Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-22 / 16. szám
Vadász fere00. mum*, hkjubk, ekMsak II. Internálótáborban Hadd mondjam el, hogy milyen körülmények között és miért kerültünk negyven májusának első napjaiban a székesfehérvári második honvédhadtest nyomozóinak kezébe. Az érsekújvári (Nővé Zámky) csendőrlaktanyában mintegy hetvenünket vallattak kilenc napon át. Tizennégy gyanúsítottat elengedtek; ötvenhat előállítottra rábizonyították, hogy részt vett a szervezkedésben vagy segítette, tudott róla. Harmincegy munkás volt köztük, három tisztviselő, huszonkét földműves, napszámos, agrárproletár, ötvenegy vádlott a tárgyalásig szabadon maradhatott, rendőrségi, illetve csendörségi felügyelet alá került. Munkánk - ezt áttekinthető módon ugyancsak a vádiratból tudtuk meg, hiszen letartóztatásáig mindenki csak a maga és csoportjának tevékenységét ismerte - kiterjedt Lévára (Levice) és egy sereg mátyusföldi községre: Köbölkútra (Gbelce), Bátorkeszire (Vojnice), Csúzra (Dubník), Muzslára (Muzla), Andódra (Andovce), és a mai Sládkovicovóra. A szervezkedés érsekújvári irányítói néhány hét után úgy érezték, eljött az ideje, hogy ne folytassunk elszigetelt harcot, keressünk kapcsolatot a budapesti kommunistákkal. Pálenyik titokban Budapestre utazott, hogy a losonciak (Lucenec) közvetítésével találkozzék Szekeres Sándorral, aki a polgári Csehszlovák Köztársaságban Kassán (Kosice) a forradalmi mozgalom odaadó részvevője volt. Szekeres akkor, átmenetileg, Schön- herz Zoltánnal és Skolnik Józseffel együtt az országos szervezkedést irányító titkárság élén állt. Később Rózsa Ferenc lett helyette a titkárság tagja. Pálenyik a Nyugati pályaudvar közelében egy kávémérésben tájékoztatta Szekerest a mi körzeti vezetőségünk munkájáról. A győri fogházban folytatott beszélgetéseink közben - különösen azután, hogy már a vádiratban foglaltakat megismertük - sikerült tisztáznunk lebukásunk körülményeit. Jóllehet Pálenyik azon a bizonyos találkozón figyelmeztette Szekerest, hogy az általa elmondottakról ne csináljon feljegyzést, Szekeres mégis elkövette azt a könnyelműséget, hogy notesze lapjaira néhány emlékeztető feljegyzést írt. Ilyeneket például: Érsekújvár 3 cs.; Komárom 2. cs. A felsorolt falvak nevei mellé is egy-egy számot írt. Mint utólag kiderült, a Budapesten áprilisban megkezdődött nagyarányú letartóztatások során, - amelyeknek fejleményei aztán a dunakeszi-alagi községháza, illetve csendőrlaktanya kínzókamráiban folytatódtak - Szekeresnek gyorsan el kellett hagynia a lakását. A nagy sietségben ott felejtette egyik zakóját. Annak belső zsebében maradt az említett notesz a rövidített feljegyzésekkel. A csendörnyomozók kezébe került. Igaz, nevek nem voltak benne, de az ilyen ügyekben járatos csendörnyomozók könnyen kitalálhatták, hogy a cs. betű csoportot, azaz illegális sejtet jelent. Amikor május hetedikén hajnalban letartóztattak bennünket, a legnagyobb rejtély az volt számunkra, hogy milyen úton-módon bukkantak a nyomunkra. Mi úgy éreztük, hogy Komáromban nem követtünk el olyan hibát, amely elárulhatott volna bennünket. Az érsekújváriak is bizonyosak voltak benne, hogy köztük nincs áruló, s arról sem volt senkinek tudomása, hogy sokszorosított tájékoztatóinkból akár csak egy példány is megbízhatatlan ember kezébe került volna. Ezek csak a saját embereink részére készültek. Mi történhetett? Én is ezen gondolkoztam akkor reggel, amikor lakóházunk előtt betuszkoltak egy szűk kis Topolinó kocsiba. Elindultunk. Nem tudtam, hová visznek. Átmentünk a Duna- hídon és rákanyarodtunk az Almásfüzitő felé vezető útra. EbbőLkitalálhattam, hogy Fehér Kálmánért megyünk, aki az ottani textilgyárban dolgozott. Valóban ott álltunk meg, szemben a gyárkapuval. Én a sofőr melletti ülésen várakoztam, amíg a két nyomozó bent volt az üzemben. A sofőr figyelmeztetett, hogy ó is csendőr - mutatta a pisztolyát - mozdulni ne merjek. Eltelt tíz vagy tizenöt perc, mialatt a két csendörnyomozó odabenn közrefogta Kálmánt. Kiléptek a gyárkapun. Láttam meglepődött tekintetét, azonnal felfogta, hogy miről van szó. Nyugalmat színlelt. - Szólhatunk egymáshoz? - kérdezte a kiséróitöl. - Azt próbáljátok meg! - felelték. A kocsi visszafordult velünk, átment a Du- na-hídon, befordult a komáromi Szécheni utcába, ahol Fehérék laktak. Meghűlt bennem a vér, mert abban az utcában állt az ősrégi klastrom, amelynek helységében a félelmetes kémelhárító osztály működött. Nyomozóinak kegyetlenkedéseiről már éppen eleget hallottam ahhoz, hogy torkomban dobogjon a szívem. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ott rosszabb sors vár ránk, mint ennek az intézménynek bármelyik más különítményénél. Valósággal megkönnyebbültem, amikor az autó nem a klastromnál, hanem Fehérék házánál állt meg. Útitársamat kiszólították, bementek vele a kapun. Először arra gondoltam, hogy a mázolóműhelybe mennek a fiúkért, s ezzel egyik pártsejtünk a kezükbe kerül. Aztán eszembe jutott, hogy a műhely még zárva van ilyenkor, ott nem kezdenek olyan korán munkához, mint az almásfüzitöi gyárban. Aztán házkutatást tartanak, gondoltam. Hirtelen verejték lepte el a homlokomat. Felrémlett, hogy Kálmán hetekkel korábban lengyel tisztektől két revolvert vásárolt. Megpróbáltam ót lebeszélni: nekünk erre feltehetőleg nem lesz szükségünk - mondtam hiszen mi másféle eszközökkel harcolunk, megtanultuk a párttörténetből, hogy az egyéni terror meg ilyesmi hiányzik a módszereink közül. Azt felelte: sose lehet tudni, mire lesznek jók. Ezt az érvet én is elfogadtam. Most fogvacogva elképzeltem: ha megtalálják a pisztolyokat, statáriális bíróság elé állíthatnak bennünket, s mire észbekapunk, már nem is vagyunk. Amennyire erőmből telt, igyekeztem nyugodtnak látszani, de ahogy mondani szokták, azok a percek valóban ólomlábakon jártak. A csendőr-sofőr a szeme sarkából figyelt, tekintetével követte minden mozdulatomat. Nyílt a kapu, ők hárman újra megjelentek. Az egyik nyomozó diadalmas, gúnyos ábrá- zattal emelte magasra az általam már külsejéről felismert kékfedelú könyvet, Sztálin ,,A leninizmus kérdései" című kötetét. - Ebből tanultatok mi? - dugta az orrom alá. Én pedig fellélegezve, megkönnyebbülten ismertem be: - Olvasgattuk. A két pisztolyt, mint utólag megtudtam, Kálmán beépítette egy nehéz dívány rugói közé. Ha oldalára állítják a pamlagot, akkor sem találták volna meg. Édesanyám a búcsúzás percében fél tábla csokoládét nyomott a kezembe. Érsekújvár felé robogtunk, amikor kivettem a zsebemből. Rácsaptak, de aztán elengedték. Hagyták. Majdnem egészen feloldódott a szorongásom, pedig sejtettem, hogy nehéz napok várnak ránk. Fogadkoztam magamban: bármit csinálnak velem, senkit, semmit nem árulok el. De a ,,2. cs.“ elárult bennünket. Míg mi a talpalások közben ,.véresre haraptuk“ a nyelvünket, Komáromban összefogtak húsz-harminc régi párttagot és „kiszűrték“ közülük azokat, akikkel a munka újbóli megkezdésekor kapcsolatba léptünk. Én magam, ameddig lehetett, tagadtam, hogy bármiben is részt vettem volna.- Hülyének nézel bennünket? - dühöngött a kihallgatom. - Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy ha a városban bolsi szervezkedés folyt, ti kimaradtatok belőle? A többieket is ilyen feltételezés alapján fogták vallatóra. A végén a házkutatások során Érsekújvárott és az egyik faluban is találtak egy-egy példányt a „Tájékoztató“ - ból. Tárgyalásunkat negyven november hetedikén tartotta a győri törvényszék öttagú külön- tanácsa Szili Géza elnökletével. A vádat Vissy Endre ügyész képviselte. Az országban nyugtalanító dolgok mentek végbe. Minden jel azt mutatta, hogy a kormány csatlakozni készül a szovjetellenes háromhatalmi egyezményhez, a német, olasz, japán agresszív szövetséghez köti Magyarország sorsát. A Teleki-kormányt Hitler arra szorította, hogy e tgedelmeskedjék újabb és újabb követeléseinek. Imrédy körül közös frontba tömörültek a nácikkal együttműködő szélsőjobboldali erők. Vasárnapi látogatóink rendszeresen elláttak bennünket újsággal, őreink többsége az együtt töltött hónapokban megenyhült irántunk, ha hozzátartozóink odacsúsztatták elénk a lapot, elfordították a fejüket. A tárgyalás megkezdése előtt jó hírt kaptunk a szabadlábon védekezőktől, akik a hajnali vonattal érkeztek Győrbe. Ok újságolták, hogy Rákosi Mátyás elhagyhatta életfogytiglani fegyházbüntetése színhelyét, a szegedi börtönt, s már meg is érkezett a Szovjetunióba. Ez biztató, reménytkeltő hír volt számunkra. A kétnapos bírósági tárgyalás közben kissé könnyen vettük a dolgot, talán a kelleténél is magabiztosabbnak igyekeztünk mutatkozni. Hivatalból kirendelt védőnk, egy Dsida nevű helybeli ügyvéd, bár hangoztatta, hogy távolról sem rokonszenvezik elveinkkel, többször figyelmeztetett bennünket: mutassunk némi megbánást, viseljük magunkat illedelmesebben. Megszállt bennünket az ördög, gyakran voltak napok és órák, amikor az érkező hírek hatására kedvezőbbnek hittük a jövőt, mint amilyen lett, még nem sejtettük, mit hoz a következő év, hová terjed ki, milyen méretű és hatású lesz az előző év őszén elkezdődött háború. Dömötör három és fél évi fogházat kapott, Pálenyik és Marosinecz három évet, mi komáromiak két-két évi fegyházat. A következő tavaszon Budapesten a Kúria Kvassay Gyula tanácsa büntetésünket változatlanul hagyta. Ezt követően szállítottak át bennünket Győrből a szegedi Csillagbörtönbe, ahonnan szabadulásunk negyvenkettő májusában kissé rendhagyó módon zajlott le. Igaz, rendhagyók voltak az idők is. Az irodán rendőr várt ránk. Együtt „szabadultunk“ Fehér Kálmánnal. Megkaptuk a szabadulásunkról szóló papírt, a rendőr elvette, n egbilincselt és a szegedi rendőrség fogdájába kísért bennünket. Onnan a budapesti toloncházba kerültünk, a Mosonyi utcába, a „jergli“ becenevű intézményből újra Komáromba. Városunk rendőrsége elrendelte internálásunkat, minthogy az ország időközben résztvevőjévé vált a második világháborúnak. Fehér Kálmánnal egütt megint a toloncházban találtuk magunkat. Onnan mentünk a mai Hranba. Ennek a községnek korábban a nevét sem hallottam. De ott töltöttem életemből három esztendőt és talán még ma is ezrekre tehető azoknak a száma, akik hosszabb- rövidebb időt töltöttek ott. A zempléni dombok között elrejtve, ismeretlen rendeltetésű, magányos kastély állt • Hazánk felszabadulása 15. évfordulója ünnepségeinek keretében 1960. május 7-én a Hrafti (garanyi) volt internálótábor épületének falán elhelyezett, bronzból készült emléktábla. közvetlenül a csehszlovák-magyar határ túlsó oldalán. Valaha Almássy György grófé volt, később csehszlovák intézmények hasznosították: a müncheni paktum és a bécsi döntés után az Ondava menti kisközséggel együtt Magyarországhoz került. Régi lakói elhagyták az épületet, Keresztes-Fischer belügyminiszter intézkedésére internáló tábornak rendezték be. A várostól - Sátoraljaújhelytől - elég távol esett, vonattal nem is volt megközelíthető. A környéket túlnyomórészt szlovákok lakták, a tábor lakói aligha teremthetnek velük kapcsolatot, nem nyerhetnek támaszt közöttük - gondolták az illetékesek, ezért is találták alkalmasnak az akkori Ga- ranyt - „kisegító-toloncház“ céljára. A kastélyhoz tartozó nagy kiterjedésű udvart hatalmas hodályok vették körül és álltak még azok a rozzant épületek is, amelyekben egykor a cselédség lakott. Az új intézmény megszervezői környékbeli iparosokkal többszáz emeletes faágyat tákoltattak össze nagy csavarokkal, nyers deszkákból, lent és fent két-két fekvőhellyel. Szalmazsákokat tömettek, fürdő készült pléh vályúkkal, szivárgó csapokkal, néhány zuhanyozó és egy kazánház, néhány más alkalmatosság, s máris megkezdték a Budapesten és Kistarcsán politikai okokból rendőrhatósági őrizet alatt tartott emberek egy részének ideszállítását. Csak férfiak részére jelölték ki a tábort, mert semmilyen lehetőség nem kínálkozott benne a lakóhelyek elkülönítésére. Rendőrök kíséretében hetenként érkeztek húsz-harminc fős csoportokban azok, akiket a közigazgatási szakemberek a „nemkívánatos elemek“ kategóriájába soroltak. Sok tevékeny szakszervezeti munkás, népszerű ellenzéki vezető, ismert baloldali értelmiségi, nyilvántartásba vett kommunista és „kommunistagyanús“ személy volt köztük. Rajtuk kívül, később mind többen, gazdasági búncsekelményekkel gyanúsítottak kerültek ide, nem kis számban olyanok, akiket egy-egy vármegyei potentát - Endre László, az ádáz zsidófaló Pest megyei alispán - vagy valamelyik járási főszolgabíró - a putnoki egyike volt a legbuzgóbbaknak - helyezett rendőrhatósági őrizet alá. Bűncselekmények alapján senkit sem vittek Garanyba, mert bűnözőkkel szemben bírósági úton is eljárhattak. A tábor éppen arra volt jó, hogy „preventív intézkedéssel“, bűncselekmény megelőzése címén bárkit odazárhattak. Egyesekre azt mondták „rémhírterjesztők“, mások csupán a származásuk miatt, antiszemita szomszédjuk közbenjárására kerültek oda, mert gyanították róluk, hogy a londoni vagy a moszkvai rádiót hallgatják és akadt egész sereg azokból is, akiket valamelyik konkurensük juttatott a táborba, hogy megszabaduljon tőlük. Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, s nyomukban Magyarország is csatlakozott a göbbelsi propaganda szerint gazdag zsákmánnyal kecsegtető, közeli gyözel- n let ígérő hadjárathoz, rohamos gyorsasággal népesült be, vált zsúfolttá a tábor. Tömegesen kerültek oda olyanok, akikről tudták vagy feltételezték, hogy rokonszenvet éreznek a Szovjetunió iránt: egykori hadifoglyok, tizenkilencesek, volt vöröskatonák, szocialisták, haladó gondolkodású emberek. Elterjedt a tréfásan hangzó, de valójában rettegés szülte mondás: „Hallgatni arany, beszélni Garany“. így vált hírhedté a kis zempléni falu, a negyedszázados ellenforradalmi uralom utolsó éveiben. Mi, a tábor törzslakói, akik éveket töltöttünk ott, a felszabadulás után egy ideig számon tartottuk egymást, s azoktól, akik elsőkként kerültek oda, megtudtuk, hogyan kezdődött el ott a háború alatti legnépesebb kommunista fogolykollektíva élete. Negyvenegyben nyár derekán a budapesti toloncházból indult el a táborba az első internált csoport. Tagjai kommunisták és rokon- szenvezök voltak, jórészt már a Mosonyi utcában töltött hetek alatt megismerkedtek. Útközben a vonaton még bizonytalankodtak, vajon hová viszik őket. Sátoraljaújhely volt ezen a vonalon az utolsó nagyobb állomás. És onnan? Sok vérlázító és ma már szinte alig hihető borzalmas dolog történt azokban a hetekben. A Bárdossy-kormány hatóságai igyekeztek eltitkolni, de a fővárosban és országszerte ezrek szereztek róla tudomást - beszélni senki sem akart vagy mert róla -, hogy a KEOKH a főkapitányság idegenellenórzó osztálya, Kozma Miklósnak, Kárpátalja kormányzói biztosának, Werth Henriknek, a vezérkar főnökének segítségével - noha Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megpróbált fellépni ez ellen - hétről hétre több száz zsidó vallású vagy származású embert, aki a razziák során nem tudta magyar állam- polgárságát kellőképpen igazolni. Kőrösmezőre és a határ más pontjaira szállították, s Galíciában átadták őket a nácik kivégzó osztagainak. Ezek a speciálisan erre a célra kiképzett különítmények, magyar csendörala- kulatok, ukrán ellenforradalmi milicisták közreműködésével, gépfegyvertúzzel halomra lövik a szerencsétleneket, egy szálig lekaszálják az eléjük hajtott férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. A határtól néhány kilométernyire, Kamenec Podolksban több ezer Magyar- országról áthajtott embert - köztük egész családokat, sok-sok gyerekkel és csecsemővel - szörnyűséges öldöklés után úgy görgettek bele a roppant méretű tömegsírokba, hogy azt se nézték meg, mennyien éltek még . az áldozatok közül. A tömegsírra hányt földréteg még percekig mozgott, vonaglott. Tizennyolcezer embert öltek meg ily módon. Egy húszéves fiú átlőtt nyakkal valamilyen egyedülálló szerencse folytán visszaverődött magyar területre. Rá egy esztendőre ismét a toloncházba került, ahol kijelölték az újabb szállítmányba. Találkoztam vele: éppen „átutazóban“ voltam a Csillagbörtön és Komárom között. Az atléta termetű szőke fiú, hideglelősen, halálraváltan gondolt arra, hogy nemsokára megint szembe kell néznie a gyilkos fegyverekkel. Éjszakánként az őrjítő rémület lázában újra és újra átélte az öldöklés borzalmait, látta a gödörbe zuhanókat, neveiket kiáltotta: szülei és kishúga is a megyilkol- tak között volt.
