Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-03-11 / 10. szám

Kedvezőtlen-e napjainkban a Szovjetunióban a demográfiai helyzet? Ha igen, azt jelenti-e ez, hogy hiány van munkaerő- tartalékokban? A kérdésekre Vlagyimir Kosztakov, a köz- gazdasági tudományok doktora válaszol. /"■V »akran halljuk gazdasági U V vezetőktől, hogy vállala­tuk munkaerőhiányban szenved. Ugyanerről tanúskodnak az üze­mek, gyárak, intézmények kapuira kifüggesztett, és a városi informá­ciós irodák tábláin elhelyezett, mun­kaerő-felvételt hirdető szövegek. Széles körben elterjedt az a véle­mény, hogy a munkaerő-tartalékok terén mutatkozó probléma oka a munkaerő „hiányában“ keresendő. Fölütötte a fejét egy egyszerű, felü­letes magyarázata is ennek a jelen­ségnek: lassult a lakosság gyarapo­dása, konkrétabban pedig csökkent a születések száma, és ennek foly­tán lett kevés a munkáskéz. Ez az összefüggés azonban nem olyan nyilvánvaló, mint amilyennek látszik. Mi több, az efféle magyarázat egye­nesen hibás. Nem szabad elfeled­keznünk arról, hogy az összlakos­ság gyarapodása és a potenciális munkaerő növekedése - két külön­böző dolog. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy például a hetvenes években, amikor különösen nagy volt a mun­kaerő-kereslet, a munkaképes korú lakosság (férfiaknál ez 16-59 év, a hónap elején gyakorlatilag nincs mit tenni, a hónap végén viszont felgyülemlenek a munkák. Ez arra készteti a vállalatokat, hogy embe­reket „tartalékoljanak“. A „létszámfelettiek“ tartása nem eredményez jobb minőséget. Egész „munkáshadsereg“ foglalkozik ki­zárólag azzal, hogy a terméket a megkívánt előírásoknak megfele­lővé tegye, és folyamatosan munka­képes állapotban tartsa a gépparkot és a berendezéseket. A munkaerő- felesleg képződésének egy újabb csatornája a termék nem megfelelő tárolása. Csupán a mezőgazdaság­ban például, ahol évente a teljes termelési volumen egyötöd része vész el, a veszteségek pótlásán mintegy ötmillió fő „dolgozik“. Még Zaszlavszkaja akadémikus óvatos becslése is azt mutatja, hogy a legrövidebb időn belül csupán mi­nimális rendteremtéssel nem keve­sebb, mint tízmillió embert lehetne fölszabadítani (abból a több mint 130 millióból, amit a népgazdaság foglalkoztat). Jelenleg a Szovjetunióban tény­ként kell megállapítani a munkaké­pes korú lakosság gyarapodásának títö irodáké. Ilyenek minden város­ban működnek - a nagyvárosokban kerületenként is -, és munkájuk jel­legéből adódóan jóval szélesebb in­formációval rendelkeznek a munka­lehetőségeket illetően. Ez logikus is: a vállalat a foglalkoztatottság haté­konyságáért felelős, a teljes foglal­koztatottság gondja pedig az államé. Másodszor. Lényegesen bővíteni és javítani kell a szakmai to­vábbképzés és a szakmai átképzés rendszerét. A képzést az államnak kell finanszíroznia külön alapból. Harmadszor. Lényegesen bővíte­ni és javítani kell a pályaválasztást. Nemcsak a munkába álló fiatalokat kell segíteni a szakmaválasztásban, hanem a lakosság egyéb életkorú más csoportjait is, azon belül a dol­gozni kívánó nyugdíjasokat is. Végül intenzíven fejlődni fog és máris fejlődik a szolgáltatási szféra. Ez az irány különösen perspektivi­kus, és itt a foglalkoztatottak száma folyamatosan nőni fog. Ezért növelni kell a szolgáltatási szférában dolgo­zók munkájának presztízsét. A gazdálkodás új körülményei megkívánják azt is, hogy újszerűén értelmezzük magát a „teljes foglal­koztatottságnak“ a fogalmát is. Gyakran a teljes foglalkoztatottság­ról alkotott kép az általános munka­kötelezettség szocialista elvének té­ves értelmezéséből fakad, amely elv szerint a szocializmusbán az emberi létezés forrása csupán a munka lehet. Foglalkoztatottsági problémák a Szovjetunióban nőknél 16-54 év) évi átlagos növek­ménye csaknem két és félszer na­gyobb volt, mint a hatvanas évek­ben. A hatvanas években viszont, amikor a munkaerő-tartalékok gya­rapodása kisebb volt, váratlanul je­lentős hiány mutatkozott munkahe­lyekben. Energikus intézkedéseket kellett tenni, hogy munkát adjunk minden jelentkezőnek: a kis- és kö­zépméretű városokban új vállalato­kat létesítettünk, és bővítettük a ré­gieket. A hetvenes években a legmaga­sabb volt a foglalkoztatottság (az ország munkaerő-tartalékainak ki­lenctizedé), a társadalmi munka ter­melékenysége viszont visszaesett. Míg 1961-1970 között ez a mutató évi átlagban 6,4 százalékkal emel­kedett, addig 1971-1975 között már csak 4,5 százalékot, az 1976-1985- ös években pedig 3,1 százalékot tett ki. JSZÚ m in. 11. Mindez azt bizonyítja, hogy a munkaerő-tartalékok problémáját demográfiai okokkal nem magyaráz­hatjuk. Érthető ugyanakkor, hogy miért olyan „hosszú életű“ ez a ma­gyarázat: a munkaerő problémáinak ilyen értelmezése sokaknak volt Ínyére. Hiszen a demográfiai ténye­zővel mint valamiféle objektív és leküzdhetetlen akadállyal próbálták kimagyarázni a vezetők saját hibái­kat, rossz vezetési stílusukat. Ha viszont a munkaerő-tartalékok terén kialakult jelenlegi helyzetet érdem­ben értékeljük, véleményünk szerint arról kell beszélni, hogy nincs hiány munkaerőben, hanem ellenkezőleg: a népgazdaságban munkaerő-feles­leg vaó amiatt, hogy a munkaerőt igen csekély hatékonysággal foglal­koztatják. A munka intezitásának színvona­la a vállalatok többségénél, az intéz­ményekben és szervezetekben az utóbbi mintegy tizenöt évben érzé­kelhetően csökken. Ahol elegendő volna egy munkás, aki egymaga több szakmai funkciót teljesít, és eredményesen tölti ki a munkanap minden egyes percét, ott igen gyak­ran a nálunk bevezetett rend (ponto­sabban mondva, a könnyített mun­karenddel kapcsolatosan gyökeret vert gyakorlat) két, néha pedig eset­leg három munkás foglalkoztatását kényszeríti ki. A gyakorlat azt mutat­ja, hogy az olyan vállalatoknál, ame­lyeket külföldről vásárolunk, lénye­gesen több státust állapítunk meg, gyakran a többszörösét annak, amit az eladó cég ajánl. A népgazdaságban sok fölösle­ges munkaerő van amiatt, hogy sok munkáskollektíva tevékenységében hiányzik a folyamatos ritmus, vagyis rohamos lassulását, ami a kilencve­nes évek közepéig folytatódni fog. Ám a munkaerő-tartalékok jelenlegi és várható dinamikája csupán ab­ban az esetben bizonyulhat kedve­zőtlennek, ha a népgazdaságban dolgozók volumene a korábbi idő­szakhoz hasonlóan fog nőni, ugyanolyan intenzitással, ahogy pél­dául az 1967-1985 közötti években. Ebben az esetben semmilyen tarta­lék nem lesz elegendő. Ez azonban nem fog bekövetkezni. Napjainkban forradalmi változá­sok mennek végbe hazánkban a tár­sadalmi és a gazdasági élet vala­mennyi szférájában. A következő ti­zenöt évben a társadalmi munka termelékenysége gyorsabban fog nőni a nemzeti jövedelemnél (2,5- szeresére, illetve kétszeresére). Ez az új helyzet azt jelenti, hogy az anyagi termelésben dolgozók szá­ma nemcsak hogy növekszik majd, hanem mintegy 13-20 százalékkal, vagyis 16 millió fővel csökkenni fog. És ebből a pozícióból szemlélve, a munkaerő-tartalékok növekedésé­nek lassulása igen kedvező, mint­hogy jelentős mértékben csökkenti a felszabaduló munkaerő elhelyez­kedési problémáját. Természetesen, a tartósan gaz­daságtalan termelés megszüntetése nem lehet elhamarkodott - ilyen döntést csak a kérdés megfontolt és sokoldalú vizsgálata után lehet hoz­ni. Mindazonáltal lesznek ilyen dön­tések a gyakorlatban. Fölvetődik a kérdés, ha be akarjuk tartani a szocialista társadalom kötelező el­veit, amely szerint mindenkinek munkát kell biztosítani, mi legyen a csődbe ment vállalat kollektívájá­nak sorsa? A tervgazdaság lehetővé teszi, vállalva természetesen bizonyos szociális nehézségeket is, hogy biz­tosítsuk mind a társadalom gazda­sági értékét - a munka termelékeny­ségének növelését, mind a szociális értékeket - a lakosság teljes foglal­koztatottságát. Ez egész sor intéz­kedés megvalósítását feltételezi, amelyek elvileg változtatják meg a munkaerő-tartalékok felhaszná­lását. Először. A munkaerő felszabadu­lásával és átcsoportosításával kap­csolatos mechanizmus tökéletesíté­se. Míg ma a vállalat maga köteles munkát találni fölöslegessé vált munkásai számára, addig a jövőben véleményünk szerint ésszerű volna fölmenteni a termelési vezetőket et­től a gondtól. Ez az erre szakosodott helyi szervek feladata lenne, például a tanácsi végrehajtó bizottságok mellett létrehozott munkaeró-közve­A társadalom javára végzett mun­kában való részvétel szó szerinti, tehát kivétel nélkül minden egyes személyre vonatkoztatott értelmezé­se azonban sokkal inkább a minden­kire érvényes foglalkoztatottságot jelentené, mintsem a „teljes“ foglal­koztatottságot. Mindig vannak olya­nok, akik objektiv okok miatt, lega­lábbis időlegesen nem tudnak dol­gozni. Például a tanuló fiatalok, a nők a gyermekszülést követően, a sokgyermekes családanyák. Véle­ményünk szerint teljes foglalkozta­tottságon egy olyan helyzetet kell érteni, amikor az országban biztosít­va van a lakosság elhelyezkedési lehetősége. És ha korábban a teljes foglalkoz­tatottság biztosításának csupán egyetlen útját ismertük, a munkahe­lyek számának növelését, akkor a termelés hatékonyságának érde­kében ma ez ellenkezőleg értelme­zendő. Ma például nálunk a felső- és középfokú oktatási intézményekben, a szakközépiskolákban tanulóknak több mint egyharmada (több mint négy és félmillió fő) úgy kap szakmai képzést, hogy közben dolgozik. Ugyanakkor, ha felülvizsgálnánk az ösztöndíjak mértékét és emelnénk az ösztöndíjakat, csökkentve ezáltal az ösztöndíj és a munkabér közötti „ollót“, az e téren végzett fölmérés adatai szerint sokan inkább a nap­pali képzést választanák a levelező oktatás helyett. Vagy még egy pél­da: jelentősen csökkenteni lehetne a női foglalkoztatottságot, ha emel­nénk a gondozási segélyt és a szü­lési szabadság időtartamát. A nyug­díjasok foglalkoztatottsága pedig csökkenni fog, ha növeljük a nyugdí­jakat. Nyilvánvaló, hogy a jelenleginél jóval nagyobb mértékben kell a ter­melésben olyan formákat is alkal­mazni, mint a rövidített heti vagy rövidített napi munkaidő, illetve oly módon, hogy házhoz adják ki a munkát. A foglalkoztatási problémák ered­ményes megoldása a gondolkodás komoly átalakítását követeli meg mindenkitől. A Szovjetunió Alkotmá­nyának az a tétele, amely garantálja az ember munkaválasztási jogát, fi­gyelembe véve érdeklődési körét, változatlanul érvényes. Most azon­ban, a választás során, fokozottabb mértékben kell számolnunk mind saját tényleges képességeinkkel, mind pedig a társadalom szükségle­teivel. (A KOMMUNYISZT című folyóiratból, rövidítve) A Szovjetunió lakossága a statisztika tükrében Számok és tények A Szovjetunió lakosságának száma 1987 első feleben 282,3 millió volt, a Föld lakosságának 6 százaléka. De eloszlása az ország óriási területén egyenlőtlen: Moldva, Ukrajna, a Kaukázus, Oroszország közép-európai körzetei, a Baltikum, Közép-Ázsia oázisai sűrűn lakot­tak, mig nagyon ritka a lakosság Szibéria középső és északi részében. A Szovjetunió átlagos népsűrűsége négyzetkilométerenként 12,3 fő. Az országot 101 nemzet és nagyságrendű a következő 23:- orosz- ukrán- üzbég- belorusz- kazah -tatár- azerbajdzsán -örmény -grúz- moldvai- tadzsik- litván- türkmén- német- kirgiz- zsidó- csuvas- Dagesztán nemzetiségei (Észak- Kaukázus)-lett- baskír- mordvin- lengyel- észt nemzetiség lakja, közülük milliós 137,4 millió 42,3 millió 12,5 millió 9.5 millió 6.6 millió 6.3 millió 5.5 millió 4.2 millió 3.6 millió 3.0 millió 2.9 millió 2.9 millió 2.0 millió 2.0 millió 1.9 millió 1.8 millió 1.8 millió 1.7 millió 1.4 millió 1.4 millió 1.2 millió 1.2 millió 1.1 millió Vannak közöttük kisszámú -100 ezer főnél kisebb számú nemze­tek. Vannak olyanok is, amelyeknek lélekszáma az ezret sem haladja meg. Ilyen hat van, de nem asszimilálódnak, nem tűnnek el. A legkisebb számú nép a negidálok, akik a Távol-Keleten, az Amur és az Amguny folyók völgyeiben élnek összesen 504-en vannak. Hagyo­mányos foglalkozásuk a vadászat és a halászat. A Szovjetunió mint soknemzetiségű állam 15 szövetségi köztársa­ságból, 20 autonóm köztársaságból, 8 autonóm területből és 10 autonóm körzetből áll. Csupán az ország lakosságának két százaléka nem rendelkezik a nemzeti államiság saját formáival; ennek oka e népek kis száma, illetve területi szétszórtságuk. A szövetségi köztársaságokban a törzsökös nemzetiség képezi a lakosság túlnyomó többségét (kivétel ezalól csupán Kazahsztán), így az Oroszországi Szovjet Föderativ Szocialista Köztársaságban a nem orosz lakosság 17,4 százalékot tesz ki, az Ukrán SZSZK-ban a nem ukrán - 26,4 százalékot, az Üzbég SZSZK-ban a nem üzbég- 31,3 százalékot, a Grúz SZSZK-ban a nem grúz lakosság - 31,2 százalékot; a többi köztársaságban ez az arány még kisebb. Az ország 9 és 49 év közötti lakosságának 99,8 százaléka tud ími- olvasni, 86 százalékuknak van felső- vagy középfokú (teljes vagy nyolc osztályos) képzettsége, emellett a falusi lakosság ebben a vonatkozásban gyakorlatilag nem különbözik a városlakóktól, mivel a Szovjetunióban törvény szerint a középfokú oktatás mindenki számára kötelező. A tanintézetekben az ország 57 nemzeti nyelvén folyik oktatás, a nemzetek közötti érintkezés eszközéül pedig az orosz nyelv szolgál. A hat össz-szövetségi népszámlálás közül az utolsó (1979. évi) azt mutatta, hogy az orosz nyelvet 214,8 millió személy jól beszéli. A kétnyelvűség az egész szovjet nép egyik jellemző vonása. jt A felekezeti hovatartozásról a Szovjetunióban nem vezetnek nyilvántartást és statisztikát. Az ország lakosságának 62 százaléka városlakó. A Szovjetunió­ban 2176 város van; közülük 48-ban a lakosság száma 500 ezer és egymillió között van, 23-ban több mint egymillió. A városi épületek 45 százaléka nyolcemeletes. A városi lakosság 80 százalékának van önálló lakása. A lakbér egy négyzetméterenként 13,2 kopeket tesz ki. A lakások többsége kétszobás, a lakóterület 30-38 négyzetméter. A népgazdaság foglalkoztatja a lakosságnak csaknem 48 százalé­kát (azok számbavétele nélkül, akik egyéni gazdaságban dojgoznak). A mezőgazdasági dolgozók termelik meg az ország nemzeti jövedel­mének csaknem 30 százalékát. 34 millió falusi és városi lakosnak van háztáji gazdasága. Az öregségi nyugdíjasok száma megközelíti a 40 millió főt. A szovjet emberek átlagos életkora megközelítően 70 év; a férfiaké 66, a nőké 74 év. Az országban kevesebb a férfi, mint a nő - mindez még mindig az 1941-1945. évi nagy honvédő háború következménye. De az arány­talanság fokozatosan csökken: amíg a különbség 1959-ben 20,7 milliót tett ki, addig most 18 millióra apadt. A magas korúak száma tekintetében a Szovjetuniót illeti meg a „világrekord": minden millió lakosra 80 százéves és idősebb ember jut. Összehasonlításképpen: az Amerikai Egyesült Államokban - 15 (fehérek), Franciaországban - 7, Angliában - 6, Japánban pedig -1. Az országban több mint 70 millió család él. Évente mintegy 2,7 millió új házasságot kötnek. A családok átlagos száma 3,5 fő (városban 3,3, falun 3,8 fő). A családok ossz-számából 29,5 százalék háromtagú, 23,0 százalék négytagú, 18,0 százalék, pedig öt- és többtagú. Az utóbbi időben az országban évente a házaspárok 1,4 százaléka válik el, aminek következtében 700 ezer 18 éven aluli gyermek marad az egyik szülő nélkül. A férfiaknál a második házasság esélye kétszer nagyobb, mint a nőknél. De a második házasság, sajnos, sokkal kevésbé szilárd, mint az első. A 70 millió házaspárból 10 millió - nemzetiségüket tekintve- vegyes. Ezek a házasságok egyébként szilárdabbnak bizonyulnak. Lehetséges, ez annak a következménye, hogy az emberek kezdettől fogva felkészülnek arra, hogy a családban különböző szokások és nézetek fognak együtt élni. Ha az országban megmarad a jelenlegi születési arányszám (évente 1000 főre megközelítően 20 gyerek), akkor a Szovjetunió lakossága 2000-re eléri a 300 millió főt. (A PRAVDA anyagai nyomán)

Next

/
Oldalképek
Tartalom