Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-15 / 2. szám
„Elmentem hazulról. Siettem- ben nem zártam be rendesen az ajtót. Az egyik házbéli cigányasz- szony leült a lépcsőre, itt várt az ajtóm előtt. Azt mondta, vigyázott a lakásomra, nehogy kilopják. Hát ilyenek ők. Ilyenek is." Sajnálkozva azzal fogad: - Csak egy órácskára jött? Bizony az kevés lesz. Nem tudom, belefér-e a hetvenhárom évem. Ha túlságosan részletezném, és sürgetne az idő. nyugodtan szakítson félbe, és csak arról kérdezzen, ami érdekli. Nos, kezdjük a század elején. 1915-ben, Liptovsky Ján- ban. Szüleimnek vízimalmuk volt. Nem volt nagy. nem is volt nagyon jövedelmező, csak akkora, hogy épp megéltünk belőle. Tehetősebbek is lehettünk volna, de a szüleim olyanok voltak, hogy az utolsót is odaadták. Emberszeretők. Ilyennek maradtak meg bennem. Azért is lehettem boldog, mert ilyen emberek közelében élhettem. A férjem is ilyen volt. Jó szívű. Ő inkább adni akart, mint elvenni. Orvos volt. Emlékszem egy nőre, amikor férjem megmütötte őt, hálából hatalmas háziszárnyast hozott nekünk. Azt mondta a férjem, el ne fogadjam, ha nem fizetem ki, s hogy ebéd nélkül el ne engedjem az asszonyt. Hát így volt az én férjemmel. Nevetek, mert az is eszembe jutott, hogy rengeteg embert megmútött, sok embervért látott, de a szárnyas nyakát valahogy mégsem bírta elvágni. Attól borzon- gott. Én másra vágytam mint a szüleim. Életemet nem a földhöz, a faluhoz akartam kötni. Képzelheti, még a fiúgyerek esetében is nagy dolognak számított az idő tájt, ha mást akart mint amit a falu adhat. Szüleim beleegyezésével kerültem el Liptovsky Mikulásba a polgáriba, majd Presovba és Martinba az egészségügyi iskolákba.-Egészségügyi nővérként végeztem. Később tovább tanultam. A röntgen és a járványtan érdekelt. Ezt tanultam. Arra gondolhat, ahogy így hallgatja, olyan ez mint a mesében. A falusi kislány elindul szerencsét próbálni, kiállja a próbákat és meghódítja a világot. Nem ment ez ilyen könnyen. Pénz kellett a tanuláshoz. A pénzt csak úgy tudtam megszerezni, ha dolgoztam. Egy jogász családnál laktam, délután tanítottam a gyerekeiket, éjszaka másoltam az ügyiratokat. Viszonzásul jók voltak hozzám, segítettek, hogy iskolába járhassak. Az iskola befejezése után a martini járási kórház szülészetére kerültem. A kórház főnővéreként dolgoztam. Asszisztáltam különféle műtéteknél, és tanítgattam az egészségügyi iskola gyakornokait is. így kezdődött. Aztán jött a háború. Bár ne lett volna ránk, egészségügyisekre olyan nagy szükség! Ne láttam volna azt a sok borzalmatI Nem is mesélek erről. Sok mindent mutathatnék. Leveleket, fényképeket... Dolgoztam az illegális mozgalomban. Ez egy külön fejezet, erről külön lehetne írni. Ha érdekli, egyszer erről is beszélhetek. Előszedem a dobozból, ami Írásban megmaradt abból az időből. Búitattam és segítettem a németek által üldözötteket, a felkelés idején meg a partizánok ellátásában segítettem. De ez már történelem. Hogy rátérjek arra, amiről hallani akart, az meg úgy kezdődött... de azért az is sokkal sokkal korábban, majd arra is kitérek, hogy... Olga asszonnyal nyolcvanhét nyarán találkoztunk először Hurbanovóban. A járás cigánygyermekei részére szervezett pionír- táborban vállalt egészségügyi szolgálatot. Említette, egész életében a cigány lakosság egészségnevelésével foglalkozott. Kértem, egyszer meséljen nekem erről. - ... 1943- ban mentem férjhez. Először Bratislavába költöztünk, majd 1951-től a komáromi (Ko- márno) kórházban kezdtünk dolgozni, én mint egészségügyi nővér, férjem pedig mint főorvos. Egy évre rá az egészségnevelés vezető instruktora lettem. Jól emlékszem, akkoriban Komárom olyan volt, mint egy falu. Ennek ellenére kitünően éreztem magam, elvégre falusi lányka voltam. Munkámban azt a területet választottam, ahol úgy láttam a legnagyobbak a hiányosságok, ahol a legnagyobb szükség volt az egészségügyi felvilágositó-nevelő munkára. Említettem, hogy ez az egész sokkal de sokkal korábban kezdődött. Még Liptovsky Jánban gyerekkoromban. A faluban sok volt a cigány. A gyerekek almát jártak lopni a kertekbe. A gazdák elzavarták, kővel dobálták meg őket. A szívem szakadt meg, látván, miként bánnak velük, hisz ugyanolyanok voltak, mint én. Nem értettem, hogy bánhatnak így gyerekekkel. Ez volt az első élményem, amely arra ösztönzött, hogy segítsem ezt a népcsoportot. Azt is tudtam, hogy félnek a szellemektől. Tisztában voltam vele, hogy ettől is meg kell őket szabadítani. A tudatlanságtól. Hogy helyzetükön javítsunk, új panelházakba költöztetjük őket. Aztán azt látjuk, hogy a legtöbben tönkreteszik a lakásokat. Mert nem elég az anyagi támogatás Előbb át kell őket nevelni. Ok évszázados lakáskultúrájukat, szokásaikat érthetően nem vetkezik és nem is vetkezhe- tik le az új lakás ajtaja előtt. Ezt figyelembe kell vennünk.-Ezt az albumot - mutatja - 1954-től vezetem. Benne megvan sok minden... A kezdetek, amikor felkerestük a családokat. Az egyik házban síró gyereket rejtegettek. S ha hiszi, ha nem, húsz olyan gyereket találtunk, akik nem voltak anyakönyvezve. Fiókokban, ágyak alatt rejtegették őket. 1952-ből sajnos nincsenek felvételeim, de olyannal is találkoztunk, hogy a családtagok az állatokkal aludtak. Azóta szerencsire sok minden megváltozott. Érdekes, a cigánygyerekek három éve még lovakat rajzoltak. ma már repülőket. Az albumban minden falut külön dolgoztam fel. Ezek az adatok, ezek a képek arról tanúskodnak, mit próbáltunk tenni azért, hogy életmódjukon változtatni tudjunk és tudjanak. Nézze, ezen a felvételen például főzni tanulunk. És ez a fotó a pionírtáborból van. Rajta a két kicsi, testvérek. Mint két tojás. A nagyobbik előző évben már volt pionírtáborban. A következő évben megint eljött. Az első nap felfigyeltem rá, mert herpesz volt a száján. Azzal kezeltem. Később amikor magamhoz hívtam, hogy megnézzem, javult-e valamit, tiszta volt a szája, teljesen eltűnt a seb. Furcsállottam. Csak nekem vallotta be, hogy ő a másik, a kisebbik, de eljött a testvérével, mert az sok jót mesélt neki a táborról. Mondta, nagyon jól m érzi magát a táborban, és maradni szeretne. Kért, hogy ne áruljam el. 1973-ban Karván (Kravany nad Duna- jom) vállaltam először a táborozó cigány- gyerekek egészségügyi felügyeletét, s ha 1 belegondolok, a nyolcvanhatos év kivételével, nyugdíjasként is minden nyáron velük töltöttem három hetet. Nemcsak én emlékezem rájuk, ők is emlékeznek rám. A szüleiknek is én csak mama vagyok. Dulovcébe lakodalomba hívtak, hogy én legyek a háziasszony. A népszámláláskor az összeírókat sokan nem akarták beengedni a lakásba. Velük mentem, ettől kezdve nem volt problémánk. így vagyok velük. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek átneve- lése is fontos. 1956-tól hatvan, évente négy főzőtanfolyamot szerveztünk számukra, ahol nemcsak ételkészítéssel foglalkoztunk. Szó esett a racionális táplálkozásról és a helyes gazdálkodásról is. Olyan híresek lettünk, hogy 1971-ben még a Práca is írt rólunk. A tanfolyamokon az évek során megközelítőleg 960-an vettek részt. Foglalkoztunk az elsősegélynyújtás, a gyermek- gondozás, a terhesség ideje alatti magatartás és egészségügyi törődés kérdéseivel. Itt fejeződött be beszélgetésünk. Pár nappal később Olga Slivková asszonytól vaskos levelet kaptam. írja: ,,Visszafogott voltam. A beszédet mindig átengedtem másnak. Mást hallgattam, hogy a gondokon segíteni tudjak. A lelkiismeretem így diktálta Az én dolgozószobámban soha egyetlen elismerés sem volt bekeretezve a falon. Nem az én munkám dicsérték. Nemcsak az enyémet. Az eredmény mindig a segítőkész egészségügyi, és sokszor nem is csak az egészségügyi dolgozók érdeme is. Ezúttal munkámról elküldöm mások véleményét." Leveléhez csatolta a kitüntetések, az elismerések listáját - tizenhat félét számoltam meg - valamint az Egészségügyi Nevelés 10. évfolyamának 2. számát, amelyben 60. születésnapján köszöntik Olga asszonyt, így folytatódik a levél: ,,Az egészségnevelés szerteágazó. Én csak egyik ágáról beszéltem. Arról, amely nagyon aktuális és még sokáig az marad. A cél érdekében még sok a tennivaló. “ Olga asszony még ma is minden reggel elindul valamerre. Hogy tegye a dolgát TALLÓSI BÉLA N < o >. o> ■<o O 0) Hűvös a reggel. A helyi nemzeti bizottság épülete szomszédságában zakatol a keverőgép. Néhány nyugdíjas szorgalmasan talicskazza a betont, mert - amint mondják - még a cudarabb idő beállta előtt el akarják végezni a legsürgetőbb munkálatokat. Az év végére kellett volna befejezni a művelődési központot, de a korábbi mostoha tél miatt féléves a „csúszás“. Finta Imre nyugdíjás kőművesmester sürgeti is őket, miközben a tervrajzon ellenőrzi, hogy vajon nyugdíjastársai elő- irásszerűen dolgoznak-e.- Tavaly több mint egymillió korona értékű munkát végeztünk. Túlteljesítettük a tervet. S ami ugyan• Oroszi Mihály, a hnb elnöke csak fontos, a közelmúltban megtartott ellenőrzéskor nem találtak kivitelezői hibát. A szakemberek elégedettek voltak. Két éve fogtak munkához, de ezt sok vita előzte meg. A közel kétezer lakosú községnek nagy szüksége volt üzletközpontra, de művelődési házra is. Az utóbbi mellett döntöttek. Vállalták, hogy az ötmillió korona értékű beruházást Z akcióban építik fel. Tudták, hogy sok száz órát kell ledolgozniuk társadalmi munkában, de belevágtak.- Mi tagadás, eleinte nem bíztunk eléggé a lakosságban. Kellemesen csalódtunk - mondja Orosz Mihály, a hnb elnöke. - Ez is bizonyítja, ha • Mária Gálová, a népkönyvtár vezetője megfelelő felyilágosító munkát végzünk, a döntés előtt kikérjük a lakosok véleményét, nem marad el a várt eredmény. Gímes (Jelenec) még nem központi község, mégis - anyakönyvi- lég - több környező település tartozik ide. Tavaly több mint negyven pár mondta ki itt a boldogító igent. S hogy miképp függ ez össze az épülő művelődési házzal, arról az elnök szavai győztek meg:- Itt kap majd helyet a polgári szertartások terme és a lakodalmat is megtarthatják itt. No meg aztán ide költözik a hnb...- Valamint a könyvtár - vág szavába Mária Gálová, a példás népkönyvtár vezetője. - Nálunk szeretnek olvasni az emberek. Egy-egy lakos évente átlag nyolc könyvet kölcsönöz. Jelenlegi könyvtárunkba a felnőttek és az iskolások is szívesen eljárnak. Csak az a baj, hogy a helyiségeink szűkre mérlek. Alig várom, hogy az új helyen lehessünk. Az egykori mezőgazdasággal foglalkozó emberek igényei bizony megváltoztak. Jóllehet helyben csak kevesen találnak munkát, de ha a szükség úgy kívánja, hétközben is szívesen segítik a művelődési ház építését. Mert ilyen nagy vállakózásnál nem elég a hétvégi szorgoskodás. S az emberek megtanulták, ha előbbre akarnak lépni, ha azt akarják, hogy fejlődjön a településük, azért tenniük is kell. Nem is keveset.- Amikor 1959-ben elkészült az új alapiskola, ugyancsak örültünk - emlékszik vissza az elnök. - Most látjuk, milyen hátrány, hogy akkor nem épült tornaterem, iskolai konyha, napközi otthon. Márpedig a több mint ötszáz gyerek fele bejáró. Ezért is szorgalmaztuk, hogy a választási programba bekerüljön a konyha és a napközi otthon építése. A járási építőipari vállalat lesz a kivitelező, s ha igaz, a tervidőszak végére át is adják rendeltetésének. Azt mondják, nemsokára központi községgé nyilvánítják Gímest. Erre nagyrészt megvannak a feltételek, bár nem minden téren. A korszerű egészségügyi központot húsz évvel ezelőtt adták át rendeltetésének, két évvel később pedig az új vendéglátóipari létesítményt avatták fel. Egy évtizede áll már a ravatalozó is, csak az üzletek vannak régi épületben, szétszórtan és nem a legjobb körülmények között. Ezen szeretnének mielőbb változtatni. ígéretet kaptak arra, hogy a Jednota a közeljövőben bevásárlóközpontot épít. Ennek nemcsak a falubeliek, hanem az idelátogató turisták is örülnének. Nyáron ugyanis átmenetileg csaknem kétszeresére nő a falu lakosainak a száma. A település közelében, a Tríbec hegy lábánál van a Remitáz üdülőközpont, ahol százhatvannál több hétvégi ház áll, ebből több mint harminc üzemi. S befejezéséhez költ J 1 1988.1 V ■o iS o N' cT и. t a> <o m > iö (0 v_ 'W ■*-> (0-* c 3 E 0) к. E (0 c il OTTHONOSABB ÉS MÉG VONZÓBB LESZ
