Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-22 / 16. szám
JSZÚ 5 8. IV. 22. az összecsapásokban. Nem az indokolja ezt a furcsa hadrendet, hogy a paszdarok és a basszidzsok képzettebb katonák - alakulataikba szülői engedéllyel 15-16 éves fiúk is kérhetik felvételüket hanem az, hogy fanatikusabbak. Már a bevonuláskor ott van homlokukon a vörös szalag, s rajta a fehér felirat: „Megyünk Kerbelába!" Kerbela Irakban van, a síiták egyik szent városa, ezért ,,felszabadítása a baathista rendszer alól“ a háború egyik célja. Kötelesség - mondják a síiták. Ezért folyik Irak ellen a dzsihad, a szent háború. Furcsa mód a fundamentalista iráni papság mintha elfeledkezett volna arról, hogy a Koránban más áll. A Próféta ugyanis a „hitetlenek“ ellen szólít fel szent háborúra, míg az irakiak ugyancsak muzulmánok. .. Minden nemzetközi erőfeszítés ellenére tovább folyik ez a háború, amely számára csak egy jelző lehet találó: értelmetlen. Milliónál több áldozat csak az iráni oldalon, lerombolt városok, olajlétesítmények, üzemek, parlagon heverő termőföldek. Hiányzó munkaerő, árvák, özvegyek. Jegyrendszer, sorbanállás, korlátozott export, óriási és egyre növekvő hadikiadások, stagnáló, sót csökkenő életszínvonal - halmozódnak az elhúzódó hadviselés átkai. Ezek közé tartozik az állandó katonatoborzás is. A hadvezetésnek hol 50, hol 100 ezer újabb fegyveresre van szüksége. Ilyenkor a mullahok elözönlik az országot, s a hadseregbe verbuválják a 15-30 éves fiatal férfiakat. Bármilyen furcsa, ebben a jegyrendszer segít nekik. Az élelmiszerjegyeket ugyanis a mecsetekben osztják, az elosztólistákon nyilvántartják a családok minden egyes tagját, nemüket, korukat. Szégyen a futás, de hasznos - tartja a közmondás, amely a jelek szerint Iránban is érvényes. Nyugati sajtóforrások ugyan eltérnek az adatokban, de tény, hogy egyre több fiatal tagadja meg a katonai szolgálatot, bujkál vagy emigrál, csakhogy ne kelljen a frontra mennie. Legtöbben illegálisan Törökországba távoznak, sokan tovább mennek Görögországba, ahol politikai menedékjogot is kaphatnak, míg azt Ankara nem adja meg nekik. Különböző források szerint 200 és 600 ezer közé tehető az iráni emigránsok száma Törökországban, megint mások 1 millió menekültről tudnak. A pontos számadat nem lényeges, maga a jelenség az, ami figyelemre méltó. Cáfolja azokat a külföldi torz elképzeléseket Iránról, hogy lakossága egy akarat nélküli fanatizált tömeg. S cáfolja az ajatollahokat is, akiknek - legalábbis ezt hangoztatják -, meggyőződésük, az egész ország egy emberként osztja nézetüket, hogy a Szaddam Husszein vezette Irak a sátán birodalma, ezért az elnök hatalmát meg kell dönteni ebben a szent háborúban. Talán egyes irániaknak még az is eszükbe jut, hogy Khomeininek személyes leszámolnivalója van Szaddam Husszeinnel. Az biztos, hogy nem minden fiatal akar Kerbelába menni. xxx Vitathatatlan, Iránnak számos gondja-baja van. A háború csak az egyik, ám a legnagyobb. Ragasszanak rá bármilyen jelzőt, szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal, tragédiákkal jár, tehát mielőbb befejezendő. Nem bármilyen áron, de - befejezendő. Mód van rá, az akarat még hiányzik. Nem a szóbeli, a tényleges. GORFOL ZSUZSA szadr csak Khomeini jóindulatának köszönhette, hogy elnök lett, hiszen kezdettől fogva komoly vitái voltak a papokkal, elsősorban káderpolitikai kérdésekben. Ó ugyanis a szakmai képzettséget a politikai megbízhatóság elé helyezte, ezenkívül ellenezte a sajtó cenzúráját, sőt károsnak tartotta az amerikai diplomaták fogva tartását. A főpapok az iszlám forradalom kibontakoztatásának legfőbb akadályát látták benne, ,,iszlám köntösbe bújt marxistát“, míg a tőle balra állók ,, turbán nélküli mullahnak“ titulálták. Pedig csak a liberális burzsoázia nem túl következetes képviselője volt. Rosszabbul jártak azok az ellenzékiek, akik Iránban maradtak. Időről-időre érkeznek hírek még ma is arról, hogy az ellenzék terrorista vagy diverzáns akciókat hajt végre, főleg az ország észak-nyugati részén, Kurdisztánban. A hivatalos hírügynökség azonban inkább könyödést keltettek. Maga Khomeini „gerinctelennek és tehetetlennek“ nevezte a szaúdu dinasztiát, a mek- kai vérontásért mégis a „nagy sátánt“, az Egyesült Államokat tette felelőssé, megígérve, hogy „Allah segedelmével a megfelelő időben majd vele is foglalkozunk“. Ez is bizonyítja, hogy a teheráni vezetés egyik legtöbbet hangoztatott jelszava - Se nem Kelet, se nem Nyugat, a legjobb az iszlám marad - nem is annyira jelszó, mint inkább program. Tény, hogy tükrözi az iráni vezetés bezárkózási törekvéseit, s legalább olyan mértékben jele bizonyos • Khomeini és hívei még a franciaországi emigrációban a harci sikerekre összpontosít, ezeket röpíti világgá. Nem számol be a félreállított politikusok további sorsáról, sem a részletekről egy-egy különös, váratlan halálesettel kapcsolatban. Még 1985-ös keltezésű a Modzsahedin Khalk Párizsban közzétett listája, mely szerint 1981 júniusától 1984 végéig Iránban 12 259 személyt végeztek ki politikai okokból. Az azóta eltelt időben az F ekete turbánt hord, ami annak jele, hogy a Próféta egyenesági leszármazottja. 88 éves, immár tizedik éve az Iráni Iszlám Köztársaság legfelső vezetője. Ruollah Khomeini ajatollah, az imám, Allah földi helytartója már csak ritkán, s egyre ritkábban mutatkozik a nyilvánosság előtt. Teherán északi részén él népes családja körében - s légelhárító rakétákkal körülvéve. Halkan szól, de szavát meghallják és meghallgatják. Rá figyel az 50 milliós ország. Az ő képe emelkedik sok száz példányban a felvonulók, a hadba indulók feje fölé, az ö kijelentéseit - kinyilatkoztatásait? - írják jelszóként zászlaikra. „Feláldozom az életem az iszlám népért" - így hangzik az egyik népszerű idézet. Az Irakkal nyolcadik éve vívott háborúban már több mint egymillió iráni áldozta életét... önként vagy kényszerűségből? Mindenki egyetért Iránban a háború folytatásával? Mindenki • A mártírok temetője Teheránban eqyetért az iszlám rendszerrel? Kérdések, melyekre nehéz megtalálni a választ. SE NEM KELET, SE NEM NYUGAT Népszavazáson döntött az iráni nép az iszlám köztársaság létrehozásáról. Hatalmas volt a részvétel, s 99 százalék az „igen“. 1979. április 1-én kiáltották ki az Iráni Iszlám Köztársaságot. A tömegek ujjongtak, úgy tűnt, teljes az egység, csak a volt sah legközelebbi hívei nem értenek egyet az új rezsimmel, amely kereste a helyét a térségben és a világban. Ez sem volt könnyű, hiszen egyedülálló államforma, csak Iránban van síita vezetés, a környező muzulmán államokban az iszlám szunnita ága az uralkodó, (gy Szaúd-Arábíá- ban is, amellyel egyre feszültebb Teherán viszonya. Különösen tavaly július óta, amikor iráni zarándokok csaptak össze Mekkában a szaúdi biztonsági erőkkel. Irán vezetői meg sem próbálták lecsillapítani a felkorbácsolt kedélyeket, sőt egyenesen szították az indulatokat. Például Hasimi Rafszandzsani, a parlament, a medzslisz elnöke kijelentette: a szaúdi uralkodó családot, Mekka őrzőit,,gyökerestől ki kell irtani“. Az ilyen és ehhez hasonló harcias, egyenesen ellenséges megnyilatkozások nemcsak Rijádban, hanem valamennyi arab államban megröüldözéses mániának, mint annak a meggyőződésnek, hogy az iráni iszlám rendszer minden rendszerek legjobbika. Való igaz, hogy a külső fenyegetettség viszonylag nagy fokú belső egységet váltott ki, s jórészt annak köszönhetően vált Irán olyan politikai realitássá, amellyel a nemzetközi színtéren számolni kell. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez az egység sok kérdésben valóban csak viszonylagos, s a síita papságnak csak nehéz belső harcok árán sikerült megvalósítania hegemóniáját és intézményesítenie azt. Az egyház saját csatornáin át megteremtette és lényegében egyeduralkodóvá tette ,,világi szárnyát“ - az Iszlám Köz- társasági Pártot. Ezzel a lépéssel kezdődött a „harmadik forradalom". A fundamentalisták szerint ugyanis csak az első forradalom volt az az ismert, amely a sah bukásához vezetett. A második során eltávolították az amerikaiakat az országból. A harmadikkal megszabadították az országot az iszlám számára veszedelmes liberális gondolkodóktól, az istentagadóktól, a szabadelvű gazdaságpolitikusoktól . ÚJ ARCOK PÁRIZSBAN Kezdetben a forradalom élére állt síita egyház élvezte a baloldal maradéktalan támogatását, s a jelek szerint értékelte is hősies fegyveres harcukat a sah ellen. A leghosszabb • Baniszadr a megérkezéséről szóló hírt olvassa a párizsi sajtóban (Archív-felvételek) iszlám rezsim nem lett tolerán- sabb... MEGYÜNK KERBELÁBA Változóban az iráni fegyveres erők struktúrája is. A reguláris hadsereg vesztett jelentőségéből, a paszdarok, az „iszlám forradalom őrzői“, ez a 350 ezres elit gárda lett a síita rezsim legfőbb katonai és ideológiai támasza. Ők harcolnak a fronton az első vonalban, meg a basszidzsok, a másik önkéntes katonai szervezet tagjai, akik csak rövid időre jelentkeznek frontszolgálatra, utána visszatérnek foglalkozásukhoz. Közben a városokban rend- fenntartó feladatokat látnak el. A tényleges katonai szolgálatot teljesítők csak e két önkéntes szervezet harcosai mögött vesznek részt ideig a Tudeh párt kommunistái tartottak ki Khomeini mellett, bár kezdettől fogva bírálták az új rendszer hibáit és téves döntéseit, ugyanakkor reálisan ítélték meg a síita egyház helyzetét, szerepét és súlyát az iráni társadalomban. Paradox módon később, amikor az iszlám hatalom igyekezett megszabadulni az „útitársaktól“, s kemény kézzel elnyomta az ellenzéket, a legkegyetle- nebbül éppen a kommunistákkal bánt. A Tudeh pártot a szó legszorosabb értelmében lefejezte, a párt vezetőit ugyanazokba a börtönökbe vetette, melyeket már megjártak a monarchia idején, sőt a sah hírhedt titkosrendőrségétől, a SAVAK- tól örökölt kegyetlen, rafinált kínzóeszközöket és -módszereket alkalmazta velük szemben. Hasonló elbánásban részesültek a modzsahedinek és a fedajinok is, a két legjelentősebb fegyveres gerillaszervezet, a sahellenes harcok hősei. Pedig - a Tudeh párttal együtt - még két évvel a forradalom után ezek a pártok és szervezetek szót kaptak a rádióban és a televízióban, újságokat, folyóiratokat és könyveket adhattak ki, nyilvános gyűléseket tarthattak. Husszein Montazeri ajatollah - Khomeini még 1980-ban őt jelölte ki utódjául - ebben az időben így vélekedett: „Úgy döntöttünk, hogy elérkezett az idő az antiimpe- rialista egységfront megszervezésére, hívók és nem hívők részvételével, ideértve a marxistákat is“. Másfél évvel később telve voltak a börtönök nem hívőkkel és marxistákkal... Nemcsak velük fordult szembe a papi vezetés, hanem a korábban támogatott nem pap, polgári politikusokkal, elsősorban a technokratákkal is. Egy-két évi szünet után, Párizsban és környékén megjelent az iráni politikai emigráció új csoportja, nem kevés fejfájást okozva a francia kormánynak. Legalább annyi problémája származik ebből Párizsnak, mint amikor az ajatollah és környezete „vendégeskedett“ itt. Az „első váltást“ a monarchisták adták, köztük a legillusztrisabb személyiségek Baktiar, a sah utolsó miniszterelnöke és Oveisszi tábornok. Őket követte 1981 júliusában Baniszadr, a leváltott elnök és újsütetű szövetségese, az akkor már boszorkányüldözésnek kitett legjelentősebb ellenzéki szervezet, a Modzsahedin Khalk vezetője, Masszud Radzsavi. Meg kell jegyezni, hogy Baniszadr még a monarchia idején már 17 évet töltött emigrációban Franciaországban, s Irán elnökeként is megtartotta párizsi házát. Sejtett valamit? Teherán megpróbált politikai tőkét kovácsolni a félreállított elnök szökéséből, úgy állítva be azt, hogy bizonyíték az imperialisták és cionisták aknamunkájára, beépülésükre a legfelső vezetésbe, s egyben ok a fokozott óvatosságra és éberségre. Mindenképpen igyekeztek eltitkolni az exelnök szökésének előzményeit, nézeteltéréseit a hegemóniára törekvő mullahokkal. Bani• Égő iráni olajkút - újabb tétel a háborús veszteséglistán m IMIIM Mllil
