Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)

1988-10-28 / 255. szám, péntek

...és megszületett az önállóság ÚJ SZÚ 1988. X. 28. Hétfőn, október 28-án kissé hűvös, de szép és derült reggelre ébredt Prága. Azt, hogy e napon valami rendkí­vüli dolog is történhet, a Nemzeti Bizott­ság egy-két tagját kivéve talán senki sem sejtette. Bécsben annál inkább... Ott már egy nappal előbb, október 27-én belátták, hogy a sikertelen piavei előrenyomulás után összeomlott frontvonalakra fölösle­ges lenne kiküldeni a csehszlovák és jugoszláv képviselőket, hogy a katonákat legalább a különbéke megkötéséig rábír­ják a lövészárkokban maradásra. Dél­utánra az öreg liberális Heinrich Lam- masch professzor vezette utolsó császári és királyi kormány is elfogadta az antant által megfogalmazódott különbéke felté­teleit, beleértve a hírhedt formulát, tudniil­lik, hogy ,,... az elnök nem ért egyet a puszta autonómia békefeltételeként va­ló elfogadásával". Az utalás a csehszlo­vákokra és a jugoszlávokra vonatkozott. Bécsben már tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy ez a vég. De vajon mire gondolhatott az utolsó császári és királyi külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula, amikor kormánya megbízásából elküldte az amerikai államtitkárnak, Robert Lan- singnak, az Andrássy név révén ismertté vált nyilatkozatot. Mire gondolhatott a mi­niszter, akinek apja, az idősebb gróf And­rássy Gyula ott állt 1867-ben Ausztria -Magyarország bölcsőjénél? És ő, a fiú Andrássy? Nem, a nyilatkozatért termé­szetesen nem vonható felelősségre. Az apa által megalkotott dualista monarchia elaggott épületét, mint ahogy az órákon belül ki is derült, már semmilyen erő sem tudta megmenteni. De legyünk tárgyilagosak. Ki sejthette volna valójában Prágában, hogy éppen október 28-a lesz az a nap, amikor „le­gördül a függöny“ és a történelem véget vet a Habsburgok majdnem 300 éves uralmának. Még csak három nappal az­előtt utazott el Genfbe a Nemzeti Bizott­ság Karéi Kramár vezette reprezentatív küldöttsége, hogy tárgyaljon dr. Benešsel, a külföldi ideiglenes kormány képviselőjé­vel. Az ó hazatérésükig, ami november első napjaiban volt esedékes, nem lett volna szabad semminek sem történnie. De valami mégis beindult. Október 27- én este, az olaszországi fronthelyzetről szóló hírektől befolyásolva a Nemzeti Bi­zottság elnökségének néhány beavatott tagja úgy döntött, hogy Károly császárnak Ausztria föderalizálásáról szóló rendelete értelmében átveszi a Gabonahivatal irá­nyítását és a prágai helytartóságot is megadásra kényszeríti. Ebben a korabeli prágai viszonyokat tekintve nagy hordere­jű döntésben az 1848 utáni cseh politika minden elképzelése és célkitűzése összefoglaltatott. Csakhogy a háború vé­gén kialakult, drámaian éledező forradal­mi helyzetben az adott tartalom már ke­vésnek mutatkozott. És megközelítőleg sem fejezte ki azt, amire a történelmi helyzet lehetőséget kínált. Az adott körül­mények között már számolni kellett a csehszlovák külföldi ellenállás tevé­kenységével és céljaival, s jelen voltak az orosz október eszméi a békéről, a nemze­ti önrendelkezésről is. Ezek a tényezők a szó szoros értelmében forradalmasítot­ták a közhangulatot. O któber 28-án reggel 6 órakor megcsendült a telefon a Nemzeti Bizottságok egyik legbefolyásosabb tag­ja, Alois Rašín lakásán. Dr. Josef Schei- ner, a cseh szokolegyesület vezető tiszt­ségviselője telefonált. „Megtörténtek az előkészületek?“ - kérdezte, utalva az előző nap folyamán lezajlott Béccsel foly­tatott megbeszélésre. ,,Az éjszaka sem­mi, de a mai nap folyamán minden bi­zonnyal bekövetkezik“ - válaszolta kissé fáradtan Rašín és hozzátette: „Rövide­sen összejövünk a többiekkel is, Švehlá- nál, a Havlíček téren“. Szinte a telefonnal egyidóben gördült be egy feltűnő, császári és királyi címeres hintó a prágai Ferenc József pályaudvar újonnan felépített szecessziós épülete elé. Az utas, a prágai helytartó Max von Coudenhove, kiszállva a hintóból sietve fellépett az első peronon várakozó bécsi gyors egy számára fenntartott kocsijába. A vonat néhány perc múlva elindult. A helytartó, aki bemutatkozó látogatásra indult az új császári és királyi miniszterel­nök Lammaschhoz, nem sejthette, hogy Prágában estére megszűnik Ausztria -Magyarország létezése. Még Táborba sem érhetett a bécsi gyors, amikor az agrárpárt végrehajtó bizottsága elnökének, Antonín Švehlának az irodájába (aki K. Kramár távollétében a Nemzeti Bizottság elnöki posztját töltöt­te be), megérkeztek a meghívott urak. Alois Rašínnal egyetemben asztalhoz ült a csehszlovák szociáldemokrácia vezető­ségi tagja, František Soukup és Jirí Stŕibrný, akit a nemzeti szocialisták a kö­zelmúltban „a cseh szocialista párt máso­dik embere" jelzővel illettek. A tárgyalás rövid ideig tartott. Ausztria belátható időn belül kapitulálni fog. Meg kell azonban várni az erre vonatkozó hivatalos közleményt. Azután a Nemzeti Bizottság átveszi a hatalmat és kihirdeti az önálló csehszlovák államot. Addig Švehla Soukuppal átveszik a Nemzeti Bizottság nevében a Gabonahivatal irá­nyítását, Rašin találkozik a Národní listy szerkesztőségében dr. Scheinerrel, Jirí Stŕibrný pedig felkeresi az Obecný dűm- ban székelő Nemzeti Bizottság hivatalát és megteszi a biztonsági intézkedéseket a vasút, a posta és a közlekedés ellenőr­zésére. Tehát, az egy picit hivatalos bele­egyezés kíséretében elkezdődött a felké­szülés a nemzeti forradalomra... Reggel, néhány perccel 9 óra után Prágában még mindig nyugalom van. A napilapok azonban leközlik az And­rássy nyilatkozatról szóló, még nem hiva­talos közleményt. Fél tíz körül a Vencel téren megjelennek az izgatottan vitatkozó emberek első csoportjai. A Národná politi­ka és a České slovo szerkesztősége előtti hirdetöoszlopokon, ahol azelőtt általában a legfelsőbb katonai vezetés hírei szoktak függeni, most egyetlen pirosbetüs szót olvashatnak az arrajárók: „Különbéke". Erre vártak, erről álmodtak négy hosszú éven át. Végre itt van. De mi lesz Auszt­riával? E zt a kérdést valójában senki sem tette fel. A válasz egyértelműnek tűnt. Ausztria-Magyarországnak vége van. Szabadok vagyunk. Nehéz lenne megmondani, hogy a Vencel téren-e, vagy valamely mellékutcában, kinek a szájából bukkantak elő ezek a szavak először. De egyszercsak tele volt velük a tér és senki sem vonta kétségbe a pilla­nat valódi, történelmi jelentőségét. Október 28-a fiai, ahogy később elne­vezték őket, ekkor még semmit sem sej­tettek a dolgok állásáról. Néhány perccel fél tíz után Antonín Švehla következőkép­pen szólt a prágai Gabonahivatal impo­záns főhivatalnoki szobájában összegyűlt osztályvezetőkhöz: „Uraim, őfelsége ma- nifesztuma alapján megalakul a cseh­szlovák állam, melynek nevében most átveszem a Gabonahivatal irányítását. Szükségeltetik," - és egy kis lélegzetet vett, „hogy előttünk, mint a hivatal képvi­selői előtt, letegyék a hűségesküt.“ A teremre csend ül, majd a határozat­lanság és fontolgatás pillanatai következ­tek. Aztán elsőként a főhivatalnok Schwarz esküszik, utána sorban a többi­ek, a lezajlott eseménynek enyhe pikan­tériát kölcsönzött az a körülmény, hogy a tárgyaló felek közül kellőképpen egyik sem tudatosította az egyezség elvi követ­kezményeit. Švehla és Soukup ekkor még nem ismerték az Andrássy nyilatkozat tartalmát, a jelenlevő császári és királyi hivatalnokok pedig a föderációról szóló császári rendelet értelmében véltek cse­lekedni, s az állami szuverenitás, illetve a monarchia egységének esetleges meg­sértése meg sem fordult a fejükben. Kint a Vencel téren közben megválto­zik a helyzet. Szájról szájra terjed az akkor még hitelesítésre váró hír: „Auszt­riának vége, békéért esedezik. Szabadok vagyunk". Az ablakokban megjelennek az első piros-fehér lobogók. Valaki nem­zeti színű trikolórral díszíti fel az Aranylúd szálloda előtt álló Szláv hársfát. A Vencel tér felső végén az örömtől mámoros né­pek megállítják a városi vasút kocsiját és több helyről, szinte egyszerre hangzik fel a „... Kde domov múj“. Néhány percen belül énekel az egész megsokszorozódott tömeg voda hučí po lúčinách... a to je tá krásna zemé, zemé česká, domov múj“. Az emberek mozdulatlanságba me­revednek, a férfiak leemelik kalapjukat. Senki sem szégyelli az öröm könnyeit. Ezután az események folyása felgyor­sult. Még fél tíz előtt összeült az Obecní dűmban a Nemzeti Bizottság hivatalban lévő elnöksége: švehla, Rašín, Stŕibrný, Soukup és a szokol egyenruhát viselő Scheiner. Ekkorra mindannyian értesültek az utca eseményeiről. Itt már távolról sem az Andrássy nyilatkozatról van szó, itt már megmozdult az egész nemzet. Határozott lépésekre van szükség, mégpedig most, azonnal. Különben az egész szituáció kicsúszik a kezükből. Most, 70 év távlatából nehéz lenne igazságosan eldönteni, ki mondta ki első­nek. Bizonyára mindnyájuk fejében meg­fordult: „Ausztriának vége. Ki kell kiálta­nunk az önálló csehszlovák államot. Ho­gyan kezdjünk hozzá?" „A helytartóságra megyünk" zárta le a rövid vitát kissé türelmetlenül Rašín, s elindult az ajtó felé. Nem mindennapi volt az út Prágán keresztül. Embercso­portok a Pŕíkopyn, aztán a Nemzeti Szín­ház, Újezd, majd az elcsendesült Malá Stranán. A Szent Miklós székesegyház szom­szédságában álló császári és királyi hely- tartóság palotájában a Nemzeti Bizottság négy képviselője megtudta, hogy Cou­denhove gróf Bécsbe utazott, és csak az elnökhelyettes, Jan Kosina fogadhatja őket. Csehország második legbefolyáso­sabb hivatali emberét a látogatás nagyon meglepte. Nem, a mai lapokat még nem olvasta, arról pedig, hogy mi történt a Vencel téren, nem tud semmit. „Eljöttünk bejelenteni önnek" - szó­lalt meg a magabiztos Švehla, „hogy a Nemzeti Bizottság a nép nevében átve­szi a hatalmat az újonnan megalakult csehszlovák államban. Kezünkben van a Gabonahivatal, ide pedig a nyugalom és a rend fenntartása érdekében jöttünk". A helyiségben csend lett. Kosina és a többi császári és királyi hivatalnok úgy néztek a testközelben álló látogatókra, mint valami tüneményre. Kis idő múltán azért mégis megegyeztek. A Nemzeti Bi­zottság kezeskedik a rend és a nyugalom fenntartásáról, a hivatalnokok hűségesküt tesznek az új államra, minden törvény érvényben marad. A helytartóság termé­szetesen közli a hírt Béccsel. Ez utóbbitól a Nemzeti Bizottság képviselői már nem­igen tartottak... Pár perccel később Rašínék felkeres­ték Schönborn grófot, a legfelsőbb területi marsallt, és az új felismerések, tapaszta­latok birtokában igen erélyesen elrendel­ték, hogy készítse elő a területi gyűlés épületének dísztermét a Nemzetgyűlés összehívására. Röviddel 12 óra után a Nemzeti Bizott­ság négy képviselője újra automobilba ült és a forrongó prágai utcákon keresztül az Obecní dúm-hoz, onnan pedig a Vencel térre hajtatott. Itt csatlakozott hozzájuk dr. Vavro Srobár, aki fél tizenegykor érkezett a ceglédi internálásból egyenesen Prá­gába. A Vencel szobránál, a múzeum előtt megállt az autó. Október 28-a fiait azonnal körülfogta az ezres tömeg Hozzájuk szól, vagy inkább tagolja a sza­vakat a papi reverendás agrárpárti képvi­selő, a későbbi első vasútügyi miniszter, Izidor Zahradník: „önálló államunk van. Mégiscsak megértük. Ausztriának vége". Igen, ez a megfelelő alkalom Most megszólalnak a többiek is. Fennkölten, meggyőződéssel, de tudatában annak, hogy „a forradalmat meg kell tartani a nemzeti forradalom korlátai között". Alois Rašín: „Szabadok vagyunk... Most azt tesszük, amiről nagyapáink álmodni sem mertek... Letörtük a Habsburg bilin­cseket." Az ünnepi beszédek után, amelyek újra elhangzanak a Vodička utca sarkán és lent a Músteken is, az ezerfejű, szerve­zetlen, de mégis egységes tömeg elindul a Moldva irányába, majd a Ferdinánd sugárúton át a Nemzeti Színházhoz érke­zik. Az erkélyről újra szónoklat hangzik, majd költemények ünnepi esküje szár­nyal, aztán újra fölzendül a... Kde domov múj. A Rudolfin melletti hídon a nép megál­lítja a második magyar gyalogezred re­zesbandáját. „Tartsatok velünk, hisz ti nem is ma­gyarok vagytok..." így igaz. A császári és királyi gyalogezredek zenekarainak több­ségében csehek szolgálnak. Az egyezke­dés nem tart soká. Pár pillanat múlva a banda a menet élére kerül és felhang- zanak Smetana ismert melódiájának első taktusai Proč bychom se netéšili“. Az ütem elrendezi a sorokat, megfeszíti a tér­deket és egyforma hosszúra nyújtja a lé­péseket. öröm, ujjongás, könnyek, boldogság. Ez volt 1918. október 28-a. Közben, ke­rülve a feltűnést, de annál átgondoltabban alakult az új állam jellege is. Még október 28-án este összeült a Nemzeti Bizottság és egyhangúlag jóvágyta az állam első törvényét: ..Az önálló csehszlovák ál­la m életbe lépett... minden eddigi területi és birodalmi törvény érvényben marad... a hivatalok ... ideiglenesen az érvényben lévő törvények és rendeletek értelmében folytatják tevékenységüket". VÁCLAV ČADA Harmincöt év a katedrán • Török László a görgői (Hrhov) alapiskola igazgatója, s a községi pártszervezet elnöke. Harmincöt éve tanít. Sohase gondolt arra, hogy könnyebbel, jövedelmezőbbel cse­rélje fel e nem könnyű pályát. öreg tanítója azzal indította el 1950-ben a Bratislavai Magyar Ta­nítási Nyelvű Pedagógiai Gimnázi­umba: Fiam, ha majd tanítani fogsz, úgy állj nap mint nap a katedrára, hogy minden gyermek nevelhető és tanítható, az egyik többre, a másik kevesebbre, ez a természet rendje. Ez a mélyen rögzült jó tanács segí­tette át a pálya nehezén. Amikor először írtam róla, még szülőfalujában, Csoltón (Coltovo) ta­nított. Haja még koromfekete volt, s már akkor is komolyan vette hiva­tását. A Kalinčiak utcai tanítóképző­ben eltöltött négy év szelleme a gö- möri hegyek közé is elkísérte. Haja már erősen deresedik, mindig mo­solygó arca piros, az ötvenöt év alig iátszik rajta. Emlékszem, az egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola... meseindító mondat jutott eszembe, amikor este megnéztem tanítványai meseszép műsorát. A gyerekek meglepően ügyesen táncoltak, cite- ráztak, jól szavaltak és énekeltek. Aztán egy újabb rendhagyó talál­kozás Bratislavában. Egy vasárnap délelőtt Emil B. Lukáč társaságában üldögéltem a Štefánia kávéházban. Török László, mint egy jelenség megállt az asztalunk előtt, s moso­lyogva sorolta, hány helyen keresett már. Hogy minek az apropóján villan­tom fel az idő homályából ezt a talál­kozást? Török László meghívott bennünket író-olvasó találkozóra. A meghívást elfogadtuk, meg is egyeztünk, hogy mikor megyünk Görgőre. Emil bácsi még szívósnak, egészségesnek látszott. Nagy tervei voltak, egyebek között a csehszlo­vákiai magyar költők verseiből sze­retett volna egy szlovák nyelvű válo­gatást kiadni. A versek többségét ő fordította. Aztán jött a hír, hogy kórházban van. Ekkor még talán senki nem sejtette, hogy ő már lélek­ben lassan lépdel a túlsó part felé... Görgőre nem jutott el. A falu tanítójával viszont a napok­ban találkoztam újra Görgőn. Szom­bat volt, arany nyugalmú idill. Üres az iskolaudvar. Kopogok a tanítói lakás ajtaján. Egyszer csak hirtelen érezni kezdem, hogy torkomban do­bog a szívem, mint gyermekkorom­ban, mikor megszeppenve toporog­tam hajdani tanítóm ajtaja előtt azon töprengve, becsengessek-e, vagy inkább elfussak. Az ebédlőben az ismerős kép fogad. A falon egymás mellett függ­nek a vadászfegyverek. A zenén kívül egyik hobbija a vadászat. A fo­lyosót, a szobák falait rengeteg tró­fea díszíti. A padlót vadbórök bo­rítják. Beszélgetés közben csendes ér­deklődéssel figyel. Van benne ősz fejjel is valami gyermeki naivság, csodálkozni tudás, amely harmoni­kusan illeszkedik pedagógusi atti­tűdjéhez, erkölcsi értékrendjéhez: hinni a szépben, a jóban, a tiszta emberségben. Mikor rákérdezek, hogy a pedagógus számára mi a legnagyobb öröm, természetes egyszerűséggel válaszolja:- Ha a gyerekek a középiskolák­ban és az egyetemeken is helytáll­nak. A mi tanulóink többsége to­vábbtanul.- Mit jelent ez a pedagógusnak?- önbizalmat ad, s megerősíti ab­ban a tudatban, hogy jó úton jár.- És a legnehezebb a taní­tásban?- A tanulók figyelmének lekötése. Ehhez nemcsak jó didaktikai érzék és felkészültség, hanem pedagógusi hit is kell. Ám a legjobb módszer, a tananyag leggondosabb átadása is eredménytelen, ha a tanuló nem küzd meg a tudásért, ha nem igyek­vő, ha nem törekszik mindig többre. Beszéd közben megáll, gondola­tait rendezi.- Azt, hogy egy gyermek fejében mennyi minden vár elrendezésre, csak fokozatosan ismertem fel. Vé­leményem szerint minél korábban történik meg ez a felismerés, annál jobb. Nemcsak a tanító, a gyerek is sokat nyer. Újra elhallgat, gondolkodik, mint aki önmagát ellenőrzi, jól és ponto­san fogalmazott-e, s mély meggyő­ződéssel folytatja:- A tanulót, ha valamit rosszul mond, nem szabad megszégyeníte­ni. Minden hibát türelmesen ki kell javítani, közben a dicséretről se fe­ledkezzünk meg. A dicséret önbizal­mat ad a tanulónak, a letorkolás elbizonytalanítja, és kedvét szegi. A gyermeknek a sikerélmény épp oly fontos, mint a felnőttnek. Már sokszor találkoztunk, de még egyszer sem kérdeztem tőle, mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz. Most megkérdezem.- Én valójában mindig arról áb­rándoztam gyermekkoromban, hogy erdész leszek.- Ez a gyermekkori álma vezette a vadászszenvedélyhez is?- Azt hiszem, igen. Kajba fonja kezét.- Őszinte leszek. Azért mentem a pedagógiai gimnáziumba, mert 1950-ben még nem volt más ma­gyar tanítási nyelvű középiskola. Gondolom, akkor nemcsak én, so­kan mások is ezért döntöttek a taní­tói pálya mellett.- Ebben a megfogalmazásban mintha megbánás visszhangzana?- Nem, nem bántam meg semmit. Sőt, ma már örülök, hogy így történt. Én azt vallom, minden hivatás akkor ér valamit, ha átérezzük a hivatástu­dat felelősségét, s ha tudjuk, mit akarunk, mi a célunk.- És mi?- Okos, művelt, becsületes embe­rekké nevelni a gondjainkra bízott felnövekvő generációt. Ezt a munkát már az alsó tagozaton felelősségtel­jesen kell végezni.- Mindent összegezve, elége­dett?- Aki mindig azt tette, amit a leg­jobban szeret, mi mást mondhatna?- A család?- Van két lányom és egy unokám. Gazdagok nem vagyunk, úgy élünk, mint a legtöbb pedagóguscsalád, havi fizetésből. Ami a mindennapi szükséglethez kell, megvan.- Csalódás? Feláll, tanácstalan, kimondja-e, amit gondol.- Sajnos, az élet sokszor produ­kál furcsaságokat. Más a gyakorlat, más az elmélet. Én mindig optimista voltam. Elég korán tudatosítottam, hogy az ember, kivált ezen a pályán, megbecsülést csak mérhető teljesít­ménnyel, eredménnyel vívhat ki ma­gának. Hajdani tanítóm mondotta volt: Menj el, fiam, húsz év múlva oda, ahol tanítottál, s nézd meg, mi maradt a munkádból... Török László 35 éves pályafutása ilyen mércével mérve is tanulságos és példaértékű. Oktató-nevelő mun­káját elismerések sora jelzi. Meg­kapta a Példás Tanító kitüntetést. Igazában azonban annak örül a leg­jobban, hogy a falu rövid idő alatt befogadta, s ma is magáénak vallja. A rossz emlékeket, mert azok is voltak - alaptalan rágalmazások, névtelen feljelentések az idő tisz­tító szele elsodorta. Az utóbbi évek­ben ő is inkább előre néz az időben. S ha olykor hátra-hátra tekint is, csak azért teszi, hogy tisztábban lássa a jövő feladatait, s számba vegye, mit kell tenni az anyanyelvű oktatás továbbfejlesztéséért, szín­vonalának emeléséért. TÖRÖK ELEMÉR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom