Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)

1988-09-10 / 214. szám, szombat

Ki indította el a hidegháborút?

Lev Bezimenszkij és Valentyin Falin a háború utáni évek történelmének sötét oldalairól

A moszkvai Pravda augusztus 29-i száma terjedelmes cikket közölt Lev Bezimenszkijnek, a Novoje Vremja folyóirat kommentátorának és Valentyin Falinnak, az APN igazgatójának a tollából. A szerzők levéltári dokumentumok alapján vázolják a második világháború utáni hidegháború megszületését és kibontakozását.

Nemcsak a történelemben, hanem a történelem megközelítésében is léteznek éles fordulatok, amelyek az emberi társadalom politikai, szociális és erkölcsi fejlődésének minőségi szakaszait jelzik. Elég megbízhatóan meg lehet jósolni: ha a civilizáció túlteszi magát az erőszak babonáin, mindenki egyet fog érteni azzal, hogy a hidegháború - a huszadik század egyik legszomorúbb fejezete - mindenekelőtt az emberi tökéletlenség és az ideológiai előítéletek szülötte volt. Egyáltalán nem kellett volna bekövetkeznie, nem létezett volna, ha az emberek tettei, az államok akciói mindig és mindenben összhangban lettek volna szavaikkal és deklarációikkal.

Ennek ellenére rászabadult az emberiségre a hidegháború. Kiaknázatlan maradt az egyedülálló lehetőség, hogy nemzedékek számára kiépítsék a tartós békét. Ez a lehetőség a második világháborúban az agresszor veresége után keletkezett. Talán a hitlerellenes koalíció országai túlbecsülték volna saját lehetőségeiket? Vagy netán a tartós béke felé vezető úton olyan váratlan körülmények merültek volna fel, amelyekről a Szovjetuniónak az USA-nak és Nagy- Britanniának Teheránban, Jaltában és Potsdamban még nem volt tudomása?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kategorikus választ lehet adni: a hidegháború azért tört ki, mert egyes emberek nagyon akarták. Azok, akik alig győzték kivárni, hogy azon világuralomra törtetők helyébe kerüljenek, akiket éppen kivetettek a nyeregből, s hogy földünk „legkevesebb 85 százaléka“ (Harry Truman szavai) az amerikai mintához alkalmazkodjon.

Helyénvaló a kérdés: miként lehetséges, hogy azok, akik tegnap még szövetségesek voltak a harcban, s meggyőződhettek arról, milyen drágán kell megfizetni azért, ha nem veszik figyelembe a békés együttműködés lehetőségeit, hirtelen ellenségekké váltak, akik számára szűknek bizonyult a földgolyó? Mi késztette őket arra, hogy felnagyítsák a korábbi hibákat, s még egy egész sor újat is hozzáadjanak? Ez ellentmondott a józan észnek, a szövetségesi kötelezettségekről és az alapvető tisztességről már nem is beszélve.

Mindez akkor igaz, ha nem vesszük figyelembe, hogy a hidegháború nem egyik pillanatról a másikra robbant ki. Bármilyen paradoxonnak is tűnik, a hidegháború a „forró háború“ kohójában született, s ennek lefolyásában szembetűnő nyomokat hagyott. Sajnos, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában sokan kényszerűségnek tartották az együttműködést a Szovjetunióval az agresszor elleni harcban, olyasminek, ami nem felel meg érdekeiknek, nem szimpatikus nekik, s titokban, de egyesek talán leplezetlenü.1 is abban reménykedtek, hogy az ütközetek - amelyekben London és Washigton sokáig csak megfigyelői szerepet játszott - kimerítik Németországot, s még jobban a Szovjetuniót.

Nem, nem csupán álmodtak erről, hanem a zárt ajtók mögött készítették elő annak a stratégiának és taktikának a variánsait, melyek célja a döntő fölény megszerzése volt a közvetlen háború fináléjában, s ezt a fölényt aktívan akarták érvényesíteni a Szovjetunió ellen. Lehay admirális (Roosevelt közeli munkatársa és Truman bizalmasa) szűk körben nem is nevezte másként a Szovjetuniót csak ,,új agresz- szornak“. Az amerikai fegyveres erők vezetői az „elkerülhetetlen“ harmadik világháborúra kezdtek készülni a „totalitáris állammal - az agresszorral“, s a jövendőbeni megszálláshoz - főleg Németországhoz- szükséges katonaság struktúráján kezdtek el gondolkodni.

Roosevelt tanácsadója, H. Hopkins 1945-ben feljegyezte, hogy egyes emberek a tengerentúlon „nagyon szeretnék, ha hadseregeink (az amerikaiak), miután keresztülmentek Németországon, Németország leverése után Oroszországgal kezdjenek háborút“. S ki tudja, miként alakult volna a helyzet, ha nem keverte volna meg a kártyát a befejezetlen háború Japánnal, s szükség volt a Vörös Hadsereg segítségére azért, hogy - amint akkoriban kiszámították - „megtakarítsák vagy egymillió amerikai életét“.

Az archívumok teljes hozzáférhetővé tétele bizonyára sok mindenben kiegészíti és színesebbé teszi a múlt eseményeinek ábrázolását. Azonban a fekete fekete marad, a fehér pedig fehér. Természetesen nekünk is fel kell majd tennünk a kérdést - s nem is egyszer hogy a szovjet reagálás az országunkkal szembeni időszerű és potenciális kihívásokra mindég adekvát volt-e. Van min elgondolkodni, de nem engedhetünk annak a kísértésnek, hogy az igazságot „valahol középütt“ keressük, metafizikusán megfelezzük a bűnt minden háború előtti és háború utáni komplikációért, vitáért, tragédiáért, s már végképp nem szabad- állítólag a múlttól való „elhatárolás" okán- minden bűnt Sztálinra és a sztálinizmusra hárítani. Az ilyen módszer nem nyújt nekünk ismereteket, politikai bölcsességet. A legjobb esetben is az egyik féligazságot váltja fel egy másikkal, talán kevésbé méltóval.

Még dörögtek az ágyúk

Tehát a hidegháborúról. Ez a kifejezés 1947-ben került a köztudatba. Az országok és rendszerek közötti politikai, gazdasági, ideológiai, „félkatonai“ és más konfrontáció állapotát jellemezték vele. John Foter Dulles, a hidegháború egyik fő teoretikusa és kivitelezője az USA számára a stratégiai művészet csúcsaként hirdette meg „a háború szélén álló egyensúlyozást“. Azon idők egyik washingtoni kormánydokumentuma világosan fogalmazott: „A hidegháború tulajdonképpen igazi háború, apnelyben a szabad világ túlélése a tét.“

De a háború az háború. Itt a tilalmak vagy nem érvényesülnek, vagy lejáratták őket, s rituális viszonylagossággá válnak. Úgy, miként a szövetségesi megállapodások és kötelezettségek relatív teljesítésével lenni szokott akkor, amikor a partner gondolatait és cselekedeteit a puszta számítás vezérli. Hogy világos legyen, miről is van szó, kissé vissza kell tekintenünk.

A Szovjetunió 1941 júniusa óta nehéz feltételek között, egyedül gyötörte a fasiszta Németország szárazföldi és légi erőit. Roosevelt elnök a legnagyobb támasznak az orosz frontot nevezte.

Amint Robert Sherwood, Roosevelt titkára és életrajzírója beismerte, a nagy volgai csata „megváltoztatta a háború egész képét, a közeljövő kilátásait, s egyetlen ütközet - amely időtartamát és az elképesztő veszteségeket tekintve megfelelt egy nagy háborúnak - következtében Oroszország a világhatalmak sorába emelkedett, amire már régen megvolt a joga...“ A szovjet győzelem Kurszk mellett eloszlatta Washington és London minden kétségét a háború kimenetelét illetően. A hitleri Németország veresége már csak idő kérdése volt.

De az idő nem semleges, különféleképpen lehet kihasználni. A Temze és a Potomac partján a hatalmi központok folyosóin

vezető politikusok, politizáló katonák, ideológusok és politológusok mind ■gyakrabban térnek vissza a kényes kérdéshez: nem merült-e ki a hitlerellenes koalíció, nem jött-e még el az órája annak, hogy megfújják a kommunistaellenes támadásba szólító kürtöket?

Lidell Hart, a stratégiai tervezés ismert brit szaktekintélye egy titkos memorandumban (1943 októbere) ezt írta Churchillnek: a sors iróniája, az az erő, amelyet az angolok le akarnak törni, mert hatalmas akadályként tornyosul a győzelem felé vezető útjukban, ugyanakkor a nyugat-európai épület legerősebb támasza is. Lidell Hart arra szólított fel, „túl kell lépni a legközelebbi, lényegében már megvalósult feladat kereteit (Németország támadóereje már megtört), s arra kell törekedni, hogy a további cél felé vezető hosszú úton ne legyenek azok az akadályok, amelyek világosan körvonalazódnak a láthatáron“.

Csupán szónoki gyakorlat lett volna ez? Lidell Hart kissé megkésve azoknak az álláspontját támogatta, akiknek aggodalmaik voltak a második világháború megoldása, a demokratikus fejlődés miatt. Az USA Stratégiai Szolgáltató Irodájának dokumentuma is igazolja, milyen komoly volt a helyzet. Ezt a quebeci konferencián terjesztették Roosevelt és Churchill elé (1943 augusztusa), s a további eljárás három lehetséges változatát sorakoztatja fel:

1. Azonnal hozzálátni Szovjetunióval való ellentéteink megoldásához, s figyelmünket az e hatalommal meglévő közös célokra kell összpontostaní.

2. Amerika és Nagy-Britannia bizonyos ideig folytatja stratégiáját és politikáját a Szovjetunió stratégiájától függetlenül, abban a reményben, hogy ezáltal egyrészt elérik Németország vereségét, másrészt a Szovjetunióval való egyes ellentéteik

megoldásával sikerül szilárdítani pozícióikat is.

3. Kísérletet tenni arra, hogy a le nem győzött Németország nácik vagy tábornokok által irányított egész potenciálját Oroszország ellen fordítsák.

E memorandum szerzői sokatmondó megjegyzest is fűztek hozzá: ha a „harmadik változat“ mellett döntenek, akkor az árulás nem megy majd olyan simán. Miért? Először: nem lenne egyszerű meggyőzni a brit és az amerikai közvéleményt arról, hogy meg kell szakítani a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokat. Másodszor: ha Németországnak sikerül „pusztán erő útján legyőznie a Szovjetuniót“, később az angolszász hatalmaknak „még egyszer, s Oroszország segítsége nélkül kell megpróbálkozniuk azzal a nehezen teljesíthető vagy netán teljesíthetetlen feladattal, hogy legyőzzék Németországot.

A quebeci jegyzőkönyvben az olvasható, hogy az ülés résztvevői: Marshall és Arnold tábornokok, Leahy és King tengernagyok (USA) továbbá Brooke, Pound és Portai brit

katonai képviselők arról tanácskoztak, hogy a németek nem segítenék-e elő az angol-amerikai csapatok behatolását Németországba azért, hogy ezáltal,.visszaszorítsák az oroszokat“. Tekintet nélkül a meghozott döntésre ez ügyben szerencsére negatív volt - az a tény, hogy a szövetséges és a hitlerellenes koalíció elárulásának időpontjáról és módjairól tanácskoztak, önmagáért beszél. Az árulástól eltekintettek. Netán azért, mert a londoni és washingtoni szakértők azt jósolták: a Szovjetunió 1944 tavaszáig vagy nyaráig teljesen kimeríti támadó potenciálját? Vagyis a feltételezett európai partraszállás hónapjaiban.

Szövetségeseink hamarosan hidegzuhanyt kaptak. Amikor 1944 júniusában megnyitották a második frontot, már nemcsak elméletileg, hanem végre saját szemükkel is meggyőződhettek arról, milyen súlyosak azok a háborús terhek, amelyeket a szovjet nép három végtelennek tűnő esztendőn át magára vállalt. Egyesekből ez lelkesedést és hálát váltott ki, másokban felébredtek a régi aggodalmak, gyanusítga- tások és a Szovjetunió elleni gyűlölet.

A béke mindenkié lesz?

A háború utolsó szakaszában az USA és Nagy-Britannia politikájában kiéleződött a két irányvonal küzdelme. Azok húzták fel a függönyt, akik különbékét kívántak a „konzervatív“ Németországgal, a háború befejezését, még mielőtt „az oroszok Európába érnek“. Az Ausztria, Magyarország, Bulgária és Románia feletti nyugati katonai ellenőrzés bevezetésére külön terveket dolgoztak ki. „Nagyon szerettem volna, hogy Közép-Európa egyes részeiben megelőzzük az oroszokat“ - emlékezett vissza a háború után Churchill.

Jellemző ezzel kapcsolatban a „Wolf- esettel“ összefüggő konfliktus: az USA és Nagy-Britannia titkos megbízottai Svájcban tárgyaltak Karl Wolf SS-obergruppenführer- rel (1945 március-április). A nyugati irodalom a Wolf-ügyet nem egy esetben a hidegháború első hadműveleteként jellemzi. Allan Dulles - aki a náci képviselőkkel tárgyalt - véleménye szerint a német parancsnokság az Egyesült Államok kezébe került volna, a briteknek Ausztria és néhány „más terület“ maradt volna. Ha a hógolyó úgy gördült volna lefelé, ahogyan feltételezték, akkor a wehrmacht Olaszországban lévő egységeinek kapitulációja után egész Nyu- gat-Európa megnyílt volna az angol-amerikai csapatok előtt, s erősödött volna a Vörös Hadsereg offenzívájával szembeni ellenállás.

Hozzá kell fűzni, hogy a „Wolf-ügy“, helyesebben szólva a Wolf és Dulles-ügy a Franklin Roosevelt és politikája elleni, még elnöksége idején elindított legnagyobb olyan hadművelet volt, amelynek meg kellett volna akadályoznia a jaltai megállapodások teljesítését. A Kongresszus két kamarájának együttes ülésén, 1945. március elsején Roosevelt hangsúlyozta: „A béke, melyet most építünk, nem lehet amerikai vagy brit béke, orosz, francia vagy kínai béke. Nem lehet nagy vagy kis országok, békéje. Minden ország közös erőfeszítésein alapuló békének kell lennie...“ Az elnök

kijelentette, véget kell vetni az egyoldalú akciók, zárt tömbök, befolyási övezetek, erőegyensúly rendszerének, minden ilyen és ehhez hasonló módszernek, amelyeket évszázadokon keresztül alkalmaztak, de mindig sikertelenül. A Roosevelt által megrajzolt béke egyáltalán nem felelt meg Washingtonban az erősödő reakciós frakciónak.

1945. március 12-én Franklin Roosevelt elnök hirtelen elhunyt. A liberalizmus, a mások érdekeinek figyelembe vételére való készség szó szerint rögtön másnap már elítélendő tulajdonság lett Washingtonban.

Roosevelt utóda a Fehér Házban 1945. április 23-án megtartott tanácskozásán kétségbe vonta minden Moszkvával kötött megállapodás hasznosságát. „Ezt (aszov- jet-amerikai együttműködést) vagy most kell szétverni, vagy soha...“ mondotta. Truman szerint az „oroszok“ csak ártogatnak az amerikaiaknak, s az amerikaiak elboldogulnak a Szovjetunióval való kölcsönös megértés nélkül is. G. Marshallnak és más katonáknak nem kis erőfeszítésükbe került, hogy főparancsnokukat észre térítsék. Abban állapodtak meg, hogy Tokió kapitulációja után szüntetik meg a szövetségi viszonyt a Szovjetunióval.

Említsük meg, Harry Truman még jóval azelőtt tanújelét adta kirobbanó temperamentumának, hogy beavatták volna a Man- hattan-terv titkaiba. Stimson hadügyminiszter és Groves tábornok, a terv irányítója április 25-én tájékoztatták az elnököt az atombombával kapcsolatos munkákról. E találkozó 15 percig tartott, s az elnök így fogta fel a lényeget: az USA olyan eszközzel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy a világ ügyeiben övé legyen a döntés monopóliuma. E negyedóra alatt - állapítja meg az amerikai történész - az atombomba Washington „háború utáni terveinek fő tényezője lett“.

Kicsírázik a bizalmatlanság magva

Ma lehetőségünk van arra, hogy napról napra, sőt, óráról órára kövessük, miként nemesítette a Truman-kormány a hidegháború magvait, amelyek nem egy mérgező hajtást eredményeztek. Térjünk vissza az amerikai dokumentumokhoz, Harry Truman elnök naplójához, George Kennan (akkor az USA szovjetunióbeli nagykövete volt) „hosszú táviratához", amelyet Moszkvából küldött Washingtonba, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának és alárendelt szerveik - az egyesített hírszerző bizottság, az egyesített katonai tervező bizottság és az

1947-ben létrehozott nemzetbiztonsági tanács - terveihez.

1945 eleje. Roosevelt még él. A vezérkari főnökök egyesített bizottságának élén Leahy admirális áll, akinek sokszor van vitája az elnökkel, főleg a Szovjetunióhoz fűződő viszonyt illetően. Ennek ellenére A Szovjetunió lehetőségei és szándékai a háború utáni időszakban című elemző anyagban (Szövetségi Hírszerző Hivatal, 80. sz. dokumentum, 1945. január 6.) a következő szerepel:

A Szovjetunió a gazdasági megújulást fogja részesíteni a legnagyobb előnyben, s a határai körüli „biztonsági övezet" kialakításának „klasszikus céljaira" fog korlátozódni, s emellett kerülni fogja a nemzetközi konfliktusokat. Ez az értékelés megismétlődik a hírszerzés egy másik alapvető dokumentumában (250/1 sz., 1945. január 31.). Ez hangsúlyozza, hogy a Szovjetuniónak „1952-ig kerülnie kell és kerülni is fogja a konfliktust Nagy-Britanniával és az USAval", mert az európai háborús akció befejezése után a Szovjetunió „nem rendelkezik sem forrásokkal, sem lehetőségekkel - ami a döntő gazdasági tényezőket illeti -, hogy kalandor külpolitikát folytathasson, amely a szovjet tudósok szerint beránthatná a Szovjetuniót egy konfliktusba, vagy fegyverkezési versenybe a nyugati nagyhatalmakkal".

Csak néhány hónap telt el. A vezérkari főnökök egyesített bizottsága 1945. október kilencedikei, 1545. számú dokumentuma megfújja a riadót; a Szovjetunió „rendelkezik azzal a képességgel, hogy most, vagy 1948 januárjáig leigázza egész Európát", oly módon, hogy ennek érdekében „negyven hadosztályt" vetne be. Moszkva számára nem lesz nehéz, hogy Európa mellett „befolyási övezetébe" sorolja Törökországot és Iránt is. Ahogyan csak parancsolják. A szófogadó végrehajtók olyan potenciállal ajándékozzák meg a Szovjetuniót, amellyel egycsapásra képes elérni a Pirenneusokat, átkelni rajtuk, s ugyanakkor Ázsiában le- igázni Kínát.

Tovább olvasva felfedezhetjük, hogy ennek az okmánynak a szerzői miként ízlelgetik a Szovjetunió „gyenge pontjait", hangsúlyozva azok leküzdésének hosszú időtartamát:

a) a katonai, emberi és ipari veszteségek, s a visszatérés a fejlett iparhoz (15 év),

b) a műszaki potenciál hiánya (5"-10 év),

c) a hadászati légierő hiánya (5-10 év),

d) a haditengerészeti erők hiánya (15-20 év),

(Folytatás az 5. oldalon)

ÚJ SZÚ

4

1988. IX. 10