Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-03-18 / 11. szám

MICHAL ZÁLETA:

A kultúra, a politika és a társadalom közötti kapcsolatokról

A

zok az idők, úgy látszik elmúltak, amikor a kultúra mint egy istenség az Olümposzon, sót még azon felül, a felhők felett és olyan fennkölten trónolt, mintha valamilyen titokzatos templom boltozatát zárná le. Egy kicsit emberi, egy kicsit isteni volt.

Ez a kultúrát illető, nyilvánvalóan hamis tudat a valóságban az ember hamis tudata volt önmagáról. Az elidegenült kultúra az ember elidegenültsége. Amíg amaz olüm- poszi istenség, vagy ellenkezőleg mellékes jelenség, az ember a háttérben marad, mert társadalmilag éppen a kultúra által a leginkább meghatározott. A kultúra éppenséggel, a mindennapi ember, társadalmiságának alapvető tápláléka; és mint tudjuk, a kenyeret magunk teremtjük elő. A kenyér ünnepi jellege, ahogy azt többen is sejtjük, annak mindennaposságában rejtőzik. A kultúra a bennünk meghúzódó természetadta vonások feltételes ellenlábasa.

Milyen eró rántott ki bennünket a csordáiéiból és vetett olyan összefüggésekbe, amelyekben létünk már nem természetadta, hanem természettörténeti meghatározottságú, sót, a történeti (társadalmi) oldal kerekedik felül - túlsúlyossá válik és győzedelmeskedik?

Tán senki sem kételkedik abban, hogy ez az erő csak a megnemesitő, alkotó munka lehetett, amely kivezette az embert az egyszerű biológiai reprodukció változtathatat- lannak tűnő és állandó körkörösségéból a bővített újratermelés mezejére. Az alkotó munka pedig nem más, mint a kulturált munka. E világon nem is annyira a kultúrával együtt vétettünk, mint inkább annak segítségével. Nyilvánvaló okkal tekintjük tehát legbelsőbb tulajdonunknak, amely az emberiségnek nemeseik erkölcsi értelemben vett, hanem főként létjellegú alapját jelenti. Minél inkább azonosul az ember saját magával, minél tökéletesebben tudatosítja és érvényesíti saját lényegét, annál inkább elágazódnak, de egyben csoportosulnak is azok az érvek, amelyek arra vezetnek, hogy a kultúrát saját tettünknek, létünk sajátossága összpontosító okának tekintsük. A kultúra tehát az ember önfejlesztésének elsődleges és meghatározó irányvonala. Ez így van annak ellenére, hogy a történelmi ember nem így érezte és fogta fel; még ha a kultúrát - Marx kijelentését parafrazálva - sokáig csak az evésben, ivásban és sokasodásban látta is.

Ez az érzés azonban - a történelmet alakitó emberről szólva - nemcsak kizárólagosan a tudat fejletlenségéből, hanem a lét adottságaiból is fakadt; nem nevezhető tehát egyszerű illúziónak. A történelem, amelyet az ember alakított, egyben megfosztotta öt saját cselekedete eredményeitől. Keményen fizetett fejlődő, de még nem kifejlett történetiségéért, az önmagához vezető út elkerülhetetlen szakaszaiért. Az elmélet ezt gyakran mint a kultúra bomirt létformáit mutatja fel. A kegyetlen természeti kötöttségekből kiszabadulva a társadalmiság kötelékeit vette magára; természeti gyengeségét, sót, tehetetlenségét meghaladva a tehetetlenség új formájában találta magát. De azzal, hogy dolgozott, még ha emellett megfosztották is öt munkája eredményeitől, fokozatosan készítette elő a terepet a koriá- tozottságok újabb formáinak, saját elidegenedett dimenzióinak a legyőzésére. A munka során, mint az emberi lét folyamatosságának előfeltételében készítette elő a radikális változások, a társadalmi forradalmak lehetőségét. Ezekben pedig a kultúra mindig alapvető, habár néha nem tudatosított és elhallgatott szerepet játszott. Elsősorban azért, mert mint a cselekvés alkotó mozzanata, mint az ember nembeli lényege fejlődésének hajtóereje megalapozta a cselekvés folyamata és annak társadalmi formája (a létező társadalmi, elsősorban termelői viszonyok) közti ellentmondást, amit ismertebb kifejezéssel élve a termelőerők és a termelői viszonyok közti antagonista ellentmondásnak neveznek. Más szóval: a munka felszabadítása egyben a kultúra felszabadítását is jelenti.

E

s itt kerülünk szembe az emberi cselekvés egy más formájával, a politikával. Hosszú időkre eluralkodott mindennapi tudatunkban, érzelmi, de mélységeiben fel nem tárt világunkban a kultúráról mint fennkolt szolgálatról és a politikáról mint úri huncutságról szóló elképzelés. Kettejük kibékíthetetlennek tetsző kapcsolatát táplálta az is, hogy az ember a kultúrát mint valami állandóságot, tehát mint valami összemberit érzékelte, míg a politika saját, változó, gyakran kiismerhetetlen arculatát mutatta fel neki. Mintha tehát állandóan egymásba ütköznének és ellentmondásban élnének. Valóban így van ez?

Milyen is valójában a kultúra és a politika viszonya, mi határozza meg azt, és hogyan tevődik át ez az összefüggés az adott jelenségek határain túlra, a társadalmi élet teljességébe? Tekintsünk el a politika keletkezésének, funkciójának és alakváltozásainak történelmi-elméleti felvázolásától; mindattól, ami haladó vagy visszahúzó jellegét az adott osztály fejlődési fokával és azzal köti össze, hogy ez az osztály szubjektuma volt-e vagy sem a politikának.

A kultúra és a politika viszonya ma szem- beotlóbb. mint a múltban bármikor. Ez az időszerűség nem kizárólagosan ismeretelméleti, ideológiai és jövőt illető szükségletekből - mint a politikai érdekek megindok- lásábói. esetleg a társadalmi eszmény pontosításából - fakad. Kézzetfoghatósága a napi szükségletekhez kapcsolódik, a léteOrest Dubay: Építkezés (Unó)

zó szocializmus helyzetéből és gyakorlati szükségleteiből ered. A szocialista forradalommal megalapozott újtípusú társadalom korunkban belső kultúrforradalmi változásokon megy át. Ezzel kapcsolatban a kultúra és a politika is saját, a szocialista forradalom által létrehozott előfeltételeit valósítja meg, miáltal nemcsak belső tulajdonságaik, hanem kapcsolataik is megváltoznak. Egyszerűen: ami eddig lehetőség és cél volt, most valósággá és feltétellé válik. Ez az újtipusú társadalomnak a valós fettételekből a vérbó valóságba való átfordulása. Ez azonban folyamat, amelynek során a nép mint történeiemalakitó erő, kissé metaforikusán szólva, felfedezi saját magát. Saját magunk felfedezése, társadalmi lényegünk elsajátítása korunkban túlnyomóan kulturális és kultúrateremtő mozgás. Ez elsősorban azért nem hasonlít a múltra, mert a gazdagodás sem nem jogi, sem nem gazdasági elsajátítást jelent - amikoris az egyik nyereségét szükségszerűen kiséri a másik vesztesége - hanem olyan folyamat, amikor mások gazdagításával saját magunkat gazdagítjuk. Feltételeink között a diktatúra új formája jelentkező: a kultúra diktatúrája, amelynek e társadalmi jelenség történelmi alakváltozásait kellene meghaladnia és dialektikusán betetőznie, tehát azt kellene kiteljesítenie, amit öndiktatúrának nevezhetnénk.

Eme értelmezés hátterét az újfajta gondolkodás szüksége, mint a politikai-gyakorlati cselekvés értékkategóriája képezi; tehát kultúra szükségeltetik a gazdaságban, a politikában, a szellemi életben, az egész társadalomban.

Az újszerű történelmi helyzet egyúttal legalább két dolgot igazol: annak a folyamatnak az újdonságát és életképességét, amelyben a kultúra és a politika nyilvánvalóan kapcsolódik egymáshoz. Sokkal inkább, mint bármikor korábban: és azt is mondhatjuk, hogy a kultúra a politikát nem külsődlegesen, hanem létének belső szükségszerűsége alapján fogadja el, és viszont.

Miben rejlenek ennek a kapcsolatnak a lényegi okai? Emlékeztessünk arra. mit jelent a kultúra és a politika a szocializmus társadalmi folyamatai számára. A kultúra szintje az adott társadalomban valójában a haladás mértéke, mert az ember azon társadalmi képességeként működik, amelynek a segítségével kinyilváníthatja, alkotó és humanisztikus módon fejlesztheti saját alkotó erőit. Eme képesség kritériuma az ember erőinek belső, mondhatnánk kvint- esszenciális összetevője, a szabadság.

E folyamat alapzatát az alkotó emberi munka, mint a tevékenység lefolyásának és társadalmi formájának, az emberek kölcsönös viszonyának egysége alkotja.

A politika funkciójában mint a tudatos társadalmi irányítás formája vagy rendszere jelentkezik, és ezzel - ahogyan az az irányítás jellegéből adódik - elsősorban mint a társadalmi totalitás egységesítő, rendszeralkotó eleme határozódik meg és érvényesül; magán viselve a történelmi ideiglenesség minden terhét. E tényből mindenekelőtt a következőket vonhatjuk le: a) a politika elsőbbségének elve nem szűkíthető le csak a gazdasághoz való viszonyára; b) másodlagosságának az elve, éimelyet a társadalmi fejlődés jellege és az irányítás történelmi milyensége formál és szilárdít meg; c) az átmenetiség elve.

M

ár ezek a tömör meghatározások is jelzik a kultúra és a politika társadalmi hatása funkciójának párhuzamait és közelségét. Elsősorban jól kitapintható jelenlétüket látjuk a konkrét-történelmi időben lezajló cselekvések minden nemében. Átható jelenségekről van szó. Nincs olyan tevékenység - ha céltudatos és a fejlődésre irányuló - amely nélkülözhetné az alkotóképességet. tehát a kultúrát, és nincs olyan, célját elérni és beteljesíteni kívánó tevékenység, amely nélkülözhetné az integráló, irányító fermentumot. A kultúrával kapcsolatban valószínűleg az alkotó tevékenység két köréről beszélhetünk: egy elsődlegesről, amely jelen van minden emberi tevékenységben; benne „a kulturális tevékenység nem bizonyos cselekvéstipust, hanem minőséget jelent“ (V. Brozík), és lefolyása az el nem sajátított elsajátítás szintjén történik, mig a másodlagos lényegében véve meta- alkotó tevékenység, amely az elsajátított elsajátítására irányul.

A történeti prognózis - egyelőre ugyan túl merészen - számolhat a cselekvés minősége szempontjából az alkotó tevékenység fokozatos átváltozásával minden cselekvés saját, lényeges jellemzőjévé. Ott már minden cselekvéstipus mint az alkotó tevékenység egy oldala, szempontja, sajátságos, dialektikusán összekapcsolt módozata jelenik meg. Ez feltételezi a munka fő élet- szükségletté válását, tehát a munka jellegének, tartalmának és társadalmi elosztásának fokozódó változásait.

Ezek, persze, a változások olyan előrejelzései és meglátásai, amelyek az alkotó, minőségi munkát végző emberre várnak, és csak ö - mert ki más? - siethet előre az elképzelés felé.

Ú

gy tűnik azonban, mintha túlságosan a múltba tekintettünk volna. De ez csak úgy tűnik. A múlt ugyanis elsősorban a gyakorlat kézzelfogható fermentuma, mig a jövőt olykor a legenda és a mítosz lengi körül. De csak akkor, ha kávézaccból jövendölnek.

De ha a műitat és a jelent faggatjuk, ha tárgyszerűen kutatunk bennük, szükségszerűen a jövő felé fordulunk. Az összetartó és létező irányvonalak feltárása nem poros iratok elóbányászása, hanem a társadalmi mozgás értelmének, irányának és a benne rejlő emberi lehetőségeknek az azonosítása.

A változtatás szükséglete a legtisztább gyakorlati ügy, a szubjektív dialektika tár- gyiasitására irányul, tehát arra, hogy tudatunk stratégiáját a gyakorlat fényévé változtassuk.

A rólunk szóló tudat stratégiája ma lényegi módon a társadalmi fejlődés felgyorsítására összpontosít. A gyorsítás koncepciója forradalmi tudat, érvényesítése pedig forradalmi gyakorlat. És mivel létünk meghatározóan gyakorlati, ilyen eszközöket kell keresnünk és alkalmaznunk.

F

ejlődésünk mai szintjén a kultúrának egyre fontosabb a szerepe. Az alkotó munkának. A kultúra kétlaki, eszköz és cél is. Ha forradalmi változásról beszélünk, akkor valójában a kulturális forradalom új szakaszáról szólunk, amikor a forradalom hatalmi mértékét mindinkább az emberi cselekvés minőségének hatalmát jellemezhetjük. Amikor a kultúra diktatúrája nem a stilisztika fegyvereivel kivívott győzelem, hanem olyan eredmény, amely az objektív szükségszerűség új típusának koordinátái között születik.

Ez végképp nem azt jelenti, hogy a kultúra önmagába zárt, önmozgó, tehát önmegváltó erő lenne már most. És, persze, azzá nem is válik soha. Megvannak a saját erői, másokra hat, de ugyanakkor elfogad más erőket is. Ebben rejlik „örök“ részlegessége. öndeterminációs jelleggel csak az anyag bír; persze nem mint egy mázsa cukor vagy egy köbméter föld, hanem mint az univerzális szubsztancia, amely tartalmazza az összes viszonyt, indítékot, motívumot és irányultságot. A kultúra ebbe a többdimenizójú és sokarcú egységbe tartozik, ezért érthetően alá van vetve viszonyrendjének, akárcsak a többi rész-szubsztancia.

E viszonyok egyike - mint már jeleztük is - a kultúra és a politika kapcsolata, amelynek jelentősége társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszában szüntelenül növekszik.

A művészdinasztia fennmarad

Andrej Korszakov. a Moszkvai Filmharmónia szólistája 41 éves. Első önálló hangversenyét 19 éves korában Le- nmgradban adta a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium hallgatójaként.

A fiatal hegedűművész rövid idő alatt meghódította a nemzetközi zenei versenyek ítészeit és közönségét Sorozatban vitte haza a genovai Paganini verseny. a párizsi Jacques Thibault verseny, a montreali hegedűverseny, a moszkvai Csajkovszkij verseny és a brüsszeli zenei verseny díjait.

Repertoárja, amely a stílusok és korszakok sokféleségével tűnik ki, a versenyküzdelmek során alakult ki. De sokat segített ebben tanítványának Leo- nyid Kogan professzor, a kiváló szovjet hegedűművész, aki pedagógusként rendkívül igényes volt tanítványaival szemben

Nem érdektelen megjegyezni, hogy Korszakov izgalmasan érdekes mű- vészdinasztiából származik. Szép hangjáról híres dédapja Orehovo-Zuje- vóban. ebben a régi orosz városban a Mozorov manufaktúra kórusában énekelt és műkedvelő operaelőadásokon is fellépett. Jól ismerte Saljapint, sót lánya, aki hivatásos énekesnő lett a Zimin-féle magánoperában, együtt lépett fel a világhírű basszistával. A nagyapa zongorista. zeneszerző és karmester volt. Korszakov édesapja pedig a szovjet

rádió és televízió szimfónikus zenekarának koncertmestereként vált ismertté. Édesanyja zongorista és zenepedagógus.

Ilyen háttérrel csakis a zene szerete- tében nőhetett a gyermek Korszakov. Zenei adottságait nagyapja ismerte fel. Tanulmányait a moszkvai konzervatórium zeneiskolájában kezdte, s már kisdiákként is gyakran koncertezett iskolai előadásokon.

Ma évente 90-100 hangversenyt ad. Tanít a moszkvai konzervatóriumban, s vezeti a Concertion nevű kamara- együttest. Együttesének hét tagja van, valamennyien a Csajkovszkij Konzervatórium volt növendékei. Műsorukon korai orosz zeneszerzők művei éppúgy szerepelnek mint Bach, Händel, és Vivaldi ritkábban megszólaltatott darabjai. A Concertion igen népszerű a nagyközönség körében.

Andrej Korszakov saját repertoárján három évszázad zeneművészetét fogja át, de különös hangsúlyt fektet Csajkovszkij, Glazunov, Prokofjev és Sosz- takovics tolmácsolására Állandó műsorán tartja Bach. Mozart, Brahms. Beethoven és Paganini müveit is. Szívesen szólaltat meg brayúrszámokat is a közönség örömére Élvezettel és tökéletesen játssza Paganini virtuóz capriccióit. Grieg hegedüszonátáját és Tartini Or- dogtnlláját. (APN)