a lapon szerepel a hívójelem, OK 3 CKW, a vételi adatok. Ezeket Prága postázza, vagyis ez a közvetítő iroda.- Hova küldtél legmesszebbre ilyen személyi lapot?- Új-Zélandba.-A faluban sem tudtak az eredményről?- De tudtak a barátok is, meg a munkatársak is.- És a hnb elnöke?- Valószínűnek tartom, hogy nem.- Pedig az ilyen eredmény mégiscsak a falu hírét növeli!- Gondolom, igen!- Pár szóval mondd el, hogy kezdtél rádiózással foglalkozni? • A műszerfal 70 ezer korona értékű mot, megkaptam a C osztályt, ami távíró-üzemmódban történő rádiózásra jogosít. Újabb tanfolyammal megszereztem a B osztályt, ez már mindenféle üzemmód, a fónikus, azaz távbeszélő üzemmódra és az amatőr televíziózásra is feljogosít. Ez utóbbit négy éve űzöm.-A versenyen klub- illetve kollektív állomások és egyének külön kategóriában próbáltak szerencsét. A komáromi rádiósklub tagja vagy. Mi a feltétele annak, hogy saját hívójellel rendelkezhess?- Jól kell dolgozni a klubállomáson. Az amatőr rádiós jutalomként kapja meg az egyéni hívószámot. De ez nem egy életre szól. Ötévenként kell a saját hívó- jel felújítását kérni.-Az amatőr rádiósok között van-e valamiféle irigykedés?- Nincs, összetartunk. Segítjük egymást. Például egyik barátommal, az érsekújvári (Nővé Zámky) Szarka Gyulával sokszor dolgozunk együtt. Már csak azért sincs irigykedés, mert ez szórakozás. Mindenkinek az a célja, minél messzebre szólhasson az éter hullámain, minél több kapcsolatot alakítson ki. Én még akkor is, ha horgászni megyek, a vízparton, az autóban is rádiózom.- Mit nyújt, mit ad a rádiózás?- Műveltséget. Nélküle nem hiszem, hogy megtanultam volna angolul. Jártasságot az elektronikában. Es csavargás helyett hasznos időtöltést. TALLÓSI BÉLA (Tallósi Tibor felvételei) N em mondom, hogy könnyű volt, ám nagyon büszke vagyok arra, hogy hétévi ivás, pontosabban zugivás után, összeszedtem maradék erőmet, és elvonókúrának vetettem alá magam. A keserves hét esztendőt elfelejteni nem tudom és nem is akarom. Arra gondolok, ha egyszer mégis - jelenleg ötödik éve nem iszom - meginognék, az emlékezés parancsolna megálljt! Miért is kezdtem inni? - kérdezhetné bárki, s én nem tudnám felsorolni az elsődleges okokat. Igaz, elváltán éltem a kisfiámmal, igaz, bántó volt a magány. De hány nő élt magányosabban, nehezebben mint én, s mégsem nyúlt a pohár után. Engem ráadásul értő, érző emberek vettek körül, a szüleim, a nővérem. Volt támaszom, nem kellett volna az ivásba menekülnöm. Eleinte csak esténként ittam. Keveset, amikor a kisfiam nem láthatott. A mámor rabságában nem hittem, hogy egy-két pohár után megszokom az italozást. Nem vettem észre, mit jelent az, hogy a munkahelyemen egyre gyakrabban gondoltam arra, milyen jó lesz otthon meginni valamit. Az alkoholra egyre több pénz kellett. Arra eleinte vigyáztam, hogy a fizetéskor kiegyenlítsem a számlákat, megvegyem a legszükségesebbeket, a gyereknek is ezt- azt A többiért italt vásároltam. A családom észrevette a változást, kérdezték, nem vagyok-e beteg. Nevetve válaszoltam, hogy nincs semmi bajom. Lehet, ha akkor szólok nekik... De én titkoltam, hogy iszom. Előttük is, magam előtt is. Nem akartam tudatosítani, hogy baj van. Egy idő után már addig sem tudtam várakozni, míg a fiam ágyba kerül. Eleinte nem értette mi van velem, simogatott, az ölembe bújt, de nagyon hamar ráébredt,,betegségem" okára. Otthonunk tele volt üres üvegekkel. Csak később kezdtem rejtegetni őket. Addigra viszont sok mindenen mentünk keresztül mindketten. Nehéz évek voltak. Italozásomat egyre nehezebben tudtam leplezni. Kábultan, másnaposán nem volt kedvem fölkelni, s hiába rázott a fiam, hogy készítsem el a reggelijét, a tízóraiját, nem tudtam parancsolni magamnak. Gyakran betegnek tettettem magam Egészségi állapotom leromlott, gyakran látogattam az orvosokat, hiszen annyi bajom volt már. De ami különös volt, lehettem a legbetegebb, arra mindig volt erőm, hogy fél tíz tájt felöltözzem és lemenjek a boltba italért. Pedig alig álltam .a lábamon már akkoriban. Amikor hazavánszorogtam, ismét ágynak dőltem, de az ivást abba nem hagytam. Minden alkoholista így van ezzel, mondta később az alkoholelvonó intézetben a pszichiáter, s ma már tudom, hogy igaza volt. A munkahelyemen hovatovább egyre gyakrabban szóltak hiányzásaim miatt. Amíg volt szabadságom, azzal takargattam mulasztásaimat, kimaradásaimat, sőt, az üzemi orvosom, amikor rájött, mi is tulajdonképpen a bajom, utólag nem akart betegállományba venni. A családom látta leépülésemet, de amikor figyelmeztettek, kikértem magamnak a gyanúsítgatást A fiam viselte legnehezebben az otthoni helyzetet. Egyre gyakrabban talált a lakásban teli és üres üvegeket a legképtelenebb helyeken. Sorra dobálta ki őket. Amikor rámjött az ihatnék, s a megszokott rejtekhelyeimen nem találtam az italt, törtem, zúztam, ami a kezem ügyébe került. A fiam nem bírta velem tovább, a nővéremhez költözött... Hirtelen nem volt senkim, aki előtt még tartani tudtam volna magam. Féktelen italozás lett a következménye. Azután már a munkahelyemen is szóltak, hogy vagy találok magamnak más állást, vagy kezeltetem magam. Ha nagyritkán józan voltam, tudatosítottam, önerőből már nem tudok leszokni az italozásról. Ám akaratom nem volt, így ezt a lépést halogattam. Az akkori társaságom, állítólagos ,,barátaim" kinevettek, s egyben nyugtattak, semmivel sem iszom többet, mint a többiek. Nekik hittem. Bizonyos idő elteltével mégis erőt vettem magamon, s elmentem a nyitrai (Nitra) alkoholelvonó intézetbe, ahol megbeszéltem kezelésem időpontját. Amikor hazaértem, gyorsan innom kellett valamit, odalett az elhatározásom. Nem is mentem a megbeszélt időpontban Nyitrára. Nap mint nap, szinte az eszméletlenségig ittam le magam. Aztán nem tudom miért és hogyan, de felhívtam a nővéremet, ültessen autóba és azonnal vigyen az intézetbe. Az első napok, hetek kínkeservesen teltek, de ezen túljutva, elemezni kezdtem alkoholizálásom okait. Nagy szerencsém volt, hogy a családom a történtek ellenére sem mondott le rólam. A fiam rendszeresen látogatott, biztatott, hogy minden jóra fordul, csak tartsak ki. Három hónap elteltével hazaengedtek. A lakásomba érve az első teendőm az volt. hogy kidobáltam az elrejtett italos üvegeket. A bárszekrénybe pedig az intézetben írt naplómat helyeztem Már másnap dolgozni kezdtem. Ott is szerencsém volt, úgy fogadtak, mintha mi sem történt volna. Azóta már öt év telt el. Többször voltam egyhetes utókezelésen, az absztinenciát nem szegtem meg egyszer sem. Igaz, egyszer olyat tettem, amitől megijedtem. Influenzás voltam, magas lázzal feküdtem odahaza Hirtelen, úgy fél tíz felé, valami megmagyarázhatatlan unszolás hatására felöltöztem, s mire tíz óra lett, az üzlet italos polcai előtt találtam magam. Megijedtem. Mi ez, hát újból kezdődik minden? De nem történt semmi, megnéztem az üvegeket, hazamentem, s folytattam a teázást. Felgyógyulásom után azonnal az alkoholeivonóba rohantam, mert nagyon nyugtalan lettem. Az orvos megnyugtatott, a tünetet „száraz visszaesésnek" nevezte, s természetes folyamatnak tartotta. Sokan azt szeretnék tőlem hallani, hogy sajnálom ezt a hét évet. De én ezt nem mondom. Azóta rendeződött az életem, vezető beosztásban dolgozom, megnősült a fiam, s vásároltam magamnak egy autót. De ami a legfontosabb, kéthetenként rendszeresen részt veszek az A-klub ülésein, ahol beszélgetünk és segítünk az „újoncoknak" A baj csupán az. hogy nincs egy helyiségünk, amely csak a miénk lenne, ezért az Á-mozgalom nem is tud kibontakozni igazán. Emlékszem, amikor hazatértem az elvonóból, arra kértem a családomat, ha netán látnák, hogy kibúvókat keresek, s nincs kedvem elmenni az A-klubba. kényszerítsenek. Nem kellett egyszer sem.. pÉTERFI SZONYA
