Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-24 / 25. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1988. június 24. XXI. évfolyam Ára 1 korona W álunk már hetek óta tart a visszaszámlálás. Két alapiskolás leányom esténként egyre nagyobb örömmel tépi ki a naptárból az újabb lapot, s hango- san-boldogan számolgatják, hány nap még az iskola. Úgy vélem, rászolgáltak a kéthónapos kikapcsolódásra, mert főleg az utóbbi hetekben mind több jelét észleltem annak, hogy belefáradtak a tanulás, a feleltetés, az iskolai és az iskolán kívüli körforgás ter- heibe. Leányaim ugyanabba az iskolába járnak, ahova jómagam, három évtizeddel ezelőtt. Szomorú szívvel írom le, hogy ők rosszabb körülmények között tanulnak, mint mi, annak idején. Egykori iskolánkban csaknem mindenre jutott idő, több volt a hely, több volt a mosoly a pedagógus és a diák arcán, következésképpen több volt az öröm is az órákon. Mi néhány nehéz napot kivéve általában szerettünk iskolába járni, gyermekeim, gyermekeink elég gyakran érzik nyűgnek, valamiféle kötelező rossznak a tanulást. Nagyobbik lányom hetente többször is reggel hét előtt indult útnak, mert valaki kitalálta az úgynevezett nulladik órát, s úgy gondolta, hogy a hivatalos első óra előtt még be lehet préselni valamilyen foglalkozást, ismétlést, pótórát. Miután szinte minden nap csupán fél öt után ér haza - ekkor ér véget ugyanis a szakköri munka - köny- nyen kiszámítható, hogy körülbelül kilenc órát tölt naponta a harmincöt fős osztályban. Még alsó tagozatos volt, amikor kivettük a napköziből, mert vasárnap is kapkodva tömte magába az ételt. Így szoktatták- kényszerítették abban az iskolai étkezdében, ahova a tervezett háromszáz tanuló helyett ezerkétszáz járt naponta étkezni, s átlagosan két-három percük volt az étel bekapására. Kisebbik lányom egész évben szorongva várta a pénteket, amikor a tanítás végeztével a zeneiskolába kellett rohannia, negyed óra alatt kellett elloholnia a városka másik végébe. Pihenésre, ebédre nem is gondolhatott ezen a napon. Gyermekeim számára a hét legtöbb napja bizony alig jelenteti mást, mint szüntelen verseny- futást az idővel, s viaskodást az aránytalanul nagy fizikai és lelki megterheléssel. Nem akarom én egyéni gondjaimmal traktálni, untatni az olvasót. A fentieket kizárólag azért írtam le, mert jellemzőnek és eléggé általános érvényűnek érzem ezeket az eseteket. Tapasztalataim szerint sok szülővel, sok gyermekkel történik meg ugyanez, különösen a kisvárosokban, ahol több elhamarkodott intézkedés, például az iskolák integrációja tovább szaporítja az amúgy is meglévő gondokat. Mind több szülő és pedagógus tartja túlzottnak a tanulók terhelését, mások a tantervek, a tankönyvek, az oktatási módszerek elavultságára mutatnak rá, sokan pedig úgy vélekednek, hogy oktató-nevelő rendszerünk nem képes eleget tenni korunk és társadalmunk elvárásainak. Kétségtelenül hozzátartozik az igazsághoz, hogy az oktató-nevelő rendszer a világ szinte minden fejlett országában lépés- és szemléletváltásra kényszerül, s emiatt átalakulóban van. Külföldön is neves szakemberek, gyakorló pedagógusok keresik azt a korszerű és hatékony modellt, amely képes gondolkodó, kreatív személyiségeket nevelni a gyermekékből, amely nem nyomja el, nem uniformizálja a tehetségeket, hanem éppen ellenkezőleg, felkarolja őket, s amely a jövő évszázad követelményeinek is megfelelő szakmai tudással, erkölcsi értékrenddel vértezi föl a fiatalokat. Hazánkban más természetű gondok is nehezítik az eredményes nevelőmunkát. Amint arra a tömegtájékoztató eszközeinkben kibontakozott vita is rámutatott, a hetvenes évek derekán, amikor a csehszlovák oktató-nevelő rendszer további fejlesztésének útjait határoztuk meg, több esetben is helytelenül raktuk ki a hangsúlyokat, olykor pedig összemosódtak a célok és az eszközök, társadalmunk valós igényei nem jutottak kellő mértékben kifejezésre. Mindezek következtében - olvashattuk néhány hete a Rudé právo hasábjain - az akkor jóváhagyott elvek és stratégiai célok nem szüntették meg oktatásügyünk korábbi ellentmondásait és feszültségeit, hanem még újabbakat is teremtettek. Természetesen ezek a megállapítások nem az elért eredményeket tagadják, s nem is becsülik le azokat a nagy sikereket, amelyeket az elmúlt évtized során oktatásunk demokratizálásában, s a lakosság műveltségi szintjének emelésében értünk el. A pozitívumokat, többek között sok pedagógus áldozatkész és kiemelkedő munkáját megbecsülve, hangoztatjuk: ma többet és bizonyos mértékben mást is várunk az iskolától. Napjainkban, amikor megtettük az első lépéseket a társadalom gyökeres átalakítása felé vezető úton, égetően szükség van arra is, hogy forradalmi változásokat eszközöljünk oktató-nevelő rendszerünkben, hiszen az iskolánkban a jövőnket, társadalmunk jövőjét formáljuk. A pedagógusok lapjában az elmúlt héten adták közre oktató-nevelő rendszerünk jelenlegi helyzetének elemzését, s várják a hozzászólásokat, javaslatokat. Remélhetően mind több pedagógus - beleértve a magyar nemzetiségű szakembereket is - bekapcsolódik a vitába, mert csak így érvényesülhet a kollektív bölcsesség elve a további tennivalók, a szükséges változtatások meghatározásában. Meggyőződésünk, hogy az eszmecsere eredményesnek bizonyul és szocialista oktatásügyünk megőrizve eddigi vívmányait - melyek között fontos helyet foglal el a nemzetiségi anyanyelvi oktatás is - képes lesz a gyökeres megújulásra. E folyamat átalakulását senki sem nézheti a kívülállók közömbösségével. Iskoláink ma még inkább, mint korábban, Lórincz János felvétele csak akkor lehetnek eredményesek, ha a szülök valóban segítő kezet nyújtanak nekik, ha közösen, lehetőleg azonos célokat követve munkálkodnak gyermekeink, s társadalmunk jövője, boldogulása érdekében. E lérkezett június vége, amikor - a költő szavával élve - jókedv- förgeteg hullámzik végig az iskolákon. Ilyenkor talán ildomosabb lenne megszokott, fellengzős szavakat írni iskoláról, vakációról, ezek azonban semmiképpen sem illenének oktatásügyünk mai helyzetéhez, s a megoldásra váró feladatok súlyához, jelentőségéhez. Rövidesen megszólal a tanév végét jelző csengő, amely ezúttal, hitem szerint, mást is jelez. Egy korszak végét, s talán már egy új, az eddiginél sokkal eredményesebb kezdetet, amelyben gyermekeink számára újra örömet, pótolhatatlan szellemi élményt jelent majd iskolába járni és tanulni. S2ILVÁSSY JÓZSEF IMlHílr
