Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-25 / 12. szám
..A Krizsmanek? Az egy megszállott. Az az ügyelők ügyelője. Nincs nála megbízhatóbb ember a színházban. “ A vélemények egytől egyig megegyeztek. Senki sem akart meggyőzni arról, hogy nem Így van. Krizsmanek Imre. a komáromi (Komár- no) Magyar Területi Színház színpadi ügyelője. Huszonnyolcadik évét tölti a függöny mögött, huszonynyolcadik éve minden előadásnak láthatatlan „főszereplője“.- Eleinte nehéz volt. A hatvanas években. Nem is nehéz, strapás. Keletre utaztunk ... három hétből minden hetet máshol töltöttünk. Hattól fél tízig jól megvoltam, mert teljesen lekötött az előadás, de másnap délután ötig - az holt idő volt számomra. Olvastam én, amennyit csak bírtam, de állandóan olvasni sem lehet. Hát akkor? Ismerkedjek a várossal? Vagy ténferegjek faluvégtöl faluvégig? Kezdetben azt csináltam, később kártyapartikat csaptunk. A snapszer, az volt a divat. Sokszor hajnalig vertük a lapot. Aztán végigaludtuk az egész délelőttöt. Hétfőn, ha valami jó film ígérkezett, moziba mentünk. Persze, a legtöbb helyen nekünk kellett kikönyörögni, hogy vetítsenek. Mert jó, ha tízen voltunk Én a romantikus filmeket, a krimiket és a komédiákat szeretem. A lényeg az, hogy győzzön az igazság. Az megnyugtat. A hetekig tartó keleti tájolásoknak egyébként régen vége. Azóta moziba sem járok; színes tévét vettem, az otthon fog. Tükrös, zuhanyozófülkés öltözőben ülünk, az ö öltözőjében.- Nem, nem mondom azt, hogy most könnyű. Legfeljebb könnyebb, mint régen Nem teszünk olyan nagy utakat; délután beülünk a buszba, hétkor előadás, késő éjjel megint a busz és jövünk vissza. Mindent meg lehet szokni. Ezt is. Sokkal jobban zavar, hogy egy év nyugalom után most újra arra a sorsra jutottunk, hogy hol itt, hol ott próbálunk. Ez rettentő sok feszültséget okoz. Hiába ismerem én a darabot, ha ideges vagyok, nálam is becsúszhat a hiba. Jaj, még csak az kellene! Bele is betegednék. A szeme sem rebben, úgy folytatja:- Én minden este hatkor kezdek. Egy órával az előadás előtt. Megnézem a színpadot. a díszletet, ellenőrzőm a kellékeket, lemegyek a nézőtérre, mert vannak dolgok, amiket csak onnan veszek észre, aztán fél hétkor a színészeket veszem sorra Megjöttek-e. nincs-e szükségük valamire? Különben nemcsak ügyelő vagyok, hangtechnikus is. Évekkel ezelőtt megkérdezték, elvállalnám-e egy rövid időre. Mit válaszolhattam? Csak azt. hogy igen. Pedig esküszöm: műszaki antitalentum vagyok. Ahhoz, hogy megfelelő hangerővel, végszóra adjam be a zenét, van érzékem, de ha baj volna az erősítővel vagy a magnóval, akkor végem Egyiket sem lennék képes megjavítani, az biztos A hatvanas évek végén felvettek egy hangtechnikust, de nem maradt, csak egyetlen évadra. Azzal köszönt el, hogy nem bírta idegekkel. Jól van, másodszor is megkértek. Aztán megint jött valaki, de nyolcvankettőben az is elment. Azóta nem is szólok, úgyis tudom, mit mondanának. Hogy csináljam, mert jól csinálom. Csak ne kellene közben százfelé figyelnem! Hallgat egy sort, aztán egészen másról kezd beszélni. Arról, hogy előbb színésze volt a Matesznak, s csak azután lett színpadi ügyelője.- Volt egy barátom Léván (Levice), mert ott éltem, onnan jöttem, műkedvelők voltunk mind a ketten. Ő olvasta valahol, hogy színészeket toboroz a színház, hogy felvételt hirdettek és bárki jöhet, aki tehetségesnek tartja magát. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy jelentkezzek, de rászedett, hogy ha már elkísérem, akkor próbáljam meg én is. A vége az lett, hogy ö a második rostán kiesett, engem meg felvettek. Huszonhét évesen! Jó, ugye? Két szakmám volt már akkoriban. Tizonnyolc évesen szabónak tanultam. Ki is jártam az iskolát; zakókat varrtam és szoknyákat. Aztán az ötvenes évek elején akit csak tudtak, a nehéziparnak adtak. Az lett a fontosabb. Engem Blanskóba küldtek, lakatosnak. A hegesztésbe gyorsan belejöttem, de a csapokat, a vezetékeket nem nekem találták ki. A színházat, azt igen. Visszatérve a felvételihez: Majakovszkij Beszélgetés Lenin elv- társsal cimú versét mondtam vékony, lila hangon, azzal vettek fel, de úgy, hogy köszönjük, majd értesítjük, ha szükségünk lesz magára. Ez nyáron történt Novemberben kaptam egy levelet, hogy várnak Jöttem én, siettem, alig vártam, hogy ideérjek. Két szerepet szerettem a szerepeim közül, mind a kettőt „örököltem“. Az egyiket egy Lov/csek-darabban, egy tanítót, a másikat meg az Irkutszki történetben. Az nagyon szép produkció volt... abban egy dolgos brigádtag voltam. Aztán volt egy beugrásom is, a Három szegény szabólegényben. Este hozták a szöveget, másnap délelőtt már játszottam. Próba nélkül, persze, hogy próba nélkül. Megmondta a rendező, hogy kit figyeljek, és arra menjek mindig, amerre ö megy. Nem telt el sok idő, lemondott az igazgató. Akkor úgy vott, hogy én is elmegyek, de visszatartottak, és én maradtam - ügyelőnek. Nyugodt a hangja, nyugodtak a szavai.- Nem voltam én haragban a világgal soha, de igazán boldog akkor vagyok, ha jó darabot játszunk és sikerünk van. Én a Rómeó és Júliát, a Kőszívű ember fiait és Az ember tragédiáját szerettem a legjobban „A színház, a tévé, a zene és a kiskert a Vág-parton... ez az életem“ (Lörincz János felvétele) ezek mind régi előadások, de sosem fognak elhalványulni bennem. A rossz darab, a rossz rendezés nemcsak a színésznek, nekem is kín. Mert akkor is mindent ugyanúgy kell csinálnom, mint máskor Hogy kit tartok jó rendezőnek? Aki légkört, alkotó légkört teremt a próbán. Aki akkor sem robban, ha belül ideges, zaklatott. Aki tudja kihez, hogy kell szólnia A színészek közül azokat szeretem, akik nemcsak tehetségesek - fegyelmezettek is. Neveket nem sorolok. Mert ellenpéldát is mondhatnék akkor Ennyi év alatt kiismertem én már a mieinket. A személyes érzelmeket egyébként jobb, ha félreteszi az ügyelő. Nekem az a célom, hogy minden egyes alkalommal jól menjen le az előadás. Ehhez kell megadnom a segítséget az összes színésznek. Vegyük csak a Bánk bánt... ehhez két ügyelő kellene és egy hangtechnikus. Rögtön az elején huszonhat szereplővel kezdünk. Nehéz darab, rettentő nagy koncentrációt követel. „Lazításra" egyetlen egyszer van lehetőségem, Tiborc monológjánál. Ott minden este nézővé válók. Persze, csak egy bizonyos pontig, mert az agyam akkor sem engedi, hogy teljesen kikapcsoljam. Játszani nem tudnék már, nincsenek ilyen vágyaim. A Szeretve mind a vérpadigban én voltam a hadbíró az utolsó felvonásban. Amíg a színpadon voltam, más valaki ügyelt helyettem. Megbízható ember volt, idejében szólt mindig a hívóba, én mégsem voltam nyugodt. A lámpa, még arra a néhány percre sem hunyt ki bennem. Ez nyolcvan- háromban volt. Akkor azt mondtam: vége. Nekem az ügyelöpultnál a helyem. SZABÓ G. LÁSZLÓ KÉPEK - SZOVJET SZÍNHÁZAKBÓL A moszkvai Vlagyimir Majakovszkij Akadémiai Színház nemrég mutatta be Isaak Babel Nyugat című darabját. Az előadást Andrej Goncsarov, a Szovjetunió nemzeti művésze rendezte, és a főszerepeket Armen Dzsigarhajn, Emanuel Vitorgan, Nyikolaj Volkov és mások játsszák. A felvételünkön Andrej Goncsarov (balra) az előadás egyik próbáján látható. (CSTK-felvétel) Makszim Gorkij drámai életműve ma is elevenen és felrázó erővel hat a nézőre. Erről tanúskodik az a tény, mely szerint a leggyakrabban játszott darabok között tartják számon az ő drámáit. A Szovjetunióban jelenleg is két világhírű színházban játsszák az Éjjeli menedékhely című művét. Felvételünkön a Moszkvai Művész Színházban (MCHAT) látható előadás egyik jelenete. Az ottani bemutató közül ez azért is érdekes, mert 1902- ben Sztanyiszlavszkij először ebben a színházban rendezte meg Gorkij örökértékű művét. A mostani előadást Tatjana Doronyina rendezte. (CTK-felvétel) Nemzetének szellemi vérkeringésében Két kritikus véleménye Ivan Stodoláról Vannak boldog szerzők, akikről elmondható, hogy müveik bekerültek nemzetünk szellemi vérkeringésébe. Egy-egy jellegzetes figurájukat gyakran emlegetjük anélkül, hogy tudatosítanánk konkrét irodalmi vonatkozásaikat Közéjük tartozik Ivan Stodola drámaíró is. Sok darabot írt, s közülük jónéhány úgyszólván önálló életet él, a leghétköznapibb szituációkban jut eszünkbe. Elég, ha csak Jozko Púcik- ra gondolunk, akinek figurája annyira tipikus, hogy bizonyos helyzetekben szinte elkerülhetetlen, hogy ne hivatkozzunk rá. Vagy itt van A számadó felesége és a negyvennyolcas forradalom alatt játszódó Marina Havranová című drámája, amelyek úgyszintén rögződtek tudatunkban, hatásuk tovább él bennünk. Ivan Stodola darabjai a szlovákság közkincsévé váltak, mint a népdalok. S ez még azokról a darabjairól is elmondható, amelyek nem annyira ismertek: A mi miniszter urunk (Nás pán minister), A szenátor úr teája (Caj u pána senátora) Svátopluk király (KráT Sváto- pluk) - amely nyomán Suchon operájának librettója készült -, Hangyák és tücskök (Mravci a svrekovia). Azért volna így, mert olyan gyakran tűzik műsorukra színházaink és amatőr színjátszóink? Vagy a film és a tévé tették olyannyira ismertekké ezeket a darabokat? Népszerűségükben ez is fontos szerepet játszik, de aligha mutatnák be őket olyan gyakran, ha nem szeretné és igényelné, a közönség, ha Ivan Stodola komédiái és drámái nem vonzanának mindig telt házakat Márpedig vonzanak, mert ezek a darabok frissek, ma is élnek, korunk közönsége számára is van mondanivalójuk. MILOS MISTRÍK- Egyetlen darabom sincs befejezve. Még A számadó felesége sem - mondta Ivan Stodola drámaíró, amikor tizenöt éve meglátogattuk öt piest'anyi otthonában.- Nagyon jól éreztem magam Stodola darabjaiban - vallja Július Pántik színész. - Nagy lehetőségeket adnak a színésznek. Pirandellói hangulatú drámájában a Komédiában egy egészen jelentéktelen kis szerepet kezdtem próbálni, amely aztán a bemutatóig szinte az összes többi szerepet túlnőtte. Hogy is van ez? Olyan tökéletlenek lennének Stodola darabjai, hogy maga a szerző is kénytelen önkritikus módon bevallani ezt, s a színészek is csak azért kedvelik alakjait, mert kényük- kedvük szerint gyúrhatják, alakíthatják őket? Nagy tévedés lenne elhinni ezt, mint ahogy nagy tévedés lenne különösebb fontosságot tulajdonítani a szájhagyomány útján terjedő, Je- sensky-féle ismert mondásnak is: „Ha Stodola, akkor bohózat." Inkább úgy mondhatnánk, hogy Stodola komoly dolgokról írt komédiákat; hogy müveivel szemben rendkívül kritikus volt, megvalósítóival szemben pedig (saját érdekében) rendkívül toleráns. Ezen a téren ugyanis jó tapasztalatai voltak. S ezek a tapasztalatok ösztönzően hatottak rá, feldolgozta őket. Ha nem Így lett volna, aligha írta volna meg A számadó feleségét, az egyik legkiválóbb szlovák drámát. Ennek bizonyítására elegendő összehasonlítani a dráma két kiadását. Az 1928-ban megjelent eredetit és az 1934-ben kiadottat, amelyen Stodola az első előadások során nyert tapasztalatai alapján változatott. Tény, hogy amennyiben a szerző megmaradt volna az eredeti szöveg mellett, nem létezne az a darab, amelyet ma csodálunk. A javított változatban nyoma sincs többé az eredeti mű verbalizmusának és naivitásainak, eltűntek a drámai kibontakozást késleltető hosszú monológok. A szöveg szikárabb, tömörebb és kifejezőé lett, az alakok plasztikusabbak, a cselekmény dinamikusabb. Minden a tragédia törvényszerűségeinek rendeltetett alá, minden világos és tiszta. A drámaíró tanult a színrevitelböl. Felkínált egy darabot és egyenrangú partnernek fogadta el megvalósítóit, akikben a végletekig megbízott, s akik mindenáron egy jó szlovák drámát akartak bemutatni. A szerző és a színház dialógusából nagyszerű mű született. Ennek köszönhető, hogy olyan, amilyennek ma ismerjük és Stodola nem lett volna Stodola, ha nem keresett volna mindig jobb megoldásokat. Ebben az esetben is olyan embernek ismertük meg, aki hisz abban, hogy a dolgokon pozitív módon lehet változtatni. Nem létezett számára olyan forma, amelyet ne lehetne még tökéletesebbé csiszolni. Alkotó dialógus volt ez a javából. Ezt érvényesítette mind az életben, mind pedig a műveiben. Hisz hol akad olyan szerző, aki bevallaná, hogy valamelyik darabja' nem sikerült a legjobban, ahogy ezt Stodola tette. De úgy tette, hogy közben állandóan jobb megoldások után kutatott. Ebben is példamutató volt és marad számunkra. És így válnak világossá szavai, amikor arról beszélt, hogy egyetlen darabja sem tekinthető befejezettnek. ÚJ SZÚ 14 PETER VALÓ 1988. III. 25.
