Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-04-29 / 17. szám

Vadász

Ferenc:

HAR1DK, BUK AIQK, ISfOPHDBAK

III. Áttérés a

A Garanyba iHrari) tartó első csoport tagjai, akik a korábbi napokban szintén hallottak ezekről a szörnyűségekről, attól tartottak, hogy nekik is valami ehhez hasonló sorsot szánnak.- A szlovák határ nincs messze Újhelytöl- jegyezte meg egyikük. - Minden eshetőségre fel kell készülni.

Sollner József, az illegális párt régi harcosa, a nemesfémipari munkások szakszervezetének egyik vezetője, a csoport idősebbjei közé tartozott. („A nagy optimista" címmel életrajzig regényt írtam róla, 1967-ben jelent meg.) Ő volt a legderülátóbb. Társai már a toloncházban megismerték ezt a tulajdonságát. Ha újsághoz jutottak, olvasás közben és utána is, mindig hosszú, izgalmas vita keletkezett, és ö volt a legkitartóbb vitázó. Mérlegelték az eshetőségeket. Sokan aggódtak a németek gyors előretörése miatt. Megrázták őket a pusztítás, a dúlás, a vérengzés arányairól szóló hadijelentések. Sollner Jóska- vagy ahogy a fiatalabbak hívták: Coli bácsi- mindig talált „hézagot“ ezekben a hírekben. Mondhatott akármit Hitler főhadiszállása vagy a Német Távirati Iroda, mindig felfedezett a híradásokban egy-két ellentmondást. A szavak mögött titkos értelmet talált, melyek arról tanúskodtak, hogy - mint mondotta- a nácik fái sem nőnek az égig. Ebben egyébként első perctől kezdve valamennyien reménykedtünk, csupán afelől nem lehettünk bizonyosak, hogy nekünk külön-külön, személy szerint, kedvezően vagy akár csak elvi- selhetően alakul-e a sorsunk.

Akadt, aki már a toloncházban hallott valamit Garanyról, de pontos helyét és rendeltetését senki sem ismerte. Korábban Nagykanizsára és Kistarcsára szólította a rendőrség az internáltakat.

Az elsőként útbaindított csoportból - harmincán lehettek - a többség budapesti volt és régebbről ismerte egymást. Az illegális pártmunkások találkoztak már a Pest vidéki Törvényszék fogházában, a Gyűjtőben, a Markóban. Voltak, akik alig néhány hónapja szabadultak Kistarcsáról, s a háború kitörésekor újra elfogták őket. Az erdélyiek, a kolozsváriak, a nagyváradiak, a marosvásárhelyiek, a szatmáriak, a szilágyságiak egyetlen országos méretű letartóztatási hullám során jutottak a csendörnyomozók kezére. Vezetőik közül néhányan - Kohn Hillel, dr. Rácz Gyula, Nonn György és mások - börtönbe kerültek, a többiek, többségükben még tapasztalatlan fiatalok, egyelőre rendőrhatósági őrizetbe. Később - a hatóságok így tervezték -, ha sikerül ellenük megfelelő vádakat kovácsolni, majd őket is bíróság elé állítják. Ketten- hárman Kassáról (Kosice) jöttek, ugyanennyien Ungvárról (Uzsgorod), Munkácsról (Mu- kacsevo), Losonról (Lucenec) vagy az „anyaországi" megyékből.- Indulás előtt hallottam egy frissen érkezett jövevénytől - mondta társainak Háy Mihály, a kísérő rendőrök már szunyókáltak hogy elképzelhetetlen méreteket ölt a háborús mámor. A rádió és az újságok szinte megháborodtak. A többi közt azt állítják, hogy Szmolenszknél a németek kilencszázezer foglyot ejtettek, tizennégyezer harckocsit, tízezer löveget, több mint kilencezer repülőgépet tettek harcképtelenné. Azzal áltatják magukat, hogy a szovjet haderő lényegében megsemmisült...- Korán isznak a medve bőrére - nyugtázta az elhangzottakat Sollner.

A Garanyba érkezett első csoportot a szükséges formaságok elintézése után az alsó táborba irányították. Egy meredek hegyoldalon néhány száz méternyi keskeny ösvény vezetett a nagy gazdasági udvarhoz, amelyet embermagasságú drótkerítés övezett. A kapu mellett faköpeny alatt rendőr állt. Egy másik megnyitotta előttük a részükre kijelölt lakhelyet: egy nagy, földes istállót. Tán esztendők óta sem járt ott senki, térdig ért benne a megszáradt trágya, a szalma, az üvegcserép és a piszok. A gerendáról karvastagságú kötegben pókhálók lógtak, a falakról lemállott a vakolat, s kilátszott alóla a deszka. A fülledt hőségben millió bolha tenyézett, ellepték a belépők kezét, arcát, lábszárát.

Mesélték, hogy egy erdélyi származású, negyven körüli vállas ember, Jakubovics Sándor - becenevén Domzsa - találta fel magát elsőként. Fúzfasepröt kerített, lapátot és egyéb, rendcsináláshoz szükséges alkalmatosságot. Mindenkinek jutott valami. Domzsa végigharcolta a spanyol polgárháborút és francia internáló táborokban át verekedte magát haza a szülővárosba. A román Sigurancát már régen ismerte, de ezúttal - mire hazaért- már a magyar politikai rendőrség fogadta. Az ó jóvoltukból került a táborba.

,gépgyártásra“

Csakhamar máglyát gyújtott az udvaron és arra is volt gondja, hogy fecskendővel elvágja a bolhák menekülésének útját. A kitakarított, felgereblyézett istállóba féregtelenül kerültek vissza az összetákolt deszkaágyak, a szalmazsákokkal.

így kezdte el a kommunista csoport a maga sajátos, különéletét a táborban. Külön életet élt, de csakhamar kiderült, hogy így is kovászává, élesztőjévé tudott válni a közösségnek, amelyet a fasizmus vihara terelt össze ezen a tenyérni szigeten.

Háy, Bárd és Sollner megtanácskozták, milyen módon tudnák erkölcsi egységbe kovácsolni a tábor kommunista közösségét úgy, hogy tagjai mindenben segítsék egymást, s elviselhetőbbé váljon a sorsuk.

Néhány hónap múltán már több mint kétszázan voltunk. A többség egészen fiatal vagy olyan ember, aki a háborús események hatása alatt került kapcsolatba a mozgalommal. Mintegy százan lehettek az erdélyiek. Egyetemi hallgatók, gimnazisták, orvosok, fiatal gyári munkások. A huszonnyolc éves szinérváraljai Mihály Imre - Imbrea Mihal- már „öreg" kommunistának számított, megjárta a hírhedt Doftanát és a romániai börtönök egész sorát. László Gyula - kissé bicegve járt - idősebb szabómunkás, egy nagy kolozsvári konfekciógyár kommunista sejtjének tagja, a marosvásárhelyi Lobi Márton és mások ugyancsak kipróbált harcosai voltak a munkásmozgalomnak. Az erdélyiek zöme csak egy-két kezdő lépést tett még a forradalmi harc útján. A fiatalok pénzt gyűjtöttek a bebörtönzötteknek vagy részt vettek valamelyik illegális szemináriumon.- Érdekes gyerekek - mondta róluk Háy Mihály, az egykori vöröskatona, aki megjárta már a mozgalom német, osztrák és több más harcterét -, félig románok, félig magyarok és talán már féligmeddig kommunisták. Rajtunk múlik, hogy egészen azzá váljanak.-Valami foglalkozást kellene adni nekik- vélekedett Sollner. - Amikor az ember börtönben ül, ott is könnyebben megy az idő, ha valamivel foglalatoskodik. A semmittevés könnyen pesszimizmusba dönthet. Márpedig ennek itt nem szabad bekövetkeznie... Néhány éve a Gyűjtőben kenyérből sakkfigurákat csináltunk - jutott eszébe. - Nem mondom, hogy éppen ezt, de valami ilyesfélét kellene itt is elkezdeni. Nagyszerűen össze lehetne tartani a fiúkat, ha valamiféle munka- csoportot tudnánk létrehozni. Ez ellen a táborparancsnokságnak se lehet kifogása. Mindjárt legális formát teremtenénk ahhoz is, hogy egy-egy ilyen közösen dolgozó csoport a politikában is képezze a tagjait.- A munkával pénzt is lehet szerezni - jegyezte meg valaki, - s ha pénzünk lenne, tán még a rendőrök is segítenének valamilyen élelemhez jutni, amivel feljavíthatnánk a silány kosztot.

Domzsa kitűnő ötlettel lepte meg a társaságot. Már korábban is - ideérkezésük óta szinte megszakítás nélkül - fúrt, faragott naphosszat. Ebben lelte örömét. Most különös formájú öntödét fabrikált, és váratlanul kijelentette, hogy áttér a gépgyártásra.

Egyesek nevettek, mások nagy érdeklődéssel szemlélték izgalmas kísérleteit.

Különös ember volt. Napokig el tudott lenni anélkül, hogy társaság után áhítozott volna. Megszokták, hogy ül az ágyán, s hallatlanul nagy türelemmel piszmog valamivel. Dióhéjból faragott apró majmokat vagy agyagból formált figurákat. Mindegy volt neki, hogy mit csinál, csak a' keze mozogjon. A beszélgetést többnyire hiábavaló idöpocsékolásnak tartotta.

Hatvanadmagával lakott az egyik nagy blokkban. így hívtuk már a benépesedett istállókat. Naphosszat tartó zsibongás, vitatkozás, veszekedés zaja töltötte meg a blokkot, ahol a lakók közül csak néhány kommunista akadt. Domzsa, mintha a zaj föl se ért volna hozzá, csak ült az emeletes faágy felső fekhelyén, lábát legtöbbször maga alá húzta, s olyan pózba helyezkedett, mint egy Budd- ha-szobor. Ha szóltak hozzá, kurtán felelt vagy sehogy.

A társasághoz való viszonyában nem volt minden a legnagyobb rendben. Esténként, amikor a sötétség miatt kénytelen volt tétlenkedni, rendszerint a hátán feküdt, a mennyezetet nézte. Nemes Béla, a kőbányai ifjúmunkás kitartóan fáradozott, hogy beszédre bírja.- A duma nem sokat ér - utasította vissza a közeledést Domzsa. - Ti azt hiszitek, hogy azzal sokra megy az ember, ha a száját jártatja. Végigcsináltam egyet-mást, nekem elhiheted: fegyver nélkül semmit se érünk.- Fegyver, fegyver, mindig ezzel jösz - bosz- szankodott Nemes Béla. - Csak a harctéren lehet harcolni a proletárforradalomért? Furcsa nézeteid vannak, mondhatom... - Hát akkor harcolj ha tudsz - ripakodott rá Jakubovics és felült az ágyon. - Mit tudsz itt csinálni? Beszélhettek naphosszat, attól még nem változik semmi. A hadihajókat, a stukákat, a tankokat nem lehet óhajtásokkal feltartóztatni.

Ilyenkor nemcsak Nemest, a többieket is elfogta a méreg. - Mondd meg az igazat, nem szeretsz tanulni - olvasták a fejére -, utálod a könyveket, azért zárkózol magadba. Nem akarod, hogy észrevegyük, milyen gyenge a politikai képzettséged. Ezért hitetlenkedsz.- Ti elméletről papoltok nekem? - dühöngött. - Még pelenkálztak benneteket, amikor én már részt vettem Máramarosszigeten az erdómunkások sztrájkjában, bírókra mentem a román csendőrökkel. Talán ti voltatok ott Terűéinél, mi? Ti sebesültetek meg háromszor? - Jól van, jól - nyugtatták - nem gondoltuk komolyan.

A vitákat mindig kibékülés követte.

Amikor Domzsa elhatározta, hogy „áttér a gépgyártásra", sokan kint álldogáltunk a kopár domboldalon, amely a tábor kastély felőli oldalán húzódott. (Kastélyban székelt a parancsnokság). Ezen a részen beért a táborba a környéket borító ritkás, kivénhedt fenyöerdö. Domzsa egy kővel bélelt gödörben tüzet élesztgetett. Valahonnan faszenet kerített, s amikor az a lángrakapott fán izzani kezdett, zománcos csuprot tartott fölé. A csupor fogójához ügyes nyelet erősített. A kezdetleges olvasztótégelyben alumínium konzervdobozok összepréselt lemezei kékültek, pirosodtak, aztán a mester zsebéből összetört alumíniumkilincs csonkjai kerültek elő és azok is odahullottak a tüzesen sistergő, olvadó anyagba. Domzsa ragyogó arccal emelte fel a csuprot. Néhány cseppet kilöttyintett belőle a földre, majd felkapta a rudacskákat, megfújogatta és a tenyerébe tette őket. Odatartotta az orrunk elé.- - Na híres okosok - büszkélkedett. - Mostantól kezdve repülőgépeket gyártunk alumíniumból.

Egy darab nyersfát kerített, és éles késével vaskos törzsű vadászgépet faragott belőle.- Rata - mondta - a szovjet vadászgép. Valahol már láthatott igazit is. A mását megcsinálta emlékezetből.

A kollektíva vezetői úgy látták jónak, ha felkarolják Domzsa kezdeményezését. Ha sikerülne megkezdeni az általa javasolt „gépgyártást", az együttes munka jó alkalmat adna rá, hogy az idősebbek, tapasztaltabbak rendszeresen foglalkozzanak a fiatalokkal, neveljék őket. Fokozódna a közösségi tudat, az együvétartozás érzete. Az sem látszott lehetetlennek, hogy ha megkezdődik a „termelés“, az itt készült emléktárgyakból-feltehetően sikerül majd néhányat kijuttatni belőlük - a hozzátartozók valami pénzt is összehozhatnak. Szükség volna rá - mondogattuk -, mert akkortájt már odakint is huszonöt deka volt a lakosság napi kenyérfejadagja, a miénk a táborban ennél is kevesebb.

Domzsa ládát kerített, és abból eszkábálta össze az első öntőformát. Nagy nézőközönséget vonzott a látvány, a rendőrök is körülállták, ahogy a lesulykolt fekete földben kirajzolódott a Rata homorú mása, ahogy óvatosan kimozgatta a formából, majd újra visszahelyezte a fából készült gépe beolajozott testét a ládába. Megtömte az öntőforma másik felét, aztán szétvette és örömmel látta, jól tapadt, a forma nem omlott be. Most már csak a csapokat kellene behelyezni, aztán a szárítás következett. Másnap nagy érdeklődés mellett végbement az első öntés. Percekkel később forrón, füstölve előkerült a formából a repülőgép, egyelőre még rücskös, de már fémbeöntött teste.

A következő hetek a munkára való készülődéssel, a műhelyek megszervezésének izgalmában teltek. Bárd András levelet írt az újpestieknek, Szinaberg Andor esztergályos üzenetét a Váci úti gyárba juttatta el a felesége, abba a műhelybe, ahol férje évekig dolgozott, ahol ismerték és becsülték. Szerszámok kellettek: öntőtégelyek, reszelök, fűrészek, fúrók, azbeszt, üvegpapír és egyebek. Nem sokkal ezután olyan csomagok érkeztek címünkre a táborba, amelyekben a pogácsák között grafittégely volt, a kalácsban reszelő, fúrók bújtak meg a gyümölcsízben. S létrejött az első műhely. Hosszú asztalt toltunk reggelenként a hodály, jó időben az udvar közepére és nyolcan-tízen körülültük. Munkába léptek a durva reszelök, majd a finomabbak, a csiszolók, a fúrók, a fényezők és a szerelők.

A garanyi internáló táborban a kollektíva minden tagjának megvolt a beosztása. Külön készült a repülőgép teste, külön formáltuk ki a lábakat és propellereket. A pilótaüléseket és

a gép ablakait éles vésőkkel faragtuk. Üveg helyett a fogkefe rózsaszín és sárga celluloid anyagát használtuk fel. A gépekhez deszkatalpak készültek, sötétbarnára politúrozott állványok. Később minden alapra plakett került, amelyre a vésnökök ráírták az ajándékozó emléksorait. A repülőgépek útnak indultak Garanyból az ország minden tájára. Amunkás- mozgalmi múzeumban és személyeknél még található belőlük néhány darab.

A műhelyek nőttek és sokasodtak. Mint több és több asztalnál folyt a munka, mind többen dolgoztunk. Kivették részüket a munkából az „öregek" is, a kollektíva vezetői. A tábor lakóinak zöme azzal szórakozott, hogy körülállta asztalainkat és órákon át nézelődött. Sok szó esett közben mindenféléről, leginkább persze a politikáról.

A tábornak negyvenkettőben több mint ezer lakója volt. A parancsnokság nem nagyon tudott foglalkoztatni bennünket. Reggelenként egy-egy csoport kerti munkára ment vagy utat javított a környéken. Állandó jellegű foglalkozás csak a szomszédos Novosad községben folyt, ahol levente-lótér épült csiga lassúsággal. Ha jól emlékszem, sosem készült el. De mindez együttvéve is csak százszázötven embernek adott átmeneti elfoglaltságot. A többiek ültek, sétáltak, beszélgettek, s unatkoztak naphosszat. A mi közösségünk mintegy százötven embere naponta rendszeresen, nyolc órán át dolgozott.

Jakubovics Sándor mellett Kahán János lett a repülőgépüzem főnöke. Munkácsi vasmunkás volt, ö is a spanyolországi nemzetközi brigád ejgykori tagja. Szinaberg is velük dolgozott. O egy lábbal hajtott csiszológépet fabrikált.

Az alumíniumüzemnek hamarosan versenytársa is akadt: a csontműhely. Ezt Sollner József, az ezüstműves alapította és vezette. Már kezdetben jóval több „alkalmazottja" volt, mint az első műhelynek. Azzal kezdte működését, hogy szervezői megállapodtak a konyhába beosztott internáltakkal: a lefőzött marhacsontokat többé nem dobják a szemétbe, hanem az új „üzem“ rendelkezésére bocsátják. A szétfürészelt marhacsontokat először durva, majd finomabb reszelékkel félkész áruvá lapították. Később - egy másik részleg - az elörajzolt különböző mintákat lombfűrésszel kivágta az egyenletesre reszelt lapokból. A vékony reszelökkel, üvegpapírral, habkővel kimunkált dísztárgyak fehérítőbe kerültek: vetekedtek az elefántcsonttal. Brosstű, bizsu, karkötő készült százszámra a csontokból. Napról napra újabb formák, egyre szebb darabok kerültek ki a készítők kezéből. A látogatók „bizományba" átvették, Pesten, Kassán, Kolozsvárott és másutt a munkásszervezetekben valamennyit értékesítették. Jelentős pénzösszeg folyt be ily- módon. Bőrdíszműves műhely, s fényképalbumokat készítő könyvkötő részleg is létesült. Kubits Imre vezette. (A felszabadulás után több tudományos müvet írt, úttörő munkát végzett a magyar bányamunkásság korábbi életének, küzdelmeinek feltárása terén. 1973- ban halt meg, ötvenkét éves korában.) Egy kisebb csoport a rendőrőrszoba mögötti kamrában mosodát rendezett be a kassai Mózes Sándor és az ungvári Kroó László irányításával. Egy ungvári fiú az orvosi rendelő mögött fogászatot létesített. Annak jövedelme is a kollektíva kasszájába folyt be. A fogász- rokonszenves, nagyon szorgalmas szakember, művésze szakmájának - az út végén náci szuronnyal a hátában halt meg.

Minthogy a műhelyek jövedelme közös felhasználásra került, a kollektívának módja nyílt rá, hogy hathatósabban feljavítsa az élelmezést. Gondoskodni kellett a folyamatos beszerzésről.

Marian István, fiatal erdélyi fiú, nagy kedvvel festegetett. (Erdélyben Borgoprund községben született, ma nyugdíjasként Budapesten él, korábban Magyarország bukaresti konzulátusát vezette.) A pestiek segítségével vásznat, állványt, festéket ecsetet szerzett, festette, ami a tábor udvarán látható volt: épületeket, fákat, embereket. Képein a tábor legelesettebb lakói, a piszkos lepedőbe és rongyos pokrócba bugyolált „csövesek"- a csőlátók -, a pesti utcák kuldusai, kérdőn néztek szembe fegyveres őrzőikkel: mi ugyan mit vétettünk?

Az unatkozók körülállták a festöállványt. Az őrszemélyzet is felfigyelt a festőre. - Tájképet tudna-e festeni? - kérdezgették. - Már hogyne tudnék - válaszolta - csak tájat kelene látnom hozzá.

Tudomást szerzett a festőről a parancsnok is. Szívesen elfogadott volna néhány képet. Engedélyt adott neki, hogy meghatározott körzetben szabadon mozoghasson a környéken. Marian az első tájképet a táborparancsnoknak ajándékozta.

(Folytatás a következő számban)

1988. IV