Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-11 / 10. szám
H armadik évtizede kérdezem ezt a főiskolai felkészítés idején a leendő pedagógusoktól. A hatvanas években minden csoportban akadt olyan jelölt, aki már a középiskolában olvasott valamit Makarenkótól, de mindenképpen tudott róla. A hetvenes években ritkultak az információk, az utóbbi években viszont egyre nagyobb bizonytalanság tükröződik az elsőévesek arcán, ha Makarenko neve felmerül. Nem olvastak tőle, nem tanultak róla, úgy látszik, az orosz nyelv tananyagából is kimaradt. Szépirodalmi művei őskori kövületnek tűnnek, esetleg az a bizonyos makarenkói pofon dereng fel valamely pedagógus eszköztára állandó kellékének védelmeként felhozott hivatkozás emlékfoszlányaként. Ki volt ez az 1888. március 13-án született ukrajnai pedagógus? Egy mondattal válaszolva: a szovjet pedagógiai elmélet és gyakorlat összekapcsolásának legnagyobb alakja. Poltava környékén egy kis munkástelepülésen kezdte pedagógiai működését, mint segédtanító. Nagy hatással volt rá az 1905-ös forradalom. Iskolájában már kereste annak a módját, hogyan lehet a tanulóra irányuló valamennyi nevelőhatást egységes folyamattá szervezni. Bár a forradalom előtti időszakból Makarenko egyetlen pedagógiai írása sem maradt fenn, figyelemre méltó, hogy aranyéremmel jutalmazott tanítóképző intézeti dolgozatát a „modern pedagógia válságáról“ írta. Elméleti tájékozódása tehát már korán hozzákapcsolódott a kor egyetemes pedagógiai mozgásához, a pedagógiai gondolkodás új áramlataihoz. Joggal feltételezhetjük, hogy ha máshol és más korban születik, akkor is jelentős nevelői egyéniség lett volna, ha életét a nevelés ügyének szenteli. Ám lehetőségeinek és tehetségének csúcsára akkor jutott el, amikor élete összefonódott az óriási „pedagógiai" vállalkozással, amikor az októberi forradalom másnapján szembe találta magát „az új embert új módon nevelni“ sürgető igényével. Személyes törekvései így összekapcsolódtak az új társadalom kínálta lehetőségekkel, a kor objektív szükségleteivel. A marxista pedagógia általános nevelésszemlélete, filozófiai és társadalmi alapja előbb jött létre, mint a tömeges és intézményes szocialista nevelés gyakorlata. E nevelés módszertanát, konkrét tudományos fogalomrendszerét és struktúráját persze nem lehetett deduktiv-spekulativ úton levezetni filozófiai alapjaiból, s nem lehetett a polgári pedagógia egyes - relative még oly haladó - irányzataiból kölcsönvenni és hozzáigazítani az új ember nevelésének a szükségleteihez. A szovjet pedagógia első korszakának legjelentősebb egyéniségei különben szívesen próbálták a marxista társadalomszemlélet és a reformpedagógia eredményeinek az ötvözetéből megalkotni az új pedagógia körvonalait. Maga Makarenko saját „pedagógiai vonala" kialakulásának a kezdetét a Gorkij-telep szervezésének az idejére, 1920-ra teszi. Fiatalkorú otthontalanok számára szervezték e telepet, ahová az évek során különböző ifjak érkeztek: betörők, bűnözők, rendbontók mellett a szüleiket a háborús években elvesztett hátrányos helyzetűek, később egyre műveltebb gyerekek, jól szituált családokból is, amelyeket pedagógiai kudarcok következtében hagytak el. A telepeseknek tartott előadás, amelyben Makarenko figyelmeztette őket, hogy teljesen új helyzetbe kerülnek és mindent meg kell tenni, hogy ez minél jobb legyen, teljesen hatástalan volt. Tudták ezt ők is, de semmi sem ösztönözte őket, hogy munkakerülő életmódjukon változtassanak. A nevelők hónapokig tehetetlenek voltak, lázasan olvastak, keresve a megoldást, de csak arra jött rá Makarenko: a könyvekben nincs igazi tudomány, mert nem tud a gyakorlat kérdéseire választ adni, így a tudomány megszűnik tudodaságot és életerős gyermekközösséget alakított ki. Az ukrán közoktatási népbiztonság vezetői azonban nem helyeselték Makarenko pedagógiáját, s így 1928-ban meg kellett válnia a teleptől. Szemére vetették, hogy nincs határozott osztályálláspontja (mert nem használt állandóan marxista frázisokat), hogy nem törődik a gyermekmozgalommal, kifogásolták a „kötelesség", a „becsület“ szerintük burzsoá erkölcsi kategóriákhoz való ragaszkodását, azt állították, telepén csak emóciók vannak, tudatosság nincs stb. Ezután a harkovi Dzerzsinszkij kommunában dolgozott, ahol nagyüzemi ipari termelést épített ki, rendszeres középiskolai képzést valósított meg (az Igor és társai, illetve a Zászlók a tornyokon című regényei örökítik ezt meg). Később Kijevbe, majd dését. Véleménye szerint „a közösség a dolgozók olyan szabad csoportja, akiket a közös cél, a közös tevékenység egyesít; szervezett, irányító szervekkel rendelkező, felelősséget érző csoport". A nevelési folyamatot egy alapvető közösség alapján kell felépíteni, s ez csupán az iskola lehet. Ez persze nem jelenti azt - főként a modem, urbanizált viszonyok között -, hogy a gyermek társadalmi mozgástere egyetlen csoportra redukálható. S noha ezt a felfogást olykor Makarenko számlájára írják, mind gyakorlata, mind elméleti megfontolásai cáfolják e kísérletet. Minden közösségnek szükségképpen van belső struktúrálódása. Ennek alapvető elemeit Makarenko a következőkben látta: az elsődleges közösségek, a közösségi önkormányzat operatív vezető szerve (a közösség tanácsa), a közgyűlés és az aktíva. Bármelyikük hiánya, elsorvadása, esetleg formális tevékenysége megbontja a közösség egységes működését. Makarenko? mány lenni. Nem harcolhattak a lopás ellen sem, olyan szegénységben éltek, nem támaszthatott teljesíthetetlen követelményt. Csaktelje- síthetöket, hogy látogassák az iskolát, takarítsanak. S a nevelők is olyan szegények és éhesek voltak, mint a telepesek, de ők nem lophattak - s nem is rövidítették meg a közösséget. Makarenko megtanulta, hogy az első lépés helyesen átgondolni a nevelési helyzetet, s meg kell teremteni a nevelési beavatkozás helyes technikáját. Közben a neveltek kihasználták a nevelők tanácstalanságát és próbára tették tűrőképességüket - a szemtelenség tetőfokán csattant el az a sokat emlegetett makarenkói pofon. Sokféleképpen magyarázzák, a harag külső jegyeként is értelmezik. Nyilván nem volt „pedagógiai" lépés ez, Makarenko bepiszkította a pedagógiai makulátlanságot a kezével, de mint egyik értékelője írja, „nagy célok érdekében tette, azért, hogy el ne árulja eszményképét, azért követett el hibát". Ó nem tartozott azok közé a pedagógusok közé, akik szerint a cél szentesíti az eszközt. Az egyik nevelő úgy vélte, azért változott meg a telepesek magatartása, mert csodálatot váltott ki belőlük, hogy Makarenko nem félt a nála fizikailag sokkal erősebb fiút megütni, aki történetesen intelligensebb is volt a többinél, s e konfliktus után ó lett Makarenko segítője. Ettől kezdve a nevelők és neveltek nem mint két ellentétes tábor álltak egymással szemben: elkezdődött a közös munka az új ember kialakításáért. (Ezt a folyamatot írta meg a Pedagógiai hösköl- teményben, amely magyarul Az új ember kovácsa címmel vált ismertté.) Az elhanyagolt birtokon Makarenko néhány év alatt jól működő gazMoszkvába költözött, elméleti és irodalmi munkásságot folytatott^ 1939- ben bekövetkezett váratlan haláláig. Makarenko pedagógiájának kiindulópontja a nevelés célja. Szerinte a nevelés célja az ember egyéniségének, jellemének részletesen kifejtett programja, melyben összefonódnak az általános, a tipikus és az egyedi elemek. Az egyén magatartása sok mindennek (tudat, rátermettség, egészség stb.) az eredménye, de szerinte legdöntőbben a társadalmi tapasztalaté. Ez a tapasztalat hozza létre az indítékrendszert. A motivációs bázist vélte a nevelési folyamat legfontosabb lélektani kérdésének, ezért figyelemreméltó gondolatokat mondhatott az emberi szükségletek és ezek nevelésének pedagógiai összefüggéseiről. A magatartás nevelése Makarenko szerint a szükségletek nevelésétől függ. A nevelés ebben a vonatkozásban nem más, mint kezdetben a csupán külső (nevelői, szülői, társadalmi) követelményként jelentkező reális magatartási igényeknek, erkölcsi normáknak meggyőződésen nyugvó benső szükségletté alakítása a társadalmi-közösségi gyakorlat tapasztalatai alapján, a nevelt végül is önmagától követeli a helyes cselekvést, mert szükségletévé vált a magas fokú morális igényesség. Makarenko pedagógiájának és '-etikájának legfontosabb kategóriája a közösség. Ez szerinte az egész szocialista nevelés egyetemes szervezeti formája, mert közösségi embert formálni csak közösségben és közösség által lehet. A közösséget nemcsak pedagógiai, hanem szociológiai, pszichológiai oldalról is megközelítette, s gyakorlati tapasztalatai alapján mindenki másnál sokrétűbben dolgozta ki a közösségnek mint pedagógiai jelenségnek a kérA közösségi nevelés egyik legfontosabb törvényszerűsége a közösség mozgásával kapcsolatos. Ma is gyakori, hogy egyes, meglehetősen összeforrott közösségek egy idő-után bomlani kezdenek, esetleg széthullanak. Ennek oka szinte mindig az, hogy nem volt már olyan cél a közösség előtt, amely összetartotta volna a tagokat (az osztályhoz, az iskolához tartozás érzése stb.). A közösség soha nem állhat meg, mert a megállás gyengü^, léshez vezet. x Ma is időszerű feladata a nevelésnek, hogy szüntelenül új és új, fokozatosan emelkedő perspektívákat állítson a növendék elé. Makarenko három típusú perspektívát tartott szükségesnek alkalmazni: a közeli perspektívát, amely gyors sikert ígér valamely követelmény teljesítésének esetén (például szorgalomjegyek vagy az ösztönzés más eszkö- • zei), a messzi perspektívát, amely a távoli jövő képét, a növendék eljövendő felnőtt személyiségét és életét vetíti a nevelt elé, a közbülső perspektívát, amely a kettő áthidalását szolgálja, hosszabb-rövidebb időre szóló biztatást, ígéretet jelent a neveltnek (például a tanév végén kirándukás vagy táborozás stb.). A háromféle perspektívát egyidejűleg kell alkalmazni, mert szükség van a közeli perspektívára, a gyors siker reményére is, hiszen a nagyon messzi távlatok általában nem tudnak tartósan lelkesíteni (például az idegen nyelvek tanulásának nehézségei közepette vajmi keveset lelkesíti a tanulót, hogy milyen jó lesz, ha majd tud beszélni azon a nyelven). Az viszont irreális képet fest a valóságról, ha csak közeli perspektívákat alkalmazunk; nem szoktathatjuk a tanulókat ahhoz, hogy minden elvégzett munka után gyors jutalmat várjanak. Makarenko pedagógiájának alanya - egyebek között ebben is különbözik minden elődjétől - nem az egyes, elszigetelt nevelő, hanem a nevelők közössége. A pedagógusok közösséggé szerveződését azért hangsúlyozza, mert a nevelés hatékonysága szenved csorbát, ha bármily kiváló nevelők is egymástól függetlenül folytatják nevelői tevékenységüket, ha nem hangolják össze cselekedeteiket, ha minden esetben nem a pedagógusközösség reprezentánsaiként lépnek fel. Makarenko tevékenységének, életművének a jelentősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy, gyakorlati tapasztalatait általánosítva, megfogalmazta a kommunista nevelés legalapvetőbb tételeit. A nevelés területén felfedett törvényszerűségei (például az oktatás és a termelőmunka összekapcsolásáról, a fegyelemre nevelésről stb.) fokozatosan szerves részeivé váltak a marxista pedagógiának, hatásuk megmutatkozik a pedagógiai kézikönyvekben, de az egyes részproblémákkal foglalkozó tudományokban is. Polgári és marxista kutatók egyaránt foglalkoznak munkásságával, melyet eltérően interpretálnak, egyesek a személyi kultusz névvel jelzett korszak pedagógiai reprezentánsának tartják (igaz, ó is rákényszerült arra, hogy cikkeiben, előadásaiban időszerű politikai eseményekre, tekintélyi érvekre hivatkozva fejtse ki pedagógiai nézeteit, ez azonban kibékíthetetlen ellentétben áll mondanivalója egészével). Nagyságát bizonyítja, hogy pedagógiai eszményeiből, tapasztalatainak meggyőző tanúságtételból jottányit sem engedett. Egyre gyakrabban csendül fel a. nyugati szakemberek körében is megbecsülése. A makarenkói örökség ismerete csak akkor lehet megfelelő szintű, ha műveit - nem csupán a művek méltatásait - olvassuk és értelmezzük; ha hozzá hasonlóan vállaljuk a társadalom, a nevelés szolgálatát. Makarenko röviddel a halála előtt maga fogalmazta meg életének legfontosabb tanulságát e szavakkal: „Mindössze egyetlen dologról akarom meggyőzni önöket, s egyáltalán nem arról, hogy vakon utánozzanak és másolják módszereimet. Csupán arról szeretném meggyőzni Önöket, hogy legyenek merészek és alkossanak." SZEBERÉNYI JUDIT 111.11. T est vérháború Verekszenek a testvérek. A nagyobbik fiú kilencéves, a kicsi öt. Ütik, rúgják egymást. S mikor valamelyik éppen kapott egyet a másiktól, apjára sandít, vajon látta-e, mit szenved el a testvérétől. Ha az apa jelenlétében is egymásnak esnek, mit művelhetnek akkor, ha nem látja őket. Semmiképpen nem szabad megengednünk, hogy a testvérek verjék egymást. Ez megeshet olykor-olykor! De ha rendszeressé válik, súlyos nevelési hibák sorozatát kell feltételeznünk. Először meg kell próbálnunk kideríteni, mi az egymás iránti ellenszenv oka. Valószínűleg az első ártatlan civakodások esetén mindig a nagyobb fiút büntetik a szülők. Talán a kisebbik jelenlétében. El tudjuk képzelni elégedett, kárörvendó képét. Nem is mindig a nagyobb volt a hibás, de neki lehetne több esze, Így mindig ót büntették. A sok büntetéstől a nagyobb félénkké vált, a kicsi vérszemet kapott. Most már mindig ó kezdeményezett, időlegesen ő kerekedett felül. A nagyobb egy ideig tűrte ezt az állapotot, aztán olyan elkeseredetté vált, hogy már semmire sincs tekintettel. így kerül sor az apa jelenlétében is ezekre a szégyenletes jelenetekre. Mit tehetünk? Feltétlenül szét kell választanunk őket, s közölni velük, ezt a viselkedést nem tűrjük el. Szigeteljük el őket egymástól, legyenek külön szobában. Ebben a korban már unalmas egyedül játszani. Szeretnének együtt lenni. Legyen ennek a feltétele: csak ha békében vannak egymással. Aztán adjunk nekik olyan feladatokat, sunetyeket csak összefogással lehet megoldani. Mondjuk, rakjanak rendet együtt, s ha sikerült, jutalmazzák őket érte. Vagy tegyünk egy tálkába darabokra tördelt csokoládét, s addig nem szabad enniük belőle, míg közös megelégedésükre el nem osztották. Ha ez nem sikerült, ne adjunk nekik belőle. Vigyázzunk rá, hogy a legapróbb dologban se tegyünk közöttük különbséget, hiszen valószínűleg a mostani háborúságnak is ez az oka. Az se tévesszen meg bennünket, hogy egy-két napi távoliét után vágyódnak egymás társaságára, s ajándékokat készítenek egymásnak. Hanem amikor összekerülnek! öt perc után! Érzelmileg is tudatosítanunk kell bennük, nekünk mennyire rosszul esik az ő durvaságuk. Nem szabad lekicsinyelnünk a problémát, mert ha elhúzódik, még a felnőttkori viszonyukra is kihat. ÁTANYI LÁSZLÓ Ki volt
