Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-09 / 290. szám, péntek
Mihail Gorbacsov beszéde az ENSZ Közgyűlésének 43. ülésszakán A Szovjetunió új, jelentős békekezdeményezései (ČSTK) - Mint arról röviden már beszámoltunk, Mihail Gorbacsov szerdán beszédet mondott az ENSZ-közgyülés 43. ülésszakán. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük beszédét. ÚJ SZÚ 1988. XII. 9. . Tisztelt elnök úr! Tisztelt főtitkár úr! Tisztelt küldöttek! Azért jöttünk ide, hogy kifejezésre juttassuk tiszteletünket az Egyesült Nemzetek Szervezete iránt, amely egyre inkább kinyilvánítja képességét arra, hogy egyedülálló nemzetközi központ legyen a béke és a biztonság szolgálatában. Eljöttünk ide, hogy kifejezésre juttassuk tiszteletünket e szervezet tekintélye iránt, amely Képes egyesíteni az emberiség kollektív tudását és akaratát. Az események egyre inkább azt bizonyítják, hogy a világnak szüksége van ilyen szervezetre. Neki pedig arra van szüksége, hogy valamennyi tagja aktívan részt vegyen kezdeményezéseiben és akcióiban, támogassa azokat, lehetőségeihez mérten és személyes hozzájárulásával gazdagítsa tevékenységét. Több mint egy évvel ezelőtt A biztonságos világ realitása és garanciái című cikkemben több megjegyzést fűztem azokhoz a problémákhoz, melyek az ENSZ érdeklődésének középpontjában állnak. Az azóta eltelt idő új témákat adott a gondolkodáshoz. A világesemények alakulásában valóban fordulat következett be. A Szovjetunió szerepe a világ ügyeiben ismert, és tekintettel a forradalmi átalakításra, amely országunkban most folyik és amely magában hordozza a béke és a nemzetközi együttműködés óriási potenciálját, különös érdekünk fűződik ahhoz, hogy helyesen értsenek meg minket. Azért vagyunk itt, hogy a legtekintélyesebb nemzetközi szervezet székhelyén kifejtsük elképzeléseinket és tájékoztassunk új fontos döntéseinkről. I. Hogyan lép az emberiség a XXI. századba? Elgondolkodásra késztetnek a nem is olyan távoli jövőt illető elképzelések. A jobbat várva, s egyben kétségekkel tekintünk e jövő felé. • A világ, amelyben élünk, lényegesen különbözik attól, ahogyan a század elején, sőt annak közepén kinézett. S állandóan változik minden vonatkozásban. A nukleáris fegyverek felfedezése csak tragikusan kiemelte ezeknek a változásoknak az elvi jellegét. Ez a fegyver, mint az abszolút katonai erő anyagi szimbóluma és hordozója egyben feltárta ennek az erőnek az abszolút határait is. Egész sürgető voltában felmerül az emberiség túlélésének, megőrzésének problémája. Nagyon mélyrehajtó szociális változások következnek be. A történelmi színtéren - keleten és délen, nyugaton és északon- emberek százmilliói, új népek és államok, új társadalmi mozgalmak és ideológiák léptek az előtérbe. A kiterjedt és gyakorta viharos népi mozgalmakban egész sokoldalúságában és ellentmondásosságában nyilvánul meg a függetlenség, a demokrácia és a szociális igazságosság utáni vágy. Az egész világrend demokratizlásának gondolata hatalmas szociális és politikai erővé vált. A tudományos-műszaki forradalom számos olyan problémából- gazdasági, élelmiszer-, energetikai, ökológiai, információs és demokráciái problémából -, melyeket a közelmúltban még nemzetiségi vagy regionális problémaként kezeltünk, globális problémákat alkotott. A világ mintegy láthatóbbá és kézzelfoghatóbbá vált mindenki számára a legújabb kommunikációs és tájékoztató eszközöknek, valamint a közlekedésnek köszönhetően. A nemzetközi kapcsolatok minden korábbinál egyszerűbbé váltak. Ma nehezen képzelhető el valamilyen „zárt" társadalmak megőrzése. Ez megköveteli a nemzetközi együttműködéssel, mint a világ biztonsága jelentős tényezőjével összefüggő problémák összességével kapcsolatos nézetek határozott felülvizsgálatát. A világgazdaság egységes szervezetté válik, melynek keretén kívül egyetlen ország sem tud normálisan fejlődni, tartozzon bármely társadalmi rendszerhez, s legyen bármilyen gazdasági szinten. Ez napirendre tűzi a világgazdaság alapvetően új működési mechanizmusának és a nemzetközi munkamegosztás új szerkezetének kidolgozását. A világgazdaság növekedése egyben feltárja a hagyományos típusú iparosítás ellentmondásait és határait. Fejlődésének „bővítése és elmélyítése“ ökológiai katasztrófához vezet. Nagyon sok olyan ország van még azonban, ahol az ipar nem kellően fejlett, s egyes országok még nem zárták le az iparosítás mák alakították ki nagymértékben azt a gondolkodásmódot, amely máig uralkodó a társadalmi tudatban. Ez mérhetetlen szellemi gazdagság. Ma a szemünk láttára más világ jön létre, amely számára más utakat kell keresni a jövőbe. A keresés során természetesen a felgyülemlett tapasztalatokra kell támaszkodni, de látni kell az elvi különbségeket is a között, ami tegnap volt, s ami ma van. Ezáltal azonban nem lesz kisebb a feladatok újszerűsége, de nehézsége sem. Ma olyan szakaszba léptünk, amikor a haladás alapjává az egész emberiség érdeke válik. Ennek tudatosítása megköveteli, hogy a világpolitika is az egyetemes emberi értékek prioritásához tartsa magát. Az elmúlt századok és évezredek történelme szinte az olyan állandó háborúk, a néha elkeseredett harcok előtti szakaszt. Az egyik nagy probléma az, hogy a régi technológiai példák szerint folytatódik-e gazdasági fejlesztésük, vagy bekapcsolódhatnak az ökológiai szempontból tiszta termelés keresésébe. A másik probléma: a fejlett országok és a fejlődő államok többsége közti szakadék nem kisebbedik, s egyre komolyabb globális jellegű fenyegetéssé válik. Ez teszi szükségessé az alapvetően új típusú ipari haladás keresését, olyanét, amely megfelelne valamennyi nép és ország érdekeinek. Röviden, az új realitások megváltoztatják az egész világ helyzetét. A múltból örökölt különbségek és ellentétek gyengülnek vagy más síkra helyeződnek, ugyanakkor újak merülnek fel. Egyes korábbi ellentétek és viták elveszítik jelentőségüket. Ezek helyébe azonban más konfliktusok lépnek. Az élet a megszokott sztereotípiák, az elavult nézetek elvetésére, az illúziókról való lemondásra késztet. Változik maga az elképzelés a haladás jellegéről és kritériumairól. Naivitás lenne úgy vélekedni, hogy a mai emberiséget aggasztó problémákat a korábban használatos, vagy a korábban megfelelőnek tartott eszközökkel és módszerekkel meg lehet oldani. Igen, az emberiség nagyon gazdag tapasztalatokat szerzett a politikai, gazdasági és szociális fejlesztés terén, a legkülönbözőbb feltételek között. De ezek a tapasztalatok annak a világnak a gyakorlatából és formájából származnak, amely már a múlté vagy most válik azzá. Ez a mostani, fordulópontot jelentő történelmi szakasz egyik jellemző vonása. A legnagyobb filozófusok keresték a társadalom fejlődésének törvényeit, igyekeztek megtalálni a választ a fő kérdésre: hogyan lehetne az ember életét boldoggá, igazságossá és biztonságossá tenni. Két nagy forradalom - a francia 1789- ben és az orosz 1917-ben - óriási hatással volt a történelmi folyamat jellegére és radikálisan megváltoztatta a világban lejátszódó eseményeket. A maga módján mindkettő óriási mértékben ösztönözte az emberiség haladását. Éppen ezek a forradaltörténelme volt, melyek kölcsönös pusztításhoz vezettek. Ezek a háborúk a szociális és politikai érdekek ütközéséből, a nemzetiségi gyűlöletből, az ideológiai vagy vallási türelmetlenségből fakadtak. Mindez volt. Sokan máig megmásíthatatlan törvényszerűségként próbálják feltüntetni ezt a még le nem küzdött múltat. A háborúk, a gyűlölködés, a népek és országok megosztottsága folyamatával párhuzamosan kibontakozott és erősödött egy másik, ugyanolyan objektív folyamat - a kölcsönösen átfonódó és egységes világ létrejöttének folyamata. A további világméretű haladás most csak úgy lehetséges, ha keressük a közös, az egész emberiségre kiterjedő egyetértést az előrelépéshez az új világrend felé. Megközelítettük azt a határt, amikor az ösztönösség zsákutcába vezet. A világközösségnek meg kell tanulnia úgy alakítani és irányítani a folyamatokat, hogy megőrizzük a civilizációt, s a civilizáció legyen mindenki számára biztonságos és kedvezőbb a normális élethez. Arról az együttműködésről van szó, melyet pontosabban „együttal- kotásnak“ és „együttfejlesztésnek" nevezhetnénk. A másik rovására való fejlődés elavulttá válik. A mai realitások tükrében nem lehetséges a haladás sem az ember és a népek jogainak és szabadságjogainak rovására, sem a természet rovására. Maga a globális problémák megoldása megköveteli az államok és a társadalmi-politikai irányzatok együttműködésének új mértékét és minőségét, függetlenül az ideológiai és más különbségektől. Természetesen az egyes országok és társadalmi struktúrák keretében bekövetkeznek és be fognak következni elvi és forradalmi változások. Ez így volt és így lesz. Korunk azonban ezt is korrigálja: a változások belső folyamatai nem érhetik el nemzeti céljaikat, amíg csak „párhuzamosan“ zajlanak másokkal, anélkül, hogy kihasználnák a környező világ vívmányait és az egyenjogú együttműködés lehetőségeit. Ilyen feltételek között a békés élet megteremtése szempontjából még pusztítóbb lenne a beavatkozás ezekbe a belső folyamatokba abból a célból, hogy azokat idegen elképzelések alapján változtassák meg. A múltban a különbségek az egymástól való elszakadás tényezői voltak, most a kölcsönös gazdagítás és kölcsönös közeledés tényezőivé válhatnak. A társadalmi rendszerben, az életmódban, az ilyen vagy olyan értékek előnyben való részesítésében lévő különbségek mögött érdekek állnak. Ezen nem lehet változtatni. Nem térünk ki azonban az elől a követelés elől sem, hogy keressük az érdekek olyan egyensúlyát, amely a világ túlélésének és haladásának feltétele. Ha mindezen elgondolkodunk, arra a következtetésre jutunk, hogy ha figyelembe akarjuk venni a múlt tanulságait és korunk realitásait, ha tekintettel akarunk lenni a világfejlődés objektív logikájára, akkor keresnünk kell - mégpedig közösen- a módszereket a nemzetközi helyzet egészségesebbé tételére, az új világ építésére. Ha pedig ez így van, akkor érdemes megállapodnunk e tevékenység alapvető, valóban univerzális feltételeiről és elveiről. Például nyilvánvaló, hogy az erő és az erővel való fenyegetés a továbbiakban nem lehet a külpolitika eszköze. Ez mindenekelőtt a nukleáris fegyverekre, de nemcsak ezekre vonatkozik. Mindenkitől, de elsősorban az erősektől meg kell követelni, hogy maguk korlátozzák, majd teljesen zárják ki az erő külső alkalmazását. Ez az első és legfontosabb komponense az erőszak nélküli világnak, melynek gondolatát Indiával együtt hirdettük meg a Delhi nyilatkozatban, s melynek követésére szólítunk fel. Ezenkívül már ma világos, hogy a katonai erő fokozása egyetlen hatalmat sem tesz mindenhatóvá. Sőt, a fegyveres erőre való egyoldalú támaszkodás végeredményben meggyengíti a nemzeti biztonság más alkotóelemeit. Számunkra világos a szabad választás elvének szükségessége is. Ennek tagadása komoly fenyegetés a világbéke számára. A népek eme jogának tagadása- bármilyen ürügy alapján és bármilyen szavakkal leplezve - fenyegetést jelent annak a törékeny egyensúlynak a számára is, amelyet sikerült elérnünk. A választás szabadsága általános elv és itt nem lenne szabad kivételnek lennie. Nemcsak a jó szándékok alapján jutottunk el eme elv elkerülhetetlenségének tudatosításához. Erre vezetett minket korunk objektív folyamatainak pártatlan elemzése is. E folyamatok egyre érezhetőbb jele a különböző országok társadalmi fejlődése változatainak növekvő mennyisége. Ez vonatkozik a kapitalista és a szocialista rendszerre egyaránt. Erről tanúskodik azoknak a társadalmi-politikai struktúráknak a sokszínűsége is, melyek az utóbbi évtizedekben jöttek létre a nemzeti felszabadító mozgalmak bázisán. Ez az objektív valóság feltételezi mások nézeteinek és állásfoglalásainak tiszteletben tartását, a toleranciát, a készséget arra, hogy a mást ne mint rosszat vagy ellenségeset tekintsük, a képességet a tanulásra, az egymás mellett élésre és emellett a különbözőség megőrzésére, az egymás mellett élésre anélkül, hogy teljesen egyetértenénk egymással. Egyre inkább elfogadott a világ sokszínűsége, ami tarthatatlanná teszi a próbálkozásokat, hogy egyesek magas lóról tekintsenek a környező országokra és saját demokráciájukra tanítsák őket. Nem is szólva arról, hogy az „exportváltozat“ demokratikus értékei gyakran nagyon gyorsan elvesznek. Vagyis a sokszínűségben való egységről van szó akkor, amikor ezt politikai síkon megállapítjuk, amikor megerősítjük, hogy a szabad választás hívei vagyunk, s eltűnnek azok az elképzelések is, hogy egyesek „isten akaratából" vannak a világon, mások pedig teljesen véletlenül. Ideje megszabadulni ettől a komplexustól és megfelelő módon építeni a saját politikai vonalat. Ezáltal megnyílnak a világ egysége megszilárdításának távlatai. Az új szakasz követelményévé vált az államközi kapcsolatok de- ideologizálása. Nem mondunk le meggyőződésünkről, filozófiánkról, hagyományainkról. Senkit sem szólítunk fel arra, hogy mondjon le az övéiről. Nem áll azonban szándékunkban az sem, hogy bezárkózzunk saját értékeink körébe. Ez szellemi elszegényedéshez vezetne, mivel azt jelentené, hogy lemondunk a fejlődés olyan erős forrásáról, mint a cseréje mindannak az eredetinek, amit minden nemzet önállóan hoz létre. Ilyen csere során bizonyítsa mindenki saját rendszere, saját életmódja, saját értékei előnyeit, de ne csak szavakkal és propagandával, hanem reális tettekkel. Éppen ez az ideológiák tisztességes harca. Ezt azonban nem lenne szabad kiterjeszteni az államok közti kölcsönös kapcsolatokra. Másképp egyszerűen nem leszünk képesek egyet sem megoldani ezek közül a világproblémák közül: nem leszünk képesek kialakítani a népek közti széles körű, kölcsönösen előnyös és egyenjogú együttműködést; sem racionálisan kihasználni atu- dományos-műszaki forradalom vívmányait; sem átalakítani a világgazdasági kapcsolatokat és megőrizni a természetet; sem leküzdeni a nem kielégítő fejlődést, nem fogunk tudni véget vetni az éhezésnek, a betegségeknek, az írástudatlanságnak és más tömeges problémáknak; és természetesen nem sikerül elhárítanunk a nukleáris veszélyt és a militarizmust. Ilyenek elképzeléseink a világ törvényszerűségeiről a XXI. század küszöbén. Természetesen nem tartunk igényt a megcáfolhatatlan igazságra. Ha azonban alaposan elemezzük a korábbi és az újonnan létrejött realitásokat, arra a következtetésre jutunk, hogy éppen ilyen hozzáállással kell közösen keresni az utat afelé, hogy az egyetemes emberi eszme váljon uralkodóvá a számtalan centrifugális erő felett, hogy megőrizzük a civilizáció életképességét, amely talán az egyedüli a világűrben. Nincs ebben bizonyos romantika, a világ társadalmi tudata lehetőségeinek és érettségének eltúlzása? Nálunk otthon is és egyes nyugati partnereinktől is hallunk ilyen kétségeket és ilyen kérdéseket. Meggyőződésem, hogy nem távolodunk el a valóságtól. A világban már kialakultak azok az erők, amelyek ilyen vagy olyan módon ösztönzik a belépést a békés korszakba. A népek és a közvélemény széles körei valóban őszintén kívánják a helyzet javítását, meg akarják tanulni az együttműködést. Néha szinte elképeszti az embert, milyen erős ez az irányvonal. És fontos, hogy ezek a hangulatok kezdenek behatolni a politikába. A filozófiai hozzáállásokban és a politikai kapcsolatokban bekövetkezett változás jelentős feltétele annak, hogy az objektív folyamatok alapján világméretben hatalmas ösztönzést kapjon az államok közti új kapcsolatok megteremtését célzó erőfeszítés. Ilyen következtetésre jutnak azok a politikusok is, akiknek a tevékenysége annak idején a hidegháborúval, s néha a legkiélezettebb szakaszokkal állt kapcsolatban. Sokak számára nehéz, ám az ő számukra különösen nehéz lemondani azoknak az időknek a sztereotípiáiról és tapasztalatairól. Ha pedig ők is eljutnak az ilyen fordulathoz, nyilvánvaló, hogy az új nemzedékek színrelépésével a lehetőségek is nagyobbak lesznek. Röviden, a békés korszak szükségességének tudatosítása utat tör magának és uralkodó tendenciává válik. Ennek köszönhetően váltak lehetségessé az első reális lépések is a nemzetközi helyzet javítása és a leszerelés terén. (Folytatás a 4. oldalon)
