Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-06 / 18. szám

. Aj szú Iskolák, évek - emberek Ha katonakórház, akkor egyenruhák, bi­zonyára. Úgy is van. Egyenruhában időseb­bek és fiatalok, köztük lányok, csinosak. Civil csak itt-ott. Nagy üvegtáblákon árad be a napfény. Az előtt az ajtó előtt, melyen rábukkantam dr. Pálházy Béla. orvos alez­redes nevére, egy csoport fiatal katona várakozik, kezükben személyi lap vagy kér­dőív. újoncok lehetnek. Kiszól a nővér, tessék, jöhetnek mindnyájan. - ön is - mu­tat rám. Minthogy nálam nem lát papírt, amint belépünk a rendelőbe, nyomban fe­lém fordul, előhúzva közben valamilyen nyomtatványt, és már kérdezi is a nevemet, és faggatna tovább, mikor és hol születtem, de. szerencsémre, abban a pillanatban megjelenik a szomszédos helyiségből Pál­házy Béla. Legalábbis remélem, hogy ö az. Nem tévedek - és megkönnyebülök. Majd­nem nyilvántartásba kerültem... Néhány perccel később, egy emelettel lejjebb, bőrrel bevont ajtót nyit előttem ven­déglátóm. A szekrénysorban sok könyv, a kisebbik asztalon is több. olyanok például, mint Bevezetés az etológiába P. J. B. Sla- tertöl. Jak zií s psyehozou? Kamii Kalinától. Röpirat az öngyilkosságról Gergely Mihály- tól; aztán folyóiratok, az Ideggyógyászati Szemle, a Ceskoslovenská psychiatrie egy- egy száma. Vajon gondolta-e Pálházy Béla kora ifjúságának éveiben, hogy efféle iroda­lom is az olvasmányai közé tartozik ma(d egyszer. S nem pusztán „amatőr" érdeklő­désből. hanem elsősorban hivatástudattól indíttatva, hogy birtokában legyen a leg­újabb ismereteknek, melyek nélkül korszerű­en gondolkozni, a világgal lépést tartva cselekedni a humán szellemi szférában leg­alább annyira lehetetlen, mint a műszaki- gazdasági tudományokéban. Erről és még sok másról szeretnék elbeszélgetni az idén negyvenéves elmegyógyásszal, akire kü­lönben egyik olvasónk levele hívta föl a fi­gyelmünket. Megírta nekünk, hogy a losonci (Lucenec) származású Pálházy Béla a Fü­lek/ (Fílákovo) Magyar Tanítási Nyelvű Álta­lános Műveltséget Nyújtó Középiskolá­ban érettségizett, a prágai Károly Egyetem Hradec Králové-i Katonaorvosi Karán szer­zett diplomát, nyolcadik éve Szlovákia fővá­rosában dolgozik, a Katonakórház elme­gyógyásza. Annak idején többször szere­pelt, győzött is a Jókai Napokon, vers- és prózamondásban. Ö volt a „kis palóc '. Mint kiderült, kollégáim közül szintén isménk ót néhányan, méghozzá ormán, hogy gyerme­kei - Ildikó. Péter és Tímea - a Duna utcai édesanyám már nem dolgozott, rokkant lett. Korábban szövőnő volt. Délben hazajöttünk az iskolából, nem üres házat találtunk, ott­hon volt édesanyánk. A család élete, alkotó tevékenysége ott játszódott le a szemünk előtt. Mint az anyatejet, úgy szívtuk ma­gunkba a munka iránti szeretetet. Ma ilyet nem látnak otthon a gyerekek. Ráadásul nehezen kommunikálnak egymással a csa­ládtagok, és az „eredmény": a házasságok egyharmada felbomlik Hiányzik a toleran­cia. ha valamilyen probléma merül fel, ahe­lyett, hogy megpróbálnák közösen megol­dani, máris: válunk. A gyerekek ezt látják, maguk sem lesznek mások felnőtt ko­rukban.- Maradjunk még egy kicsit az ön gyer­mekéveinél. Milyen tanuló volt, s érdekel­te-e valami különösebben?- A rossz gyerekek közé tartoztam. Min­den érdekelt, mindenbe beleütöttem az or­romat. Hamar megtanultam olvasni, a Kincskereső kisködmönt két nap alatt kiolvastam. így az órákon unatkoztam, nem figyeltem. Különben mindig jól tanultam. A családban olyan volt a légkör, hogy a kö­telességet nem lehetett elmulasztani. Min­den rosszaságom ellenére erős volt ben­nem a kötelességtudat. Másodikos középis­kolás koromban nem tudtam megoldani egy matika példát. Késő éjszakáig dolgoztam évben háromszor annyit kellett tanulnom, mint azelőtt. Hogy utolérjem magamat. A második év mindenki számára nehéz volt. Azt mondták, aki ezt elvégzi, hetven száza­lékban már orvos. Hadd idézzem fel itt egy élményemet. A patológia tanára, Fingerland professzor, aki nálunk a dohányzás elleni küzdelem atyja volt, személyesen akart megismerkedni mindenkivel, a nyilvános­ság előtt. Mikor rám került a sor, így szólt: „Vojtech z rodu Pavlova. Macfari tady byly vzdycky vyníkajíci studenti" (azaz: Béla a Pál-házból, -nemzetségből. A magyarok itt mindig kiváló diákok voltak - B. Gy.). Ez nagy lökést adott nekem. Ketten voltunk magyar nemzetiségűek, mindketten sikere­sen fejeztük be tanulmányainkat, a nyolc­vanból egyébként összesen mintegy negy­venen.- Eleve elmegyógyásznak tanult?- Általános orvosi szakon végeztem, fő­hadnagyi rangban. Utána egy évig ebben a kórházban voltam gyakorló orvos, majd egy dél-csehországi alakulathoz kerültem. Hetvenhat végén tértem vissza Szlovákiá­ba, nyolcvantól dolgozom itt. Időközben szakvizsgát tettem belgyógyászatból, majd első és másodfokon elmegyógyászatból.- Mi vonzotta ez utóbbi területre?- Még amikor alakulatnál dolgoztam, észrevettem, hogy egyik-másik kiskatona szívesen önti ki nekem a lelkét. A tiszttársak is. Elmondták nekem problémáikat. Kaptam aztán olyan feladatokat, hogy tartsak elő­adást a helyes életvitelről, az alkoholizmus veszélyeiről. Belgyógyászati tevékenysé­gem során pedig azt vettem észre, hogy a rohanó életmód oda vezet, hogy a pácien­sek zöme pszichés eredetű zavarokkal küzd. Segítenem kell. Sajnos, a legtöbb orvosnak nincs ideje arra, hogy elbeszél­gessen a páciensével. Iskolás koromból él bennem egy kép. Orvoshoz mentünk, vára­koztunk a rendelő előtt. Kiszólt a nővér: öten befelé. No, mi a baj? - kérdezte az orvos. Mit lehet mondani ennyi szemtanú előtt? Ahhoz, hogy a páciens őszintén el­mondja baját, le kell ülni, elbeszélgetni vele, négyszemközt. Már az sokat segít rajta, ha elmondhatja a baját. Lám, megint ott va­vele. hiába. Éjjel megálmodtam a megol­...mert a diag­nózist mondja nekünk. (Lőrincz János felvétele) magyar tanítási nyelvű alapiskolába járnak, ő maga a szülői munkaközösség vezetősé­gének tagja. Javaslom, kezdjük az elején, a szülői házzal.- Könyvek, újságok között nőttünk fel. Tele volt velük a ház. Édesapám nagyon szeretett olvasni. Asztalos és molnár volt. a járási ipari vállalatnál dolgozott, az aszta- los-kárpitos-bútorfestö részleg mestere­ként. Azóta sem találkoztam emberrel, aki olyan precíz munkát adott volna ki a kezé­ből. mint apám. A könyvet is megbecsülte, soha nem láttam, hogy akár egy ceruzavo­nást csinált volna valamelyikbe. Édes­anyám élt-halt a gyermekeiért. Ha valamibe belevágta a fejszéjét, azt nem hagyta abba. Bebizonyította, hogy meg tudja csinálni, akármilyen nehéz is volt. Tőle ezt tanultam. Ma többnyire a húgomnál tartózkodik. Kas­sán (Kosice), az öcsém Rimaszombatban (Rimavská Sobota) él. Losonci házunkban és környékén más szempontból is szép volt a gyermekkorunk. Óriási udvar, rengeteg virág, hatalmas gesztenyefák. Nagy kert.- Ahol bizonyára dolgoztak a gyerekek is.- Be voltunk fogva. Sok mai gyereknek alig van része ilyen élményekben. Nem véletlen, hogy olyan a munkához való vi­szonyuk. amilyen. Az utóbbi harminc évben megváltozott az életmód, a klasszikus csa­ládmodell szétesöben, sőt már szét is esett. Reggel rohanás. A gyerekeket állandóan fegyelmezzük - utcán, iskolában, napközi­ben, közlekedési járművön. Aztán otthon. Megvan a leckéd? Akkor gyorsan ágyba, mert holnap fáradt leszel. Ez a séma. Ha valami bánt, mint elmeorvost, hát ez. Egyik fő feladatunk: felhívni a szülők figyelmét, mennyire fontosak az érzelmi kapcsolatok a gyermek számára. Amikor én születtem. dást. Még álmomban is annyira bántott, hogy nem csináltam meg. Négykor felkel­tem és nekifogtam. Csak nekem lett meg az osztályban. Ami az olvasást illeti, főként a történelmi tematikájú könyvek érdekeltek, és a földrajzi leírások. Édesapámmal lestük, mikor jelenik meg a Világjárók sorozat újabb darabja.- Tehát egyelőre még semmi, ami a ka­tonaorvosi, egyáltalán az orvosi pálya felé irányította volna a figyelmét.- Még kilencedikben sem tudtam, mi szeretnék lenni. A középiskolában aztán megszerettem a kémiát, Vassányi Aurél előadásai keltették fel iránta az érdeklődé­semet, olyannyira, hogy a főiskolai jelentke­zési ívre elsőként a vegyészmérnöki szakot írtam. Szerettem a matematikát és a fizikát is. Az utóbbit Kovács Sándor tanította, apa- ít-anyait beleadva; a matematikát Kálosi János, aki nagyon szigorú volt, de volt értelme. Amikor szóba került a pályaválasz­tás. a katonaság sem volt tőlem idegen. Egyszer ellátogattak iskolánkba a járási katonai parancsnokság képviselői, elbe­szélgetni a diákokkal. Ennek hatására má­sodikként a katonaorvosi szakot tüntettem fel a jelentkezési ivén. Itt a felvételi vizsgá­kat az érettségi előtt tartották. Elmentem, és semmi problémám nem volt, jóllehet cseh nyelven folyt a felvételi. Emlékszem, úgy belemerültem egy reakció felírásába, hogy a bizottság kérdésére magyarul válaszol­tam. Egymásra néztek csodálkozva, aztán elmosolyodtak. Látták, hogy tudom Amikor az érettségire mentem, már megvolt a pa­pír, felvettek. Egyetlen feltétel, hogy sikere­sen érettségizzem.- Hogy ment a tanulás a főiskolán?- Ha azt mondanám, könnyű volt. hazud­nék. Bele kellett rázódní, az idegen környe­zetbe, a nyelvbe is. Megszoktam, hogy a munkám meghozza gyümölcsét. Az első gyünk, hogy az emberek nem kommunikál­nak egymással. Már az a mód, ahogy megszólitjuk a beteget, jó esetben már az pszichoterápia. Hasonlóan a pedagógus­hoz, az orvosnak a rendelőn kívül kell hagynia a saját problémáit. A páciens azért jön, mert neki van baja. Egy cseh profesz- szor írta egyik könyvének bevezetőjében: figyeljünk nagyon a betegre, amikor beszél, mert a diagnózist mondja nekünk.- Idejövet előkészítettem egy szokvány­kérdést: nem bánta-e meg, hogy az elme­gyógyászat mellett döntött, ön olyan lelke­sen beszél, hogy most már fölöslegesnek érzem a kérdést. Bár látom, elmosolyodik.- Nem, nem bántam meg, noha olyan területén dolgozom a gyógyászatnak, me­lyen nem mindig érkeznek visszajelzések a pácienstől, jót tettünk-e neki, vagy sem. Ami lelkesít, az az, hogy mind több mentá­lis-pszichés zavar biológiai eredetét tudjuk már feltárni. Bejutottunk az agysejtekbe, különböző összefüggéseket, törvényszerű­ségeket ismerünk fel. Az elmegyógyászat­ban történelmi dátum 1952. Két francia tudósnak, Delay-nek és Deníker-nak kö­szönhetően ettől kezdve beszélhetünk az elmegyógyászatban gyógyszeres kezelés­ről, egyáltalán, modem kezelésről. Nem véletlen, hogy a pszichofarmakológia az orvostudomány egyik leggyorsabban fej­lődő ága. Ma már az elmegyógyintézet sem úgy néz ki, mint valamikor: börtönre emlé­keztető épület valahol a város szélén, lán­cok, kényszerzubbony, hideg vízzel kezelik a beteget. Az elmegyógyintézet beköltözhe­tett a kórházba.- Említette, hogy a legtöbb ember vala­milyen pszichés zavarral küzd. Hallom az orvosoktól, és elhiszem, hogy az egyik legjobb gyógyszer a rendszeres mozgás, testedzés. Sót, pótolhatatlan szerepet ját­szik már eleve a'mentális higiénia, a szelle­mi-lelki egyensúly megórzésébén, egyálta­lán, a baj megelőzésében.- A jó fizikai kondíció - alap. A mai életmód, sajnos, olyan, hogy ezt sok ember elhanyagolja. A fiatalok is. Nem értik meg, vagy nem magyarázzák meg nekik, meny­nyire fontos a testedzés. Jönnek katonának, és nem képesek megcsinálni egy bukfen­cet. Az én diákkoromban nem múlt el nap, hogy ne végeztem volna valamilyen test­edző tevékenységet. Nemcsak a foci volt. És kemény tornaórák a középiskolában, Tóth tanár vezetésével. A másik: mindent, vagy majdnem mindent készen kapnak a gyere­kek. ötödikes koromtól újságkihordó vol­tam, minden vasárnap reggel fél hétkor keltem. Nyáron is mindig dolgoztam kézbe­sítőként egy hónapot. Én soha nem kértem pénzt a szüleimtől. Jönnek ide iskolások. Mindegyiktől megkérdem, hogy tanul. Nincs nagyobb mérgem, mint amikor azt mondják, átlagosan. Mi az, hogy átlagosan? Hármas vagyok, de négyes is akad. Jobban nem menne? Biztosan, de nekem elég. Az első komolyabb megrázkódtatás számukra, ami­kor katonának kell menni. Ha együtt tudunk működni a szülőkkel, az a siker egyik zálo­ga. Sok szülő nálunk kap először képet a gyerekéről. Arról, hogyan sikerült a neve­lés. A felnőttek körében az egészséges emberi kapcsolatok hiányából eredő zavar, neurózis fordul elő a leggyakrabban.- Beszélhetünk-e az ön területén sikerél­ményről?- Persze. Különben is, az ember hosszú távon nem végezhet olyan munkát, ahol nincs sikerélmény. Kitűnő szó ez egyéb­ként. Azonosulni kell azzal a feladattal, amit végzünk. Rövid távon érhetnek kudarcok, de mindent kárpótol, ha jelentkezik valame­lyik páciens, akár egy üdvözlőlapon jelezve, hogy meggyógyult.- Látok itt egy színes ismeretterjesztő brosúrát, ön a szerzője, témája a polgári védelem, pontosabban, az elsősegélynyúj­tás, az életmentés.- Ez a hobbim. Hetvenhéttől tagja va­gyok a Csehszlovák Vöröskereszt Szlováki­ai Központi Bizottságának, ezen belül a pol­gári védelmi csoportnak, és mint ilyen, in­struktora a Dunaszerdahelyi (Dunajská Stre- da) és a Topolcanyi járásnak. Az elsőse­gélynyújtás alapjainak elsajátítása fonto­sabb, mint sokan gondolják. Békeidőben is kell életet menteni. Például, Csehszlovákiá­ban évente sok ember hal meg infarktus­ban. A túlélők nyolcvan százaléka azért éli túl, mert két órán belül orvosi kezeléshez jut. De addig is kell, hogy legyen valaki, aki tudja, mi a teendő, szívmasszázs stb. Me­sélhetnék balesetekről, melyeknek nem kel­let volna tragikusan végződniük, ha van a közelben egy, elsősegélyt nyújtani tudó kéz. Sok fölösleges dolgot tanulnak a gyere­kek az iskolában, ha rajtam állna, én kötele­ző tantárggyá tenném az elsősegélynyúj­tást, az életmentést. Ezt az utóbbi kifejezést jobban szeretem.- Gondolom, azért van más hobbija is.- Szeretek fényképezni, szeretem a ze­nét, Bachot, Mozartot, de ugyanúgy a Beat- les-t, a mi nemzedékünk együttese volt, talán valamennyi számuk megvan. Szere­tek gombázni. Dél-Csehországban sikerült egy olyan gombafajtát találnom, amilyet addig nálunk még senkinek sem. Preparál­ták, és kiállították a Dél-csehországi Múze­umban, a nevemmel együtt. Aztán asztalite­niszezek, úszni járok a gyerekekkel. És persze olvasok, egyúttal ezzel védekezve a „szakmai ártalmak" ellen. Egyik kollégám így, a másik úgy, én olvasással. Déryvel, Marquezzel, Petőfivel, aki a mai napig első számú költőm, vagy ötven versét kívülről tudom. Mórához is vissza-visszatérek, a gyerekekkel. ízes nyelvezetéért. Igyek­szem minél többet lenni a gyerekekkel, pótolni valamiképpen mindazt, amit a lakó­telep nem tud nyújtani. Nagy feladat ma szülőnek lenni, felnevelni -- embernek - a gyereket. Nyolcadikos lányom, Ildikó, aki a feleségem révén testvéreivel együtt anyanyelvi szinten beszéli a szlovákot is, a nyomdokaimban lépdel már, legalábbis, ami a vers- és prózamondást illeti, eljutott az idei Duna Menti Tavaszra.- Végül, ha javasolhatom, térjünk vissza a szülőföldre. Hogyan él önben ma Losonc, a felnevelő táj?- Ha nehezebb pillanatokban tartotta bennem valami a lelket, akkor az az volt, amit Kálosi tanár úr mondott: „önök most elmennek, tanulni tovább, de sose feledjék, honnan indultak. Jusson eszükbe, hogy ezeknek az embereknek szükségük van az önök segítségére." Nem felejtettem el. Ko­rábban nem is tudtam volna máshol elkép­zelni az életemet, mint a szülőföldön. Most itt vagyok, de úgy, hogy egész Dél-Szlová- kiát a szülőföldemnek érzem. Évenként két- szer-háromszor megyek haza. Végigjárom a várost, meglátogatom az ismerősöket. Szívesen megyek, noha az én Losoncom­ból már csak egy kis darabka maradt meg, beépültek a mi egykori játszótereink is. BODNÁR GYULA L 1988. V. 6.

Next

/
Oldalképek
Tartalom