Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-15 / 2. szám
R öviden jellemezni egy térség egy évét nagyon nehéz, főleg ha a Közel-Keletről, bolygónk talán legneuralgikusabb pontjáról van szó. Van igazság abban is, ha azt mondjuk: olyan volt, mint a korábbi évek, csak éppen „olyanabb“, vagyis még mozgalmasabb, feszültebb, ellentmondásosabb. Nagy adag igazság van viszont abban az állításban is, hogy elkezdődött egy pozitívan értékelhető folyamat, amely a realitások talajából indul ki és reális megoldások felé mutat. Ugyanakkor egyre tudatosabban és célratörőbben tevékenykednek azok az erők, amelyek el akarják gáncsolni ezeket a törekvéseket. Vagyis arra a kérdésre, hogy 1987 jó vagy rossz év volt-e a Közel-Keleten, talán csak egy, de lehet, hogy csak több év távlatából adható felelős válasz. ÉRDEKELTEK Sokkal fontosabb, sót meghatározó annak megválaszolása, kinek az érdeke a rendezés, s kinek a négy évtizede tartó feszültség fenntartása. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az arab-izraeli konfliktus megoldását az arabok szorgalmazzák, szítását pedig az izraeliek. A tények azonban nem engedik meg az ilyen leegyszerűsített hozzáállást. Kezdjük talán Izraellel. A mindenkori cionista vezetés évtizedeken át el tudta Szaúd-Arábia - és uszályában a kis öböl menti olajmonarchiák - számára az arab-izraeli konfliktus lényegében csak pénz- és presztízskérdés. Ők azok, akik Szíriának, Libanonnak, s korábban Egyiptomnak is folyósították a katonai és helyreállítási költségeket. Ennek a segélynek a mértékében, természetesen, beleszólást követelnek maguknak a rendezésbe is. Tény, hogy tartanak a sajátjuknál sokkal radikálisabb arab rendszerek erejének növekedésétől ugyanúgy, mint az iráni típusú iszlamizált rendszertől. A legnagyobb mértékben a palesztinokat támogatják, miközben tudatosítják, a területükön élő-dolgozó palesztinok jelentik számukra a legnagyobb rizikófaktort. Irak érdekeltsége ugyancsak közve- zett, bár a második és harmadik arab -izraeli háborúban korlátozott számban iraki fegyveresek is részt vettek. Ezenkívül a Bagdad melletti atomreaktor bombázása által Iraknak is jutott az izraeli militarizmus „áldásaiból“. A két Jemen szegénysége, az északafrikai arab országok távolságuk folytán lényegében csak politikai szempontból érdekeltek a közel-keleti konfliktusban, bár a Maghreb országainak szerepe alaposan felértékelődött az Arab Államok Ligája és a PFSZ székhelyének áthelyezése után. KULCSSZEREPLŐK Vitathatatlan, hogy a közel-keleti viszály rendezésének kulcsa a palesztin kérdés megoldása. A hontalanná vált nép törvényes nemzeti jogai biztosítása ESÉLYEK Természetesen erre a világszervezet nem vállalkozhat, a Biztonsági Tanács állandó tagjai sem egyeznek bele ilyesmibe - bár az USA mintha kivételnek látszana. A feltételes mód, a bizonytalanság oka, hogy valami azért Washingtonban is változott. Az elmúlt évben minden korábbinál intenzívebbé vált magas szintű szovjet-ameriaki tárgyalások a regionális problémákat, így a közel-keleti rendezés kérdéseit is érintették. A felek egyetértettek a nemzetközi rendezési konferencia összehívásának szükségességében, bár az Egyesült Államok korábban Izrael elutasító álláspontját támogatta. Nézetazonosságról viszont még nem beszélhetünk, mivel az USA - Pereszhez hasonlóan - a konferenciát csak a különszerződések megkötése díszleteként képzeli el. Utal erre az a pici „incidens" is, amely Gorbacsov washingtoni látogatását követte. Washingtonban arról kezdtek beszélni - elsősorban maga az elnök -, hogy Moszkva egyetértett azzal, a konferencia keretében Izrael kétoldalú megbeszéléseket folytasson szomszédaival, s ezt az amerikai erőfeszítések sikereként tálalták. Nem tartott soká az öntömjénezés, mert Moszkvából kése- delém nélkül megérkezett a hivatalos cáfolat: Mihail Gorbacsov mindössze azt tartja lehetségesnek és elfogadhatónak, hogy a konferencián az egyes kérdéseket nem feltétlenül kell az egész testületnek megvitatnia, ezekről a két érintett fél akár külön is tárgyalhat. Ez, ugye, mindjárt más? Szó sincs itt Izrael Közel-Kelet ’87 SZÚ . I. 15. fogadtatni Izrael népével azt az álláspontot, hogy az arabokat le kell győzni, a palesztinokat egyenesen meg kell semmisíteni, ha a zsidók meg akarják őrizni nehezen kivívott államiságukat. Az agyonmilitarizált gazdasági és társadalmi élet egyre súlyosbodó terheit viselő tömegek, az egyre nagyobb emberáldozatok árán elért egyre kisebb katonai sikerek, de főleg a villámháborúnak szánt, ám évek óta tartó sárdagasztás- sá változott libanoni „kaland“ nagyot változtatott az izraeliek gondolkodásán. Egyre szaporodnak azok sorai - mégpedig a társadalom gyakorlatilag minden rétegéből -, akik felismerték, Izrael érdekeit a béke, s nem a tartósított háború szolgálja. Egyiptom, a legnépesebb arab állám pozíciója a térségben leginkább talán kényesnek nevezhető. Szadat pálfordu- lása a katonailag és - részben még akkor is - gazdaságilag erős országot kiiktatta az arab frontból. Az ebből származó viszonylagos és átmeneti előnyök rövidesen hatványozottan hátrányokká váltak, s ma már annak lehetünk tanúi, hogy Hoszni Mubarak, Szadat utóda intenzíven egyengeti az arab táborba visszavezető utat. Szíriának okozta a legtöbb problémát az izraeli-egyiptomi front megszűnése, hiszen a délen felszabadult erőket Tel Aviv északra, a golani frontra és Libanonba irányította. S mivel Libanonban is a szíriai alakulatok akadályozzák az izraeli terjeszkedést, mára lényegében Szíria az egyedüli frontország. Ebben a teherviselésben segítenek ugyan a többiek, főleg a gazdag olajmonarchiák, Damaszkusznak mégis szaporodnak a gondjai, főleg gazdasági téren. Viszont tekintélye az arabok között, de szélesebb nemzetközi viszonylatokban is egyre növekszik. Libanon helyzete több, mint bonyolult. A változó hevességgel, változó szövetségek között évek óta folyó polgár- háborús konfliktus nemcsak maguknak a libanoniaknak okoz súlyos gondokat, hanem bizonyos mértékben minden arab államnak, elsősorban Szíriának. Legnagyobb veszélye viszont abban rejlik, hogy Izraelnek állandóan okot szolgáltat a beavatkozásra, tartósítja egy szíriai-izraeli összecsapás bekövetkezésének veszélyét. Jordánia - palesztin többségű lakosságával - szintén nincs könnyű helyzetben, ám Husszein király újra meg újra megpróbálkozik a lehetetlennel: a jor- dán, a palesztin, a szíriai, az amerikai és izraeli érdekek összebékítésével, közös nevezőjük felkutatásával. Nem elítélendő törekvés ez, sőt, nagyon is kívánatos. Eddigi kudarcának oka minden bizonnyal az, hogy a király nem a közös kompromisszumra összpontosít, hanem az érdekeltekkel külön-külön, egymás után keresi a közeledést, s rugalmassága egyes esetekben a köpönyegforgatással is felér. nélkül - beleértve az önálló állam alapítására való jogát is - nem lehet elérni a tartós rendezést, az igazságosat pedig végképp nem. Csakhogy Izrael hallani sem akar egy palesztin állam létrehozásáról, egyáltalán nem hajlandó tárgyalni a megszállt területek kiürítéséről, pedig ez lehet csak a rendelkezési folyamat kiindulópontja. Ilyenképpen az óhajtott rendezés felé nagyon lassú az előrehaladás, mint rák a homokban, úgy araszolnak az érdekeltek a negyven éve változatlan cél felé. Sokat változtatott - ha nem is az erőviszonyokon, inkább csak a hangulatokon, a politikai légkörön - a palesztinok decemberben kezdődött tiltakozó hulláma a megszállt arab területeken. Az izraeli hatóságoknak tudomásul kellett venniük, hogy pozícióik csak látszólag szilárdak, a palesztinok egyszerűen nem nyugszanak bele az izraeliek által megváltoztathatatlannak hitt helyzetbe, a fiatal nemzedék, sőt éppen a megszállásba már beleszületett fiatalok akarnak elsősorban változtatni sorsúkon. A megszállóknak nagyon nehéz tudomásul venniük, hogy egy szétszórt nép is képes egyként gondolkodni, s a száműzetésben született második nemzedék is palesztinnak vallja és érzi magát, s igényt tart egykoron elrabolt hazájára. Tel Aviv - bár semmi áron be nem vallaná, semmiképp el nem ismerné - egyre rosszabb helyzetbe kerül, hiszen a megszállásnak belső ellenzéke is van, méghozzá egyre erősebb, a nemzetközi közvélemény pedig a leghatározottabban elitéli a megszállók terrorját, s magát a megszállást. A legkülönbözőbb nemzetközi szervezetek, de elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezete nyomatékosan követeli egy nemzetközi konferencia összehívását, melyen az érdekelt felek - köztük a palesztinok törvényes képviselői - a világ- szervezet védnöksége alatt, Biztonsági Tanácsa állandó tagjainak részvételével politikai eszközökkel, békés úton megoldanák ezt az elhúzódó, az egész világ békéjét fenyegető válságot. Nem egységes az álláspontja az izraeli kormányzó nagykoalíció két tagjának sem. A Likud és vezére, Jicchak Samir jelenlegi kormányfő magának a konferenciának a gondolatát is elutasítja, csak a Camp David-i típusú különszerződések megkötésére lenne hajlandó a szomszédos arab országokkal. Simon Peresz volt kormányfő, a mostani külügyminiszter, a Munkapárt vezére csak abban az esetben mutat hajlandóságot a konferencia megtartására, ha az keretként szolgálna a Samir által is szorgalmazott különszerződések megkötéséhez, vagyis eleve azok legalizálásához, elfogadtatásához. Lényegében arról van szó, hogy Peresz szeretné, ha az ENSZ statisztálna Izraelnek az általánosan elfogadott nemzetközi jogi normák megsértésénél. és arab szomszédai különszerződéseiről, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az egyes érintett arab államok közti ellentétek is akadályozzák a rendezést. Példa erre is van bőven. Hol hűvösek, hol forrók, de általában csak langyosak Szíria és Jordánia kapcsolatai; szinte ellenségesek Szíria és Irak, Szíria és az egyes libanoni csoportok kapcsolatai. Változatlanul rendezetlen a jor- dán-palesztin viszony, s Egyiptom még mindig a másik parton áll, bár a novemberi ammani csúcs állásfoglalása lehetővé tette a tagországok kapcsolatfelvételét Kairóval, amit több ország már meg is tett. Egyelőre azonban nincs szó Egyiptom visszafogadásáról az Arab Államok gigájába, ehhez fel kellene mondania a Szadat által Izraellel kötött különszerződést. Számos oka van annak, hogy Kairó egyelöre(?) nem fontolgatja ezt a lépést, bár Butrosz Gáli külügyi államminiszter egy izraeli katonai rádióállomásnak december végén adott telefoninterjújában úgy vélekedett, a megszállt területeken alkalmazott politikájával Izrael megszegi a Camp David-i megállapodást. Két héttel később Hoszni Mubarak elnök követelte a megszállt területek kiürítését, mint a rendezés legfontosabb előfeltételét, és ismételten nagyon keményen bírálta Tel Aviv megszálló politikáját. Közvetlenül karácsony előtt született a Biztonsági Tanács Izraelt elítélő határozata, amely ellen ezúttal az USA képviselője a korábbi gyakorlattól eltérően nem emelt vétót, de azért tartózkodott a szavazástól. „A tanács különösen helyteleníti azt - áll a dokumentumban -, hogy az izraeli hadsereg tüzet nyitott, s ennek következtében a védtelen palesztin polgári lakosság soraiban halálesetek, sérülések következtek be.“ Felszólítja a határozat az izraeli kormányt arra, hogy engedelmeskedjen a megszállt területeken élő polgári lakosságra vonatkozó 1949-es genfi konvenció előírásainak, és tartózkodjék minden olyan akciótól, amely megsérti a konvenciót. A BT a legmagasabb fokú önfegyelmet sürgeti a béke helyreállítása érdekében. Izrael nyomban visszautasította ezt a határozatot, nem mondott le a lőfegyver alkalmazásáról, folytatta a letartóztatásokat, a súlyos börtönbüntetéseket és pénzbírságokat kirovó bírósági színjátékokat a letartóztatott palesztinok ellen, a megmozdulások vélt kezdeményezőit kiutasító bírósági döntéseket kreált, bár erre az izraeli jog nem ad lehetőséget. Ha nem, hát nem - így a jordániai joggyakorlatot alkalmazták... Milyenek hát ebben a helyzetben a rendezési konferencia összehívásának esélyei? Felemásak. Hiszen a biztató jelekkel egyenes arányban szaporodnak az aggasztó, a helyzet további romlására utaló jelek is. Közben Ausztria felajánlotta, örömmel vállalná a konferencia házigazdájának szerepét... GÖRFÖL ZSUZSA • A libanoni palesztin menekülttáborok körül az elmúlt évben több ízben fellángoltak a harcok. Februárban a Burdzs Barazsna körül dúltak a csatározások. A felvételen egy palesztin anya, akinek sikerült kijutnia az ostromlott táborból megsebesült gyermekével. • Jeruzsálem, 1987 decembere. Izraeli katonák letartóztatnak egy fiatal palesztin tüntetőt. • A libanoni elhúzódó polgárháború megoldása nagyban elősegítené az egész térség helyzetének rendezését. Újra és újra próbálkozások történnek a szem- bennálló felek közti párbeszéd beindítására, de egyelőre eredménytelenül. Ha más nem, egy-egy merénylet teszi lehetetlenné az érdemi tárgyalásokat. November közepén a bejrúti repülőtéren robbant egy bomba, 6 személy meghalt, 75 megsebesült. • Ciszjordánia és Gáza megszállásának 20 éve alatt Izrael több mint 100 félkatonai települést hozott itt létre, kisajátította az arabok földjeinek több mint a felét. A felvétel Ciszjordániában készült, egy újabb település kijelölt helyén. (Telefoto: CSTK)
