Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-11 / 10. szám
Si lleana Vulpescu S ohasem írtam neked, úgyhogy megértheted, mennyire nehezemre esik éppen most, amikor egy temetésről értesítelek, ahol résztvevők és „ünnepeltek“ vagyunk egy- időben. Nem is szóltam volna neked arról, amit itt látni fogsz, ha nem kértél volna magyarázatot. Megkérdezed néha-néha, miért változtam meg, azzal a makacssággal, amely- lyel a halottakról érdeklődnek: miben haltak meg, mintha nem volna mindegy, hogy rákban, tüdőgyulladásban vagy autóbalesetben. Nem szoktunk hozzá, hogy magától értetődően ' fogadjuk a jelenségeket, mindig tudni akarjuk azt is, „miért“. Ha az, aki meghalt, megérdemli, hogy elsirasd, sirasd hát, bármiben halt meg. Azt hiszem, meglep, hogy a „sze- retlek"-re szűkült szókincsemben egyéb szavak is felbukkannak. Tulajdonképpen én is felfedeztem most már magamban az intelligens nőt, a jó itélőképességü embert. Úgy tűnik, régi ismerős vagyok, akit hosszú ideig figyelmen kívül hagytam. Hosszú évekig úgy néztem tükörbe, hogy csak a lábaimat láttam mert azokat szeretted, „szép hosz- szúak, kerek combokkal“. Ma rájöttem, hogy alaposabb figyelemben kellett volna részesítenem magam. Meg voltam büntetve, hogy a magyarázkodást folytassam, mert egy fikcióban éltért). Az embernek nincs ( joga mást élni, mint a realitást, még akkor is, ha elkeseríti, és csak azt élheti, amit fényes nappal mutathat, bármennyire tökéletlen az. Eszembe jutott most egy könyvben olvasott aforizma: „Csak azt írd, amit alá is írhatsz, csak olyan gesztusokkal élj, amelyeket mások előtt sem szégyellsz.“ Mi azonban azt hittük, hogy elkerülhetjük az ellenőrzést, az ítéletet. Nem gondoltuk soha, hogy egy ember is képezhet ítélöszéket. Senki nem tudott a kapcsolatunkról, tehát senki sem mérgezhette meg kívülről semmivel. Az történt, velem, ami mindenkivel, aki egy fikciót él meg: szerettelek, olyannak, amilyennek elképzeltelek, de te, mellőzve az összeesküvés törvényeit, megmutattad azt is, milyen vagy valójában. Nem vagy hibás, tehát nem is fogok soha szemrehányást tenni neked, azért, amilyen vagy. Tudom, hogy fájni fog neked, amit most mondok: felfedeztem benned a volt és a mostani férjemmel is közös dolgokat. Olyan tulajdonságokat, amelyek elöl mindig futottam, amelyektől szabadulni akartam: közömbösség, nemtörődömség aziránt, amit másokban keltünk tetteinkkel, szavainkkal. Ismétlem, nem vagy hibás, csak én tehetek arról, hogy olyan embert szerettem, aki nem létezett. És közbejött aztán az az arányeltolódás is, amitől szintén szabadulni akaratam: egész életemben csak adtam, megengedhetetlenül nagyvonalú voltam olykor. Én vagyok az az ember, aki utolsó garasait odaadja annak, akinek szüksége van rá. Te megtartod magadnak. Tulajdonképpen ez az alapvető különbség közöttünk. Elhagytalak, mert nekem a mi szerelmünk volt a minden, szá- • módra csak egy része, a többivel egyenértékű része az életednek. Olyan voltál, mint az az ember, akit meghívnak a kocsmába két pohár borra, és képes reggelig ott ülni, anélkül, hogy a harmadik pohárhoz hozzányúlna. Én úgy vetettem magam ebbe a szerelembe, mint egy kontrollját vesztett részeg. Az én hibám, természetesen. Te ismered a dolgoknak azt a mértékét, amit én nem. Benned van tisztelet a kötelességek és a hivatalok iránt, ami belőlem hiányzik. Úgy viselkedsz a feleségeddel, akit nem szeretsz, legalábbis nekem azt mondtad, mintha imádnád. Tulajdonképpen meg is érdemelné. Nem örültem neki soha, ha láttam, mert a feleséged volt, örült neked, akit én csak magamnak szerettem volna. Mert amikor a körülmények úgy hozták, hogy nagyon gyakran találkozzunk, nem sikerült benne felfedeznem sem jellembeli, sem fizikai hibát. Az önsanyargatók elszántságával hallgatom, ahogy téged dicsér, és egyre inkább meggyőződöm arról, hogy te vagy élete legnagyobb revelációja. Kit csaptál be? Most sem tudom tisztázni magamban. Beléptél az életembe, azt hiszem, nem valami jobbat keresve, csak valami újat. Elég hamar belefáradtál, az én hibám, hogy úgy akaszkodtam beléd, mint a fuldokló a szalmaszálba. De mindaz, amiről nem tudunk idejében lemondani, kétszeresen megbosszulja magát. Megszenvedtem egész szerelmünket és összes illúziómat, amelyeket rólad és szerelmünkről alkottam. Az én hibám, hogy azt hittem, boldoggá tehet olyasmi, ami csak rejtetten történhetik. Azt mondod, megváltoztam. Nem változtam meg, csak akartam, és harcoltam azért, hogy megváltozzam. Nem hagytalak el, csak elszakítottam valamit, kitépem magam, amikor legjobban szerettelek, amikor a legnehezebb volt. Nem női, emberi büszkeségem erőfeszítése’ volt. Te nem vesztetted el soha a fejed, törődtél a feleségeddel, a gyerekeiddel, miközben én megfeledkeztem arról, hogy még mások is léteznek számomra rajtad kívül. Nem vonom kétségbe egy pillanatra sem azt, hogy szerettél. De mértékkel tetted, annyit adtál, amennyit szerinted megérdemeltem. Én mindent adtam. Neked sosem volt időd számomra; hosszú hetekig a nap huszonnégy órájából nem tudtál néhány percet szakítani arra, hogy telefonálj. Most van időd, de mit kezdjek most már az időddel! Úgy éljük életünket, mintha örökéletűek lennének. Nem jut eszünkbe soha, hogy holnap talán késő lehet, hogy meghalhatunk holnapig és hogy mindaz, ami ma a miénk, holnap hamuvá válhat. Nézd el nekem ezeket a közhelyes „megállapításokat“. Egyszer, amikor felhívtalak, szinte félve, hogy miért hagysz magamban őrlődni, azt válaszoltad azzal a mesterien kiélezett és ellentmondást nem tűrő hangoddal: „Tudod, hogy nincs időm!“. És én hallgattam. Folytattad: „Miért nem nézel tükörbe, hogy lásd, bármelyik férfi boldog és elégedett lenne melletted, veled, és meg fogod érteni, hogy valóban nincs időm.“ Ha meg tudnék is bocsátani neked, ezeket a mondatokat elfelejteni sosem fogom. Ha azt mondtad volna nekem: „Te vagy a legszebb nő a kuplerájban, úgyhogy nyugodt lehetsz, ha arra járok, téged választalak“, ugyanazt jelentette volna. Nekem sosem jutott eszembe más férfiakhoz hasonlítani téged, hogy rájöjjek arra, milyen sikered lehet más nőknél. Nem tudjuk azt, hogy a kiábrándítás egyenértékű a gyilkolással. Meggyilkoltál óvatosságból. Nem tehetsz róla. Mert nem tudtad, mit csinálsz. Istennel szemben viszont van az embernek egy nagy hiányossága: nem bocsát meg azoknak, akik nem tudják, mit csinálnak. Nem voltam soha telhetetlen, sem a pénz, sem a kényelem, sem az étkezés szempontjából. Csak veled szemben voltam telhetetlen, a lelkeddel s a testeddel szemben. Nem elégedtem meg azzal, amit kínáltál, én kértem. Mint egy koldus. • Nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy a koldulás megalázó. Telhetetlen voltam, és az Isten, akiben nem hiszek, megbüntetett, s te büntettél meg a legjobban, az én egyetlen Istenem. Nem tehetsz róla. Nem volt soha időd. Milyen keveset beszélgettünk mi ketten: nem hiszem, hogy húsz óránál többet s azt hiszem, tizenötöt ebből mások jelenlétében, semleges, jelentéktelen dolgokról, amelyeknek semmi közük sem volt hozzánk. Amikor magunk voltunk, néhány ritka alkalommal, még jelentéktelenebb dolgokat mondtál, a kórházadról, a szakmád nehézségeiről, meg azokról, amelyeket az emberek okoztak neked. Meghallgattam, érdekelt, mert az életed része volt. Az a hideg megítélés azonban, amely később alakult ki bennem, azt sugallta, hogy ezek a dolgok szerepelhettek volna a személyi lapodon is, vagy akár egy munkajelentésben. Még nagyobb óvatosság volt a beszédedben, mint a tetteidben. Sosem mondtad meg, miért nem szeretted a feleségedet, kit szerettél, mi keserített el, mit kívántál. Egy dolgot tisztán és kíméletlenül elmondtál, és vigyáztál arra, hogy időnként el is ismételd: „Nem ígértem neked soha semmit, és gyilkosság volna, ha valamit ígérnék.“ Jó felfogóképességem van. Elég lett volna egyszer elmondai. Nem ígértél semmit, nem is kértem volna soha. Fájt, hogy még a szándék is hiányzott belőled, hogy valaha ígérhetnél nekem valamit. Felhívtad a figyelmemet, akaratodon kívül talán, hogy az én helyem az életed perifériáján leiedzett. Az én hibám, hogy állójeggyel mentem előadásra, és szerettem volna, hogy egy úr az egyik . széken azt mondta volna legalább: sajnálja, hogy nem adhatja át a helyét. Nem árult el az arcod egy fikarcnyi sajnálatot sem amiatt, hogy én állok. Talán így a jó: ne sajnáld azt, amit nem tudsz megváltoztatni. Igyekeztél úgy viselkedni, hogy elvedd a bátorságomat, az én hibám, hogy nem akartam megérteni, hogy megmakacsoltam magam. Olyan nevetségesnek tűnik előttem. Az én hibám, hogy megelégedtem a lakoma maradékaival, amit a konyhában kellett elköltenem, a szalonba nem voltam hivatalos. Tehetsz te arról, hogy az agyamban évekig annyira csillogott egy kristály gyertyatartó mütyürjeinek vakító fényében a konyha? Teljes odaadás két ember között csak az ágyban lehetséges, mondogattad. Talán ott is takarékoskodtál az eszközeiddel, hogy hú maradj ama elvedhez, miszerint csak mértékkel szabad részesítened életedből. Bocsáss meg, rosszat mond-, tam. Néha úgy szeretnélek megbántani, de nem szavakkal - tettekkel. Szeretném, ha szeretne egy férfi, és én viszontszeretném, és te tudd ezt, és lásd- szeretnék megtenni és kimondani mindent, ami neked fájhatna, hogy szúkölj fájdalmadban. És énnél is jobban szeretném, ha eljönne az a nap, amikor meztelenül feküdnék azzal a férfival, és valaki szólna, hogy te érkezel, én meg betakaróznék egy lepedővel és azt mondanám: na és, de nem „bonne mine contre mancaise fortune“, hanem teljes szivemből, amit immár más lény és más képek uralnának. Újra igazságtalan vagyok önmagamhoz, újra fikciók felé siklóm, nem volt elég egyből! Te nem tehetsz róla! Egyetlen szemrehányást teszek még neked. Amikor életemet a magadéhoz kötötted - nem, nem jól mondtam - hozzád, mert az életeink párhuzamosan futottak, évek óta ismertél, és ha legalább sejtetted volna valódi énemet, nem lett volna szabad megtenned. Akadt volna elegendő nőszemély, akit boldoggá tett volna a tárgyak értékével egyenesen arányos szerelmed. Mért kellett épp engem választanod, akit annyira megnyomorítottál ezzel az arányossággal? Mért választottál épp engem, amikor tudtad, hogy megőrződ magadnak utolsó garasaidat? És most szeretnélek megkérni valamire, mint egy barát: ne hívj kérlek többé soha, ne próbáld feltámasztani azt, ami tudod jól, nem halt meg. Segíts nekem bebizonyítani, hogy a valóság, bármi legyen az, többet érdemel, mint a legszebb fikció. Akkor szakadtam el tőled, amikor szerettelek, nem akartam eljutni a gyűlölet erjedéséig. Képzeljük azt, hogy meghaltam. Én elsirattalak téged, most is siratlak még, de egy napon eltemetlek majd, mint bármely halottamat. Sirass el te is, egy napig, kettőig, amennyit szerinted érdemiek a te kiegyensúlyozott szívedben, és temess el, hamvassz el, végezz velem. És akkor mindketten hasonlóak leszünk azokhoz, akik fiatalon és szépen halnak meg, akiket az idő nem tud kikezdeni a mások emlékezetében. BALÁZS F. ATTILA fordítása (Egy valaha nagyúri lakosztály- der nak nevezett lakás kisméretű szó- rizr bájában vagyunk. Körös-körül az szil orosz kapitalizmus virágkorából, sze a múlt rezsimből ittfelejtett lomok: me a berendezés végül egy kicsit Lib „modern“, egy kicsit „rokokó“ és csá egy kicsit „russe“, a nyizsegorodi unt vasár és a „Jár“ vendéglő stílusje- ige gyeinek beütésével. Mindezt a haj- Azt danvolt nagyság légköre lengi kö- ho< rul. Madame Fiszakova - aki sze- isrr rencsésen eljutott abba a korba, olv amely iránt már tapintatlanság len- | ne érdeklődni - éppen ruhát próbál bar új vendégének, egy fiatal szovjet fog költő feleségének. A költő felesége kör szörnyű zavarban van. Életében Me először varrat ilyen előkelő helyen, vec A próba közben Madame Fiszako- dal va nagyvilági társalgással szóra- anr koztatja vendégét.) eg>- Szóval, ha jól értettem, a ked- ve vés férje költő? Ó, milyen érdekes! kás Legyen olyan szíves, drágám, for- me dúljon meg egy pillanatra. Úgy. Itt Kői egy csöppet mélyítjük a dekol- mé tázst, ha nincs ellene kifogása. Na em most, szabad csak, ha megengedi, járj ide gombostűzném az ujjakat. Hón- ált£ aljában nem vág?... Merci. Le- bér gyen olyan kedves, drágám, sétál- sác jón egypár lépést, hadd nézzük, órá milyen az esése. Hogyan? Nem- írót igen van hely sétálni? Nem baj! véli Talán innen az éjjeliszekrénytől fá- jutr radjon el a kisasztalig. Untig elég idő ez nekem, drágám. Hiába, nincs mé mit tenni, szűkösen vagyunk ma- tetr napság. Sok jó ember megfér kis Kö; helyen. Tudja, drágám, a forrada- utá lom előtt az egész lakás az enyém hoc volt. Százhúsz rubelt fizettem csak ten egy hónapra. Isteni szép lakás volt Urs egyébként. Biztos hallotta ezt Az a nevet, Zénón Zenonovics Kotya- zot ta?... Nem? Milyen kár! Ősi orosz kár családnév. No de mindegy, szóval, reá a megboldogult Zénón Zenonovics nisi Kotyata volt, hogy úgy mondjam, vet a nem hivatalos férjem. Ezt persze ba, maguk, fiatalok nem nagyon értik. nat Boldog korban születtek maguk, Nei én mondom, drágám. Most min- bizl (Részletek Virgil íves hamarosan a: megjelenő emlékirataiból. A szerzőt kü- d< löntéle huncutságaiért négy alkalommal is ítélték el. egyenként kilencvenkilenc év- ai re. Most kezdte első börtönbüntetésé- b' nek letöltését. Mr. íves úgy tervezi, hogy é: szabadulása után gyermekekkel fog re foglalkozni.) e' Naná, hogy loptam. Miért is ne? Ahol én P' felnőttem, lopni kellett, ha enni akart az ember. a Aztán lopni kellett, ha borravalót akart adni az jj ember. Legtöbben tizenöt százalékot loptak, de én mindig húszat, így aztán a pincérek első számú kedvence lettem. A balhéból hazafelé menet pizsamát loptam, vagy alsógatyát, ha forró volt az éjszaka. Hogy legyen miben aludni, így éltem. Meg kell hagyni, nem volt gyerekszo- n bám. A papám mindig futott a zsaruk elől, és én egészen huszonkét éves koromig nem láttam e álruha nélkül. Évekig azt hittem, alacsony, szakállas ember, sötét szemüveget hord és biceg; . pedig magas volt, szőke, és Lindberghre ha- * sonlított. Profi bankrabló volt, csakhogy mivel ■ hatvanöt évben állapították meg a nyugdíjkorhatárt, ki kellett szállnia. Utolsó éveit apostabé- lyeg-hamisításnak szentelte, de felemelték a díjszabást, és mindene ráment. A mamát is körözték. Persze akkoriban még nem úgy ment, mint ma, mikor a nők egyenlő jogokat követelnek, meg minden. Akkor még egy nőnek, ha bűnözésre adta a fejét, csak egy lehetősége volt, a zsarolás, meg hébe-hóba egy kis gyújtogatás. Chicagóban a nők gengszterkocsikat vezettek, de csak a sofórsztrájk idején, 1926-ban. Rémes sztrájk volt. Nyolc hétig tartott, és valahányszor egy banda befejezett egy melót és dobbantott a pénzzel, kénytelen volt gyalogolni vagy taxizni. Volt egy nővérem, meg két öcsém is. Jenny pénzért ment férjhez. Nem egy pasashoz, hanem egy egész falka magányoshoz. Viki öcsém ti beszállt egy plagizátorbandába. Éppen az F Átokföldje alá véste a nevét, amikor a zsernyá- n kok bekerítették a házát. Tíz évet kapott. Egy ti flancos családból származó gazdag kölyköt, aki c Ezra Pound Cantó-i alá hamisította a nevét, feltételesen szabadlábra helyeztek. Nesze ne- k ked törvény. Charlie - a kisebbik öcsém - vers- ú csempész volt, orgazda és uzsorás. Sosem n találta meg önmagát. Végül csavargásért tartóztatták le. Hét évig csavargó«, míg rájött, t hogy ebből a bűnből nem lehet megélni. rí Életemben először egy vekni kenyeret lop- v tam. A Rifkin pékségben dolgoztam, ahol mun- <- kaköröm szerint kiszedtem a lekvárt a dohos s apácafánkokból és beletettem a frissekbe. lí Nagy pontosságot igénylő munka volt, gumi- f csővel és szikével végeztem. Ha a kezem r reszketett, a lekvár a padlóra ment, és az öreg k Rifkin megcibálta a hajamat. Egy nap Arnold k Rothstein, akire mindnyájan felnéztünk, bejött ii — s—h Julo Polák rajza n
