Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)

1988-11-18 / 272. szám, péntek

Tanításunk ereje az igazságban rejlik

Alekszandr Jakovlev elvtársnak, az SZKP KB Politikai Bizottsága tagjának, a KB titkárának beszéde a november 15-i prágai ideológiai aktívaértekezleten

Népeink történelmi kapcsolata szorosan összefonódik Európa sorsával: a szociális és a nemzeti felszabadulás kérdéseiben, a két világtragédia tapasztalataiban, de a földrészek biztonságának és együttműködésének kérdéseiben is.

Az elmúlt 40 évben a szovjet-csehszlovák kapcsolatok a szocialista közösség szerves részévé, az új kölcsönös kapcsolatok megteremtésének fontos tényezőjévé váltak az egész kontinensen.

E kapcsolatok hangnemét az SZKP és a CSKP Központi Bizottságának szoros együttműködése adja meg, amelyre a nyíltság, a kölcsönös megértés és az elvtársi együttműködés a jellemző. Mihail Gorbacsov és Miloš Jakeš januári moszkvai találkozóján megszületett együttműködésünk új gondolatokkal .átszőtt programja.

Napjainkban fontos emlékeztetni arra, hogy az együttműködést az új politikai gondolkodásmód szellemében fejlesztő pártjaink közösen, jelentős mértékben járulnak hozzá az atomfegyverek és az erőszak nélküli világ, a komplex nemzetközi biztonság és a közös európai ház koncepciójának megvalósításához.

A Szovjetunió az európai közepes és rövidebb hatótávolságú nukleáris fegyverek felszámolásával kapcsolatban nagyra becsüli Csehszlovákia konstruktív szerepét. Támogatjuk Miloš Jakeš elvtárs kezdeményezését, hogy a NATO és a Varsói Szerződés érintkezési vonalán hozzák létre a bizalom, az együttműködés és a jószomszédi kapcsolatok övezetét.

A szovjet társadalom most a legbonyolultabb forradalmat, a tudat forradalmát valósítja meg. A Szovjetunióban jelenleg az átalakításhoz való viszonyulás széles skálájával találkozhatunk - kezdve a lelkes és türelmetlen támogatóktól, azoktól, akik az átalakításban látják életművüket - egészen a kételkedőkig és az ellenzőkig.

Tudjuk, hogy az átalakítást külföldön is, s ugyanúgy a testvéri szocialista országokban is különbözőképpen ítélik meg. A bírálat jogát természetesen üdvözöljük, hiszen ebből nyerjük a legtöbb hasznot.

Miről vitatkoznak manapság a legtöbbet az SZKP-ban és a szovjet társadat lomban? A szocializmus alapelveiről: a szociális választásról, a tulajdonról, a demokráciáról és a nyilvános tájékoztatásról, a néphatalomról, a párt politikai szerepéről. Az említett elvek tényleges tartalmáról, arról, hogy a gyakorlatban - anélkül, hogy a kívánságot valóságnak tüntetnék fel, anélkül, hogy az életet a kielégítetlen ambíciók Prokrusztész-ágyá- ba kényszerítenék - hogyan építsék az életet az említett elvek szerint. Ezzel az erkölcsi elvek kérdését is felvetjük nemcsak az életben, hanem a politikában is. Az erkölcsös, humánus - ma szocialistát jelent. Az erkölcsi elvek szem előtt tartása nélkül nem értjük meg sem az átalakítás forrásait, sem pedig céljait és folyamatát.

A Szovjetunióban az vitán felül áll, hogy szükséges-e a szocializmus vagy sem. A szocializmus választása nem volt véletlen, hanem tudatos és céltudatos. Nagyon nagy árat fizettünk érte. A szocialista eszmények és értékek erkölcsi pillérekké váltak, jéletünkben és lelkivilágunkban gyökeret eresztettek. A mi mai „átalakítási" vitánk akörül forog, hogy hogyan képzeljük el és hogyan akarjuk tovább építeni a szocialista társadalmat.

További kérdés, amit teljes határozottsággal hangsúlyozni szeretnék. Történelmünkben nem kevés példa akad arra, hogy az életet az attól távol álló spekulatív sémákba gyömöszölték. Ezeket a sémákat a bölcsesség csúcsaként tüntették fel. Az átalakítás egész belső lényegével, mozgatóerőivel, céljaival és eszközeivel alapvetően különbözik az effajta kampányoktól.

Az átalakítás nem abból az óhajból indul ki, hogy feltétlenül újszerűséggel, a múlttól szükségszerűen eltérővel kápráztasson el. Az életből, a társadalmi szükségletekből és abból indult ki, hogy valóban leküzdje az ember elidegenedését a termelési folyamatoktól, az elosztástól, a hatalomtól, az alkotó tevékenységtől. Le kell rombolni a törvénytelen vagy hibás gyakorlat által kialakult mesterséges akadályokat. Tájékozódni a jelenségek mély értelmében, és ezzel összhangban alakítani a politikát, ösztönözni, fejleszteni az emberben azt a képességet, hogy aktív, gazdag szellemi életet tudjon és akarjon élni - a mi elképzelésünk szerint ez a szocializmus megújításának értelme.

Az átalakítás elméleti fegyvertára és az ezt alkotó gondolatok hosszú ideig, lassan, néha nem egy évtizedig érlelődtek. Most annál erőteljesebben hatják át a politikát és az életet.

Az átalakítás három és fél évvel ezelőtt kezdődött azzal a szándékkal, hogy az országot kivezesse a stagnálásból és felgyorsítsa szociális-gazdasági fejlődését. Továbbra is ezek a feladatok állnak előttünk. A mély és sokoldalú elemzés azonban az átalakítás ősokainak új, szélesebb körű értelmezését hívta életre. Teljes mértékben tudatosítottuk, hogy az átalakítás történelmi helyével és jelentőségével messze túllépi a haszonelvű feladatok keretét. A szocializmus fejlődésének új, egy objektívan feltételezett szakasza, amely a szocializmus új minőségének kezdetét jelenti az élet minden területén.

Az átalakítás nem kampány, hanem objektív módon fejlődő folyamat, melynek során mind a társadalmi gyakorlat, mind pedig a társadalmi tudat, a kultúra és az értelem horizontja is megváltoznak. Az átalakítás mentes a megváltás szellemének minden fajta színezetétől.

Korunkról mint az egészséges értelem győzelmének, a realizmusnak a koráról, a saját megmérettetés és önértékelés, az öntudatra, az önmagunkra ébredés és a világban betöltött helyünk, lehetőségeink és feladataink tudatosításának időszakáról beszélünk.

Az új társadalmi rendszer feltételei között az élettapasztalatok mennyiségi felhalmozódása a minőségileg új szociális gondolkodás, a szellemi önállóság és humanizmus szükségességét váltotta ki. Napjainkban sok minden napvilágot látott abból, amit korábban nem láthattunk, mert hiányoztak a közösségi alapokon nyugvó építés tapasztalatai. Lehetőség nyílt arra, hogy pontosabb elképzelést dolgozzunk ki azokról a feladatokról, amelyeket a történelemben a valóban humánus rendszernek meg kell oldania.^ Sok mindent tudatosítottunk a társadalmi' élet árnyaltságának olyan tulajdonságairól és az emberi jellem újító képességéről, amelyeket a 19. század szocialista gondolkodása nem feltételezett.

A szocialista változások tapasztalatai első alkalommal tették lehetővé azt, hogy lássuk a szociális élet megőrzésének és fejlesztésének legmélyebb mechanizmusát, hogy az emberek szociális létének tényleges alapjait és törvényeit elválasz- szuk az ember vélt, fantázia- vagy tévedések szülte önző ambícióitól. A szocializmus világrendszere által felhalmozott tapasztalatoknak köszönhetően láthatóvá vált, mi az egyformaság és a dialektikai egység abban, ami korábban elvi szinten összeegyeztethetetlennek, s ami lényegét tekintve antagonisztikusnak tűnt.

Először is, törvényszerűen szertefosz- lanak a korábbi, bizonyos mértékig naiv, romantikus elképzelések a szocializmusnak arról a képességéről, hogy automatikusan csak előremutató irányban fejlődhet, kizárólag annak köszönhetően, hogy a szocializmus haladó rendszer. Ma már világos, hogy bizonyos körülmények között a szocializmusban is sújthatja stagnálás vagy visszaesés a társadalmat.

Másodszor, napjaink szovjet társadalmában - kizárólag erről beszélünk - elavultakká váltak a munkaszervezésnek, az életmódnak, az irányításnak, a társadalmi életnek a korábbi időszakokban alkalmazott formái. Nemcsak a nyíltan deformáltak, hanem számos normális forma is. Normális és törvényszerű azonban az iparilag elmaradott, szegény, nem megfelelő műveltségi szintű társadalom viszonylatában. E tény beismerése nem jelenti a szocializmus és lehetőségeinek megkérdőjelezését, hanem annak az igazságnak a megértését, hogy a szocializmus mint az alkotó fejlődés társadalma megkövesedett formákban nem létezhet.

Harmadszor, lehet és kell beszélni a társadalmi élet átalakításával kapcsolatos technokrata, mechanikus megközelítés válságáról, amelynek során az alap fejlesztése eszközből öncéllá válik. Ezt az az eléggé szilárd marxistaellenes meggyőződés élteti és uralja, miszerint a társadalmi életet és formáit létre lehet hozni önkényesen, valamiféle minták szerint.

Negyedszer, bebizonyosodott annak a meggyőződésnek a természetellenes- sége, hogy a már felépített mű szilárdságát elsősorban a destruktív munka nagysága határozza meg. A szocializmus az ember és a civilizáció kiteljesedését jelenti, a korábbi korosztályok minden anyagi és szellemi vívmányai alapján, s nem pedig az életformák új megteremtését a romokon, a sivatagban.

Hosszú évszázadokon át a legjelentősebb humanisták arra szólítottak fel, hogy az ember tökéletesítse önmagát. Ma, az átalakítás folyamatában ugyanakkor tisztán gyakorlati alapon túzzük ki a célt, és feltesszük a kérdést: mit kell tenni, hogy minden társadalmi intézmény - a gazdaság, a szociális szféra, a tudomány és az iskolaügy - hozzájáruljon az ember és a társadalom tökéletesedéséhez. Hogy maximális mértékben jutalmazzák a munkát, a keresést, a tehetséget.

Az előttünk álló munka egész mélységének és bonyolultságának a megítélésében végrehajtott fordulat, amelyet a tapasztalatok és azok megértése vált ki, az a követelmény, hogy mindent becsületesen kell elvégezni - mindez nagyon fontos a szellemi egészség megszerzése, a reális humanizmus megteremtése szempontjából. Lényegében ez a szocializmus felnőtté válása, szellemi és erkölcsi felnövekedése.

Sokan vannak, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy minden nehézség oka kizárólag a korábbi vezetés kezdeményezésének és kulturáltságának hiánya, a szerénytelenség, az erkölcstelenség és az önzés elleni védelem hiánya. Azt hiszik, elég, hogy a párt megtisztuljon, nagyobb legyen a fegyelem, növekedjen harciassága és szervezettsége - s ezzel biztosított lesz a gyors előrehaladás.

Ha elemeznénk életünk visszásságait, rájönnénk, hog/'minden esetben az ilyen vagy olyan mechanizmusok, a kezdeményezés és a személyes felelősség fékezése a hibás. Számos örökölt gazdasági és szociális-politikai intézmény, mechanizmus és folyamat árnyoldala az alkotó munkának, az egyéni megközelítésnek, a belső szabad választásnak a fékezése, tehát a szellemi életnek a fékezése is.

A legfontosabb: a politikának a gazdaság feletti elsődlegességének gondolata az állami, adminisztratív tényezők szerepének gyors növekedésében nyilvánult meg a társadalom életében. Ez természetesen szintén kedvezően hat a társadalmi életre. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ahelyett, hogy az államot fokozatosan az úgynevezett állampolgári társadalom, „a termelők szövetsége" váltotta volna fel, az állam falta fel az állam- polgári társadalmat, s a társadalom a bürokratikus rendszerek diktátuma alá került.

Épp ezért nem sikerült hatékony védő- mechanizmusokat létrehozni a hatalommal való visszaélés ellen. Bebizonyosodott, hogy a hatalom túlzott összevonása esetén az a kockázat fenyeget, hogy a párt és az állam érdekeit egyéni önző érdekek váltják fel. Számos törekvés mögött, hogy az álmok valóra váltását meggyorsítsák, primitív emberi önzés húzódott meg, az a törekvés, hogy az emberiség történelmi sorsa végrehajtójának érezzék magukat, emlékművet állítsanak önmaguknak, s valami olyat tegyenek, ami eddig a múlt forradalmárai közül senkinek sem sikerült.

Az emberek általános egyenlőségének és a szociális igazságosságnak az elve, amely a szocializmus számára szent, a gyakorlatban az egyenlősdiben, a munka és a jutalom, az áldozatos munka és az élet minősége közötti különbségben és abban nyilvánult meg, hogy a munkaeredmények személytelenné váltak. Ez az elv az alkotótevékenység, a kezdeményezés és a mesterségbeli tudás fékező mechanizmusává vált. A kapitalista magánvállalkozás indokolt erkölcsi elítélése a lusta és passzív emberek érdekében demagóg módon, az egészségesen becsvágyó és kezdeményező dolgozó ember elítélésévé vált.

Nemcsak a társadalom bonyolultságának és a szükséges érdekek sokszínűségének, hanem ezek összehangolása szükségességének tényét is lebecsülték. Még kevésbé értették, mennyire létszükséglet ez a fejlődés szempontjából és arra nézve, hogy a társadalom tovább haladjon előre, és leküzdje természetes ellentéteit. Ugyanis csak az érdekek ilyen sokszínűsége teszi lehetővé sok máson kívül az ellentmondás kialakulását és felszínre kerülését, az olyan ellentmondásét, amely a társadalmi haladás motorja és mozgató ereje.

A szocialista társadalom egysége így olyan jelenségként lép fel, amely minősége szempontjából különbözik mindenféle mechanikus egyszínúségtől. Ezen kívül szöges ellentétben áll ezzel az egyszínű- séggel, s összeegyeztethetetlen vele. A szocializmus nemcsak a társadalmi élet gyökeres megváltoztatásában, nemcsak forradalmi átalakításában, egész rendszerének megváltoztatásában rejlik. A szocializmus céljai és az e célok megközelítésének jellege révén humánus.

Ez a harmincas és a negyvenes évek gyakorlata elvi elutasításának további jelentős oka. Ez a gyakorlat a társadalom szétbomlásához és egyes részeinek egyre nagyobb konfrontációjához vezetett. A szocializmus azonban a társadalom egységét feltételezi és azt, hogy minden tagja egyetért alapvető és fő kérdésekben, a konkrét tettek és kérdések lehetséges és szükséges, jótékony sokszínűségének egész komplexumában. A szocializmus a társadalom konszolidációját, azt a képességet jelenti, hogy meggyőzzük azokat, akik nem értenek egyet, meghallgassuk értékeléseiket és figyélembe vegyük törvényes érdekeiket. Csakis ekkor lesz a társadalom valóban emberhez méltó.

A nézetek szocialista pluralizmusának mércéje csak egy lehet - a szocialista alap. Ezenkívül minden az élet sokszínűségének normális és természetes szférája. A szocializmusban ez a sokszínűség még gazdagabb és sokrétűbb, teljesebb és kifejezőbb lesz, s kell, hogy legyen. A nézetek, érzelmek és érdekek találkozása itt elkerülhetetlen. Ezért a politikai vezetés művészetét aszerint értékeljük, mennyire képes biztosítani, hogy ne legyenek emberek, akik a fő és alapvető kérdésekkel nem értenek egyet, hogy ne legyenek emberek, akik elszakadtak a társadalomtól, s akiket a társadalom tagadott ki.

Időnként felmerül a kérdés, nincs-e válságban a szocializmus? A gondolkodó, őszinte ember számára, aki saját bölcsessége szerint, lelkiismeretével összhangban igyekszik élni, ez a kérdés természetes. Ugyanis épp az ilyen kérdések által fejlődik minőségileg az értelem és- a tudat.

Ezeket a kérdéseket azonban demagóg módon azok is kihasználják, akik mindent a régi módon szeretnének hagyni, akiknek teljesen megfelel a stagnálás és a szociális erózió. Vannak olyanok is, akik ezeket a kérdéseket a szocialista változtatások és az élet megváltoztatásának, mesterséges meggyorsítására akarták kihasználni A szocializmus ellenfelei is spekulálnak velük, s igyekeznek bebizonyítani, hogy a szocializmus, a marxis- ta-leninista tanítás mint világnézet korszaka úgymond a végéhez közeledik.

Minden meghatározás természetesen magán viseli a feltételezések és a viszonyítások bélyegét. Amikor például a szocializmus deformációiról esik szó, önkéntelenül az a benyomás alakul ki, hogy valahol létezik, s megvan az eddig elő nem vett ideális modell. Úgy vélik, elég ezt a modellt alkalmazni és minden magától megy. Tudjuk azonban, hogy ez nem igy van, hogy törekvésünk, lelkesedésünk, munkánk, kétségeink és nem könnyű döntéseink, lelkiismeretünk nélkül még a legszebb modell sem fog működni, semmit sem tud létrehozni és alkotni.

De talán beszélhetünk a fejlődés válságáról, mint az élet, a társadalmi fejlődés, tehát a szocializmus lehetséges, valószínű szakaszának válságáról is. Amikor a szovjet társadalom jelenlegi szakaszát a fordulat szakaszaként jellemezzük, lényegében épp a fejlődés válságáról beszélünk.

A fejlődés válsága akkor áll be, amikor a társadalmi élet és gyakorlat előző formái ellentétbe kerülnek a kor megváltozott követelményeivel és feladataival. Ezeknek az ellentéteknek a puszta léte azonban még nem válság. A fejlődés válsága akkor áll be, amikor a társadalom, vagy az ember, a kialakult helyzet megértésében, vagy pedig a hatékony intézkedések kidolgozásában, esetleg egyszerre mindkettőben késlekedik. Épp ilyen folyamatok fejlődtek ki társadalmunkban, s ezek előzték meg közvetlenül az átalakítást.

A gazdaságban szociális téren és más területeken a hetvenes, hatvanas és helyenként már az ötvenes években megmutatkoztak az aggasztó irányzatok. Több területen azonban mesterségesen fékezték ezen irányzatok elméleti megértését, a tisztességes ajánlatok kidolgozását, és indokolt döntések elfogadását. Valaki számára mindez előnyös volt, valaki számára törvénytelen előnyöket és érdemtelen fizetést nyújtott. A stagnálás így olyan üvegházzá vált, amelyben a válságot nevelték.

És ez az egyik legfontosabb tanulság, amelyet az SZKP a stagnálás időszakából levont. Lényege abban rejlik, hogy olyan társadalmi, politikai és szellemi feltételeket kell teremteni, fejleszteni és tökéletesíteni a szocialista társadalomban, amelyek nem engedik meg a stagnálást, amelyek nem hagynak békét a lustáknak és az alkalmazkodni nem tudóknak, amelyek megbízhatóan hatástalanítanák a legkülönbözőbb nyerészkedőket és maximális

szQciális hatékonyságot biztosítanának minden egészséges és pozitív jelenség számára. Ezzel párhuzamosan szabályoznák a társadalmi haladást, s azt a belső tartalékok és lehetőségek feltárására irányítanák. Mindezt olyan eszközökkel, amelyek fölerősítenék az erkölcsi, az emberi, a szocialista tényezőket.

Amikor elgondolkodunk a sztálini korszak következményeiről - mind az ország, mind a szocializmus szempontjából - magyarázatára csak egyet mondhatunk. Nem igazolására, hanem épp magyarázatára. A következőt: az ismeretek és tapasztalatok hiánya, a szocialista forradalom, a szocialista gondolkodás meglepő erkölcsi tisztasága a tudat legrejtettebb mélységeiben, sőt még a sztálini táborok borzalmaiban sem engedte meg, hogy ilyen durván elfojtsák. Hogy ezt ilyen könnyen és egyszerűen tegyék. De most már rendelkezünk ezzel a tapasztalattal és az ebből származó ismeretekkel. Kell rendelkeznünk annyi elszántsággal, hogy levonjuk a következtetéseket. A tettek és a gondolkodás elszántsága meg kell, hogy feleljen a következtetések és a .tettek elszántságának.

A marxizmus klasszikusai az új társadalmi rendszer definíciójának keresésekor a leggyakrabban az „ésszerűség", „jólét“, „személyiség", „boldogság" fogalmakat használták.

Marx felhívta a figyelmet a tömörült termelők olyan jellemzéseire, mint például az, hogy „a természettel folytatott anyagcsere ésszerű irányítása, amely az erők legkisebb ráfordításával és az ember számára legméltóbb és legmegfelelőbb feltételek között valósul meg."

Engels a szocializmus definíciójában úgyszintén igyekezett egységes egészbe olvasztani az új társadalmi rend személyes és termelési jellegzetességeit. A szociális haladást, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet erősen összekapcsolta a dolgozók életszínvonalának növekedésével, „olyan életkörülmények kialakításával, amelyek között minden egyes ember szabadon fejlesztheti emberi természetét, hogy hozzátartozóival együtt emberi körülmények között élhessen, és ne kelljen tartania attól, hogy jólétét az erőszak fogja veszélyeztetni".

Bizonyára nem véletlen, hogy sem az elmúlt évtizedekben megjelent tudományos munkákban, sem pedig a propagandában nem használták ki az új társadalmi rendszer említett minőségi definícióit, amelyek a szocialista változások emberibb, szociális eredményeire helyezték a hangsúlyt.

Ami a szocializmus demokratikus lényegének marxi definícióját, a dolgozók önigazgatásának eszméjét, tehát a tudományos szocializmus megalapítóinak politikai ideálját illeti, Lenin halála után komolyabban nem tűzték ki azt a feladatot, hogy a polgárháború körülményei között létrejött átmeneti politikai rendszert összhangba kell hozni a már felépített szocialista társadalom fejlődésének, a lendület fokozásának következményével, a tudományos szocializmusnak a normális társadalmi légkörben való megvalósítása követelményeivel. És ezt nem azért tették, mert a deformációk komolyak és erősek voltak, s mert ezek politikai és szellemi hatása nagy volt.

Marx és Engels a többség szuverenitásának, a dolgozó nép önigazgatásának következetes híve volt, mindketten meg voltak győződve arról, hogy a saját sorsát irányító nép joga szent. Marx mindjárt Rousseau után természetesnek tartotta, hogy a nép, amely aláveti magát a törvényeknek, egyben a törvények alkotója is legyen, hogy a kormány csak akkor lesz összhangban a törvényekkel, ha nem fog keveredni a szuverén objektummal. Marx a szocializmusban látta a személyiség érdekei védelmének leghatékonyabb módját, úgy vélte, ez a társadalmi rendszer képes megoldani az individuális és a kollektív elv közötti ősi ellentétet. Arról volt szó, hogy olyan tömörülési formát találjanak, amely minden erejéből óvja és védelmezi a személyiséget, s a tömörülés minden egyes tagjának vagyonát, és amelynek köszönhetően mindenki mindenkivel együvé tartozik, viszont csak önmagának van alárendelve és ugyanolyan szabad marad, mint azelőtt volt.

A feltételezések szerint köztársasági rendszer keretében létrejött volna a termelési demokrácia, a helyi önigazgatás szerves egysége. Lenin a szocialista építésre vonatkozó terveiben éppen ezt a távlatot látta, és figyelembe vette ezt.

A húszas évek elején minden müveit marxista számára természetes volt, hogy

(Folytatás az 5. oldalon) 198