Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-04-01 / 13. szám

I

í

I

llllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lll!lllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!l!lllllll||||||||||||||||||||||||||||||||||||lllllll

Szólni - egyre tökéletesebb formában

Öt kérdés Cselényi Lászlóhoz

§ 0 A költészeted iránt érdeklődő olX vasó részletesen megismerhette pá- \ lyád alakulását, vagy, hogy stílusos ^ legyek, életutad első felét abból a be- ^ szélgetésböl, amely éppen tíz eszten- ^ dövel ezelőtt készült veled a Vita és ^ vallomás című „beszélgető-könyvben “. ^ Negyvenéves voltál akkor. A minap i múltál ötven. Minthogy interjúalany- i ként keveset szerepelsz a nyilvános- ^ ság előtt, amiben bizonyára mi, újságí- X rók is ludasak vagyunk, hadd kérdez- X zem meg elsőként, mi történt veled az ^ elmúlt tíz esztendőben. És mindjárt azt ^ is, sikerült-e úgy megépíteni az idököz- X ben megjelent köteteidet, a Krétakört, ^ a Jelen és történelmet, a Téridő-szoná- \ tát, nem utolsósorban pedig műfordi- \ tásgyűjteményedet, A pitypang míto- § szát, ahogy azt annak idején eltervez- ^ ted. Magyarán, elégedett vagy-e költői * terméseddel?- Igaz, a megelőző tíz-tizenöt esztendőben - nem jelent meg kötetem, de egy rövid időszakot leszámítva, nagyon is termékeny idő volt ez, főleg a Párizsban töltött két esztendő, utána pedig a hetvennégyes és a hetvenhatos év itthon, az elmúlt tiz esztendő pedig a begyűjtött és közzétett termés időszaka volt. Az általad fölsorolt köteteken kívül ebben az évtizedben készült el mon- tázsgyújteményem is, amely a kényszerű várakozás miatt olyan hatalmasra duzzadt, hogy végül is két részre kellett osztani, az első, Kiegészítések Hérakleitoszhoz címmel, még bekerült a nyolcvannyolcas tervbe, a második remélhetően jövőre kerül majd a közönség elé. Időközben fölgyülemlett még legalább egy, ha nem két kötetre való anyag a Hét „Hol“, illetve az Irodalmi Szemle „Radar" rovata számára írott szövegeimből is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy tavaly végre szlovákul is megjelent egy gyűjtemény verseimből Marta Podhradská kitűnő átköltésében (átköltést írok, mert a munkát bűn volna egyszerűen csak fordításnak minősíteni), s hogy leadtam válogatott verseim kötetét a budapesti Magvető Kiadónak, akkor bizonyos értelemben azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok, noha már közhellyé kezd válni, ha rólam esik szó, hogy automatikusan beugrik az elégedetlenség fogalma, az örökös nyugtalanság epitheton konstansa, s valóban aligha lennék én, ha teljesen elégedett lennék bármivel is ezen a világon, kiváltképp költői termésemmel. Így hát egyetlen mondattal azt válaszolhatom kérdésedre: nem vagyok elégedett.

S 0 A hoszabb szünet után nemrégi- X ben jelentkeztél ismét verssel. Az Iro- \ dalmi Szemle múlt évi tizedik számá- \ ban megjelent Aleatória avagy a meg- ^ íratlan tartomány című újabb terjedel- ^ mes kompozíciódból teljesen nyilván- ^ való. hogy továbbra is „kockáztatsz“, ^ azaz olyan montázstechnikával dolgo- ^ zol, amelynek révén tartalmukban és ^ stílusukban különböző mondatok, ^ mondattöredékek, saját és idegen szö- ^ vegek, mitikus elemek kerülnek egy- ^ más mellé. Tehát továbbra is változat- ^ lan a forma, és feltűnnek újra költői | világod központi motívumai - Gömör, \ a Duna-táj, a hatvanötös csallóközi ár- ^ víz, Párizs, nemzetiség-történetünk X egy-egy mozzanata, a háború, a szere- X lem -, olykor szóról szóra a korábbi X montázsokból már ismert „szövege§ zésben“. Persze, más összefüggés- ^ rendszerbe szervezve, ami újabb jelen- ^ tést eredményez(het) a versed, verseid ^ - elnézést a kifejezésért - kibogozásra ^ és újraépítésére válllalkozó olvasó szá- ^ mára. Mégis felvetődik bennem a kér- ^ dés, meddig járható ez az út anélkül, ^ hogy ne fenyegessen az ismétlés ve- ^ szélye? Irodalmunkban páratlan el- ^ szántsággal kísérletezel, akarsz újat, X egyedit. De meddig új az új?- Remélhetően örökké, vagy legalábbis sokáig. Elnézést a dodonainak tetsző kijelentésért, de pontosabban nem tudom megfogalmazni ezt a problémát. Tudniillik, az irodalom- és a művészettörténet egésze bizonyítja, hogy a legvadabb újdonság is „klasszikussá“, tehát örök érvényűvé minősülhet, ha egyszer a köztudat befogadta s elfoglalta helyét az őt megelőző minőségek sorában

Könözsi István felvétele

(ami persze korántsem jelenti azt, hogy minden badarság érték, mint ahogy ennek az ellentéte se lehet általában érvényes). Remélni merem, hogy az én dolgaim is beilleszkednek egyszer e sorba s ,,új“-ságuk „más“- sággá válik.

Azért nem tudok egyébként mit kezdeni ezzel a kérdéssel s nemcsak ezzel, hanem mindazokéval sem, akik szüntelenül azon sopánkodnak, hogy mikor nő már végre be a fejem lágya (ötvenéves korban, a közízlés szerint, ez már igazán időszerű volna), másrészt, amint te is teszed, az a „gondjuk“, hogy mostanában én már csak ismételgetem önmagamat, vagyis hogy újfent zsákutcában vagyok stb., stb. Az első kifogásra megadtam a választ, a másodikra a következőket válaszolhatom: tipikusan közép-európai (nóta bene: provinciális) komplexus a művészettől szüntelenül a mennyiséget követelni. A világot elárasztja a betűtenger, inkább már, mint a műanyag vagy bármilyen más hulladék, de azért mifelénk mindmáig soronként, flekkenként fizetik a honoráriumot, ahelyett, hogy azt minősítenék, ki mennyivel csökkentette a kinyomtatott írások áradatát.

Visszatérve a rám vonatkozókra: én azért „ismétlem“ önmagamat, azért szervezem, szavaiddal élve, más és más összefüggés- rendszerbe szövegeimet, mert bármily hihetetlennek (avagy nagyképűnek) tűnik is, én

valóban az egyre tökéletesebb kifejezési formát keresem, s nem újabb és újabb írásokkal akarom elárasztani a vers iránt, mint mondod, jórészt közönyös közönséget, hanem a számomra kifejezni adatott élményvilágot a valóban lehetséges legtökéletesebb formába szeretném önteni.

§ 0 Első verseiddel, köteteiddel, a Ke^ selylábú csikókorómmal (1961) és az ^ Erőkkel (1965) hamar líránk élmező- ^ nyébe kerültél, egyértelmű elismerés ^ övezeti mind az olvasók, mind a kritika ^ részéről. Azóta, ezt te érezheted a leg- ^ jobban, a helyzet kissé megváltozott, ^ tőként, ami az olvasóközönséget illeti. X Ez még akkor is feltűnő, ha mostanság X nincs valami nagy keletje a lírának. X Nem zavar, hogy - tapasztalataim sze- X rint - az olvasók zöme értetlenül áll az $ utóbbi másfél-két évtizedben született ^ verseid előtt? Megjegyzem, korántsem ^ biztos, hogy valamennyien olyanok, S akik „megrekedtek“ Petőfinél, Adynál.- Voltaképpen folytathatnám az előbbi kérdésedre adott válaszomat. Kezdjük azzal, hogy aki valaha is valami újat kezdett, az az érthetetlenség vádjával találta magát szemben, akár Mozartnak, Schubertnek vagy Petőfinek hívták az illetőt. Márpedig, ebben, ugye, egyetértünk, ezeknél érthetőbb, fülbemászóbb dallamot alkotó mesterek aligha akadnak a zene- vagy az irodalomtörténetben. Erről ennyit. Tovább. Somlyó György írja az Élet és Irodalom egyik legutóbbi számában, hogy ne nagyon kísérletezzünk a remekművek olvasottságának statisztikai fölmérésével, mert alkalmasint pórul járhatunk. S kiderül például (ezt már én teszem hozzá), hogy az Isteni színjátékot kevesebben olvasták a megírása óta eltelt hat és fél évszázad alatt, mint mondjuk az Elfújta a szél című „remekművet“ hat és fél évtized alatt. Avagy: mindenki fújja, én is, Kálmán Imre fülbemászó dallamait, de világhír ide, dicsőség oda, ha egy Bartók-kompozíció szólal meg a rádióban, a többség még ma is el vagy lecsavarja a gombot. Ám arról ma már aligha merne bárki is vitatkozni, hogy melyik a nagyobb érték, pontosabban, hogy melyik az érték: a százezrek élvezte Csárdáskirálynő-e, avagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, az Elfújta a szél-e, avagy az Isteni színjáték?

Mindezek után csak azt válaszolhatom kérdésedre, nem zavar, hogy az olvasók zöme értetlenül áll az utóbbi másfél évtizedben született verseim előtt, még akkor sem, ha ezek nem valamennyien olyanok, akik megrekedtek Petőfinél vagy Adynál. Sőt.

§ 0 Verseid mellett műfordításaid, iro^ dalmi publicisztikád, könyvismerteté- ^ seid tanúsítják, hogy hatalmas szellemi ^ tartományokat jársz be, az ókori mito- ^ szóktól kezdve a kortárs irodalmakig, ^ messze túllépve Közép-Európa határa- ^ in. A költő igényli benned ezeket a ka- \ landozásokat, magyarán a versekhez \ van rájuk szükséged, esetleg más \ irányból jön a késztetés, vagy egysze- X fűén természetes érdeklődésről van í szó?- örülök ennek a kérdésnek. Módot ad ugyanis arra, hogy végül megmagyarázhassam eme tevékenységem bizonyítványát is, nemcsak a versekét. Ugyanakkor meg is lep kérdésed. Mármint, hogy feltűnt neked ez a dolog, s hogy mi igényli ezt bennem. Ezekre

a kalandozásokra persze hogy a versekhez van szükségem, s persze hogy más (ezer más) irányból jön a késztetés, s persze hogy egyszerűen természetes érdeklődésről van szó. De miért olyan meglepő ez? Más írók esetében talán nem így áll a dolog? Uram bocsá', talán éppen azokról van szó, akik olyan, mindenki számára azonnal megérthető dolgokat írnak?

Ha idehaza vagyok, s a városban van dolgom, nem történik meg, hogy be ne kukkantanék valamelyik antikváriumba. Bizonyosan nem tévedek, amikor azt állítom, hogy alíz ujjamon meg tudnám számolni, hányán vagyunk rendszeres antikvárium-látogatók, s aligha vagyunk többen három tucatnál, akik egyáltalán járunk antikváriumba. De ugyanez elmondható, kissé módosítva, a könyvesboltokkal kapcsolatban is. Ami a Magyar Könyvesboltot illeti, itt más okok is közrejátszanak. Valaha valóságos irodalmi presszó volt itt, szívesen bejárt az ember csak úgy nézelődni, beszélgetni. Ma már egyre többen érezzük úgy: valahogy nem számít természetesnek, ha bemegyünk csak úgy nézelődni.

S 0 Voltak a pályádon nehéz, belső ví- ^ vódásokkal teli, olykor alkotói válságba ^ torkolló időszakok; konfliktusba is ke- ^ veredtél gyakran, baráttal és nem ba- ^ ráttal egyaránt, „kiérdemelve“ néhány, ^ nem éppen hízelgő jelzőt. Milyen ma, | ötvenévesen, a közérzeted? A magán- X emberé és a költőé, ha külön választ- ható a kettő!-Természetesen, nem választható ketté. S hogy milyen a közérzetem? Ha mindazok után, amit elmondtam, s ez utolsó kérdésed után, már ami a konfliktusokat s a nem éppen hízelgő jelzőket illeti, azt mondhatom, hogy relatíve jó. Jó egyrészt, mert újabban remélhetem, ötvenedik évem után. már körültekintőbb kiadói szemlélet dönt arról, hogy vajon napvilágot lát-e az, amit elkövettem. De jó elsősorban azért ( s mint minden mindennel ezen a világon, ez is összefügg az előbb mondottakkal), mert “úgy érzem magam, olyan hangulatban szinte, mint az indulásom idején. A mi nemzedékünk ugyanis, sajnos, kevésbé ismert ez már, a XX. kongresszusnak a nemzedéke. Köztudott, hogy a mai ötvenesek soha se kellettek. Amikor mi jöttünk, már el volt minden poszt foglalva az ún. alapozó nemzedékkel, később meg már, úgymond, „kiöregedtünk", jöttek utánunk az „egyszemüsök" meg az „iródiások". Igaz, jópár évvel s iópár kilogrammal lettünk nehezebbek ez alatt a harminckét év alatt, de az elherdált idő talán mégsem tűnt el nyomtalanul. Talán a megélt harminc év tapasztalataiból még csinálhatunk mi is laboratóriumot.

Megkaptam a műfordítói Madách-díjat. Irodalmi munkásságomért (és erre a keserű szájíz mellett kicsit büszke is vagyok) soha semmilyen díjat nem kaptam. Igaz, jó tíz esztendeje fölajánlották a Kassák-díjat, melynek védnökei közt Victor Vasarely és Nicolas Schöffer vannak, de bevallom, elkerülendő a fölösleges izgalmakat (akkoriban kezdtek ugyanis, másfél évtized után, újra megjelenni a könyveim), lebeszéltem őket, hogy a díjat nekem adják. Vincent Sabík, az Irodalmi Alap elnöke ezekkel a szavakkal adta át a Madách-díjat: „No látod, Cselényi elvtárs, rád is sor került“. Mire én kapásból azt válaszoltam: Aki sokáig él, az sok mindent megér.

BODNÁR GYULA

I

ÚJ szú

1988. IV. 1.

KŐBŐL KÉSZÜLT FESTÉKKEL

Artyik örmény kisvárosban egy nem mindennapi művész él. akinek a neve nemcsak hazájában, Örményországban vált ismertté a festészet szakértői és kedvelői körében, hanem szülőföldjének határain túl, sőt külföldön is. például Angliában, Indiában, az NDK-ban és Marokkóban.

Gngor Apóján műkedvelő festő kiállításának látogatói nem jöttek rá mindjárt, hogy a képen látható halvány rózsaszínű naplementéket, hamuszürke és piros hegyeket, zöld réteket és világoskék égboltot, az ablakok szinpompás ruháit . homokkal festették. A legközönségesebb homokkal, amellyel telis-tele vannak az Artyik környékén levő tufabányák.

Grigor Apóján gyermekkora óta szeretett rajzolni és festeni. És úgy rajzolt, úgy festett, mint mindenki ceruzával, illetve vízfestékkel, olajjal. Egyszer azonban megkérték, készítsen el egy kiállítási táblát, jóféle festék azonban nem akadt a keze ügyében. Hiszen előfordul ilyesmi! De miért jutott akkor eszébe a homok?

Artyikban bányásszák az egész Örményországban a legjobb tufát, azt a szép és tartós követ, amelyet építkezésre, a házak külső díszítésére is felhasználnak Amikor a tufát a bányákban szállításra alkalmas tömbökre vágják, temérdek „reszelék" marad - élénk színű, tarka homok Az örmény

tufának kilencféle színe és mintegy száz különböző árnyalata van.

Grigor ellátogatott a külszíni fejtöbe. homokot szerzett. Azután egy tartós szövetre rárajzolta a szükséges mintát, a szövetet enyvvel kente be és homokot szórt rá. Egészen jól sikerült. A kiállítási tábla tetszett a megrendelőknek. Grigornak pedig ez jutott az eszébe: mi lenne, ha ugyanígy tájképet próbálna „festeni"?

Sokáig kereste a megfelelő alapot a képhez Furnérlemezre próbált rajzolni, a köreszelék súlya alatt azonban a lemez eltorzult, a kép kerete eltörött. Az artonnal sem boldogult A közönséges vásznat választotta Megmunkálásának technológiáját maga találta ki, mert a homokkal festett képet sehogyan sem sikerült a közönséges vászonra rögzíteni. Sokáig kínlódott az enyvvel Olyanra volt szükség, amely megbízhatóan odaköti a tufaport, s nem árt neki sem a hideg, sem a hőség, sem a nedvesség - Grigor ugyanis nagyon szerette volna képeit az utcán, a szabad ég alatt kiállítani, hogy mindenki láthassa őket Nos, a festékkel már egyszerű volt a dolog: hamar megtanulta, hogyan kell a követ széttörni, igen aprószemű szitával megrostálni.

Hogyan dolgozik Apóján? A vakrámára feszített, erős vászonra ceruzával felvázolja a leendő kép általános kompozícióját. Azután elkészíti az alapozást - tiszta fehér tufaporból. És csak ezután kerül sor az enyvből, emulzióból és tufatörmelékből álló különböző színű keverékek ráviteléré.

Grigor Apojannak jelenleg mintegy 300 müve van: hegyi tájképek, a régi városi és paraszti életből vett jelenetek, hires honfitársainak arcképei. Sajátos etnográfiai képsorozatot is alkotott: ezek a képek mintegy az örmény nép történelmének illusztrált oldalai.

Egyes művei két négyzetméternél nagyobbak, s megalkotásukhoz a művész körülbelül hatvanféle homokkeveréket használt fel.

A Szovjetunióban tett utazásairól (amikor egyéni kiállításokat is rendez) Apóján szokatlan színű és árnyalatú köveket hoz Artyikba. Barátai homokot küldenek neki az Urálból, a Kárpátokból, a Távol-Keletről, Szibériából. Külföldi kiállításai után pedig egymás után érkeztek Artyikba a különböző színű homokot tartalmazó csomagok - Angliából és Nicaraguából, Indiából és az NDK-ból.

A művész arról ábrándozik, hogy tapasztalatait átadja a fiatal festőknek - múhelystúdiót szándékozik létesíteni a szülővárosában. Emellett nemcsak a művészeti szempontok izgatják. Meggyőződése, hogy módszerének, a kőfestészetnek széles körű elterjesztése segítséget nyújt majd a formatervező művészek számára a középületek belsejének kiképzéséhez. (APN)