Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-06 / 18. szám
E gy madár hangja hasított a levegőbe, és ez megállította utamat. Éppen vízért rohantam le az ösvényen, nálam magasabb bokrok közt, így nem láthatta Porfirij Antonies, hogy hol vagyok .- Hol vagy?-Itt. '-Hol? Felemeltem kancsót tartó kezemet és egészen meglepett, ahogy az edény megcsillant a napfényben. Porfirij Anto- nicsot a gerendaházikó ajtajánál hagytam, és ott hallottam meg a madárfüttyöt. Most, szemüvegét tartva, utánam futott. - Hallottad?- Igen.- Mi ez, hm? Megint... hallod? A madár megismételte a trillát. Porfirij Antonies a fa lombja közé pillantott, és közben csillogott a szemüvege. Az énekesmadarak oly picik, hogy. szinte képtelenség észrevenni őket, bár néha mintha látná az ember szaporán forgó fejecskéjüket.- Fantasztikus! Mire hasonlít? Mire... Pszt... A madár újból rákezdett, olyan érzést keltve az emberben, mintha valami apró kis csónak ringatózna a lombok közt. A végtelen, nyílt tér, a szél és a fa is benne volt ebben a hangban.- Milyen madár lehet?- Nem tudom.-Az nem is számit, hogy te nem tudod, de hogy én, az én koromban.. Most máshol harsant fel a madárdal. Valahol lent, ahová az ösvény vezet.- Ez repült oda, vagy az egy másik? Most még távolabb zendített rá. bal áltam, szorosan hozzá simulva. Nem eresztette el a kezemet, még akkor is tartotta, amikor a sajátját fölemelte, és szíjára tette, a szívéhez közel. Ebből a mozdulatból megértettem, hogy nekem is oda kell néznem valamire, amit ö néz. És amikor a kézről kézre járó korsó befejezte útját, és az egyik katona, a kezében tartva, térdre ereszkedett és lehajolt, csak akkor láttam meg, mit néz Porfirij Antonies. A fa tövében ott feküdt egy kilencedik katona.- Géppuskás - súgta. - A keze, látod? A sebesült keze a mellén feküdt: és fekete volt ez a kéz, mint egy munkás olajos, olajtól fénylő keze. Látszott, sokat dolgozott, kidolgozta magát ez a géppuskás. Lám, kinek hoztam ezt a vizet. És milyen nehéz lehetett megtenni a maga egyszerű dolgát ennek a jóságos és vidám víznek, amely körül az előbb még lepkék röpdöstek. A sebesült igyekezett szájával elfogni a sugarat, de mellément.. . Porfirij Antonies ujjai egyre erősebben szorították a kezemet. 0 a tanítóm, és mindig azt akarta, hogy felfogjam a látvány mögött lévő értelmet. És mintha most is azt kérdezte volna, hogy értem-e. Válaszképpen a könyökéhez simultam, és valószínűleg azt is érezhette, hogy bólintok. Igen, megértettem... Megértettem, hogy ennek az embernek a szenvedés előtt nem elég áldozat a sajnálat. Csak sajnálni, az kevés. Esküdni kell neki. Meg kell esküdni, hogy ha arra kerül a sor, nem kíméled a saját életed sem. Jurij Olesa- Odébb repült! Még távolabbra repült, oda, ahol egy napfényben vöröslő fenyő lebegett. Olyanok a fenyők, mintha lebegnének, pedig a felhők lebegtek.- Az iskolában azt mondták, hogy én mindent tudok. Emlékszel? „Porfirij Antonies mindent tud“. Közben még azt sem tudom, hogy milyen énekesmadaraink vannak. No persze, ha az ember városban éli le az életét... De te vízért indultál! Olyan szemmel nézett rám, mint az iskolában, amikor mérges volt valamiért.- Futás! És én nekiiramodtam. Még néhányszor hallottam a madarat, és visszanéztem Porfirij Antonicsra. Ó mindannyiszor bólintott, így adván tudtomra, hogy ő is hallja, s mikor utoljára pillantottam visz- sza, láttam, hogy levette szemüvegét, és zsebkendőjével megtörölte a szemét. Nem láttam, mikor jöttek. Már ott álltak a ház mellett, mire visszaértem a korsó vízzel. Nyolcán voltak, ahogy később összeszámoltam őket magamban. Első pillanatban még azt hittem, hogy a szemem káprázik. Éles foltokban játszott vállukon, sisakjukon a fény, de én igyekeztem elhitetni magammal, hogy csak a bennem lévő sóvárgás láttat velem vállakat, sisakokat, és nem látok mást, csak bokrokat, fényfoltokat. Jól tudtam, hogy rendezetten, harcok közepette vonul vissza a Vörös Hadsereg, de a „visszavonulás“ szó óhatatlanul azt a képzetet keltette bennem, hogy sokáig, nagyon sokáig nem látom a mieinket. Merhettem-e ezek után elhinni, hogy éppenséggel ők azok? Ujjongott a lelkem, ám ugyanúgy féltem is, hogy varázsütésre eltűnnek szemem elöl. Széthajtottam a bokrokat, és kiléptem a házat körülvevő tisztásra. Porfirij Antonies mondott valamit, amit nem értettem, és felém nyújtotta a kezét. Rájöttem, hogy a korsót kéri, és odaadtam. Kék szemek kéklö tekintete fordult felém. Én úgy éreztem, mintha füstön keresztül néznének. Nem tudtam, hogy nehéz csatározások árán, éppen csak kitörtek a bekerítésből, de azt láttam, hogy füstön keresztül néznek . Milyen is egy örömtől repeső kislány? Tapsol, ugrándozik... Valószínűleg én is ugyanazt teszem, ha Porfirij Antonies nam kapja el a kezem, és nem húz magához.- Állj vigyázzba! Ezt talán nem is mondta, ám én mozdulatlanul, földbe gyökerezett láb- Balasov - szólt a sebesülthöz az a katona, aki megitatta. - Nézd csak!... He! Nézd csak, mi van az erdőben! öregek és gyerekek... Nézd ezt a kislányt ... partizán! He! És az öreg!- Mi... mi csak a házat őrizzük- mondta Porfirij Antonies. - Titkos találkozási pont, és mi csak... Még a karját is széttárta:- Mondd, hogy csak a házat őrizzük! És ón mondtam, hogy csak a házat őrizzük. De azok nem is figyeltek arra, hogy mit mondok. A sebesült mosolyogva nézett bennünket, a bajtársát meg eltöltötte az öröm, hogy mosolyog. És nevetni kezdett, nehogy a másik arcáról eltűnjék ez a mosoly.- Nézd, gránátok! Az öregnél... He? Gránát! A kislány meg... Nézd csak! Nálam nem volt gránát, egészen köznapi kislány voltam az iskolában hordott szoknyámban, blúzomban, de ó belelátott valami harciasát a külsőmbe.- Na, Balasov? Nem, nézd csak... Ez aztán a kislány, igaz? No, testvér, olyan emberekre bízunk, hogy... Megrázta az öklét. - Ugye, törzs elvtárs?- Menjünk! - mondta az, akit törzsnek szólítottak. A sebesülthöz lépett, látszott, búcsúzni készül.- Balasov - mondta, aztán olyan halkan megismételte, mintha alvóhoz szólna - Balasov!- Nem láttam, mi történik a falnál, mert a törzsőrmester hatalmas termetével előttem állt. Csak a sebesült kezét láttam, amely most tenyérrel felfelé, a fü- vön hevert.- Balasov! - szólította a törzsőrmester, még az előbbinél is halkabban. A kéz fölemelkedett, és a törzsőrmester, zörgő sátorlapköpenyében lehajolt hozzá. Most láthattam volna a sebesültet, de behunytam a szememet, mert féltem, hogy a halál képe tárul elém.- Né, hogy dalol - mondta a sebesült.- Né, hogy... Kinyitottam a szememet, és pillantásom találkozott az övével. Tekintete a fák csúcsáról szállt alá, ahol éppen rázendített a madár. Rám mosolygott.- Sárgarigó - mondta bensőséges derűvel a sebesült. És pillantása ismét a messzeség felé szállt. A madár abbahagyta dalát, de ö csak nézett rezzenetlen szemmel, nézett és egyre nézett. BRATKA LÁSZLÓ fordítása VITEZSLAV NEZVAL Micsoda éj nyomán jött a fény, micsoda éj nyomán. Tavasz zengett a fákon, tavaszodon a Moldván, s ibolya kéklett a Malá Stranán... A barikádok még ott meredeztek: utcán a keresztek. Föl sem száradt még az ellenállók vére. Kegyetlen volt az éj, s a hóhér kötele. Átfújt a Vencel-téren a halál szele. • De forró szivekből raktak itt falat, cseh szívekből barikádokat. Férfiak, nők, de még az aggastyánok is, suhancok, gyermekek védték ezer év köveit, hogy a Gonosz kívül rekedjen, sorsunk, sorsotok beteljesedjen. Eljött, eljött az utolsó óra, s leszállt a csend a tépett lobogóra. S. O. S. Segítsetek! Már nincs idő, már nincs idő, már inognak a falak, omlik a háztető. Előbb halkan, majd, mint az orkán, földübörgött a föld, tűz lobbant a szovjet ágyúk torkán. Hernyótalpak szikráztak a kövön, s fölsikoltott a lányok torkán, asszonyok torkán, gyermekek ajkán: az öröm. Csak jöttek, jöttek, dübörögtek, vörös csillag a harckocsikon, a Barát jött, a Fölszabadító, a Rokon. Zúgjatok harangok, Prága harangjai, zsibong a város, csendül a hallali... Könny a szemekben, az arcokon mosoly, virágok, orosz katonák, már harmonika szól... Iván Hanával járja, a fény, a fény zuhog, szabad vagy újra, Prága, szabad vagy, Prágám, te százszínü virág. DÉNES GYÖRGY fordítása V inca végigsétált az istállón, Adá- mek öt lépéssel a nyomában. Vinca megállt a kisborjak rekeszénél, az apja ezalatt figyelmesen benézett a tehenek lába alá. A fejőgépek pulzátorai tompa hangon csámcsogtak, a tehenek nyakában csilingeltek a láncok. Adámek nekiiramodott. - Mondd meg nekik - suttogta titokzatosan -, mondd meg nekik, fiam, hogy fejjenek rendesen. Hogy fejjék ki a maradékot is. Főleg Dvorácekné hiszi magáról, hogy ö feddhetetlen. Hogy neki semmi baja sem történhet!-Törődj a magad dolgával... Kitisztítottad az itató vályú kát?- No csak lassabban a testtel, fiacskám. Ha arra kerül a sor, végképp nem kell hogy bármit is csináljak. De neked nyitva kéne tartanod a szemed. Egy fél Ludva Dvorácekból kétszeresen kitelne a felesége. Ám ez nem jelentette azt, hogy Dvorácekné hagyná mustrálgatni magát. - Mit bámul? - támadt rá Adámekra. - Nincs egyéb dolga?!- No, no... csak azt nézem, milyen vacakul fej. Megmosta például alaposan meleg vízzel a tehenek tőgyét? Ehhez hasonló megjegyzést Dvo- rácekné az istállóban eddig még nem hallott. A férje általában csak akkor szólt hozzá, ha az már elkerülhetetlen volt. Mert jól tudta, hogy bármit szóljon is, mindennel csak felingerli.- Ugyan, mi köze hozzá, jóember?! Mit meg nem enged magának?!- Annyi közöm van hozzá, hogy itt most az én fiam a zootechnikus.-Akkor gondoskodjon róla, hogy a teheneknek legyen mit falniuk! Hogy az emberek ne jártassák fölöslegesen a szájukat, hanem dolgozzanak!- Mi tudjuk, mi a teendőnk, Dvorá- öekné asszonyság. De ha te nem tudod, hogy mi a dolgod, akkor mi majd megmondjuk neked!- No csak, nézze meg az ember!... Adámek!... Honnét szállt bele egyszerre ennyi bölcsesség?!- Semmi egyszerre! Én már téged öröktől fogva figyellek, Dvoráőekné. Túlságosan elbiztad magad, amiért a férjed nem mer ujjat húzni veled! De az sehol sincs megírva, hogy ő örökké itt lesz. Hogy nem akad jobb nála! Vinca már az istálló másik végében járt. A háta mögött tehénbőgés, előtte a nyitott ajtó. Nem szívesen fordult vissza, és túlságosan nehezére is esett. Margita, Marika és Marta nem látott, nem hallott. Ez már több ízben kifizetődött nekik. Dvoráőekné úgy megeresztette a hangját, ahogy csak a torka bírta:- Derék hajcsárral ajándékozott meg bennünket a sors! Hagyja, hogy sértegessenek egy szegény asszonyt!- Azon a hajcsáron Vincát érted?!- Egyformák mind a ketten! Ki akarnak túrni engem innét, meg Lud- vát is!- Menjenek a dolgukra! - mondta Vinca levegő után kapkodva. Adámek lendületben volt:- Apáddal szemben ne igen ugrálj!- Erről majd beszélgetünk otthon.- Én már húsz éve dolgozom ebben az istállóban! Tán csak jogom van hozzá, hogy megmondjam a magamét?!- Legjobb lesz, ha magadban mondod meg, amit gondolsz. És halkan!- Nagy kedvem volna lekenni neked néhány pofont!- Azzal igen sokat segítenél rajtam. Spigótek éjjeliőr sohasem aludt el szolgálatban. Csak kényelembe helyezte magát a fényűzően kárpitozott karosszékben, kezébe vette a Zemje- gyelszke novinit, és behunyta a szemét, hogy jobban halljon. A zöldre festett kapu sarkig tárva, az üstökösként ható villanyégö ragyogása, a csóvája felett megkergült szúnyogokkal és éjjeli lepkékkel. A kutya az udvar sötétjében patkányra várakozott. Vinca éberen összehunyorította a szemét, mintha hajnaltájt érkezne haza és észrevétlenül el akarna surranni az anyja ágya mellett. A patkócsattogás a fehér köveken a halottat is felébresztené. Spigótek szerencsére aludt. A fekete ló elégedetten futott az istálló nyitott ajtaja felé. Vinca kis híján beleverte fejét a szemöldökfába. Még a nyeregben ült, amikor a fekete ló selyempuha pofájával kitépett a jászolból egy szénacsotnót. A nyerget feldobta a körisfa-akasz- tóra, szalmával ledörgölte a ló hátát és nyakát, végül a vékonyáról is letörölte az odaszáradt fehér tajtékot. A fekete ló ügyet sem vetett rá. Vinca leült a fal tövében álló székre és féltékenyen figyelte, milyen gyorsan fogy a jászolból a széna. De hát mit üldögéljen itt? Lekattintotta a villanykapcsoló kiment az istállóból. A harmadik lé már nem volt ideje megtenni. A vilii égő fényének és a vakító sötét: nek a határán ott állt az apja, e lábával itt, a másikkal ott, az arc mintegy kettészelve. Hát most kapok néhány pofon Az Adámek famíliában pár p sohasem jelentett családi trage (Apám elpáholt a nászéjszakája Elcsentem tőle egy szivart.) Adámek kilépett a fényre, s a | felé lesett. Aztán átszaladt a mec gított színtéren és az udvar sötétje ismét megállt. Végképp nem úgy tett, mintha az elveszett fiát kére Vinca visszavonult a lóistállóba. Adámek gyanútkeltöen óvat lépkedett; egészen a magtárig. I csikordult a kulcs a zárban, hi zörrent az ajtó. Adámek alakja sz JAN KOSTRHUN foszlott a fekete résben. Idör megvillant a zseblámpa fénye. Szemben mentek egymá mindketten egyforma sietséggel, mek egy hatvan kilós zsák darát c Vinca a súlyos tekintetét. Adáme a félrebillentett nyakán feküdt a ; alig látott két lépésnyire maga éli- Szóval te lopsz... Az öreg Adámek megállt, szila szétvetve lábát, összeráncolta a I lokát, szemöldöke alatt megv szeme fehérje.- Mit keresel itt, a szakra tu mát?!- Lopsz!- Ne ordíts!- Hát mit csináljak?!... A rend get hívjam?!- Ha ledobom a vállamról a zsákot, beverem a pofád. - Ad: iidpd&uuid
