Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-12 / 6. szám
szú 5 .11.12. Bonyolult kérdésekkel, sajátos gondokkal küszködik Afrika. A kontinens országainak többsége mindössze néhány évtizede vívta ki függetlenségét, azonban szinte az egész földrész a mai napig birkózik az újgyarmatosítás veszélyével. Elég a napi híreket olvasnunk, hallanunk, hogy meggyőződjünk arró^a mérhetetlen természeti gazdagságáról ismert földrész nemcsak fejlődési gondokkal küzd, nemcsak a „hogyan tovább?" kérdése mered az egyes országok politikusai elé, hanem a társadalmi gondok, bajok tömege is. Egyes afrikai országokban naponta ezrek halnak éhhalált, s megoldatlan az ellátás, a foglalkoztatás, az egészségügy, az oktatás megannyi problémája. Joaquim Chissano mozambiki államfő (jobbra) és a dél-afrikai Desmond Tutu érsek a FRELIMO megalakulásának 25. évfordulójára rendezett nagygyűlésen. Gyógymód kerestetik - mondhatnánk tömören, csakhogy a gyógymód keresésében annyira eltérő az érdekelt országok álláspontja, hogy az Afrikai Egységszervezet (AESZ) tavaly nyáron Addisz Abebában megtartott évi csúcstalálkozóján is csak az általánosságok szintjén tudták megfogalmazni a gondokat, ötven tagállam legfelső vezetői közül mindössze tizenhat tartotta érdemesnek, hogy személyes megjelenésével is segítse az egység keresésére irányuló törekvéseket. Az értekezlet fő témájaként a dél-afrikai rendszer elítélése került napirendre. Ez 1963-tól, a szervezet megalakulásától kezdve mindig alkalmas volt az egység demonstrálására. Mint azt Idé Oumarou, az AESZ főtitkára is hangsúlyozta, a szervezet politikai céljai már huzamosabb ideje elsősorban az afrikai válságövezetek egyik legsúlyosabbikára, Dél-Afriká- ra, s a vele kapcsolatos kérdésekre - az apartheidre, valamint Namibia függetlenségének problémájára vonatkoznak. VÍVÓDÓ DÉL Mára a Dél-afrikai Köztársaság egyre nagyobb erőfeszítésekkel tudja csak megőrizni megingathatatlan- ságának látszatát. Az apartheid- rendszer bástyájának falait kikezdte az idő - és az ellene fellángoló szervezett mozgalom. Botha elnök hallani sem akar a feketék jogos követeléseiről, s kijelentését: ,,a rendszert, ha kell, erőszakkal is fenntartjuk“ - halálosan komolyan gondolja. A fehérek józanabbnak mondott rétegei, a mérsékelt politikai pártok (Haladó Szövetségi Párt, Új Köztársasági Párt) vezetői azonban ráébredtek már, hogy a régi módszerekkel nem lehet igazgatni az országot. Ennek következtében ellentét alakult ki a fehér kisebbségen belül is. Az apartheid-rendszer sok évtizedes uralma súlyos feszültséggóccá változtatta a dél-afrikai térséget. A jelenlegi helyzetet két tényező jellemzi: egyrészt erősödik a faji megkülönböztetés elleni harc, a belső és külső nyomás hatására tehát a fajvédő rendszer egyre nagyobb válságba kerül; másrészt mindez a pretoriai rendszer agresszivitásának fokozásához vezet. A Botha- rezsim nem hajlandó tudomást venni a valóságról, pontosabban arról, hogy rendszere túlhaladott, napjai megszámláltattak, s a faji megkülönböztetés csupán a polgárháború felé sodorhatja az országot. Meghatározó ebben a helyzetben a fekete lakosság többsége által támogatott szervezet, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) szerepe. Kidolgozta a harc irányvonalát, stratégiáját és taktikáját, a lehető legszélesebb köröket mozgatja meg az apartheid megdöntése érdekében. Befolyása állandóan nő, tekintélye nemzetközi méretben is egyre nagyobb. Az ANC irányvonaláról így nyilatkozott elnöke, Oliver Tambo: „A zsarnokság rendszerével szemben fegyvert fogni egyszerre jog és kötelesség. Nincs más választásunk, mint hogy fokozzuk a fegyveres harcot.“ Pretoria számára a szervezet épp azért jelent nagy veszélyt, mivel reális célokat követ: faji megkülönböztetéstől mentes, egységes, demokratikus Dél-Afrikát kíván megteremteni. ÉRDEKSZFÉRÁK Annak ellenére, hogy a dél-afrikai kormánykörökben is kerülik az utóbbi időben az „apartheid“ szó használatát, s bizonyos engedményekre kényszerülve a kormányzat igyekezett megszabadulni a fajüldözés leg- visszatetszöbb módszereinek egy részétől, a fekete ellenzékkel történő párbeszédre mégsem hajlandó. Mégpedig ezt a megoldást ösztönözné első számú támogatója, az Egyesült Államok is. Washington Pretoriához fűződő viszonya stratégiai szempontból jelentős, megtartása érdekében hajlandó bizonyos kompromisszumokra. Ezek a kozmetikai kiigazítások azonban merő megtévesztésként, szemfényvesztésként szolgálnak. Annak ellenére, hogy az apartheid-ellenes mozgalmak, a környező államok - a frontországok, valamint a világ haladó közvéleménye szigorú szankciókat sürget Pretoria ellen, az USA különböző fórumokon rendszeresen megakadályozza ezek elfogadását és érvényre jutását. A Kongresszus által Reagan elnökre nehezedő nyomás eredményeképp azonban legutóbb már Washington is a szankciók bevezetése mellett foglalt állást, szembekerülve így a Botha-rezsim szemellenzős politikájával, melynek legodaadóbb hive MargaretThatcher brit kormányfő. Kenyát és Nigériát érintő január eleji egyhetes afrikai látogatása - a heves tiltakozások, a sajtó hűvös reagálása - nyíltan bizonyította, a térség közvéleménye a pretorai rendszerrel szembeni keményebb álláspontot vár el Londontól. A brit kormányfő azonban ismételten azt hangsúlyozta, nem hajlandó még korlátozott gazdasági szankciókat sem bevezetni a Dél- Afrikai Köztársaság ellen. Ibrahim Babangida felszólalása sem ingatta meg Thatcher asszonyt. A nigériai államfő szerint felülvizsgálatra szorul Thatcher álláspontja, hogy Nagy- Britanniának gazdasági fegyelmező eszközök alkalmazása helyett párbeszédre kell törekednie Pretoriával. Sőt, tovább borzolva a kedélyeket, az ANC-t „terrorista alakulatnak“ minősítette. Két héttel a brit kormányfő elutazását követően hasonló körúton járt Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök, a nyugatnémet Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke. Az NSZK demokratikus köreinek általános felháborodását kiváltó útja során kijelentette, személyesen kíván tájékozódni a térségben kialakult helyzetről. FÜGGETLENSÉGRE VÁRVA Strauss látogatása egy szempontból figyelemre méltó. Mégpedig: az NSZK-nak fontos szerepet kellene játszania egykori gyarmata, Namíbia dekolonializálásában. Ez viszont nagyon kemény diónak ígérkezik. Pretoria semmibe véve az ENSZ ide vonatkozó 435. számú határozatát, törvénytelenül megszállva tartja Namíbia területét. Az országot katonai rendórállammá alakította. Namibia nem más, mint a dél-afrikai apartheid-kormány eszköze, annak meghosszabbított karja. Elsősorban London, Bonn és Washington politikája miatt hatástalanok maradnak a Pretoriával szembeni szankciók, az ENSZ határozatait is beleértve. Maguk az afrikai országok sem tudnak egységes álláspontot képviselni a dél-afrikai fajüldöző rendszerrel szemben. Bár egyes országok, így Zimbabwe is a teljes szakítást fontolgatta Dél- Afrikával, Kenneth Kaunda, az AESZ újonnan megválasztott elnöke óva intett az ilyen lépésektől, figyelmeztetve, nehogy a frontországok maguk ellen dolgozzanak. Pretoria „étvágya" ugyanis - maga mögött érezvén az említett nagyhatalmakat - növekszik. A kormány által támogatott katonai pszichózis meghatározó tényezőjévé vált az ország bélés külpolitikai irányvonalának, s egyre mélyebb gyökereket ereszt a fehér kisebbség körében is. A statisztikai adatok -alapján az elmúlt tizenöt év során a katonai kiadások növekedése a Dél-afrikai Köztársaságban volt a leggyorsabb az egész világon: harmincötszörösére nőtt, s jelenleg 2,1 milliárd dollárt emészt fel évente. Szomorú érdekesség továbbá, hogy Pretoria vezet az egy főre eső lőfegyverek számában is. Eszerint minden család átlagosan két ilyen típusú fegyverrel rendelkezik. Mindezek ismeretében érthető Pretoria bátorsága és agresszivitása. Az ország elszigetelését célzó nemzetközi szankciókat aktívan támogató frontországok különösen szálkát jelentenek Pretoria szemében. Namíbia megszállása által pedig - Tanzánia kivételével - mindegyiket közvetlenül „utasíthatja rendre“ saját csapatai és az egyes országokban általa pénzelt ellenforradalmi bandái által. Namíbia ezenfelül kitűnően megfelel rég dédelgetett tervének, tudniillik, hogy ütköző- övezetet - vagy ahogy Pretoriában mondják: „ütközőállamot“ - hozzanak létre Angola és Namíbia közt, a Zimbabwe, Botswana határait érintő sarkot is beleértve. Célja ezzel az UNITA ellenforradalmi bandáinak védelme, továbbá az a lehetőség, hogy egyszerre támadhasson Angola és Botswana ellen. Angola-ellenes akcióit a közelmúltban sem szüntette meg, sőt, általános felháborodás fogadta a példátlan hírt, miszerint Botha elnök hívatlan vendégként, persze, titokban, háromszor is Angolában járt, hogy „fokozottabb harci szellemre buzdítsa katonáit“. Az Angola kérelmére összeült BT ez alkalommal ismét hozott egy - a pretorai rendszer agresszióját elítélő - határozatot, amelynek az oly régen követelt kötelező érvényű szankciók életbe léptetéséig azonban nincs gyakorlati jelentősége. Visszatérve Namíbiához - függetlenségének megadását a Botha- rendszer az angolai területeken állomásozó kubai csapatok kivonásától teszi függővé. Washington pedig azt követeli, a luandai kormány ossza meg hatalmát az UNITA-val. E képtelen követelés megvalósításához elsőrendű támpontot nyújtana az „ ütközőállam“. Biztosítaná Washington számára a gazdag uránérc- és földgázlelöhelyeket, valamint Walvis Bay-t, a dél-atlanti térség egyik legfontosabb tengeri bázisát. GONDTERHELT FRONTORSZÁGOK Pretoria azonban a többi frontországot is rendre leckézteti „nem megfelelő politikai beállítottságuk“ miatt. A térség függetlenségüket kivívott államai így közvetlenül érdekeltek abban, hogy a világ milyen eszközökkel kísérli meg a Dél-afrikai Köztársaság politikai és gazdasági elszigetelését. Pretoria kezében ugyanis hatalmas ütőkártya van: az említett országok többségének legfőbb gazdasági partnere, a külföldi behozatal és az árucsere-forgalom a Dél-afrikai Köztársaságon keresztül zajlik. Tehát olyannyira függő viszonyban vannak a fajüldöző rendszertől, hogy annak bármilyen lépése teljes csődöt okozhat az egyes gazdaságokban. Zimbabwe, Zambia és Botswana esetében súlyos következményekkel járhatnak a gazdasági szankciók, s még drá- maiabb Mozambik helyzete. Az ország energiafelhasználásának 90 százaléka a Dél-afrikai Köztársaságból származik, s a körülményeket súlyosbítja, hogy mintegy 300 ezer polgára dolgozik legálisan vagy illegálisan az apartheid országában. A frontországok felfedezték: e tarthatatlan gazdasági helyzetből az egyedüli kiút, ha közös fejlesztési programokba kezdenek, s ezen belül is elsősorban a független kereskedelmi útvonalat hoznak létre. Ennek jegyében döntöttek a Beira-folyosó beindításáról - a Zimbabwéből és Zambiából Mozambikon, Tanzánián és Zairon áthaladó vasútvonalak felújításáról, kibővítéséről. A jelek szerint az ilyen és hasonló összetartó' törekvések egyre nagyobb teret kapnak az AENSZ tanácskozásain, s ezzel kiszorítják a földrész országait megosztó kérdéseket. Mindez rendkívül fontos annak érdekében, hogy az Afrika egészének jövőjét érintő problémák megfelelő megoldásának keresése ne súlyosbítsa a földrész gondjait. Ha beszélhetünk egyáltalán „hátrányos helyzetű“ kontinensről, hát akkor Afrika az: súlyos gondját elsősorban áz okozza, hogy országai gazdaságilag egyre inkább el- adósodnak, a világgazdasági hatások függvényeivé válnak, a kedvezőtlen hatások miatt képtelenek arra, hogy belső termelési szerkezetükben hatásos változásokat eszközöljenek. FÓNOD MARIANNA A pretoriai erőszak néger áldozatai - és túlélői A jelen és a múlt szimbóluma Dél-Afrikában: fehéreké a fegyver négereké a kétségbeesés.