Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)
1988-11-17 / 271. szám, csütörtök
A korszellem jegyében A Moszszovjet Színház vendégjátéka Három városban - Bratislavában, Kassán (Košice) és Prešovban - mutatkozik be csehszlovákiai vendégszereplése alkalmával a moszkvai Moszszovjet Színház. A Bratislavában tartott három előadás közül kettőn Leonyid Zorin Az idézet című komédiáját mutatták be. Leonyid Zorin számunkra sem is- dezöje) egy, az Örkényi groteszk meretlen drámaíró. Mindenekelőtt a Varsói melódia és a Királyi vadászat azok a drámái, amelyek révén tájainkon is ismerősen cseng a neve. A most látott komédiája arra a jól ismert orosz drámai hagyományra épít, amelynek múltszázadi képviselői között Alekszandr Gribojedov és Alekszander Osztrovszkij található. Nem véletlenül látja úgy a néző a Moszszovjet Színház előadását, hogy Zorin komédiája ebből a - két népszerű színpadi szerzó által megteremtett alkotói - módszerből, belső szerkezetből és stílusból vétetett. A Gribojedovra jellemző verses drámai formán kívül szembetűnő az a jellem-sor, melyet Zorin az orosz irodalomból oly jól ismert „csinov- nyikok“ mintájára alkotott meg. Ha ezekhez az írói módszerekhez csatlakoztatjuk a komédia megírásának idejére, bemutatójára utaló tényeket, nyilvánvalónak látszik, hogy ezek nem véletlen, nem is csupán felszínes formai utalásai az egyik legismertebb kortárs szovjet drámaírónak. Hiszen a ,,csinovnyik“-réteg megőrizte önmagát a szovjet hatalom évtizedei alatt is, s így lehet ma minden változást színleg támogató, ugyanakkor valójában mindig az ellen cselekvő réteg. Ugyanúgy a hatalom különböző szintjein ülnek, és cselekszenek többnyire a maguk hasznára, persze mindvégig felsőbb utasításokra, a nép érdekeire vagy a társadalom építésére hivatkozva. Zorin pontosan megmutatja, hogy Osztrovszkij Jövedelmező állás című komédiájának típusai a mai Szovjetunióban is megtalálják a számításukat, feltéve, hogy elegendő alkalmazkodókészséggel, karriervággyal és kellő ravaszsággal vágnak a dolgok közepébe. Leonyid Zorin nem optimista végkicsengésű komédiát írt. Mondhatnám azt is, hogy P. O. Homszkij rendezésében (aki a színház fórenképletének (líra + szatíra = groteszk) mind formai, mind tartalmi szempontból megfelelő játék jelent meg előttünk. Már a mai komédia formai megoldásaként anakronisztikusnak tűnő verses dráma is eredeti írói megoldásnak bizonyult, hiszen anélkül, hogy különösebb színpadi erőfeszítés kísérte volna, mindvégig fülünkben csengett ennek a csinov- nyik-létnek az avíttsága. A rendező egy, első pillantásra esetlennek, ruházatában is felemásnak tetsző új hivatali dolgozót állít elénk, aki vidékről érkezett, és minden kérdésre azt feleli, ő közgazdász. Nyilvánvalóvá válik, hogyha nem alakul át, nem változik a környezetbe illeszkedővé, nem sok babér terem a számára. Ez a vidéki figura csekélyke ravaszsággal megszerzi a főnök lányát, bizalmát és az előadás végére egy hivatali, Csajka márkájú gépkocsin a színpadi égtérbe emelkedve eltűnik szemünk elől. Ez a megdicsőülés aláhúzza Zorin korántsem optimista végkövetkeztetését: ezek az emberek nem mondanak le egykönnyen arról a kisebb és nagyobb hatalomról, melyet hivatali beosztásuk révén birtokolhatnak. Homszkij rendezői értelmezése végül is magából a drámából ered. Az Ny. Ny. Epov és Sz. E. Sztavce- va tervezte színpadkép formai stili- záltsága direkten idézi a múltszázadi színházak festett díszleteit, ugyanakkor a bútorok, a tárgyak, a ruhák ezzel szinte feleselő módon maiak. Nem törekedett arra, hogy erőltetett megoldásokkal jelezze a „csinovnyik-folytonosságot“, a szolgalelkűség és a kisszerű hatalmaskodás kiirthatatlanságát. Ez az előadás figyelmeztet, hogyha nem vigyázunk, ha nem figyelünk oda, a kisstílű hivatalnokok veszik kezükbe a társadalom irányítását, a bürokrácia lesz a vezető társadalmi erő. A játék tragikumát is ez képviseli, hiszen a percemberek és az idézetbajnokok ingatag világa is lehet maradandó, ha önös érdekből kiszolgálják és erősítik is ebbéli rozoga tudásukat. A vakon idézgetett gondolatok közé mindig befurakodhat egy kérdés: Ki is mondta? Olyankor rendszerint késik a válasz, hiszen tudás nincs mögötte. S ha a kérdező nem akar beilleszkedni, előnyökhöz jutni és előjogokat szerezni, jöhet a „forradalom“, ám amíg lesznek, akik a kapásból idézgető hivatali főnököknek felszolgálják az idézeteket és azok szerzőit, számunkra nincs mentség: ók is, meg a főnökeik is a mennybe mennek. Kétségtelen, hogy minden tekintetben a „glasznoszty“ és a „peresztrojka“ szellemét képviseli a Moszszovjet Színház előadása. Egészét tekintve azonban sokkalta erőltetettebb színpadi politizálásnak tűnt, mint amit a legkiválóbb szovjet színházakban és rendezőktől eddig láthattunk. Ebben az előadásban elsősorban Leonyid Zorin formát és jellemet teremtő írói módszere élt igazán. Ez fejezte ki mindenekelőtt azt a figyelmeztetést, mely szerint a hivatali bürokrácia képes úgy átalakulni, hogy minden társadalmi rendszerben megújítva újratermeli önmagát, amihez immár hozzáadja a kontraszelekció gyakorlatát is. A színészi játék egészében az egységes stilizáció, a szerep kívülről való szemlélése és megmutatása érvényesült azokban a jellemekben, akik annyira nevetséges önteltséggel, színlelt érzelmekkel telve jártak- keltek a színpadon. Mégis L. V. Markov (Baltazarov, a hivatali főnök), I. V. Muravjova (Ljudmila, a lánya) és J. J. Sztyeblov (Molocsnyi- kov, az új kolléga) játéka azzal a többlettel emelkedett ki a többieké- ból, amit általában a Művész Színház ( MHAT) hagyományai képviselnek. Ök tudtak közlekedni az azonosuló és a kívülről szemlélődő, parodizáló, illetve karikatúrát rajzoló iá- tékstílus között. dusza|stvAn Uj reformkísérlet a szovjet iskolákban Az általános és szakmunkásképző iskolák reformjáról szóló, a közelmúltban országos vitára bocsátott törvény tervezete 1984 óta a harmadik próbálkozás arra, hogy megújítsák, átalakítsák, tökéletesítsék a szovjet oktatási rendszert. A jelenlegi javaslatokban az a legfontosabb és legalapvetőbb, hogy kategorikusan elvetik az egész országban egységes (egyforma) oktatás gondolatát, vagyis máshogyan oktatnak majd egy fővárosi, egy falusi, egy városi, vagy egy szövetségi köztársasági iskolában. De vajon elképzel- hetó-e, hogy a Balti-tenger mellékén, Közép-Ázsiában, a Kaukázu- son-túli területen, Csukotkában és Moszkvában is egyforma programok alapján tanítsák a gyerekeket, s ami a legfőbb, egyforma követelményeket támasszanak velük szemben? A kérdés inkább szónoki, hiszen az oktatás mai válságáról éppen azért beszélünk, mert éveken keresztül figyelmen kívül hagytuk az egyes konkrét iskola nemzeti környezetét, pedagógusellátottságát, műszaki és anyagi lehetőségeit. Mi az új a mostani javaslatokban? Az új általános iskola szerkezetileg három részre oszlik: az első szakasz a három-négy éves alapozó iskola, a második szakasz az ötéves alapiskola, s a harmadik szakasz a két-három éves középiskola. Az egyes iskolafokozatok azonosak, a gyermekek fejlődésében megfigyelhető három szakasszal, a gyermekkorral, a kamaszkorral és az ifjúkorral. Az iskolaszerkezet éveinek száma változtatható, következésképp oktatási programja is. Ami az egyes iskolaszakaszokban oktatott program új tartalmát illeti, 3Z természetesen inkább az alapvető, és a középiskolát érinti, hiszen a bevezető szakaszban, mint mondani szokták, „minden világos"; olvasni, írni, számolni kell megtanítani a gyerekeket, ki kell alakítani a természetről, az emberről vallott nézetek alapjait. Egyszóval meg kell alapozni a további ismeretszerzést. Ha a terminológiánkat az építőipar területéről kölcsönöznénk, azt mondhatnánk, hogy az alapvető szakaszban kell elkészítenünk a tudás jövendő épületének földszintjét és első emeleteit. Itt kell megtanítanunk a különböző tudományok alapjait, melyek elősegítik a fiatalember képességeinek kibontakozását, szociális énjének kialakulását. E szakaszban van egy elvileg új dolog is: a tanulóknak olyan szintű oktatási programot ajánlhatnak, mely megfelel képességeiknek. Ez lehet magasabb vagy alacsonyabb szintű az átlagnál. A tanulmányi időnek csak 75-80 százalékát foglalják el a kötelező tárgyak, a többi a fakultatív tárgyakra és osztályokon kívüli foglalkozásokra marad. Csak ez, vagyis az alapozó iskola lesz kötelező. Ennek elvégzése után a tanulók szabadon választhatnak, hogy harmadik fokozatként a középiskolát, vagy valamelyik szakmunkásképző iskolát végzik el. Ez utóbbiak időtartama is különböző, s nem feltétlenül szavatolja a középfokú végzettséget. Elvégezhető munka mellett, esti vagy levelező tagozaton is. A harmadik szakasz fejezi be a középfokú képzés „épületét“. A hangsúly, mint látható, az oktatás széles körű és mély differenciálásán, a tanulók érdeklődésének lehető legteljesebb figyelembevételén van. A tanulók jogot kapnak, hogy a nekik tetsző tárgyakat tanulják. Természetesen megmaradnak a kötelező tárgyak is, bár ezek száma nem nagy, hogy a felsőbb osztályosok idejük nagy részét önálló munkára fordíthassák. Az iskolatanács, az új legfelsőbb végrehajtó szerv, kiválasztja és meghatározhatja az adott iskola szakosodásának irányát - filológia, fizika, matematika, kémia, biológia, technika, mezőgazdaság, közgazdaság stb. Az egyes fokozatokat vizsgák zárják. Ez a „harmadik reformáció" véleményem szerint ésszerűnek, humánusnak, kiegyensúlyozottnak mondható. Az első két reform kudarcai azonban óvatosságra késztetnek. Tartok tőle például, hogy milyen torzulásokat szenvednek ezek az észszerű elképzelések, mire lejutnak az egyszerű tanárhoz, pontosabban a tanári karnak ahhoz a passzív részéhez, mely nagy sajnálatomra jelenleg még korántsem kis létszámú. Vajon mit kezd „az alkotás szabadságával" a közömbös pedagógus, ha már nem kötik a tanterv előírásai? És vajon van-e kellő szakmai tudása, rendelkezik-e elegendő ismerettel és önállósággal az elgondolások megvalósításához? Az idő majd megmutatja, mennyire tud közel kerülni egymáshoz az elképzelés és a valóság. Megjegyezném azonban, hogy az orosz folklór törvényei szerint mindig a harmadik próbálkozás szokott sikerülni. A Szovjetunióban folyik tehát az új iskolareform terveinek vitája, melyre pontot decemberben tesz az országos pedagógusértekezlet. VALERIJ PRUT Harmincéves az Irodalmi Szemle AZ ÜNNEPI SZÁMRÓL Mindmáig egyetlen irodalmi folyóiratunk jubilál az idén: harminc évvel ezelőtt, 1958 októberében látott napvilágot első száma. Az azóta eltelt emberöltónyi időt summázandó a jubileumi számban - Varga Erzsébet főszerkesztő rövid bevezetője után - az előző főszerkesztők, Dobos László és Duba Gyula kapnak szót. Dobos László Kövesdi Jánosnak adott interjújában a tőle megszokott sokdimenziós igényességgel, irodalompolitikusi elkötelezettséggel vall az indulás körülményeiről, a lap fogadtatásáról, az akkori szerkesztési szempontokról, a megvalósult és meg nem valósult tervekről, nemzetiségi létünk akkori és mai dilemmáiról, a magunk emelte akadályokról, nemzetiségi intézményeink létrejöttéről, valamint a Fábry Zoltánhoz fűződő kötődéseiről. Érdekesek és értékesek a folyóirat jelenével kapcsolatos meglátásai: szükségét érzi nemzetiségi sajtónk szerkezeti átrendeződésének, mivel az „elöregedett, reakciói, reflexei időben egyre lassúbbak. Alig alkalmas a nemzetiségi közvélemény alakítására és formálására". A megoldást Dobos részben egy rugalmasan reagáló hetilap létrehozásában látja, amely talán megelőzhetné, illetve megszüntethetné az „ irodalmi helyszűkében leszünk, vagy már vagyunk is“ állapotot. Véleményt mond irodalmunkról is, fájlalja, hogy „mai prózánk konfliktusszegény, drámaszegény, tragédiaszegény Túlságosan idegeinkbe szívódott napi életünk, a kisebbségi társadalom megalkuváshajlama. (...) A megalkuvás, mint az élet állandóan ismétlődő megoldása. “ Ezután Bodnár Gyula interjúja következik, melyet Duba Gyulával készített Sok közös ügyet felvállaltunk címmel. Ebben megfogalmazódik egyebek közt a magát nem igazán politizáló alkatnak valló főszerkesztő koncepciója: megőrizni a folyóirat addigi fejlődési vonalát, az irodalmi realizmus valóságszemléletként is érvényesülő talaján. Meglátása szerint a folyóiratnak nem lebecsülendő értéke - azon túl, hogy alacsony példányszáma miatt elsősorban magára az irodalomra hat vissza - éppen irodalomközvetító szerepe a magyar nyelvterületen belül és azon kívül is, valamint legújabban, hogy egyre népszerűbbé válik a középiskolások körében, így kiegészíti azt a joggal szegényesnek mondható képet, melyet az iskolában kapnak vagy alkothatnak a diákok a csehszlovákiai magyar irodalomról. Varga Erzsébet, a már említett bevezetőjében az ünnepi szám tartalmáról, szerkesztésének koncepciójáról tájékoztat. Irodalmunk mai állapotáról szólva leszögezi: örvendetes, hogy a dupla terjedelem, a 224 oldal is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy minden egyes prózaírónk, költőnk, kritikusunk és műfordítónk szerepelhessen a lapban. Szükségesnek látta, hogy a szépirodalmi alkotásokon túl helyet kapjanak ebben a számban a csehszlovákiai hungarológia legjelentősebb képviselői is. (Szerepel Karol Tomié és Jaroslava Pašiaková egy-egy írása.) A szépirodalmi alkotások sorát Tőzsér Árpád Tépések című verse vezeti be. Nem véletlenül kerülhetett az ünnepi szám verseinek élére. Meggyőződésem, kortárs költészetünk értékei közé sorolandó. Ezután rangban Gál Sándor Mint Isten csendje című novellája kívánkozik, természetesen a prózai alkotások élére. írásában az egy-ember történelmét, az élet és halál kérdéseit, a létnek és az emlékezetnek az esetlegességébe fúló összefüggéseit kutatja, melyek gúzsba kötnek, s amelytől talán csak a halál szabadít meg. PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Csemadok Központi Bizottsága, valamint a KB történelmihonismereti szakbizottsága helytörténeti pályázatot hirdet. Pályázhatnak csehszlovák állampolgárságú személyek, nyomtatásban még meg nem jelent pályamunkákkal. A tanulmány foglalkozhat munkásmozgalmi hagyományokkal, település illetve családtörténettel, kézműves- és iparosszervezetek, szövetkezetek, kulturális intézmények, társaságok, színjátszó társulatok, egyesületek, valamint településhez vagy régióhoz kötődő fontosabb események, eseménysorozatok, műemlékek, történelmi emlékhelyek, lapok, kiadók történetével. A pályamunkákat 1989. március 31-ig kell beküldeni két példányban a Csemadok KB címére nám. 1. mája 10. 815 57 Bratislava, T.: 528 07, 533 94). Pályadíjak: 1. díj 2. díj 3. díj 3000 korona 2000 korona 1000 korona Az egyes díjakat a bíráló bizottság megoszthatja. A pályamunkákon fel kell tüntetni a szerző nevét, foglalkozását és lakcímét. A munkák terjedelme legalább 20 oldal legyen. A pályázat eredményét a bíráló bizottság 1989 novemberében, a Csemadok KB történelmi-honismereti szemináriumán hirdeti ki. A Csemadok KB Az Irodalmi Szemle idei nyolcadik számát, úgy vélem, valóban sikerült a leggyorsabb és a legfrissebb sodrásból meríteni: Grendel Lajos A Flóra avagy a nagyváros rettenetei című elbeszélése szerepel benne továbbá, aztán Bereck József Végső visszaszámolása, Barak László Útvesztőben című elbeszélése, Fülöp Antal Sövények című regényrészlete, valamint Ardamica Ferenc Legföljebb novellá-ja. Bereck József elbeszélése, csakúgy mint a Madách gondozásában frissen megjelent Indulatos ébredés című kötete, élvezetes olvasmány, a közvetlen környezetéből szerzett-kapott élmények naprakész feldolgozása. Olyan - nyelvi leleményekkel is bőven megtűzdelt - alkotás, amelyre irodalmunknak szüksége van ma, s amelynek folytatására érdemes várni, számítani. (Mellesleg, Bereck József ellen mintha összeesküdött volna a nyomda összes ördöge.) Ugyancsak ajánlom az olvasó figyelmébe Barak László Útvesztőben című elbeszélését, amelynek teljes értékű befogadásához szükségeltetik egy korábbi elbeszélésének az ismerete is (Üzenet a partról; Irodalmi Szemle, 1987 december). Az Útvesztőben ennek továbbgondol- (tat)ása. A költők, a már említett Tőzsér-verseken kívül, ugyancsak gazdag terméssel képviseltetik megukat. Kulcsár Ferenc Tépett lapok című versével és két versfordítással, Keszeli Ferencnek két versét sorolták be a szerkesztők, s olvashatjuk még Varga Erzsébet, Balla Kálmán, Tóth László, Török Elemér, Karsay Katalin és Bettes István költői opuszait. Mészáros László aforizmái előtt szerepel Mészáros Károly értékes munkája, a Kép és arckép Szitási Ferencről, amelyben egy új, eddig ismeretlen arcú Szitásit fedezve fel, indítványozza: a már nem élő csallóközi költő végre kapja meg méltó helyét irodalmunkban. A Napló rovatban Rákos Péter figyelemreméltó részleteket tár fel a pedagógia atyjának, Komenskýnek sárospataki ténykedéséről. A szerző a szakirodalomban való „búvárkodása“ során szerzett szellemi élményét osztja meg olvasmányos módon a Szemle olvasójával. Ugyanitt szerepel Alabán Ferenc Fábry Zoltán munkásságát tovább elemző-méltató írása, amelyben az eredeti témán túl pedagógiai vetületú problémákat is felvet: egy felmérő teszt útján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar nemzetiségű pedagógusjelöltek legtöbbje egyáltalán nem, vagy csak alig ismeri Fábry Zoltán munkásságát, ezen felül általában „nem nagyon rajong“ a csehszlovákiai magyar irodalomért. A fent említettek arra késztették a szerzőt, hogy utánanézzen: hogyan és milyen terjedelemben foglalkoznak alapiskolai és gimnáziumi tankönyveink Fábry Zoltán alkotásaival. Erre a kérdésre választ is ad cikkében. Irodalompolitikái kérdéseknél maradva, Jaroslava Pašiaková Régi-új problémák a szlovák hungarológiában cimű Írásából egyetlen dologra szeretnék kitérni, mégpedig a bratislavai Komenský Egyetem tanárának javaslatára, a szlovák hungarológia jövőjét érintő kérdéssel kapcsolatban: létre kellene hozni egy, saját tan- terwel és saját koncepcióval működő, a magyarral párhuzamos tanszéket a szlovák nyelvű gimnáziumok végzős hallgatói számára, amely fordítókat és tolmácsokat képezne. „Mivel ilyen szakot az iskolaügyminisztérium csak világnyelvekből nyit - írja -, kiadóink időszerű szükségleteire hivatkozva már többször kérvényeztük a kivételt, ám mindannyiszor eredménytelenül. “ Végül, persze nem utolsósorban, szólnunk kell a lapot záró Holnapról, a fiatalok irodalmi mellékletéről, amely - mint azt Balla Kálmán, a rovat szerkesztője hangsúlyozza - „a Szemle ünnepi számához a maga részéről egy új irodalmi rajzás felvonultatásával járul hozzá, amely mögött megtalálható a fiatal szlovákiai magyar írók következő antológiájának gárdája. “ Amint azt Varga Erzsébet bevezetőjében írja, a lap összeállításánál a szerkesztők az illusztrációs lehetőségeket is igyekeztek kihasználni. Egyes íróink, költőink fényképeinek elhelyezését mégsem a rendszerre való törekvés jellemzi. Kissé zavarólag hat, hogy legtöbbjük fényképe nem a „helyére“ került, nem saját alkotá- sa(i) „társaságába“. Tőzsér Árpád szellemes névferdítésekkel sarkított karikatúrái az újdonság erejével hatnak, s esetükben korántsem zavaró, legfeljebb sajnálatos, hogy alkotás nem mindig került melHARASZTI ILDIKÓ
