Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-20 / 20. szám

mYlUUTIMG ffi MEGOIIILAI Lényegében már három éve folyik a nyugati sajtóban a vita arról, hogy lehet-e hinni az új szovjet külpoliti­kának, s a kérdésfeltevéskor a főtit­kár személyét veszik célba. Kezdet­ben túlsúlyban voltak azok, akik a szovjet külpolitika gyors stílusvál­tásában, rugalmasságában, a nagy­szabású békeoffenzívában csak propagandát láttak. Három év na­gyon rövid idő, különösen ha törté­nelmi távlatokban gondolkodunk, s a külpolitikai peresztrojkát is egy folyamatnak, mégpedig a kezdetek­nél tartó, állandóan fejlődő - s mint ilyen: változó is - folyamatnak kell tekinteni. S éppen az idő rövidsége miatt meglepőek e külpolitika ered­ményei. A Nyugat ma is azon rágó­dik, hogy komolyan gondolja-e Gor­bacsov azt, amit mond vagy pusztán megtévesztésről van-e szó. Csak­hogy ma már sok esetben más a kérdésfeltevés hangneme, s más a válasz is. Nyugati politikusok felis­merték a szükségszerűséget: ko­moly, objektív választ kell keresniük, hiszen a peresztrojka nem pusztán szovjet belügy. Túl a puszta felismerésen, meg is próbálkoznak - társadalmi rendsze­rük korlátain belül maradva - az objektív válaszadással. S ez jó do­log. Az úgyszintén, hogy közben egy­mással is vitáznak. John Galvin, a NATO európai erőinek főparancsnoka nemrégiben, a nukleáris tervezőcso­port ülésén kijelentette, hogy a há­rom év alatt semmi újat nem hozott a szovjet külpolitika. Ugyanazon a napon Genscher nyugatnémet kül­ügyminiszter arról beszélt, hogy a Szovjetunióban valóban forradalmi változások mennek végbe, s Gorba­csov szavait igenis tettek követik, példaként az afganisztáni rendezést említette. Az amerikai George Ken- nan, egykori moszkvai nagykövet a Die Zeitben előszót írt Gorbacsov könyvéhez. Ebben azokról, akik azt állítják, hogy a szovjet haderő táma­dásra készül, s az új szovjet megfo­galmazások csak félre akarják ve­zetni a Nyugatok megállapítja: ,,... minden képzeletet felülmúlóan hiány­zik belőlük a realitásérzék Gorba­csov álláspontjának megérté­séhez“. Nem is lehetett elvárni, hogy a Nyugat egyszerre megérti a válto­zások lényegét, s a vitákból is kié­rezhető egy jókora adag tanácsta­lanság, mert az új szovjet külpolitikai filozófiának köszönhető, az évtize­des korlátokat és tabukat ledöntő gyakorlati lépések egyáltalán nem férnek bele a korábbi ellenségkép­be, a másik érdekeiről alkotott el­képzelésekbe. Az új gondolkodás nélkül megszülethetett volna-e a de­cemberi rakétaszerzödés? A kettős nullamegoldás még négy-öt éve - amikor az egyensúlyt és egyenlő­séget főleg a számszerű azonos­ságban mérték - a szovjet értékelés szerint elfogadhatatlan volt. Hasonló jelenségnek lehetünk tanúi a regio­nális válságok megítélésében, amit a legjobban az afganisztáni rende­zés bizonyít. 2 Ha tömören jellemezni akarnánk a mai szovjet külpolitikát, két fogal­mat lehetne említeni: folytonosság és változások. Hiszen a legalapve­tőbb cél, a béke megőrzése a lenini Békedekrétum óta nem változott, változtak azonban - a 70-es évek­hez vagy a 80-as évek első feléhez képest is - a béke biztosításának eszközei. Hogy pontosabbak le­gyünk: hangsúlyeltolódások követ­keztek be, s ez főleg a biztonságpo­litikában érezhető. Korábban a leg­hatékonyabb eszköz a katonai volt, vagyis a védelmi képesség növelése (kétségtelenül meg kellett teremteni a hadászati paritást). Ennek jelentő­ségét ma sem lehet elvitatni, de a biztonság szavatolásának a politi­kai eszközei kerültek az előtérbe. Miért? Külső és belső tényezők­ben, azok bonyolult összefonódásá­ban kell keresni a választ. A nemzetközi helyzet, a katonai szembenállás és a haditechnika fej­lettségi szintjének elemzése elveze­tett a felismeréshez - amit Gorba­csov és Reagan első, 1985 novem­beri genfi csúcstalálkozóján meg­erősítették -, hogy egy atomháború­nak nem lehetnek győztesei. Vagyis egyetlen ország biztonsága sem szavatolható csupán katonai-mű­szaki eszközökkel; s egyik állam sem növelheti a saját biztonságát mások rovására. De miért csak az 1985 áprilisi KB-ülés után nyert ek­kora hangsúlyt ez a felismerés, olyat, amely parancsolóan vetette fel a megvalósítás szükségét is. Egy vagy két évvel korábban mindez talán nem volt igaz és időszerű? Dehogynem. Jevgenyij Primakov akadémikus egyik tanulmányában azt a feleletet adja, azért, mert az­előtt még soha nem nyilvánult meg annyira a bel- és külpolitika közötti szoros összefüggés. De fogalmaz­hatnánk így is: ekkor kezdődött meg az előző időszakban hozott téves döntések felülbírálásának folyama­ta, a társadalom, a gazdaság reális helyzetének a felbecsülése A szembenézés a lakkozatlan való­sággal pedig csak egy következte­téshez vezethetett: a hangsúlyt a gazdasági és szociális fejlesztés meggyorsítására kell helyezni, e nélkül az előrelépés nem valósul­hat meg. (S ez magával hozta mindazt, amit napjainkban az átala­kítás címszó alatt értünk: az egyre szélesedő demokráciát, a glasz- nosztyot, a gazdasági mechanizmus átalakítását és így tovább.) Termé­szetesen e folyamatnak olyan vo­natkozása is van, hogy optimalizálni kell a termelési és a megbízható védelemhez szükséges kiadásokat is. Különösen hangsúlyozni kell az optimalizálásnak a jelentőségét, kulcsfogalomnak érezzük, hiszen elindít egy láncreakciót. Az optimali­zálás a Szovjetunió esetében termé­szetesen a katonai kjadások csök­kentését kell hogy jelentse, hiszen a fő cél a gazdasági és szociális fejlesztés. S ha ez így van, ehhez kell igazítani a külkapcsolatok egész rendszerét; elsődleges társadalmi érdekké válik a leszerelési politika, ami nem valósulhat meg a régi mó­don és a régi eszközökkel; a nem­zetközi kapcsolatokban is érvénye­sülnie kell az új gondolkodásmód­nak. A szocialista országok egymás közötti viszonyában, a szocialista és a fejlett tőkés országok, valamint a szocialista államok és a fejlődő világ viszonyában is. Leglényegesebb célként fogalmaz­ta meg a XXVII. kongresszus a párt külpolitikai stratégiája számára: ,,Az ország gazdasági és társadalmi fej­lődésének alapvető feladatai meg­határozzák az SZKP nemzetközi stratégiáját is. Ennek fő célja teljes­séggel világos: biztosítani a szovjet nép számára, hogy szilárd békében és szabadon dolgozhasson.“ A ta­valy januári KB-ülésen az átalakítás objektív szükségszerűségét indokol­va Gorbacsov az eddig elért törté­nelmi sikerek méltatása mellett a hi­bákat elemezve rámutatott, hogy az SZKP KB és az ország vezetése „szubjektív okokból kifolyólag nem volt képes időben és teljés mérték­ben értékelni a változások szüksé­gességét, a társadalomban mutat­kozó válságjelenségek elhatalmaso­dásának veszélyét...“. Majd pedig: „A nemzeti jövedelem növekményé­nek üteme a legutóbbi három ötéves tervidőszakban több mint a felével csökkent. A hetvenes évek kezdete óta a tervek legfőbb mutatóit nem teljesítették. A gazdaság egésze kelletlenül fogadta az újdonságokat, nem volt rugalmas, a termékek je­lentős részének minősége nem felelt meg a követelményeknek...“. Me­gint más helyütt a ,.válság előtti“ helyzetről beszélt, majd pedig arról, hogy a tudományos-műszaki fejlő­désben a legfejlettebb országokhoz viszonyítva nőtt a lemaradás. Több fejlett ország rugalmasan reagált a hetvenes évek gazdasági válságá­ra: a gazdaság szerkezeti átalakítá­sával, technológiai fejlesztéssel. Ez­zel a szocialista országok nem tar­tottak lépést. 3 Mindezt figyelembe véve - és itt vissza kell utalni egy korábbi gondo­latra a külső és belső tényezők összefonódásáról - jutottak el szak­írók az objektivizálás emlegetésekor a megállapításhoz, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve egyre érezhetőbbé válik a Szovjetunió nemzetközi elkötelezettségeinek és a belső gazdasági potenciálnak az összehangolása. Ez is egy olyan összefüggés, amit figyelembe kell venni, amikor arról beszélünk, hogy a szovjet külpolitika ma elsősorban politikai eszközökkel operál az egyes regionális problémák megol­dása során is. Nem titok, hogy a szocialista országok - s elsősor­ban a Szovjetunió - mindig és hat­hatósan támogatták a szociaiista orientációjú fejlődő országokat. Nézzük azokat, amelyekben évek óta konfliktusos a helyzet. Ezek mindegyikében rendkívül nehéz a gazdasági helyzet, hatalmas összegeket emészt fel a honvéde­lem, a háború, a fejlesztésre alig, vagy egyáltalán nem jut, s az egye­düli lehetőségük a talponmaradás- hoz a szocialista országoktól kapott támogatás volt. Afganisztánból ki­vonják a szovjet csapatokat, a Szov­jetunió mindent megtett a megnyug­tató politikai rendezés érdekében. Kambodzsa: folyik a nemzeti meg­békélés meghirdetett programjának a megvalósítása, az országból két éven belül mindenképpen kivonják a vietnami csapatokat. Angola: az előző kettőhöz hasonlóan a szem­benálló felek között az erőviszonyok úgy alakultak, hogy katonai eszkö­zökkel nem lehet eldönteni a helyze­tet. Itt is megkezdődtek a tárgyalá­sok, s szóba került a kubai csapatok kivonása, természetesen ha a ren­dezési feltételek kölcsönösen elfo­gadhatók lesznek. Vagyis az évek óta húzódó válsággócokban felgyor­sult a rendezés politikai eszközökkel történő folyamata. Persze ez nem jelenti a támoga­tás megszüntetését, hanem a segít­ségnyújtás valamiféle szerkezeti átalakítását, összhangban a már említett belső erőforrásokkal, s fi­gyelembe véve, hogy a Szovjetunió­hoz hasonlóan a testvéri országok többségében nagyszabású belső átalakítás folyik. A legtömörebben talán úgy lehetne megfogalmazni: a Szovjetunió természetesen to­vábbra is tudatosítja felelőségét, amely reá hárul, mint a világ első szocialista államára, szocialista nagyhatalomra; szolidáris a felsza­badító mozgalmakkal, de sokkal ár­nyaltabban kívánja figyelembe ven­ni, mennyire értek meg egy-egy or­szágban a változások feltételei. Két további terület prioritása ka­pott hangsúlyt az utóbbi időben a szovjet párt nemzetközi tevékeny­ségében. Az egyik a szocialista or­szágok egymás közötti viszonyával, a másik a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom helyzetének megítélésével kapcsolatos. Mindkét témakörnek nagy figyelmet szentelt Mihail Gorbacsov tavaly november­ben, az októberi forradalom 70 év­fordulója alkalmából tartott ünnepi ülésen (november 2-án) elhangzott beszédében, majd a kommunista, szocialista, szociáldemokrata pár­tok, demokratikus és felszabadító mozgalmak, szervezetek részvéte­lével megtartott nemzetközi találko­zón (november 4-én) elhangzott be­szédében is. Dinamikusabbá, hatékonyabbá akarja tenni a Szovjetunió a szocia­lista országok egész kapcsolatrend­szerét, ez például az első, a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó utáni gyors tájékoztatás és a né­zetegyeztetés során vált szembetű­nővé, de említeni lehetne a KGST-n belüli együttműködés átalakítását, tökéletesítését célzó erőfeszítéseket is. Úgyszintén sokszor kapott hang­súlyt a közös vonások és célok mel­lett az egyes szocialista országok belső sajátosságainak, eltérő jegyei­nek a figyelembe vétele, a szocialis­ta út sokszínűsége. Hasonló módon közelíti meg a Szovjetunió a nemzetközi kommu­nista mozgalmat, azt a mozgalmat, amely az utóbbi évtizedekben szá­mos gonddal, ellentmondással, né­zeteltéréssel küszködött. Idézzünk a másodikai beszédből: ,,A Komin­tern, a Tájékoztató Iroda, sőt a köte­lező döntéseket hozó nemzetközi tanácskozások időszaka elmúlt. De a nemzetközi kommunista mozga­lom él. A pártok teljesen és vissza­vonhatatlanul önállóvá váltak. Mi már a XX. kongresszuson szóltunk erről. Igaz, hogy nem rögtön szaba­dultunk meg a régi beidegződések­től. .. A nemzetközi kommunista mozgalom fordulópont előtt áll, ugyanúgy, mint a világ fejlődése és az őt mozgató erők." A november negyedikén elhangzott Gorbacsov- beszédből: ... „a haladó erők között a kapcsolatrendszer magasabb szintű kultúrája kívánatos. Olyan, amely lehetővé teszi tapasztalataink sokszínűségének a felhalmozását, segíti környező világunk megérté­sét, annak sokféleségével és ellent­mondásaival. A «mindentudás gőg­je« rokonságban áll azon aggályok­kal, képesnek bizonyulnak-e az új problémák leküzdésére, és egy olyan, mindmáig meglévő szokásról tanúskodik, hogy -automatikusan visszautasítják a sajátjuktól eltérő álláspontokat. így pedig nem alakul­hat ki sem párbeszéd, sem termé­keny vita; a fő baj viszont az, hogy ennek maga az ügy látja kárát." Anatolij Dobrinyin a Béke és Szo­cializmus folyóirat munkájáról ápri­lisban megtartott prágai értekezleten vázolta azokat a gondokat, ame­lyekkel a nemzetközi kommunista mozgalomnak szembe kell néznie, s a megoldás módjáról is beszélt. Kijelentette: szemmel láthatóan le­maradtunk a huszadik század végé­re jellemző realitások lényegének az elemzésével, értékelésével. Ezt pó­tolni kell, szükséges az új elméleti kérdések elemzése. Ezek közül most ketföre szeret­ném felhívni a figyelmet, amelyek nélkül nehezen érthetők meg az új külpolitikai filózófia alapjai, s az e fi­lozófia szellemében fogant gyakor­lati lépések, amelyek közül már töb­bet említettünk is. s Az egyik időszerű elméleti kérdés az egyetemes emberi, valamint az osztályérdekek és problémák közötti viszony. A másik pedig a nemzetkö­zi társadalmi fejlődésben, s ezen belül a kapitalizmus fejlődésében ta­pasztalható új jelenségek vizsgála­ta, hiszen a tőkés társadalom sokkal életképesebbnek bizonyult, mint ko­rábban, például a szocialista építés kezdeti éveiben gondolták. Világunk alapvető tendenciáit és ellentmondásait jellemezve a XXVII. kongresszuson tartott előadói be­szédében Mihail Gorbacsov kijelen­tette: „A történelem ménete, a tár­sadalmi haladás egyre parancsolób­ban követeli az államok és népek világméretű, konstruktiv, alkotó együttműködésének megteremté­sét, s nemcsak követeli ezt, hanem meg is teremti ehhez a szükséges politikai, anyagi, társadalmi feltéte­leket. Az ilyen együttműködésnek meg kell akadályoznia az atomkatasztró­fát, hogy a civilizáció fennmaradhas­son. Ehhez közösen és mindenki érdekében más kiéleződött globális problémákat is meg kell oldani. A két rendszer versengésének, konfrontá­ciójának összekapcsolásában, a vi­lág országai közötti egyre fokozódó kölcsönös függőség tendenciájában rejlik a jelenlegi fejlődés reális dia­lektikája. így, az ellentétek küzdel­mében, nehezen, bizonyos mérték­ben mintegy tapogatózva alakul ki az ellentmondásos, de kölcsönösen összefüggő és sok mindenben egy­séges világ. “ Az ellentétek egysé­géről és harcáról van itt szó, arról, hogy a szocializmus és kapitalizmus harcát már nem a két rendszer összefüggései nélkül tárgyalja. Ez az idézet arra volt jó a Nyuga­ton néhány ideológusnak, hogy úgy állítsák be a dolgot, mintha a szovjet párt feladta volna az osztályharc elméletét, s helyette a világméretű integráció tendenciáját helyezi elő­térbe. Tényleg erről lenne szó? A kongresszusi definíciót az el­lentétes és mégis egységes világról november 2-án mondott beszédben tovább pontosította: ,.Ennek oka a világgazdasági kapcsolatok nem­zetközivé válása, a tudományos­technikai forradalom átfogó jellege, a tájékoztatási és híradási eszközök alapvetően új szerepe, a föld erőfor­rásainak helyzete, a közös ökológiai veszély, a fejlődő világ valamennyi­ünket érintő, kiáltó szociális problé­mái. A legfontosabb ok mégis az, hogy az emberi nem túlélése kérdé­sessé vált...“. Másutt: „A békés egymás mellett élés lenini koncep­ciója, természetesen, változásokon ment át... mint a győztes proletariá­tus osztálypolitikájának folytatása, a későbbiekben, s különösképpen az atomkorszakban, az egész em­beriség túlélésének feltételévé vált.“ „így a társadalmi fejlődés érde­keinek elsőbbségéről szóló lenini el­mélet új értelmet és jelentést ka­pott.“ S .még egy rövid idézet a két nappal későbbi beszédből: „A szo­cializmus számára ebben az irány­vonalban mintegy ötvöződnek ma­gának a rendszernek az osztályér­dekei az összemberi érdekekkel. “ Szó sincs tehát az egyetemes emberi és az osztályérdekek szem­benállásáról, hanem arról, hogy a mai világban a kettő összefonódik, feltételezi egymást. Tehát a nemzet­közi munkásosztály harca a saját érdekeiért egyben az egyetemes emberi érdekekért, a globális prob­lémák megoldásáért folytatott küz­delem is. Az egyetemes és az osztályérdek viszonya ez esetben egyáltalán nem kizáró, s az új filozó­fia a jelenkor parancsoló szükségle­teinek megfelelően az egyetemes érdeket helyezi előtérbe. E hang­súlyeltolódás gyakorlati vetületei- ként tekinthetünk a Szovjetunió kül­politikai kezdeményezéseire. S ami­ért mindez van: a túlélésért az atom­korszakban. Dobrinyin említett beszédében is a probléma két aspektusára hívta fel a figyelmet: 1. Korábban a marxisták úgy vélték, az osztályelnyomás fel­számolását az összemberi problé­mák megoldása fogja követni. Ma pedig nem lehet sikerre számítani az osztályharcban, ha nem tűzzük zászlónkra az összemberi jelszava­kat és feladatokat. 2. Miként kap­csoljuk össze konkrétan az egyete­mes és az osztályérdekekért folyta­tott harcot? Ez a feladat csak úgy oldható meg, ha minden országban figyelembe veszik az adott nemzeti specifikumokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom